Pupi blogja

– Már legalább ezerszer hívtalak! – hasított a szoba csendjébe és majdnem teljes sötétségébe egy roppant mérges hang.

Még alkalmam sem volt végigpillantani a helyiségen, hogy bebizonyosodjon, valóban Victoria tartózkodik-e a szobámban, mint ahogyan azt először gondoltam.

A választ azonban kétségtelenül megkaptam a kérdésemre, a hang ugyanis nem hasonlított az övére, sőt még csak nem is nőhöz tartozott. Valaki egészen más álldogált az íróasztalom mellett tenyerében valaminek – amit volt szíves eltörni – a darabkáival. Felkapcsoltam a villanyt, így borítva teljes fénybe a szobámat. Néhány pillanatnyi megfigyelés után rájöttem, hogy az áldozat az egyik vázám volt. Alice azt hiszem, kicsit csalódott lesz, ha megtudja, ugyanis az említett darabot még tőle kaptam, mondván tökéletesen illik a szobám hangulatához. Ráadásul őt ismerve, biztosan egyedi és méreg drága váza lehetett, és emiatt különösen óvatosan bántam vele. A vendégem azonban úgy tűnt, egyáltalán nem vigyázott rá.

– Itthon felejtettem a telefonomat – feleltem kis késéssel, és próbáltam túllendülni a szokatlan hangsúlyon, amelyet Edward megütött. Elég durva volt velem, és ez egyáltalán nem tetszett – úgy éreztem, nem érdemlem meg.

– Csak ennyi? Mást nem tudsz mondani? Halálra aggódtam magam miattad, de úgy tűnik, ez téged a legkevésbé sem érdekel!

– Mi mást mondhatnék még? – kérdeztem kissé megszeppenten. Már nem tudok mit tenni a dolog ellen. Nem hittem volna, hogy ekkora jelenetet akar rendezni abból a kis semmiségből, hogy nem vittem telefont magammal. Ha előre tudom, Forks határából (ott jöttem rá ugyanis) visszafordítom aput.

– Semmit. Örülök, hogy legalább jól szórakoztál, miközben én majdnem belepusztultam az aggodalomba.

– Ne reagáld túl a dolgokat! – kértem higgadtan. – Nem történt semmi. Nem egy évre tűntem el nyomtalanul.

– Fogalmad sincs erről az egészről – horkantott dühösen, mire betelt a pohár.

– Akkor magyarázd el, hogy mi bajod van! Egy kis semmiségből hatalmas veszekedést produkálsz – veszítettem el én is a fejemet hozzá hasonlóan.

– Nem is jutott eszedbe, hogy szólj nekem, ne keresselek majd össze-vissza teljesen hiába? – A kezéből a váza darabkáit az asztalra csapta, és a hajába túrt. – Fogalmam sem volt, hogy hol vagy, és mi van veled. Mindenféle borzalmas dolog megfordult a fejemben, ehelyett… Jacob Blackkel viháncoltál La Push-ban. Miért titkolóztál előttem?

Míg vártam, hogy kellőképpen lehiggad, és nyugodt körülmények között meg tudjuk beszélni ezt a szerinte égbekiáltó bűnt, lerúgtam a cipőmet, és felhasaltam az ágyamra.

Ismertem Edwardot, tudtam, hogy körülbelül mire hogyan reagál, tisztában voltam a hóbortjaival, de a régi énje soha nem csinált volna ekkora cirkuszt. Valami kétségtelenül megváltozott benne, és kénytelen voltam bevallani, hogy nem csak benne, hanem bennem is. A külön töltött hónapok hatással voltak mindkettőnkre, és a visszahódítós „játék” azért is tűnt olyan jó ötletnek, hogy hátha ettől visszatalálunk a régi önmagunkhoz. Meglehet, hogy tévedésben töltöttem az utóbbi időt, talán már nincs visszaút, visszavonhatatlanul rányomta a bélyegét az életünkre a születésnapomon történt baleset, mindketten örökre megváltoztunk. Nem tudtam, hogyan birkózhatnék meg az új Edward vehemens hangulataival. Akartam őt még mindig, csak… az új és a régi énjét összegyúrva. Megtartva a higgadt részét, és hozzáadva a szenvedélyes kirohanásait, mikor egészen megfeledkezett a kettőnk közötti különbségekről, és szinte teljesen önfeledten ölelt át, és csókolt.

Én is a régi akartam lenni, nem pedig ez az érzelmi roncs. Victoriának „köszönthetem” hogy még az árnyékomtól is rettegek. Félek kinyitni az iskolai szekrényemet, hátha újabb fenyegető üzenet szerepel benne, rettegek egyedül lenni, és hazajönni, mert ki tudja, lehet, a házban rejtőzik, és csak rám vár, hogy darabokra tépjen a nappali kellős közepén. Egy olyan bosszúszomjas némbertől, mint amilyen ő, bármi kitelik.

– Hallod egyáltalán, hogy mit mondok? – rántott vissza a valóságba Edward hangja. Alig néhány centire térdelt tőlem, és onnan fúrta az éjfekete tekintetét az enyémbe. Kissé megriadtam a hirtelen közelségétől, hiszen az elkalandozásom miatt váratlanul ért.

– Megismételnéd? – kértem gyengéden, de persze ismét durván beszélt hozzám.

– Az utóbbi hetekben nem is figyelsz rám. Mi a fene van veled Bella? Talán untatlak? Ébredj már fel az álmokból! – rázott meg erősebben a kelleténél.

– Ez fáj – nyöszörögtem. – Edward, engedj el! – mordultam rá. Ez végre használt, és eleresztett. – Kérlek, most hagyjuk ezt az egészet. Nyugodjunk le mindketten, aztán később majd megbeszéljük.

Sosem volt gondom azzal, ha Edward nálunk tartózkodott, sőt, alig bírtam magammal, annyira vártam mindig. Nem létezett elegendő perc és óra, amit egymással tölthettünk, az idő, mintha könnyű szárnyakon repült volna tova, mindig csalódottan vettem tudomásul, ha elröppent egy egész délután, holott általában csak feküdtünk az ágyamban, és egymást néztük. Mióta szobafogságban vagyok, és tart közöttünk a játék Edwarddal, még gyorsabban múltak az órák. Most azonban… szégyelltem volna bevallani, de szerettem volna egyedül lenni. Ott volt az állandó probléma, azaz Victoria, akin az idő nagy részében a fejemet törtem, és a dolgokat tetézte a Jacob gond is. Tudnom kellett, hogy mi állt a hirtelen változása hátterében, de a még fennálló, azonban hajszálon lógó „béke” érdekében ezt nem vitathattam meg Edwarddal. Egyes egyedül nekem kellett rájönnöm a titok nyitjára, és ehhez egyedül kellett maradnom. A gondolat, hogy akkor teljesen ki leszek szolgáltatva Victoria bosszúszomjának sem állított meg.

Reméltem, hogy Edward nem sértődik meg – még jobban – a szavaim miatt, azonban dühösen felmorrant.

– Ha jól értem, akkor burkoltan közölted, hogy tűnjek el a házból – ugrott talpra, és felvonva az egyik szemöldökét tekintett le rám.

– Nem ezt mondtam – feleltem csendesen.

Megbántam, hogy ki akartam őt tessékelni tőlünk, hisz később is foglalkozhattam volna a Jacob-problémával. Hamarosan Charlie hazajön, és akkor Edward biztosan lelépne, nehogy valahogyan apu megneszelje, hogy látogatóm van. Ahogy azonban belegondoltam a dolgokba, nem lett volna békés és barátságos a hangulat, Edward ugyanis dühös volt, sőt nem szimplán dühös, hanem iszonyatosan mérges. Ez viszont azt támasztotta alá, hogy jobb lenne, ha most elmenne, és akkor találkoznánk ismét, ha megnyugodott.

– Nyíltan nem mondtad ki, de világos, ha azt szeretnéd, hogy elmenjek – morogta. – És teljesítem a kívánságodat. Remélem, hogy ez boldoggá tesz.

Elindult az ajtó felé, és már éppen kilépett volna a szobából, amikor utána szóltam. Mint kiderült hatalmas hiba volt, hogy egy kicsit oldani akartam a fagyos hangulatot kettőnk között.

– Csak hogy tudd, ezért a csúnya viselkedésért le kell vonnom tőled 3 pontot – fordultam felé apró mosollyal a számon. Vártam, hogy megkérjen, ne tegyem ezt, mert így sosem fog összegyűlni a visszahódításomhoz szükséges pontszám, azonban valami olyan dolgot mondott, amitől a félig teli pohár nálam teljesen betelt.

– Az utolsó dolog, ami jelen pillanatban érdekel, ez a hülye játék.

– Mit mondtál? – Bár tökéletesen hallottam minden egyes szót, esélyt akartam adni arra, hogy szépítsen a dolgon.

– Jól hallottad.

– Kezd egyre kevésbé tetszeni ezt a hangnem és viselkedés, amit produkálsz most.

– Akkor azt hiszem, hogy valamiben egyetértünk. Ugyanis nekem sem tetszik az, amilyen az utóbbi időben vagy – vágott vissza gúnyosan.

– Köszönd magadnak. Egyedül te vagy az oka annak, hogy már nem vagyok az a naiv, buta kislány. Megváltoztam. Te voltál, aki megváltoztatott. Mert Istennek képzelted magad, és azt hitted, hogy döntéseket hozhatsz nélkülem és helyettem.

– Á, szóval, már megint itt tartunk – horkantott. – Csak téged akartalak megvédeni, Bella, attól, hogy megint rád támadjon valamelyik családtagom, és…

– Hát én nem kértelek arra, hogy védj meg. Az a szomorú, hogy nem az volt az első eset. Eldöntötted, hogy nem mondod meg, hogy vámpír vagy, hogy megvédj, eldöntötted, hogy a testi kapcsolat kettőnk között teljesen ki van zárva, mert te egy nagyon erős férfi vagy, én meg halandó, törékeny kis emberke. – Gyorsan levegőt vettem, és folytattam, mielőtt még Edward közbevághatott volna. – Megkérdeztél egyetlenegyszer is arról, hogy én mit szeretnék? Naná, hogy nem. Hónapokra leléptél, és csak saját magad érdekelt. Nem egyszer és nem kétszer hittem azt, hogy megőrültem, és végig csak képzeltelek téged, mert önkényesen leszedtél és eltettél minden dolgot, ami kettőnkről szólt.

Szólásra nyitotta a száját, de dühösen ráförmedtem.

– Meg ne merj szólalni, mert még én beszélek. Visszajöttél és azt hitted, hogy minden rendben lesz, csak arra nem számítottál, hogy megváltoztam. Ajánlottam egy hülye játékot, ahogyan nevezted, csak azért, hogy bízni tudjak benned. Hát igen, Edward, itt az igazság pillanata, eddig talán még magamnak sem tudtam és mertem bevallani, de ez az egész arra kellett, hogy újra bízni tudjak benned. Csak azért, hogy megint elnyerd a bizalmamat, és biztosíts arról, hogy a következő alkalommal, amikor valamelyik testvéred túl csábítónak találja az illatomat, nem hagysz el megint, mondván nem akarsz engem. Biztosíték kellett, hogy gyáva módon nem futamodsz meg megint, újra porrá zúzva engem, és a depresszió egy olyan mélységébe taszítva, aminek létezéséről nem is tudtam. De felszabadítalak ez alól. A játéknak vége.

Edward szeme megtelt reményekkel. Hiú reménnyel. Láttam rajta, hogy azt hiszi, most majd a nyakába ugrok, és boldog élünk, amíg meg nem halunk. Ami esetünkben azt jelentette volna, hogy ő örökké marad az a vonzó tizenhét éves félisten, én meg… ha nem ér valami baleset, vagy halok meg betegségben, akkor évtizedek múlva aszott, ráncos, öreg néniként alvás közben érne a halál, és lehelném ki a lelkemet. A síromon pedig a nevem, és születés meg a halál idején kívül ez állna: „A nő, akit a szerelme túlságosan féltett, ezért sosem szexelt”.

Majdnem felkuncogtam a bizarr gondolataim miatt, meg azon is, hogy régebben sosem jutottak volna eszembe ilyen agyament dolgok. Most viszont… horror viccekkel „szórakoztatom” magam.

Megráztam a fejem, és ennek köszönhetően visszatértem a valóságba, ahol a pokol készül kitárni nekem az ajtaját, amin én önként készülök belépni. Még gondolatban is fájt kimondanom és majdnem megszakadt a szívem abba is, ha belegondoltam, mit fogok majd neki mondani, de az igazság az volt, hogy úgy hittem, meg kell tennem.

– Vége, Edward. Én… szakítok veled. Hát nem furcsa? – hagyta el a számat egy gúnyos, szomorú kis nevetés. – Nem is voltunk egy pár, de én most szakítok veled. Túl sok mindent történt mostanában, és ez nem működik. Én annyira sajnálom.

– Ezt nem… – megköszörülte a torkát, és újra belefogott a mondandójába. – Ezt nem értem. Bella, kérlek… mi az a túl sok minden, ami mostanában történt?

Bárcsak őszintén válaszolhattam volna neki. Bárcsak kikiálthattam volna magamból azt a mérhetetlen rettegést és fájdalmat, amit éreztem. El akartam mondani, hogy Victoria a közelből leselkedik rám, valószínűleg a nap huszonnégy órájában, és hogy az a célja, hogy az őrületbe kergessen, aztán kinyírjon, mint a papírkutyát.

– Annak idején azért szakítottál velem, hogy megvédj. Most én vagyok az, aki a mentőangyalt játssza.

– Nem értem, hogy mire célzol. Mi miatt kell mentőangyalnak lenned? – Közelebb lépett hozzám, és én azzal egyidőben léptem hátra, hogy megtartsam a kettőnk közötti távolságot.

– Nem tartozom neked magyarázattal – szegtem fel az állam. – Elégedj meg ennyivel. Még ez is több mint amit annak idején én magyarázatként kaptam tőled. Most pedig szeretném, ha elmennél. Apu hamarosan hazaér.

– Bella, kérlek, ne csináld ezt! Sajnálom, ha túlreagáltam a Jacob-dolgot, de meg kell értened, hogy…

– Ennek semmi köze Jacob Blackhez. Én csak… befejezem a játékunkat. Ezt akartad nem? Menj el! – fordultam el tőle, és letöröltem a könnyeimet.

Legszívesebben meghaltam volna. Kiabálni szerettem volna, hogy itt vagyok te pszichopata Victoria. Gyere, ha mersz, és ölj meg.

– Bella…

– Azt mondtam, hogy menj el! – kiáltottam rá. – Nem akarom, hogy itt legyél, nem akarlak látni. Mi végeztünk egymással…

Hallottam, ahogyan a bejárati ajtó becsapódott. Úgy éreztem magam, mint a váza, aminek a darabjai az asztalon szóródtak szét. Én is darabokra törtem, és engem sajnos nem lehet megragasztani, és összerakni akár a puzzle darabkáit. Sosem leszek olyan, mint régen, sőt jobb sem, mint újkoromban. Megjavíthatatlan maradok. Egy roncs, amit talán – sőt nagy valószínűség szerint biztosan – örökké roncs marad. Vissza szerettem volna szívni minden bántó szót, amit Edward fejéhez vágtam, fel akartam hívni, s kérni, hogy jöjjön vissza. Könyöröghetnék neki, hogy bocsásson meg, de mire mennék vele? Semmit sem oldottam volna meg vele, továbbra is maradnánk azok, akik most vagyunk. Az sem változott volna, hogy valaki a halálomra pályázik. Igaz volt, amit Edwardnak mondtam: megvédem őt azzal, hogy elhagyom.

Újra és újra emlékeztetnem kellett magam arra, hogy a megfelelő dolgot tettem, és helyesen cselekedtem, ugyanis a bizonytalanság folyton visszatért.

Lesétáltam a földszintre, de többször is megbotlottam, a könnyeimet keresztül ugyanis nem láttam rendesen.

Egy szemeteszsákkal tértem vissza a szobámba, amibe belesöpörtem a váza darabjait. Aztán újra a földszintet céloztam meg. A zsákot a szemetesbe dobtam, és mikor megfordultam, felsikítottam.

– Nyugalom, Bells, csak én vagyok az!

– Megijesztettél. Ne lopakodj, mert halálra rémítesz! – förmedtem rá Charlie-ra. – Nem is hallottam, hogy megjöttél.

– Talán, mert elvonta a figyelmedet Edward Cullen.

A szemeim kitágultak, és bizonyára a számat is eltátottam. Letöröltem a könnyeimet, és igyekeztem ártatlanul tekinteni rá. De rájöttem, hogy felesleges úgy tennem, mintha nem érteném, miről beszél. Tudta az igazságot. Bár furcsa módon nem tűnt dühösnek.

– Honnan tudod?

– Mikor megláttam a bevásárló-listán, hogy csupa olyan dolgot írtál fel, amit már tegnap hoztam, tudtam, hogy valami nem stimmel. Megálltam a kocsival az utca végén, és lám, nem sokkal később feltűnt Edward Cullen. Nem látszott valami nagyon boldognak. És ahogy elnézlek, te sem.

– Apu, én… – kezdtem volna mentegetőzésben, de aztán elhallgattam, mert rájöttem, hogy a mondatnak nincs folytatása. Fogalmam sem volt arról, hogy miként folytassam, mi legyen az a hazugság, ami elfogadhatóvá teszi, hogy Edwarddal találkoztam, holott Charlie világosan megmondta, hogy tilos.

– Nem, Bells. Nem kell semmit sem mondanod. Legalábbis az igazságon kívül semmit sem.

Szólásra nyitottam a számat, hogy nincs mit elmondanom, de apu felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be.

– Nem kérem, hogy minden apró részletet elmondj. És tudnod kell, hogy bármit is mondasz, nem kapsz további büntetést. Csak arra kérlek, hogy próbálj meg bízni bennem. Fáj látni, hogy szenvedsz valamiért, bármit megtennék azért, hogy segítsek neked.

Edward biztosan eléggé ki lehetett készülve, ha gyalogolt. Azt hittem, hogy keresztülsüvít az erdőn, és minden útjába akadó fát kicsavar a helyéről. De ő csak szimplán gyalogolt, végig az utcán, egyenes el a cirkáló előtt. Hazamegy, és a családja próbálja megvigasztalni. Először elutasítja majd őket, de aztán beszélni fog Alice-szel. Neki nem kell titkot tartania, ott van a családja, lesz kinek kiönteni a lelkét, de én… nekem nincs senkim. Azok, akiket a barátaimnak mondhatok, mind emberek. Emberek, mint én, csak ők éppenséggel nem tudnak arról, hogy a városban él egy vámpírklán. Edwardnak ott vannak Cullenék, nekem meg… szó szerint senki. Egyes egyedül kell megbirkóznom a dolgokkal, magammal kell megbeszélni a problémáimat. Rápillantottam Charlie-ra. Nem akartam egyedül lenni, szükségem volt valakire.

– Rendben. Elmondom az igazat.