Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
Edward, Bella és a közös tornaóra
A novella a New Moon végén, a 24. fejezet és az epilógus között játszódik.
– Holnap suli – sóhajtottam fel vasárnap este, miközben Edward egy hajtincsemmel játszott.
– Nem örülsz? – kérdezte, majd a tincset az orrához emelte és lehunyt szemekkel megszagolta. A tevékenységét mosolyogva figyeltem, közben pedig gyönyörködtem tökéletes arcában. Mikor kinyitotta a szemét, összezavarodva nézett rám. – Mi az?
– Semmi – ráztam egy aprót a fejemen, továbbra is mosolyogva. – De visszatérve az előbbi témára, van egy okom, vagyis inkább kettő, hogy örüljek annak, hogy holnap iskola.
– Milyen okok? – vonta fel a szemöldökét.
– Az egyik az, hogy ott lesz Alice – mondtam lassan.
– És mi a másik? – türelmetlenkedett Edward.
– A másik pedig az, hogy – kezdtem és közben apránként közelebb feküdtem hozzá, mire ő gyanúsan nézett rám – te is ott leszel – nyomtam egy gyors csókot a fagyos ajkaira.
– Tényleg nem bánod, ha ismét közös óráink lesznek? – kérdezte, miközben még mindig a hajammal babrált. Nekem a kérdés hallatán meg eszembe jutott a néhány nappal ezelőtti jelenet, amit biztos vagyok benne, hogy sosem fogok elfelejteni, olyan aranyos volt Edward, ahogyan zavarban érezte magát:
Szintén itt feküdtünk, az ágyamban és akkor is a hajammal játszadozott. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de aztán mégsem szólalt meg. Aztán megint szólásra nyitotta a száját, de hang akkor sem hagyta el az ajkait.
– Bella – mondta aztán elnyújtva a nevemet, majd elengedte a hajamat és a takarón lévő mintákat tüntette ki a figyelmével.
– Igen? – kérdeztem kissé kábán, mert közben az ajkait néztem és elkalandoztam, hogy mennyire szeretném megcsókolni.
– Tudod, Esme holnap intézi a beiratkozásunkat ismét a gimibe, és csak azt akartam tudni, vagyis azt szeretném megkérdezni, hogy… – hallgatott el.
– Hogy?
– Zavarna-e, ha… azokra… az… órákra járnék, amikre… te – mondta lassan, bizonytalanul, mire akaratom ellenére kitört belőlem egy kisebb röhögés. – Ne nevess ki – vált sértődötté.
– Ne haragudj – simogattam meg márvány keménységű arcát. – Csak úgy tűnik, mintha zavarban lennél.
– Mert zavarban is vagyok – fintorodott el. – És tartok attól, hogy mit fogsz válaszolni. Alice nem akarta elárulni, hogy mit mondasz majd – húzta el a száját.
– Nincs mitől tartanod – simogattam tovább az arcát. – Nagyon szeretném, ha Esmének sikerülne elintéznie. Így szinte egész nap együtt lehetnénk.
– Tényleg szeretnéd? – suttogott a fülembe, majd könnyed csókot lehelt a nyakamra, mire én megborzongtam, de azért kábán bólintottam…
– Bella? – rázogatott gyengéden Edward, visszarántva engem az emlékeimből.
– Hm? Mit is mondtál?
– Csak kérdeztem, hogy akkor mi a válaszod, de nem szóltál egy szót sem, csak mosolyogtál. Min gondolkoztál annyira? – vonta össze a szemöldökét.
– Szeretnéd tudni mi? – vigyorogtam rá ravaszul. – De most nem árulom el – vigyorogtam még jobban.
– Ez nem fair – duzzogott. – Bár belelátnék a fejedbe, és akkor nem kellene folyton ezt kérdezgetnem – sóhajtott.
– Én nagyon örülök, hogy nem hallod a gondolataimat – mosolyogtam rá. Nem szeretném, ha hallaná, amikor állandóan róla ábrándozom. – De tényleg örülök, hogy minden órán velem leszel – öleltem át a vállgödrébe fúrva a fejem és beszívtam isteni illatát.
– Késő van, ideje aludnod, szerelmem – tolt el magától gyengéden, mégis határozottan, majd gyors csókot nyomott az ajkaimra. Takarón keresztül átölelt, majd elkezdte dúdolni az altatómat, én pedig egyre laposabbakat pislogtam. Már majdnem elaludtam, mikor Edward megszólalt.
– Bella? – suttogta.
– Igen? – motyogtam.
– Mire gondoltál, amikor mosolyogtál? – búgta a fülembe, és ha azt hitte, hogy félálomban könnyebben kiszedi belőlem, akkor nagyot tévedett. Bár nem volt olyan nagy titok, de azt akartam, hogy kicsit bosszankodjon.
– Nem mondom el. Jó éjszakát és szép álmokat – kuncogtam, majd elnyomott az álom, de előtte még hallottam, ahogy Edward azt motyogja, hogy „Úgy is kiszedem belőle”.
***
Hétfő reggel rossz előérzettel ébredtem, de fogalmam sem volt, hogy miért. Egy pillanattal később aztán már nem foglalkoztam ezzel, mert eszembe jutott, hogy ezentúl Edward és Alice is ott lesznek velem ismét a suliban, ezért boldogan ugrottam ki az ágyamból. Szinte rohantam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam és minél hamarabb indulhassak. Már éppen siettem volna vissza a szobámba, hogy felöltözzek, de a fürdő ajtajában megtorpantam, és visszaléptem a tükörhöz. Alaposan áttanulmányoztam az arcomat, és megint sokként ért a felismerés, hogy nincs bennem semmi különleges, amiért Edward szerethet. Egy picit szerettem volna az átlagos kinézetemnél jobban festeni, ezért kerítettem egy szemceruzát és egy szájfényt, hogy javítsak az összhatáson. Visszamentem a szobámba, felöltöztem, majd felkaptam a táskámat, és amilyen gyorsan csak tudtam, lesiettem a lépcsőkön. A nagy sietségnek majdnem meglett a következménye, ugyanis a lábaim valahogy összeakadtak, és kis híján hasra estem. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a lépcső korlátjában, így nem kellett a napomat a balesetin kezdenem. A konyhában vacilláltam egy pillanatig, de aztán inkább reggelizés nélkül indultam el otthonról, hogy így is spóroljak 5 percet és hamarabb érjek be a suliba. Útközben átkoztam a furgonom lassúságát, és a gázpedál szinte kiszakadt a helyéről, olyan erősen próbáltam nagyobb sebességre bírni az autómat…
A szívem majd’ kiugrott a helyéről, mikor begördültem az iskola parkolójába, és megláttam az ezüst Volvót, melynek oldalához Alice és Edward nekidőltek. Gyorsan beparkoltam az első szabad helyre, majd kiszálltam a kocsiból, és becsaptam az autó ajtaját. Edward fél oldalas mosollyal az arcán figyelte, ahogy közelítem feléjük, de valószínűleg nem tudta megvárni, míg odaérek, és elém sietett. A derekamnál fogva felemelt – így megszüntetve a köztünk lévő magasságkülönbséget – és ajkait az enyémekre nyomta. Mosolyogva csókoltam vissza és egyik kezemmel beletúrtam bronz hajába.
– Mindenki titeket bámul – hallottam meg barátnőm csilingelő hangját mellettünk.
– Nem érdekel – morogta Edward, majd újra csókolni kezdett. Sajnos elhúzódott néhány másodperc múlva, egy „eleget kockáztattuk az életedet ma reggel” után. Alice nyomott egy puszit az arcomra, majd elindultunk az óráinkra. Az első két órán Alice is velünk volt – mögöttünk ült – és mikor Edward nem engem fürkészett, akkor vele beszélgetett olyan halkan, hogy én szinte semmit sem hallottam belőle – nem mintha meg akartam volna fosztani őket a bizalmas beszélgetés lehetőségétől. A folyosón mindenki megbámulta Alice-t és Edwardot, de ez nem érdekelte egyikőjüket sem. A délelőtt gyorsan eltelt és mire feleszméltem már a menzán ültünk. Edward egy mindféle kajával megpakolt tálcát rakott elém, de desszertként egy kisebb fejmosást is kaptam az ebédem mellé.
Alaposan megdorgált ismét – körülbelül tizedjére –, hogy miért nem reggeliztem, aztán megígértette velem, hogy ezentúl nem jövök el az iskolába üres gyomorral. Azt követően pedig végre nekiláthattam az evésnek. Eléggé zavarban voltam a bámulásuk miatt, és hiába mondtam nekik, hogy foglalkozzanak az ebédjükkel. Ilyenkor egy picit turkáltak az előttük lévő tálcán a salátában, majd ismét engem fürkésztek.
Az ebédlőben lévők lassan elszállingóztak a következő óráikra, és mi is követtük a példájukat.
Edward megbabonázva lépett be a biológia terembe, és ecsetelni kezdte Alice-nek – akinek megint velünk volt közös órája – a megismerkedésünk első pillanatait – mintha nem hallotta volna már legalább ezerszer kobold barátnőm, de azért mosolyogva bólintott minden mondat után. A hab a tortán szerintem már csak az lett volna, ha Edwardnak kedve támad eljátszani a jelenetet, demonstrálásképpen. Mr. Molina jókedvűen üdvözölte köztünk őket újra, majd sikeresen zavarba hozott engem. Biztosra vélte, hogy Edwarddal ismét együtt vagyunk, de megkért minket, hogy ne egymással elfoglalva töltsük ki azt a heti háromszor negyvenöt percet, mikor vele van óránk. Tartottam az ilyesfajta jelenetektől a tanárok részéről, de annak ellenére, hogy számítottam hasonló megjegyzésekre, még így is rákvörös lettem…
Szünetben Mr. Molina megállította Edwardot és Alice-t, hogy megbeszélhessenek valamit, így szerelmemtől egy később találkozunkkal elbúcsúztam, majd barátnőmnek is integettem, és az utolsó órámra mentem, ami tornaóra volt…
A nap folyamán többször is rossz előérzetem volt – ugyanúgy, mint reggel –, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot, és próbáltam nem foglalkozni a dologgal. Viszont nem sokkal később, tornaórán rájöttem, hogyha nekem rossz előérzetem van, akkor általában van mitől tartanom…
Szünetben még semmit sem sejtettem és jókedvűen mentem be az öltözőbe. Felvettem a torna felszerelésemet, majd néhány perccel később kisiettünk az öltözőből, hogy segítsünk a fiúknak kipakolni az órához szükséges „kellékeket” a szertárból. Az öltözőt a tanár kérésére még nem zártuk be, mert szerinte még van valaki, aki nem öltözött át, és a fiúöltözővel is ez volt a helyzet. Éppen a gumilabdákkal teli hálót akasztottam le a hatalmas szögről, mikor megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Mikor sikerrel jártam, a hálót magam után húzva igyekeztem a terembe vonszolni, Jessica pedig az utolsó zsámolyt cipelte ki. A labdákkal teli hálót a több felszerelés mellé vonszoltam, de mikor megfordultam és szembe találtam magam a többiekkel, kis híján szívinfarktust és agyvérzést kaptam egyszerre. A tornaruhába bújt osztálytársaim között megláttam két krétafehér bőrű személyt, akiket, még ha nagyon tágan fogalmazunk sem nevezetünk embereknek. Alice és Edward az első sorból vigyorogtak rám, de mikor meglátták az arckifejezésemet, a mosoly ráfagyott az arcukra. Az agyamba egy mondat hasított: Zavarna-e, ha azokra az órákra járnék, amikre te – visszahangzottak Edward szavai a fejemben, és csak most fogtam fel teljesen az értelmüket.
Dühösen trappoltam a tőlük legtávolabb eső helyre, és én is beálltam a sorba. Angela volt az utóbbi időben tornaórákon a párom, és nagy örömömre a kétballábasságom sem zavarta, így beálltam mellé, és igyekeztem nem Edwardék felé nézni. Most igazán értékeltem volna Jane képességét…
Kezdésnek három kört kellett futni a teremben, ami alatt jó néhányszor megbotlottam a saját lábamban. Először Edward megmentett, hogy ne hasaljak el, de mikor dühösen ráförmedtem, hogy nincs szükségem a segítségére, rögtön elengedett, és a továbbiakban már nem sietett a megmentésemre. A bemelegítő gyakorlatok alkalmával néha feléjük sandítottam, de mikor láttam, hogy engem néznek, gyorsan másfelé fordítottam a fejemet. Egészen addig nem is beszéltem velük, míg néhány fiú el nem kezdett szinte nyavalyogni, hogy a kosarazás előtt hadd focizzanak egy kicsit. A tanár nagy nehezen belement, és megengedte azoknak, akik nem kívántak abban a játékban részt venni, hogy leüljenek a padra. Persze az én jó szerencsém, amit nevezhetünk inkább balszerencsének is (lásd: tizennyolcadik szülinapomon történt incidens), Edward és Alice leültek a két oldalamra. Dühös voltam, és megbántott, és erre ők is rájöttek.
– Bella – szólt lágyan Edward.
– Ne szóljatok hozzám – förmedtem rá és Alice-re, mire többen is, mint például a tőlünk nem messze focizó Mike is felénk kapta a fejét. Dühösen felpattantam, majd átültem Jessica mellé, akinek fúrta az oldalát a kíváncsiság, de a mérges ábrázatom láttán, valószínűleg nem akarta megkockáztatni, hogy lekiabálom a fejéről a hajat, ha rákérdez a dühöm okára.
Mikorra a többiek kosárlabdázni kezdtek (nekem nem kellett, mert a tanár már jól tudta, hogy nem csak a saját, hanem a többiek egészségére is ártalmas vagyok), Edward és Alice egykedvűen mászkáltak a pályán. Elmondhatatlanul dühös voltam rájuk, amiért ezt tették velem. Edward pontosan tudta, hogy mennyire nem akartam sosem, hogy közös tornaóráink legyenek, mégis itt vannak mindketten. Tisztában volt azzal, hogy mennyire kellemetlen számomra a kétballábasságom, de persze így már az első sorból bámulhatja majd, hogy a szokásosnál is többet bukdácsolok. Nem róttam fel neki egyszer sem, amiért mások gondolatain keresztül figyel engem a tornaórákon, de így ez már sok volt számomra. Lehet, hogy Edward hisztis libának tart, de én jogosnak érzem a kiborulásomat…
Ez volt életem leghosszabb tornaórája. Legalábbis így éreztem. Még egy órán sem imádkoztam ennyire görcsösen az idő múlásáért, de akármennyire is szerettem volna, a teremben lévő óra mutatója csak nem kezdett el pörögni, előre tekerve az időt.
Mikor végre megszólalt a csengő, hangosan felsóhajtottam. A tanár belefújt a sípjába, majd mindenki két sorba rendeződött. Néhány pillanattal később már az öltözők felé trappoltam. Alice szótlanul jött mellettem, de igyekeztem gyorsabban lépkedni, mint ahogyan ő – persze az én sebességemet az övével össze sem lehet hasonlítani, még így sem, hogy vissza kellett fognia magát. Átöltöztem, majd a felszerelésemet begyűrtem a táskámba és kiviharzottam az öltözőből. A folyosón ott állt Edward, de én kikerültem őt, és elsétáltam mellette. Az udvaron, a friss levegőn fellélegeztem, majd előkerestem a táskámból a kocsi kulcsot és a furgonom felé vettem az irányt. Mikor odaértem ijedtemben felsikkantottam, ugyanis ott volt Edward a Chevy oldalának dőlve – fogalmam sincs hogyan került oda, mert nem hinném, hogy kockáztatta a lebukást azzal, hogy vámpírsebességgel közlekedjen. Pontosan az utamban állt, mert tőle nem tudtam beszállni az autómba.
– Sajnálom – szólt bánatosan.
– Tudod jól, hogy mennyire megalázó ez az egész számomra? – kérdeztem, de meg is válaszoltam a saját kérdésemet. – Hát persze, hogy nem tudod. Haza akarok menni, úgyhogy menj arrébb.
– Bella, én…
– Menj már arrébb – förmedtem rá, mire végre megmozdult, szabaddá téve számomra a vezető oldali ajtót. Mielőtt beszálltam volna az autóba, halkan megszólaltam: – Nem akartam, hogy első sorból nézd végig, ahogyan tornaórán még többet szerencsétlenkedem, mint általában. Tudom, hogy nem mondtam ki nyíltan, hogy nem akarok közös tornaórát, de tudnod kellett. Hiszen erről tavaly is beszéltünk, és mivel a vámpírok nem felejtenek, ezért nincs jó indokod erre az egészre – magyaráztam, majd beszálltam az autóba, és figyelmen kívül hagyva Alice-t és Edwardot haza hajtottam a furgonommal…
Felmentem a szobámba és az ágyra vetettem magam. Talán egy parányit túlreagálom a dolgokat? Nem hinném. Úgy érzem, hogy becsapott. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, amit dühösen letöröltem majd, hogy eltereljem a figyelmemet, megcsináltam a házi feladataimat…
Épp végeztem a matekkal, mikor meghallottam a cirkáló hangját. Az ablakhoz siettem és láttam Charlie-t leparkolni a ház előtt.
– Bella? – kiabált nekem mikor beért a házba.
– Hogy-hogy itthon vagy ilyen korán? – kérdeztem tőle, mikor leértem a földszintre. – Máskor hét előtt nem szoktál hazaérni, most pedig még csak fél hat múlt.
– Most jövök Dr. Cullentől – tájékoztatott, miközben szinte elveszett a hűtőben annyira kutatott benne valami kaja után.
– Miért voltál Carlisle-nál? – vontam össze a szemöldökömet.
– Mindjárt indulok Port Angelesbe. Eltűnt egy kislány és segítek a helyieknek a keresésben – magyarázta Charlie.
– És ennek mi köze ahhoz, hogy Carlisle-nál voltál?
– Nem tudom, hogy meddig tart a keresés, és tudod, hogy sötétedés után nem szeretek vezetni ezért, ha elhúzódik, akkor Port Angelesben alszom. Éjszakára pedig nem maradhatsz egyedül itthon. Ezért megkérdeztem Dr. Cullent, hogy náluk aludhatnál-e. Tudod, hogy tisztelem és megbízom benne. Szerencsére beleegyezett, ezért mára feloldozlak a szobafogság alól, de ez nem jelenti azt, hogy…
– Ez most komoly? – kérdeztem nem túl lelkesen. Cullenéknél aludni, mikor Edwarddal fasírtban vagyok? Charlie rosszabb alkalmat sem választhatott volna a büntetés feloldására.
– Ez teljesen komoly. De nem tűnsz túl lelkesnek – nézett rám gyanakvón. – Talán gond van a Cullen fiúval közöttetek? – tanulmányozott áthatóan.
– Dehogyis. Edwarddal minden szép és jó – erőltettem egy hatalmas mosolyt az arcomra. – Megyek pakolni – indultam el a szobámba.
– Siess, mert öt perc múlva indulunk – szólt utánam, mire megfordultam.
– Indulunk? Mi ez a többes szám? – vontam fel a szemöldökömet.
– Elviszlek hozzájuk – tájékoztatott.
– De holnap, hogy megyek iskolába? – gondolkodtam el.
– Talán Edward nem visz el? – vonta fel most ő a szemöldökét.
– Dehogynem – hagytam rá, majd elindultam pakolni. Miközben a holnapi ruháimat és minden egyéb szükséges dolgomat pakoltam össze magamban átkozódtam, hogy miért éppen most oldozott fel Charlie a büntetés alól…
Percekkel később már a Cullen ház felé tartottunk, de egyáltalán nem voltam lelkes ettől az egésztől. Charlie előtt úgy tettem, mintha a szobafogságom felfüggesztése olyan hú, de jó hír lenne, csak hogy elkerüljem a kérdéseket. Esme és Alice álltak a lépcső alján, és érkezésünkre a kocsihoz siettek. A csomagtartóból kiszedtem a cuccaimat, majd elköszöntem Charlie-tól és sok szerencsét kívántam a kislány megkereséséhez.
– Ne hagyd, hogy Bells és Edward együtt aludjanak – kérte Charlie Esmétől.
– Ne aggódj, Edward nem fog Bellával aludni… – szólt Esme, mire Charlie láthatólag megnyugodott –… mivel aludni sem tud – fejezte be a mondatot, mikor apa már beszállt a cirkálóba.
– Szia, kislány – rontott ki a házból Emmett, amint látótávolságon kívül volt Charlie. Lassított felvételben futott elém, majd felkapott és alaposan megforgatott a cuccaimmal együtt.
– Szia, Emmett – köszöntem neki, miután letett. Elvette tőlem a cuccaimat, majd elindultunk a ház felé.
– Azt hittem, hogy már soha többé nem láthatlak a büntike miatt, az olaszországi öcskös megmentő akciódért – görbült le a szája széle.
– Én is örülök, hogy látlak – mondtam gombóccal a torkomban, hogy néhány lépés múlva találkozom Edwarddal.
– Hát ez nem volt valami meggyőző – fintorgott.
– Pedig tényleg örülök – léptem be a házba, de a nappaliban csak Jaspert és Rosalie-t láttam. Előbbi a tévét nézte, utóbbi pedig egy divat magazint lapozgatott az egyik fotelben. Egy kicsit csalódott voltam, hogy Edward nem volt ott, és a haragudós kedvem a tornaóra miatt kezdett alábbhagyni. Még egyszer körbenéztem a nappaliban, de akkor sem láttam sehol sem. Talán a szobájában van.
– Az öcskös vadászni ment – tájékoztatott Emmett. Összezavarodva néztem rá, mivel nem emlékszem arra, hogy megkérdeztem volna, merre is van Edward. – Nyilvánvaló volt, hogy őt keresed, azért forgattad annyira a fejedet.
– Szia, Bella – köszönt Jasper egy pillanatra rám nézve, majd ismét a tévét kezdte el bámulni.
– Szia – köszönt Rosalie apró mosollyal az ajkain.
– Sziasztok. Sajnálom, hogy a nyakatokba varrtak, de Charlie választási lehetőséget sem hagyott – fordultam Esme felé.
– Nagyon örülünk, hogy itt vagy – simogatta meg az arcomat. – Éhes vagy?
– Köszönöm, de most nem – válaszoltam.
– Felviszem a csomagjaidat – vette át Alice a cuccaimat Emmettől, majd csak egy csíkot láttam, és barátnőm már sehol sem volt. – A mi szobánkban alszol – kiabált az emeletről.
– Nem csak a nyakatokon leszek, hanem még a szobátokból is kiűzlek – fordultam az engem fürkésző Jasper felé.
– Dehogy űzöl. Emiatt ne aggódj. De ha inkább aludnál Edward szobájában… – mondta elgondolkodva, nekem meg kitágultak a szemeim.
– Ez az – ült le Emmett a kanapéra, és belecsapott Jasper tenyerébe a sajátjával. – Igazad volt, hogy kidüllednek majd a szemei – röhögött fel.
– Most csak szórakoztatok velem? – fontam karba a kezeimet.
– Tudunk a mosolyszünetről. Gondoltuk, hogy így nem szívesen aludnál nála – magyarázta Jasper.
– Ezt még visszakapjátok – mondtam a Jasper-Emmett párosnak, mire kitört belőlük a nevetés. – Megyek, segítek Alice-nek – indultam az emelet felé.
– Sajnálom. Ne haragudj – szólalt meg barátnőm, mikor az ajtóból figyeltem a ténykedését. – Nem gondoltuk, hogy ennyire dühös leszel – mentegetőzött.
– Nem akarok erről beszélni.
– Edward nem tudja, hogy itt vagy. Miután hazaértünk, rögtön elment. Nagyon haragszol rá? – kérdezte Alice, mire csak bólintottam. – Te vagy a mindene.
– Tudom – mosolyogtam halványan.
– Rám nagyon haragszol? – nézett boci szemekkel.
– Csak egy kicsit – válaszoltam.
– Kár, hogy holnap már ismét büntetésben leszel – gondolkodott el.
– Miért?
– Mert eljöhettél volna velem vásárolni. De így nem tudsz – vált szomorúvá.
– Ha Charlie szerint eleget bűnhődtem, és véget vet a szobafogságomnak, akkor elmegyek veled vásárolni – szóltam nagyvonalúan.
– Ezt el kell mesélnem a többieknek – ugrált ki a szobából. – Jaj, Bella, gyere már te is – kiabált nekem vissza. Mikor leértünk a többiekhez Alice csillogó szemekkel mesélte a többieknek – akik már biztosan hallották az előbb is, hála a tökéletesen hallásuknak –, hogy vásárolni megyek vele. – Hallottad te is? – kérdezte Jasper ölébe ugorva.
– Persze, drágám – mosolygott feleségére Jasper.
– Jaj, olyan jó lesz – csapta össze a tenyereit barátnőm.
– Neked jó lesz, de Bellának már kevésbé – szólt mellékesen Emmett, miközben a tévét bámulta. A fotelben ülve jól láttam, amint Alice arcáról lefagyott a mosoly, majd belebokszolt jó erősen mackós bátyja vállába, mire Emmett felszisszent. Mindannyian nevettünk – még én is –, míg Jasper fel nem nyögött. – Mi az Jazz? – kérdezte Emmett.
– Ezt az önmarcangolást száz kilométerről is érezni lehet – vágott fájdalmas képet.
– Szóval az öcsköst hazaeszi a fene – állapította meg Emmett. Összeszorult a torkom, és lázas izgalom kerített hatalmába, hogy láthatom Edwardot, ugyanakkor még mindig haragudtam rá. – Kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd, ha meglát itt téged – gondolkodott el Emmett rám nézve. – Úgyhogy gondoljatok valami másra, nehogy lelőjétek előre a poént – vigyorodott el.
Két perc sem telhetett el, mióta tudtuk, hogy Edward hamarosan hazaérkezik, amikor nyitódott a bejárati ajtó. Edward sétált be rajta, emberi tempóban, de a következő pillanatban rám kapta a tekintetét. Akaratlanul siklott végig a figyelmem a kinézetén, és egy apró sikoly hagyta el az ajkaimat.
– Úristen, mi történt veled? – sikkantott fel Esme is, majd odarohant Edwardhoz, hogy megnézze, megsérült-e. Az ing cafatokban és sárosan lógott rajta, és a nadrágján is fellelhetőek voltak kisebb szakadások, és sárfoltok. A haja kócosan, összekuszáltan és néhol megszáradt sárdarabosan meredt szanaszét. Esme kérdésére nem felelt, csak továbbra is engem bámult.
– Fiam, mi történt? – lépett be Carlisle is az ajtón, aki éppen most ért haza a munkából.
– Minden rendben, csak a zsákmányom kihasználta a figyelmetlenségemet – tolta el magától Esmét, majd csak egy csíkot láttam belőle, ahogyan eltűnt az emelet felé.
Elborzasztott és megrémített, hogy ilyen állapotban láttam Edwardot, és ez az egész csak az én hibám. Ha valami baja esett volna, az csak az én lelkemen száradna. Persze dühös voltam rá, amiért ott volt tornaórán, de lehet, hogy túlreagáltam. Sőt, biztos vagyok benne, hogy eltúloztam az egészet. Bizonyára miattam nem koncentrált, és még belegondolni is rossz, hogy mi történhetett volna vele.
– Ti aztán tényleg zsák és a foltja vagytok – sóhajtott Jasper engem fürkészve.
– Tessék? – gondolkodtam el, hogy miért mondhatja.
– Ez az önmarcangoló, bűntudat gén szerintem belétek van kódolva – magyarázta Jasper, és végre megértettem, hogy miért mondja. Érezte, hogy a bűntudat szinte már teljesen bekebelezett.
– Az én hibám – suttogtam.
– Nem történt semmi baj, Bella. Edward jól van – ölelt át Esme. Fogalmam sincs, hogyan kérjek bocsánatot tőle a hülyeségemért. A fotelben ülve töprengtem megoldás után kutatva az agyamban. Nem tudom mennyi idő telhetett el a gondolataimba merülve, de egyszer csak Emmett szavaira figyeltem fel.
– Úgy látszik az öcskös víz nélkül suvickolta le magáról a szutykot – halkította le a tévét.
– Miről beszélsz? – értetlenkedtem.
– Nem hallom a vízcsobogást. Ti? – fordult a többiek felé.
– Lehet már nincs is a házban – mondta Rosalie letéve az újságot.
– De itt van. Érzem a letargiáját – szólt Jasper.
– Megkeresem – álltam fel a fotelből.
A padlón lévő sárdarabok, és a koszos cipőinek a lenyomata térképként szolgált a hozzá vezető útnál. Mint ahogyan sejtettem is, a nyomok a szobája előtt értek véget, de tudtam, hogy folytatódnak az ajtó túloldalán. Kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, és tisztában voltam azzal, hogy tudja, hogy itt vagyok, de nem nézett rám, csak lehajtott fejjel ült tovább a fekete bőrkanapén. Odasétáltam hozzá, majd letérdeltem elé. Nem nézett továbbra sem rám, amit nem bírtam elviselni. Kezemet az álla alá téve, gyengéd erőszakkal emeltem fel fejét, hogy belenézhessek a szemeibe. Fájdalmas tekintettel néztek rám az aranybarna íriszek.
– Bocsáss meg, kérlek – suttogta elgyötörten. Kezeimmel a néhol sárfoltos arcát simogattam, és majd’ belepusztultam a gondolatba, hogy azért, mert mindig velem akar lenni, olyan csúnyán viselkedtem vele tornaórán és a parkolóban is.
– Te bocsáss meg nekem.
– Igazad volt. Tudtam, hogy nem szeretnéd, ha ott lennék. De reménykedtem, hogy talán majd mégis örülsz nekem. Rossz ötlet volt, sajnálom – suttogott még mindig.
– Megérdemelnéd, hogy jól elfenekeljelek, mert… – dorgáltam meg gyengéden, miközben egy sárdarabot szedtem ki a hajából. De mielőtt befejezhettem volna a mondandómat Emmett felkiabált a nappaliból.
– Ugye, végignézhetem, amint elpáholod az öcsköst? – kérdezte dörmögő hangján.
– Emmett Cullen, te címeres ökör, fogalmad sincs a romantikáról. Most sikeresen elrontottad az édes kibékülésüket – kiabált Rosalie is, majd egy nem olyan hangos csattanást hallottunk, majd Emmett feljajdulását.
– Miért érdemlem meg, hogy megverj? – kérdezte Edward az ing egyik cafatát birizgálva.
– Mert vadászat közben elkalandozol. Nézd meg, hogy nézel ki – mutattam végig rajta. – Gyere – álltam fel, magam után húzva őt is, majd a fürdőszobája felé vettem az irányt.
– Mit csinálsz? – kérdezte, mikor az inget szedtem le róla, amit aztán a földre ejtettem. De mikor a nadrágját gomboltam ki, elkapta a csuklómat.
– Cssh – tettem a szabad kezem ujját a szájára. Elengedte a csuklómat, én meg gyorsan levettem magamról a pulóveremet, és a zoknijaimat is, miután a cipőimtől megszabadultam. Nem sokkal később, miután elmagyaráztam neki, hogy csak segíteni akarok, készségesen segített megszabadulni a rajta lévő cuccoktól – az alsónadrágján kívül. Még sárfoltosan is tökéletes volt számomra, és megbabonázva néztem végig rajta. Megfogtam a kezét és a zuhanykabin felé húztam, majd beléptem rajta, és ő is követett. Épp a hőfokot igyekeztem beállítani, amikor hátulról átölelt.
– Vizes leszel – motyogta, miközben a nyakamat csókolta.
– Már vizes vagyok – tájékoztattam –, de nem érdekel.
Egy fürdőszivacsot bevizeztem, majd jó nagy adag tusfürdőt nyomtam rá, és kibontakozva Edward öleléséből, a mellkasáról igyekeztem finom mozdulatokkal eltűntetni a sarat.
– Szeretlek – szólalt meg.
– Én is szeretlek – mondtam, mire magához rántott.
– Megbocsátasz nekem a tornaórás dolog miatt? – suttogta az ajkaimtól néhány milliméterre, mire csak bólintottam. Ajkai az enyémekre tapadtak, és átkarolva engem felemelt, hogy ne kelljen lábujjhegyen állnom. Lágyan kóstolgattuk egymás ajkait, de engem szokás szerint elragadott a hév. A hajába túrtam, hogy még közelebb húzzam magamhoz, ami szinte fizikai képtelenség volt, mivel már teljesen hozzá voltam préselődve. – Emmett hamarosan ránk fog nyitni, mert a vízcsobogástól nem hall minden egyes, ahogyan ő fogalmazna, buja hangot – nevetett fel eltávolodva az ajkaimtól.
– Akkor jobb lesz, ha magadra hagylak, mert nincs kedvem a perverz humorához – adtam egy gyors csókot ajkaira.
– Nem akarom, hogy elmenj – lett hirtelen szomorú.
– Muszáj lesz, Emmett miatt. Addig én is megyek és lezuhanyozom.
Csuromvizesen léptem ki a zuhanykabinból, és kis híján elcsúsztam a padlón, de szerencsére nem estem el. Alice a folyosón várt, hogy átadja Esme üzenetét, miszerint mindjárt kész a vacsorám, majd eltűnt a lépcsők irányába…
Kis idő múlva a szokásos sort, póló összeállításban sétáltam le a lépcsőn, majd a konyhába mentem, ahol mindenki ott ült az asztal körül.
– Milyen volt ma a suli? – kérdezte Emmett, mire Alice-től kapott egy gyilkos pillantást. Épp a vacsorámnak láttam neki, de ebbe a játékába úgy éreztem, muszáj beszállnom.
– A kedvencem a tornaóra volt – szóltam, és mindenki rám kapta a tekintetét.
– Á-á. A legjobb a biológia óra volt, Mr. Molina beszólásával – kontrázott Edward, mire mindannyian elnevettük magunkat.
– Ez szép, kinevetjük magunkat – vigyorogtam még mindig.
– De akkor ez azt jelenti, hogy szent a béke? – kérdezte Jasper.
– Azt – sóhajtottam.
– A tornaórákkal mi lesz? – kérdezte Emmett.
– Hááát – gondolkodtam el, miközben a vacsorámat majszoltam. Heti plusz két óra Edwarddal és Alice-szel, mikor szobafogságban vagyok, és minden pillanat számít, amit velük tölthetek. Eddig innen nem is néztem a dolgokat. Ráadásul Edward szeret a megmentőm szerepében lenni. – Végül is lehetnének közös tornaóráink – suttogtam, mire hallottam két sóhajt, ami nagy valószínűség szerint Edwardtól és Alice-től származott –, de…
– Ajajj, most ugrik a majom a vízbe – vágott közbe Emmett.
– Tudom, hogy azt mondtam, megbocsátottam, de azért ha szeretnénk biztosra menni, akkor egy kis engesztelés…
– Nem tudom miért, de az az érzésem, hogy azt a kiengesztelést nem Alice-től várod, és hogy nem náluk alszol majd ma éjjel – vágott közbe ismét Emmett.
– Jól gondolod – hagytam rá.
– Éhes vagy még? – kérdezte Edward.
– Nem, de nagyon finom volt – néztem Esmére, aki rám mosolygott.
– Ez esetben remélem, megbocsátja mindenki, ha mi most eltűnünk, de szeretném kiengesztelni a barátnőmet – kapott a karjaiba, mire mindenki felkuncogott.
Csodálkozom, hogy Emmett nem mond semmi perverz dolgot – gondolkodtam el. Mikor feléjük sandítottam láttam, amint Rosalie az egyik kezével befogja Emmett száját. Hálásan pillantottam Rosalie szemébe, mire csak legyintett.
– Állj! – állított meg minket Esme, mikor már épp kiértünk volna a konyhából. – Charlie azt mondta, hogy ne hagyjam, hogy Bellával aludj – mosolygott ránk. – Bár ha szó szerint vesszük a kérését, nem csapjuk be, mivel nem tudsz aludni – gondolkodott el, miközben Edwardot nézte.
– Jó éjszakát mindenkinek – köszöntem el tőlük kuncogva.
– Nos, hogyan engeszteljelek ki? – kérdezte Edward, mikor a kanapén feküdtem, ő meg rajtam helyezkedett el. A kezeivel megtámaszkodott mellettem, hogy ne nehezedjen rám teljesen.
– Lássuk csak – gondolkodtam el. – Először is, sok-sok észveszejtő csókot kérek, aztán… – soroltam neki, hogy mivel is engesztelhetne ki. Közben rádöbbentem, hogy jobb alkalom nem is lehetett volna a mainál a büntetésem felfüggesztésére.
– Most már elmondod, hogy mire gondoltál tegnap este, amikor mosolyogtál? – mormolta a bőrömbe, majd apró csókokkal kényeztette a nyakamat.
– Kérdezd meg ezer csók múlva, akkor talán elárulom – mosolyogtam.
– Egy… – nyomott csókot az ajkaimra –, kettő… – csókolt meg ismét –, három – motyogta az ajkaimnak, amikhez aztán hozzáérintette a sajátjait.
– Szerintem hamar meglesz az az ezer csók. Ajj, miért nem mondtam egy milliót – bosszankodtam.
– Készülj fel, hogy kilencszázkilencvenhat csók múlva – csókolt meg ismét –, elmondod, hogy mi járt a fejedben. – De nem foglalkoztam azzal, hogy meg fogja tudni, hogy mire gondoltam, hanem csak a csókjaival törődtem, amiket lehetetlen volt nem viszonozni…
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Szia!
Erre csak egy dolgot lehet mondani: (L)
Puszi Szelena
Szelena írta...
2011. április 2. 12:12