Pupi blogja

Mire a buli másnapján felébredtem, már jócskán felkelt a nap. Nem voltam valami fitt, de ez a tegnap este után nem eget rengetően nagy csoda. Kikecmeregtem az ágyból, és rendbe szedtem magam, majd egy sötétkék melegítő alsót és egy fekete pólót kaptam fel, meg egy szőrös mamuszt, és elindultam valami reggeliért. A folyosón aztán igencsak meglepődtem, mikor apa az egyik vendégszobából jött ki. Egy pillanattal később megvilágosodtam, hogy anya valószínűleg kirakta a szobájukból Carol miatt. Nagyon helyes – gondoltam magamban.

Mikor leértem a földszintre minden olyan volt, mint egy csatatér, de pillanatnyi lustaságom révén eszem ágában sem volt segíteni a rendrakásban… 

– A következő partira nem hívunk meg mindenkit azok közül, akik itt voltak – pillantott anya reggeli közben egy pillanatra apára, hogy a nője sincs meghívva. 

– Burns-ék… – kezdtem bele. 

– Ők jöhetnek. Ryan elég nagy összeget adományozott – mondta anya. 

– Ma elkezdem böngészni a hirdetéseket – tájékoztattam őket, mire a hír hallatára mindketten felkapták a fejüket. 

– Reméltem, hogy reggelre kipihented ezt az ostobaságot – tette le anya a villáját egy kicsit nagyobb hévvel, így az hangos koppanással landolt az asztalon. 

– Ez nem valami kósza szeszély. Komolyan gondoltam, hogy én ezt a színjátékot nem játszom veletek tovább. Néhány nap alatt elegem lett ebből az egészből. 

– Na, de Ana… – szólt apa, de mielőtt elmondhatta volna, hogy mit is akar, a szavába vágtam. 

– Nem felejtem el a tegnapot. Remélem tisztában vagy vele. Csak azért nem ütöttem meg azt a szajhát, mert tisztelettel vagyok a korára – dühöngtem. 

– Miért kellett volna megütnöd? – érdeklődött anya és tudtam, hogy tudja, hogy nem csak azért érdemelt volna meg egy jobb horgot, mert ide merészkedett. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, de aztán becsuktam, mert nem akartam elmesélni anyának, hogy Carol miket mondott. 

– Nem történt semmi – hazudta apa rezzenéstelen arccal és ekkor döbbentem rá, hogy nem érdemli meg, hogy falazzak neki, mert ha képes azon elgondolkodni, hogy egy ilyen nő miatt elváljon anyától, akkor rászolgált arra, hogy bemártsam Carolt. 

– Á, tényleg semmi, csak közönségesnek nevezett téged, meg hogy így már érti, hogy miért van vele apa, aki egy szót sem szólt, mikor ezeket mondta rólad – néztem dühösen apára. – Szóval, amint lehet, elköltözöm. – Lapátoltam be a maradék reggelimet. Anya nem vonta kérdőre apát, hogy miért nem védte meg, pedig én kíváncsi lettem volna a magyarázatára. Aztán a következő pillanatban kikapta apa kezéből az újságot és elhajította az étkező egy távoli pontjára. Láttam rajta, hogy dühös, de teljes mértékben megértettem, és igazat adtam neki abban, hogy mérges apára, aki összerezzent mikor, az újság „szárnyra kapott” a helyiségben. 

– Megmondtam már, hogy ne itt olvasd azt a rohadt újságot – mondta anya halálos nyugalommal a hangjában, de a szemei szinte szikrákat szórtak. Apa nem szólt semmit, csak tovább evett. 

– A szobámban leszek – álltam fel az asztaltól, evés után. 

– Később segítenél megírni pár köszönőlapot az adományozóknak? – szólt utánam anya, mikor már majdnem kiértem az étkezőből. 

– Én megírom az összeset, ha nem kell takarítanom – ajánlottam fel neki, és biztos voltam abban, hogy beleegyezik, mert a köszönőlapoknál jobban semmit sem utál. 

– Tudod, hogy az ilyesfajta ajánlatnak nem tudok ellenállni. A szobámban vannak, az éjjeli szekrényem felső fiókjában a csekkek meg a meghívottak címei. A lapok pedig a második fiókban. 

– Rendben – indultam el az emeletre… 

A lapokkal bajlódtam a következő  három napban, mert nem lehetett kétmondatos az egész, és egyedieknek is kellett lenniük. Mert azért elég érdekes lett volna anya szerint, ha mindenkinek ugyanazt küldtük volna el. Szívem szerint viszont a következő sorokat postáztam volna minden adományozónak. 

Egyetlen percét sem bántam a köszönőlevelekkel töltött időnek, mert így legalább nem találkoztam apával addig sem. Persze anya, annak ellenére, hogy annyira mosolygott, hogy ő jár jobban azzal, hogy bevállalta a takarítást, nem nyert semmit az ügyön, mert akkora disznóólat, mint amilyen a parti után volt, még sosem láttam az otthonunkban, mióta az eszemet tudom. A szemét sokasága összefüggésben volt a meghívottak létszámával, ami több mint háromszor annyi volt, mint általában szokott… 

A következő két hétben sorra jöttek a válaszlevelek, hogy mennyire élvezték a partit és, hogy az az összeg, amit felajánlottak semmiség volt – szerintem is elég szűkmarkúak voltak, de ezt inkább nem tudattam velük – és ennyit igazán megtehettek. Voltak, akik inkább telefonon hívtak minket, hogy ugyanezeket elmondják nekünk, de mindenki feltette ugyanazt a kérdést: Mennyi pénzt sikerült összegyűjteni? Ilyenkor csak sejtelmesen válaszoltunk, mert ha megmondanánk az összeget, akkor legközelebb még szűkmarkúbbak lennének, mondván, összegyűlik úgyis elég pénz. Így valakinek mindig otthon kellett lennie, hogy fogadja a hívásokat. Ez a valaki pedig általában én voltam…  

Mire biztosak lehettünk benne, hogy egy meghívott sem telefonál majd, hogy magasztalja a parti remek hangulatát, egy hétre voltunk már csak a karácsonytól. Anya és apa között nem változott a helyzet Carol partin való felbukkanása óta. Apa továbbra is az egyik vendégszoba száműzöttje lett, de ezért egy szót sem szól. Ha szólna sem érne el vele semmit sem… 

A kávézó berendezésével sem jutottunk sokkal előbbre, talán csak annyival, hogy újabb két bútorbolt választékát húztuk ki a listáról – mindkét üzlet körbejárása után a kocsiban ismét lejátszottunk Julie-val egy-egy válogatósak vagyunk kontra nem vagyunk válogatósak mérkőzést, persze mindkettőt én nyertem, mert végül igazat adott nekem abban, hogy finnyásak vagyunk abban a kérdésben, hogy milyen bútorokat is válasszunk –, ezzel harmincra szűkítve az ötven kilométeres körzetben található áruházak számát.

A határidő elég szoros volt, mivel március első hetére terveztük a megnyitót. Bár addig még van egy kis idő, de ha tényleg ilyen válogatósak leszünk, akkor még tíz év múlva sem nyitunk meg. A bútorok milyenléte mellett még a kávézó neve is kérdéses. Legalább ezerféle néven gondolkodtunk, de egyikre sem mondtuk azt, hogy „Ez lesz az!”… 

A karácsonyig hátralévő  napokat szinte csak ajándékkereséssel töltöttem. Így jár az, aki mindent az utolsó pillanatra hagy – mondta Julie, mikor megkértem, hogy kísérjen el a plázába, hátha ott sikerrel járok majd. Julie csipkelődésére nagyon egyszerűen vágtam neki vissza: Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Ugyanis Julie is szépen megfeledkezett a karácsonyi meglepikről, Harvey miatt. A parti óta többször is találkoztak és bár Julie játssza a jó kislányt, de ezzel már rég elkésett. Pontosan abban a pillanatban, mikor a megismerkedés után pár órával lefeküdt vele… 

A pláza tömve volt az olyan emberekkel, mint én és Julie, akik az utolsó pillanatra hagytak mindent. Ahogy elhaladtunk az első emeleten találtató könyvesboltok előtt feltűnt, hogy többen is ugyanolyan könyvet vásárolnak. A borítón, fekete alapon egy megtépázott, vérző tulipán volt. A kirakatban is több ugyanilyet láttam és mivel kíváncsi voltam, hogy mi lehet ez a könyv, közelebb mentem és elolvastam a címét: New Moon.

Nagy nehezen aztán mindenkinek (anyának, apának, Julie-nak – aki lelépett egy kis időre megvenni az én ajándékomat, így remek alkalmam volt neki vásárolni valamit –, és Sharonnak) találtam megfelelő ajándékot, és büszkén, de fáradtan estem haza, négy nagy csomaggal… 

Szentestére a Road Street házai a giccsesebbnél giccsesebb díszítésektől roskadoztak. A környékbeliek nem ismerik „a kevesebb néha több” kifejezést, így mindent, ami világít, villog, csillog, zenél a házaikra aggattak. Ennél jobban már csak azon nevettem, mikor sorra cserélték le a nappaliban lévő függönyöket, minél áttetszőbbre, hogy mindenki bámulhassa a karácsonyfáikat… 

Azt hittem, hogy a karácsony nyugisan és Carol-mentesen fog telni, de tévedtem. Az elején minden rendben és egész örömtelien telt, hála a nagyiéknak. Ida nagyi és Winston nagypapám – akik anya szülei –, órákig csodálkoztak azon, hogy hirtelen milyen nagy lettem – pedig néhány havonta találkozunk –, mikor szinte tegnap volt az, hogy még pelenkában totyogtam. Aztán kis idő múlva, mikor már teljesen kielemezték, hogy mennyire édes és tündi-bündi voltam kislányként, azokkal a bájos gödröcskékkel az arcomon, mikor mosolyogtam, és hogy mennyire jól állt, ha mesefigurás hajgumikkal volt két copfba fogva a sötétbarna hajam, előjöttek a kellemetlen témák. Mint például, hogy mikor megyek már férjhez, vagy hogy Brian egy széltoló, gazember – nagyi szavaival élve – volt, mikor a szemétbe dobta a kapcsolatunkat. Hiába magyaráztam nekik, hogy annak a történetnek már réges-régen vége van – ami talán jobb is, hogy így alakult –, ők tovább ócsárolták az exemet. Így inkább egy halaszthatatlan Julie-val való találkozóra hivatkozva kimenekültem a házból (szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy karácsonykor Julie is a családjával van, így szinte kizárt egy vészhelyzet miatt nyélbeütött találkozó). Csak egy kistáskával, kocsi nélkül indultam el, hogy kiszellőztessem a fejem a közeli parkban. Végül, mégis felhívtam Julie-t, hogy beszélgessek vele egy kicsit, hátha akkor hamarabb megfeledkezem a témáról, de persze ő nem hagyta, mert az első kérdésével beletrafált a rossz kedvem okába. 

– Már megint Brian volt a téma, ugye? – tapintott rá a lényegre. 

– Mint minden egyes karácsonykor, hálaadáskor, és húsvétkor, amit nálunk töltenek – sóhajtottam. 

– Hol vagy most? – kérdezte, aztán meghallottam cipősarkak ritmikus koppanását, ahogy léptek nyomán találkoztak a márkás lábbelik a padlóval. 

– A parkban – feleltem. 

– Ami a házatoktól kétsaroknyira van? – kérdezett megint. 

– Igen, de miért? –  kérdezem vissza. 

– Nem sokára ott leszek –  hallottam egy ajtó csukódását a háttérben. 

– Nehogy ide gyere –  szóltam rá. – Nem azért hívtalak, hogy elrángassalak otthonról. 

– Tudom, de melletted akarok lenni. 

– Karácsony van – mondtam egy indokot, amiért nem kellene jönnie. 

– Ez mellékes. Legalább nem lesz nagy a forgalom, míg odaérek – nevetett fel. – Tíz perc és ott vagyok – tájékoztatott, majd már csak a pittyegést hallottam. A parkban leültem egy közeli padra, ahol Julie könnyedén észrevehet. Egyre rosszabb kedvem lett, és nem tudtam, hogy miért. Teljesen biztos voltam abban, hogy túl vagyok már Brianen, és most is így gondolom. De akkor miért vagyok ilyen letargikus állapotban? A kérdésre még percekkel később sem tudtam a választ, mikor Julie leült mellém a padra. Nem szólt semmit, csak átölelt. Erre volt most a legnagyobb szükségem, és ő ezt jól tudta. Jó ideig egy szót sem szóltunk, még akkor sem mikor felálltam és sóhajtva kezdtem el lépegetni. Csak jött mellettem, és nem sürgetett, hogy beszéljek végre. Néha oldalra pillantottam, és láttam, hogy engem néz. Kíváncsi volt arra, hogy mi járhat a fejemben, de nem akarta tudni minden áron. Három nagy kört mentünk a parányinak kicsit sem nevezhető parkban, mikor végre úgy éreztem, hogy tisztában vagyok a bennem kavargó érzéssel, melynek hangot is adtam: 

– Mégsem vagyok túl teljesen Brianen – sóhajtottam fel, majd megálltam és Julie-ra néztem. Nem mondta, hogy ő ezt mindig is tudta, nem nevezett baromnak, amiért még hatással van rám a volt barátom, ha eszembe jut, és nem hívott szánalmasnak sem. Csak bólintott és tovább sétáltunk. Kis idő múlva aztán, mikor már teljesen átfagytunk, Julie hazafuvarozott a kocsijával, és mondta, hogyha bármi gond van, vagy csak beszélgetni akarok, akkor hívjam fel. Otthon senki sem kérdezett semmit sem arról, hogy mi is volt Julie gondja, amiért találkoznunk kellett. Leültem hozzájuk a nappaliba, és próbáltam figyelni, hogy miről is beszélgetnek, de nem nagyon tudtam koncentrálni, így inkább felmentem a szobámba, és legközelebb már csak a vacsoránál találkoztam velük. Mikor segítettem anyának a konyhában tájékoztatott, hogy nem mesélt a nagyiéknak Carolról, így míg nálunk vendégeskednek, apa ismét aludhat a közös szobájukban, persze csak a díványon...  

Karácsony másnapján, azaz december huszonhatodikán, apa bejelentette, hogy a napot házon kívül tölti. Sem anya, sem én nem kérdeztük meg, hogy hol is lesz, de mindketten tudtuk, hogy ha keresnénk, Carol lakásán biztosan rá találnánk. Nagyiék aztán dél körül csak megkérdezték, hogy apa hol van, ezért anya azt hazudta, hogy be kellett mennie a kórházba, mert sok baleset történt a részeg sofőrök és a jeges utak miatt… 

Huszonnyolcadikán anya szülei hazautaztak, így a színjátéknak is vége szakadt és apa ismét az egyik vendégszobába lett száműzve. Én pedig megint belevetettem magam a kiadó lakások rejtelmeibe. A hirdetésekben képek is voltak, így végül négyre szűkítettem a listát, és újév után szándékomban állt meg is nézni őket élőben.

Anya továbbra sem díjazta a költözési szándékomat, de az elhatározásomból nem engedtem, és a későbbiekben is foggal-körömmel ragaszkodtam az elköltözésemhez. De még így is reménykedett abban, hogy meggondolom magam… 

A szilvesztert a szüleim Sharonnal, én meg Julie-val töltöttem. Egyikünk sem volt bulizós kedvében, így romantikus, csöpögős filmeket bámultunk egész este, több tucat zsepi kíséretében, na meg persze pár üveg pezsgő és jó néhány tábla csoki társaságában. A szobájában terültünk el a hatalmas vízágyon és a nagy DVD nézésben még az éjféli koccintásról is lemaradtunk. Csak arra eszméltünk fel, mikor megcsörrent a telefon. Julie lustán nyújtózott a telefonért, majd kelletlenül beleszólt, aztán elvette a fejét a telefontól, majd megnyomott egy gombot. Egy pillanaton belül két visítást hallottam, aztán egy mélyebb hangot. A visítások anyától és Sharontól, a mélyebb hang pedig apától származott, amint boldog újévet kívánnak nekünk. Mi is hasonlóképpen feleltünk nekik, majd elköszöntünk tőlük és Julie letette a telefont. Gyorsan koccintottunk egyet köszöntve a 2007-es éves, aztán ismét belemerültünk a filmbe… 

JANUÁR…

FEBRUÁR… 

Az elmúlt két hónap csak úgy, hipp-hopp elszállt, és mire feleszméltem, már csak négy nap volt a kávézó megnyitójáig. A környéken szórólapok százai voltak kiaggatva, hogy minél többen szerezzenek tudomást a kávézóról. Pontosan a tizenkilencedik bútorüzletben találtunk az ízlésünknek megfelelő asztalokat és foteleket, a pultra pedig a huszonharmadik áruházban találtunk rá. Igyekeztünk reálisan válogatni, hogy valószínűleg sosem lesz teltház, de két perc múlva aztán mindig ott lyukadtunk ki, hogyha sokan lennének, akkor is mindenkinek legyen helye. A kávézó végül a Butterfly nevet kapta, Julie ötlete alapján, aki már mindenféle ötletekkel előállt, de ez tűnt a legjobbnak. 

A tervrajzot anya állította össze – remek kézügyessége lévén – az ötleteink alapján, úgyhogy mindkettőnk akarata, és ötlete érvényesülhessen.

Szerencsére anya megoldotta a dolgot és sikeresen megtalálta számunkra az arany középutat.

Persze, ezért három asztallal kevesebb lesz a kávézóban. 

Élőben természetesen sokkal jobb volt látni, mint csak a rajzon, így mikor beléptünk az ajtón, a szánk tátva maradt és nem tudtuk elhinni, hogy minden, amit látunk ott a miénk. 

A helyiség olyan volt, mintha két részre osztották volna. A jobb oldal meg lett emelve két lépcsőfoknyival, ahol közvetlenül az ablaknál volt a Julie által korábban megálmodott különlegesebb asztal négy fotellel a törzsvendégeknek. A megemelt részen volt még hat asztal, és innen lehetett bemenni a női- és a férfimosdókba. A helyiség bal oldali részének magasságán nem volt változtatás. Négy asztal állt a vendégek rendelkezésére. A sarokban volt a pult befordítva, mögötte pedig a raktár.

Az ajtóval szemben a helyiség túloldalán volt amolyan „internet részleg”. Három asztal volt, melyeken egyszerű ezüstszínű laptopok voltak. Ezekhez igyekeztük minél hátkímélőbb székeket keresni, hogy ne legyen a gerincnek megterhelő, ha hosszasan görnyednek a neten szörfölni vágyók a gép előtt. 

Az elmúlt hónapokban nagyon izgultuk, hogy milyen is lesz a megnyitó, hányan jönnek el, és hogy tetszik majd az embereknek, de szerencsére, minden jól alakult. Az utca túloldalán lévő egyetemről is többen eljöttek a megnyitóra, és mikor beszélgettem velük, oda meg vissza voltak attól, hogy végre lesz egy hely, ahová beülhetnek a délelőtti előadások között lévő hosszú időben.

A jelenlévők között felfedeztem Susant is, így gyorsan odasiettem hozzá, hogy üdvözöljem. Próbáltam nem túl kíváncsinak tűnni azzal kapcsolatban, hogy a decemberi parti óta miért nem jöttek el egy jótékonysági estre sem, de lehet, hogy átlátott rajtam, hogy főként az érdekelt, hogy Michael miért volt ott egyen sem. 

– Gondjaink voltak, és nem lett volna szerencsés, ha úgy állítunk be bármelyik partira is – magyarázta, és a kíváncsi énem megkérdezte volna, hogy milyen gondjaik voltak, de nem akartam pofátlannak tűnni, így inkább csukva tartottam a számat. – Nora visszament Spanyolországba Antonioval, Michael pedig nem tudom, hogy hol van – szomorodott el. 

– Hogy, hogy nem tudod? – csúszott ki a számon a kérdés. 

– Elköltözött és nem mondta meg, hogy hová. Karácsony óta nem beszéltem vele, és nem is tudok róla semmit sem – sírta el magát. 

– Bárcsak tudnék segíteni – simogattam a hátát. 

– Ebben a helyzetben nem tudnál – rázta a fejét, de hogy a helyzet szó alatt mit is ért, azt nem árulta el… 

A március hátralévő része elég zsúfoltan lelt, és szusszanásnyi időm sem volt. Ott voltak a frissen megnyitott kávézóval kapcsolatos teendők, és a következő jótékonysági est is. Március huszonötödikén „ünnepeltem” azt, hogy már teljes két hónapja elköltöztem a szülői házból. A kávézótól nem messze sikerült találnom egy aranyos kis lakást, amiben két szoba, egy fürdőszoba, konyha egy kisebb étkezővel, valamint egy nagyobb fajta nappali kapott helyet. A holmim egy része még azóta is dobozokban áll, mert még nem volt időm pakolászni. Mindig csak halasztgatom, de már ideje lenne végre rendet rakni, hogy félkómásan ne bukdácsoljak fel bennük. Julie-val nem tartottuk szükségességét, hogy felvegyünk alkalmazottat, így ketten dolgozunk felváltva a kávézóban. De néha azért csak jól jönne egy kis segítség. Nagyon kevés időt töltünk együtt, mert mindkettőnket kimerít a munka, ezért mikor ő dolgozik, akkor én általában otthon alszom, és ez fordítva is igaz. A legtöbb időt akkor töltjük együtt, mikor leváltom őt, vagy ő engem, és akkor még maradunk egy kicsit, hogy pár szót beszéljünk. 

– Azt hiszem, hogy szakítok Harvey-val – ásított egyik nap Julie, mikor leváltottam. Felült az egyik bárszékre, de majd rázuhant a pultra olyan fáradt volt. 

– Miért? – érdeklődtem, miközben a hajamat egy laza copfba fogtam. 

– Időm és energiám sincs, hogy vele legyek. Minden időmet felemészti ez a hely – ásított ismét. 

– Menj haza pihenni. 

– Nem lehet, itt kell maradnom – ellenkezett. – Ezer éve nem pletykáltunk már. Te vagy a legjobb barátnőm, de mostanában elhanyagoltuk egymást – görbült le a szája széle. 

– Majd rendeződik minden –  legyintettem. – És akkor aztán annyi időt töltünk majd együtt, hogy meg is fogjuk unni egymást – mosolyogtam rá, mire ő elgondolkozott. 

– Az lehetetlen – rázta a fejét. – Megunhatatlanok vagyunk – próbált vigyorogni, amiből aztán megint ásítás lett. 

– Hívok neked egy taxit –  nyúltam a mobilomért. Percekkel később aztán jött is a taxi Julie-ért, aki majd felbukott a lábaiban, mikor az ajtó felé lépdelt. Az ajtóból aztán még visszanézett és integetett, amit viszonoztam neki, de aztán a figyelmemet egy nagyobb csoport le is kötötte… 

ÁPRILIS… 

Az elmúlt egy hónapban sem sikerült sokkal több időt együtt töltenünk Julie-val annak ellenére, hogy felvettünk egy kisegítőt, aki hétköznaponként napi négy órában, hétvégén pedig egyik héten szombat délelőtt, másik héten vasárnap délelőtt dolgozik itt.

2007 májusának második hete több okból kifolyólag is említésre méltó volt, de ebből csak egy volt jó dolog. Hétfőn apa afférjának a kiderülését, szombaton pedig Michael és Carol megismerésének ötödik hónapját ünnepelhettük volna. Naná, hogy a Michaellel kapcsolatos dolognak örültem csak.

Ez alatt az idő alatt sok minden történt, amelyek egy részét elfelejteném, de sajnos a dolgokon már változtatni nem lehet.

A hónap második szombatján délután – mikor én dolgoztam volna – zárva volt a kávézó, hogy készülődni tudjak a partira. A ruhát az utolsó pillanatban vettem meg, annyira nem volt időm semmire sem. Minden egyes hónapban reméltem, hogy Michael is ott lesz majd, de a decemberi jótékonysági est óta hiába vártam a felbukkanását. A parti, mint mindig, este hétkor kezdődött hivatalosan, de én már hat órakor ott voltam, hogy segítsek, amiben csak kell. Épp az asztalon lévő pezsgőspoharakat néztem, hogy ugyanannyi ital van-e bennük, mikor valaki megszólított.

– Szia, Ana. – Azonnal felismertem a hangot, és a torkom összeszorult a gondolatra, hogy ki is áll mögöttem…