Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
Véres égbolt
A novella hét évvel a New Moon után játszódik: Edward végül nem lépett ki a fényre Szent Marcus napján, hanem beállt a Volturihoz. Alice pedig nem ment Forksba Bella sziklaugrása után, így azt sem tudták meg, hogy lányt Jacob kimentette a vízből...
(Edward szemszöge)
Emberi tempóban sétáltam Volterra utcáin. A nap már lemenőben volt, így nem kellett tartanom attól, hogy a sugarai leleplezik a tényt, hogy nem vagyok ember. Szerelmes párok tömkelege sétált el mellettem a macskaköves kisutcában, egyesek csak egymás kezét fogva, mások a párjuk derekát ölelve. A legtöbbjüknek ennyi testi kontaktus nem volt elég, így meg-megálltak egy-egy futó vagy éppen hosszabb csók erejéig, majd folytatták útjukat. A fájdalmam, ahogyan boldogságukat néztem és gyengéd érzelmekről árulkodó gondolataikat hallottam, csak még nagyobb lett.
Bella.
A neve felidézésétől a halott szívem összefacsarodott, és bár évek teltek el halála óta, még mindig nem tudtam túllépni a tényen, hogy örök időkre elveszítettem őt. Ha a vámpírok képesek lennének rá, arcomat már ellepték volna a gyász, és a fájdalom sós cseppei, és nem győzném letörölni a könnyeimet.
Bella.
Gesztenye hajának selymessége, szív alakú arca, bőre puhasága, csokoládé tekintete, telt ajkainak kívánatossága és vérének édesen kínzó illata még most is elevenen él az emlékezetemben, és bár tudom, hogy képtelen vagyok a felejtésre, mégis gondosan őrzöm minden vele töltött pillanatnak az emlékét. Pokoli kínokat érzek a nap minden percében, és legszívesebben véget vetnék földi pályafutásomnak, de tudom, hogyha megszűnnék létezni sem lehetnék vele soha. Ő egy angyal volt, a legtisztább lelkű lény az egész univerzumban, így nem is kérdéses, hogy a mennyországban van, és onnan néz le rám. Az ég felé kapom tekintetemet, és mintha tényleg látnám azokat a csokoládé szemeket. Fájdalommal és gyűlölettel néznek le rám, mert annak idején megbántottam és elhagytam őt. Elkapom a fejem, mert nem bírom látni, ahogyan rám tekint.
Biztos jó helye van a mennyben a többi angyallal! Fájdalmasan sóhajtok fel, hisz nekem sosem lehet esélyem arra, hogy odakerüljek, hogy elmondhassam neki, hazudtam, mikor azt mondtam, nem jó nekem. Rám a pokol vár az elkövetett bűneimért, és a kioltott emberi életekért. Hét évvel ezelőtt határozott céllal jöttem ide, Volterrába, hogy megkérjem Aroékat, öljenek meg. Akkor elutasították a kérésemet, ezért terveket szövögettem, miként is vegyem rá őket, hogy meggondolják magukat. Önző voltam, és csak a saját fájdalmammal törődtem, de mikor más ötlet híján le akartam leplezni magam azzal, hogy az emberek előtt napfényben mutatkozom – tudván, hogy ezt ők sosem hagynák, inkább elpusztítanának -, belém hasított a tény, hogy nem csak magamra kell gondolnom. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megszűnjek létezni, de tudtam, hogy ilyen egyszerűen nem lehet végem, nem érdemlem meg, hogy ilyen könnyen „meghaljak”.
Muszáj volt „életben” maradnom, és bár fájdalommal kell léteznem, de legalább Carlisle-nak és Esmének nem kellett még egy gyermeküket elveszíteniük. Hisz már Bellát is annak tekintették, olyan volt számukra, mint én vagy a testvéreim, gyermekükként szerették.
Így nem léptem ki a napfényre, de, hogy büntessem magam, beálltam a fajtánk királyi családjának szolgálatában.
Volturi lettem. Edward Volturi.
A családom elkeseredett, mikor tudattam velük a döntésemet, de közel sem annyira voltak lesújtva, mintha a „halálom” hírét közölték volna velük. Bella halála óta egyetlen egyszer láttam csak őket, telefonon tartjuk a kapcsolatot… néha. Mindannyian megtörtek, még Rosalie is, bár ő nem amiatt, hogy szerelmem meghalt, hanem, hogy látnia kell a családunk szomorúságát nap, mint nap.
Félve nézek fel ismét az égre, hogy képzelt Bellám ugyanolyan gyűlölettel néz-e még rám, de a csokoládé tekintet eltűnt. Most már csak a lenyugvó napot látom, mely tűzvörös árnyalatban pompázik, és akaratlanul is a vérre emlékeztet a színe, melyre szomjúságom miatt már úgy vágyom. Percekig merülök a látványba, majd egy utolsó pillantást vetve a véres égboltra elszakítom róla a tekintetem és megindulok vissza az „otthonom” felé. Az időm végtelen, így nem sietek sehová, és továbbra is emberi tempóban haladok. Próbálok nem azon morfondírozni, hogy vajon Aroék végeztek-e már azokkal az emberekkel, akiket Heidi szerzett be nekik a város falai között tébláboló turisták közül, és még jobban igyekszem nem gondolni a tényre, hogy kis híján én is ott lehetnék velük, közöttük, emberi életeket kioltva. Erőfeszítéseim ellenére kúsznak be elmémbe a hét évvel ezelőtti történések, ami két nappal a csatlakozásom után esett meg:
Marcus a székében ülve egyre gyakrabban mocorog, türelmetlenül várva, hogy Heidi megérkezzen a zsákmányokkal. Caius és Aro is szomjasak már, de ők mozdulatlanul várakoznak, hogy meghallják a közeledő szívdobogásokat, és az emberi léptek zaját. Jane és Alec, valamint Demetri és Felix egymással társalogva ütik el az időt, míg végre táplálkozhatnak. Én néhány méterre állok Caiustól, de vele ellentétben egyáltalán nem várom, hogy azok az emberek belépjenek ide. Márpedig egy Volturi embervérrel kell, hogy táplálkozzon, így nem kerülhetem el, hogy újabb életek kioltása száradjon a nem létező lelkemen, még jobban kiérdemelve a helyemet a tényleges pokolban, ha egyszer „meghalok”.
Percek telnek el, mire meghalljuk a közeledő léptek hangját. A Volturi hármas eddig nyugton ülő két tagja is fészkelődni kezd, majd lassan felállnak, a harmadik taggal, Marcusszal együtt. Felix a száját nyaldossa, Demetri pedig terveket sző, hogy most milyen módszerrel kapja el áldozatát. Reméli, hogy egy dekoratív és kívánatos fiatal lányba mélyesztheti pengeéles fogait, és eljátszadozik azzal a gondolattal is, hogy a változatosság kedvéért most talán a nyaki ütőér helyett a combartériából kellene az éltető nedűhöz jutnia. Jane mielőtt nekilátna valamelyik csemegének, be szeretné vetni a képességét a móka kedvéért, ugyanakkor nem szeretné pazarolni az időt. Túl szomjas ahhoz, hogy kibírja még addig, míg játszadozik egy kicsit az étellel. Alec különlegességre áhítozik, legjobban egy brazil vagy egy mexikói fiatal lánynak örülne, de a spanyol fogást sem vetné meg.
Én pedig… nem vágyom sem ínyencségre, sem játszadozni nem akarok, egyszerűen csak… félek. Nem akarom megtenni, egyszerűen undorodom, ha belegondolok abba, hogy mit kell tennem. Régen, a lázadásom idején nem vetettem meg az emberi vérforrást, sőt, előszeretettem csillapítottam nomád vámpírként a szomjamat, de nem akarom ismét ezt tenni. Nem akarom, hogy egyetlen szerelmem a mennyből figyelje, ahogyan még egy eddiginél is nagyobb szörnyeteggé válok. Nem akarom, hogy lássa, amint kioltom az emberek életét.
A léptek zaja egyre közelebbről száll felénk, az én rettegésem pedig nagyobb méretet ölt. Pillanatokon belül ismét megtagadom Carlisle elvét, és szégyent fogok hozni régi családomra. Ettől csak még jobban undorodom magamtól.
Látom Heidi gondolatain keresztül, amint egyre közeledik az ajtó felé. Még tíz lépés… kilenc… már csak nyolc… hét… hat… öt… négy… három… már csak kettő, a Volturi hármas ugrásra készen áll… egy…
A faajtó kinyílik, és az emberek sorra besétálnak. Borzadva figyelem, az idős házaspárt, a nőt, kinek bal keze hatalmas pocakján köröz, egy szőke két copfba fogott hajú kislány sápatag arcát, de a kreolbőrű nő karjaiban lévő kisbaba észrevételekor kétségbeesésemben ordítani támad kedvem. A gyermek alig lehet több néhány hónaposnál, és azt az ártatlan teremtményt valaki perceken belül kiszipolyozza. Akaratlanul préselem össze az ajkaimat, feszítem meg izmaimat, szorítom ökölbe kezeimet és állítom le légzésemet. Nem tehetem meg! Nem lehet! A faajtó az utolsó személy után hangos csattanással csukódik be, és pillanaton belül felharsannak az első vérfagyasztó sikolyok. Összezárom szemeimet, mintha így nem kellene tudomást vennem arról, ami a helyiségben történik, de a gondolatok akaratlanul törnek be elmémbe így minden részletet pontosan ismerek: melyik Volturi tag kiket és milyen sorrendben támad meg. A sikolyok lassan elhalnak, ahogyan a sokk átveszi a helyét az embereken, de a fokozatosan beálló csendhez Felixnek és Demetrinek is köze van. Sorra törik el az emberek nyakát, hogy a kiabálások ne zavarják őket a nyugodt lakmározásban.
Percek óta állok szoborrá merevedve eredeti helyemen, mikor valaki rázni kezd. Kipattannak szemeim és akaratlanul veszek levegőt, majd Aro vörös tekintetével találom magam szembe.
– Igyál! – hangzik az utasítás, de a következő pillanatban már a terem túloldalán mélyeszti fogait a terhes nő nyakába.
Abban a pillanatban, hogy levegőt vettem az agyamra vörös köd telepedett. Az illatok telítődtek bennem, és bár egyik sem fogható ahhoz a mennyei aromához, ami egykor szerelmemhez tartozott, de a szomjúságomat kétségkívül csillapítani tudják. Rögtön egy fiatal lány előtt termek, akinek a nyakát sem Felix, sem Demetri nem törte el, de a sokktól remegve kuporodik egy pillanatokkal ezelőtt szárazra szipolyozott holttest mellett. Bár egy szipogás sem hallatszik, de a szemeiből megállíthatatlanul csorognak le a könnyek, ajkai remegnek, teste előre-hátra dülöngél, tekintetével mereven a talajt bámulja. Az ütőerét kezdem figyelni, és közelebb lépek hozzá, majd leguggolva hajolok a nyaka felé. Fejem egy szintben az övével, már fél méter sincs a távolság közöttünk, és én morgások közepette közelítek még mindig. Hirtelen felkapja a fejét és egyenesen a szemeimbe bámul. Felnyögök és a látványtól térdre esek. Azok a szemek. Azok a csokoládé szemek! Bár nem szippant magukba, mint egykor Bella tekintete, de a látvány így is elég ahhoz, hogy a vörös köd felszálljon az elmémről. Felix kihasználva a mozdulatlanságomat, egy pillanat múlva már a lány nyakába mélyeszti a fogait.
– Ne! – suttogom erőtlenül, de már késő.
Magamon kívül, és eszelősen lépek a fa ajtóhoz, majd egy rántással tépem ki a helyéről, hogy aztán vámpírsebességgel fussak a közeli erdőbe. Az első utamba kerülő állatot elkapom, hogy csillapítsam a szomjamat.
Biztos vagyok benne, hogy a sors akarta, hogy meglássam annak a lánynak a szemeit. Azt akarta, hogy meglássam Bellához hasonló tekintetét, hogy ne legyek képes inni a véréből. Hogy ne legyek képes egy ember véréből sem inni, hisz tudom, hogy ezek után képtelen lennék rá! Csak órákkal később térek vissza, hogy biztosan üres legyen már a terem, mentes a hulláktól és a vértócsáktól.
Meggondolván magam inkább a szobám felé veszem az irányt, de a helyiségben már van valaki.
– Mi volt az az egész? – hangzik a kimért kérdés Arótól, aki kényelembe helyezve magát ül a kanapémon.
– Egyszerűen nem ment – ejtem ki akadozva.
Aro feláll a kanapéról majd elém lép és várakozóan néz rám. Kinyújtom a kezem, amit megfog a sajátjával, hogy meg tudja mi is történt pontosan.
– Tehát Bella az oka – állapítja meg, miután megismerte minden gondolatomat.
Bólintok, mire felsóhajt. Szótlanul ül vissza a kanapéra, majd a gondolataira ügyelve tölti a következő körülbelül fél órát. Mindvégig feszülten várom, hogy min is jár az agya.
– Ha nem lennél Carlisle barátom fia, és nem neked lenne a leghasznosabb képességed, soha nem tennék ekkora engedményt – pillant fel rám.
– Mire célzol? – kérdem kíváncsian.
– Amíg nem állsz készen arra, hogy úgy táplálkozz, mint mi, addig engedélyt kapsz, hogy állatokat fogyassz.
– Köszönöm – hálálkodom.
„Hazaérve” rögtön a szobám felé lépkedek, elkerülve Felixet és Demetrit, akiknek ivás után még órákig a fenséges aromák körül járnak a gondolataik. Nem volt szükségem arra, hogy akaratlanul hallgassam végig, kit hogyan öltek meg. Levettem a könyvespolcról az Üvöltő szeleket, közben azon mélázva, hogy szerelmem mennyire szerette ezt a könyvet, és elhelyezkedem a kanapén. Épp a felénél tartottam, mikor meghallottam Felix gondolatait, amelyek arról szóltak, hogy az első mai áldozata mennyivel finomabb volt, mint az összes utána következők együtt véve. Mielőtt kopogásra emelhetné a kezét, már kitárom az ajtómat, és mérgesen méregetem.
– Tudom, hogy utálod, hogyha a csemegékre gondolok, pont ezért idegesítelek – szólt vigyorogva.
De letörölném a képéről!
– Mit akarsz? – kérdeztem durván.
– Aro látni akar. Most! – tájékoztatott, majd a következő pillanatban már sehol sem volt. A könyvet visszahelyeztem a polcra, majd elindultam a nagyterembe. Mikor beléptem Arón kívül senki sem volt ott. Gondolatait remekül titkolta, ugyanis semmit sem tudtam kivenni belőlük, hogy miért is kellett idejönnöm.
– Edward! – üdvözölt.
– Aro! – hajoltam meg előtte.
– Jobb lesz, ha rögtön a tárgyra térek. Nálad hasznavehetetlenebb vámpírt létezésem során nem láttam.
– Ez most bók? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mert nem értettem hová akar kilyukadni.
– Nem! Ellenkezőleg – dörrent rám. – Semmi hasznodat nem vesszük. A depresszióból ki sem látsz, és nem is akarsz – csattant fel.
– Tudod, hogy nem megy. Nem tudok túllépni Bellán és nem is akarok – szóltam.
– Tudom – erősít meg egy sóhajtással később. – De tovább már nem tudom elviselni ezt a minden mindegy stílusodat.
– Most ki fogsz rúgni? – nevettem fel hitetlenkedve.
– Erről szó sincs. Nem hagyok veszni ilyen tehetséget, ennyire őrült még nem vagyok – nevetett fel.
– Akkor nem értem – mondtam összezavarodva.
– Holnap délután érkezik valaki hozzád. Remélem, hogy észhez térít majd – szólt rejtélyesen, és a szája szegletében mosoly bujkált.
Szólásra nyitottam a számat, de egy kézmozdulattal csendre intett.
– Ne feledd, holnap délután! – tagolta a szavakat úgy, mintha nehéz lenne a felfogásom.
Míg visszafelé tartottam a szobámba azon rágódtam, hogy ki lehet az a személy, aki remélhetőleg észhez térít majd. Egész éjjel ezen merengtem, de a családomon kívül senki sem jutott eszembe, aki esetleg hatással lehetne rám. És különben is, ha valamelyikőjük idetartana, arról szóltak volna előre. A hajnal első fényével együtt feladtam a rágódást, hogy ki lehet az, mert bár lehetetlenség, de a fejem is belefájdult. Nem sokkal később már az erdő felé tartottam, hogy néhány állattal csillapítsam a szomjúságomat…
Fél tizenkettő múlt nem sokkal, mikor a toronyórára pillantottam visszafelé tartva. Nyakig fel voltam öltözve és a fejemre még egy sapkát is húztam, ami az arcom nagy részét eltakarta, így nem állt fenn a veszély, hogy esetleg lebukom. Egyből a szobámba mentem és kíváncsian vártam a délutánt, na, meg persze a vendégemet…
Öt óra előtt pár perccel Demetri gondolatai szálltak felém, nem akart az ajtómig „elvánszorogni”, ezért szinte már kiabált a fejembe, hogy menjen a nagy terembe. Arón kívül ismét senki sem tartózkodott ott, ugyanúgy, mint tegnap, amit eléggé furcsálltam, de végül nem kérdeztem rá. Gondolatai nem árulkodtak a vendégem személye felől, viszont megjegyezte, hogy örömmel látja a kíváncsiságomat.
– Mindjárt itt lesznek! – tekintett rám mohón, és hamarosan valóban lépteket hallottam. Egy női és két férfi léptet hallottam – a nő cipőjének sarka kopogott, onnan tudtam –, de ebből még nem jöttem rá semmire. Általában két kísérő szokott dukálni a vendégekhez, viszont így is több variáció lehetséges. Vagy egy nő és egy férfi kísérő tart erre férfi vendéggel, vagy két férfi kísér egy nőt. A kettő közül bármelyik lehetséges. A léptek zaja már csak néhány méterről jött, majd a faajtó kinyílt, én pedig abban a pillanatban a bejárat felé fordultam. A második verzió nyert!
Hitetlenkedve sóhajtottam fel, majd rogytam össze, ahogy azokba az aranybarna szemekbe néztem. Nem gondoltam, hogy valóság az, amit látok, így nagy levegőt vettem, hisz illatokat nem álmodhatunk vagy hallucinálhatunk. Az illata már nem volt emberi, de ugyanúgy hatott rám, mint az első találkozásunkkor: teljesen fejbevágott. A levendula-frézia kettőst mohón lélegeztem be újra és újra, egyre inkább elhitetve magammal, hogy ez az egész nem csak a fantáziám műve.
– Bella – leheltem, és könnyek nélküli zokogásba kezdtem.
Azonnal előttem termett, majd térdre ereszkedve ölelte magához rázkódó testemet. Karjaimat a dereka köré fontam, és szorosan magamhoz vontam. Már nem kellett vigyáznom minden mozdulatomra, hisz ő is egy volt közülünk, ezért úgy szorítottam, ahogy csak tudtam. Ráült vádlijaira, és én abban a pillanatban gesztenye hajába fúrtam az arcom, és mélyeket lélegeztem illatából.
– Cssh – próbált megnyugtatni, és a hátamat simogatta.
– Szerelmem – motyogtam.
– Itt vagyok, itt vagyok – suttogott.
Annyira vágytam a csókjára, de nem mertem kockáztatni. Mi van, ha ellök magától? Ha már nem szeret? Ha már van valakije? Meg kell tudnom, van-e még esély arra, hogy velem legyen.
– Üdvözöllek Volterrában, kedves Bella! – szólalt meg Aro kis idő múlva.
Bella elengedett, és felállt, engem is magával húzva. Aro a kezét nyújtotta várakozóan, amibe szerelmem kis idő múlva a sajátját helyezte.
– Bámulatos – szólt lenyűgözve Aro, mikor kiderült, hogy nem tud olvasni Bella gondolataiban. – Egyszerűen lenyűgöző, ugyanolyan immunis vagy az én képességemre, mint ember korodban Edwardéra. Most már hallod a gondolatait? – fordult a végén felém.
Rövid koncentrálás után nemlegesen ráztam a fejem. Aro összecsapta a tenyereit, és mosolyogva szólalt meg.
– Bizonyára sok mindent kell megbeszélnetek, de később várom a magyarázatot a képességedről – szólt mohón. – Menjetek, menjetek! – intett az ajtó felé.
Most végre választ kaphatok a kérdéseimre! Felkaptam Bellát a karjaimba, majd a kijáratig meg sem álltam, és vámpírsebességgel futottam vele. Aztán letettem, hogy ne keltsünk feltűnést, és a város határában lévő erdő felé tartottam emberi tempóban, de azért nagyokat lépve, és derekát átkarolva húztam magammal őt is. Az erdő közepén egy zsebkendő nagyságú rétnél lelassítottam, szembefordítottam magammal és elengedtem derekát.
– Élsz! – mondtam ki egy nagyon nyilvánvaló dolgot.
– Technikailag már nem – felelte néhány pillanat múlva halvány mosollyal ajkain. Most először hallottam tisztán a hangját, és annyira lenyűgözött, hogy azt akartam, beszéljen, mondjon akármit, csak beszéljen.
– De Rose felhívott, hogy meghaltál és…
– Cssh – tette mutatóujját az ajkaimra. – Ez egy hosszú történet, lesz elég időnk megbeszélni.
– Szeretlek! – szóltam, miután ujját elvette a számról. – Mindig is szerettelek.
– Ahogyan én is – suttogta, majd lábujjhegyre állt, és a tarkómnál fogva ajkaihoz húzta az enyémeket.
Felnyögtem, mikor a szája az enyémmel találkozott. A derekánál fogva húztam magamhoz közelebb, és kissé megemeltem, hogy ne kelljen lábujjhegyen állnia, erre ő kezeit a nyakam köré kulcsolta. Először a felső, majd az alsó ajkamat kóstolgatta, aztán nyelve a számba kúszott, hogy elmélyíthesse a csókunkat. Ismét felnyögtem az ismeretlen érzéstől, hisz soha nem csókoltuk meg még így egymást, mert azelőtt vigyáznom kellett arra, nehogy megsebezzem. Nyelvünk először csak puhatolózva érintette a másikét, aztán egy pillanat alatt változott meg minden. Szerelmem lábai a derekam köré fonódtak, ezzel egy időben a csók gyengédből szenvedélyessé vált, nyelvünk vad táncot járt. Percek múlva, mikor elváltunk egymástól, mindketten ziháltunk, pedig nincs is szükségünk levegőre. Bella lábainak szorítása a derekamnál megszűnt, és a nyakam is elengedte, aztán egyik kezemet megfogta, és mélyen a szemembe nézve leguggolt, majd miközben lefeküdt a fűbe magával húzott. Egyik kezemen támaszkodva helyezkedtem el fölötte, nehogy összenyomjam – ami lehetetlenség, hisz már nem törékeny ember –, majd a tarkómnál fogva húzott ismét az ajkaihoz. Lágy csókot nyomott a számra, majd az államat kezdte kóstolgatni végül a nyakamra siklottak ajkai. Minden millimétert végigcirógatott a nyelvével, majd gyengéden beleharapott a bőrömbe.
Felmorogtam az érzéstől, ami a hatalmába kerített, és ismét üdvözöltem egy ismeretlen érzést: a mindent elsöprő vágyat, amit az alattam elterülő csodálatos angyal ébresztett fel bennem. Míg ember volt, igyekeztem nem gondolni arra, hogy együtt legyünk, hisz tudtam, egy rossz mozdulattal megölhetném. Akkor mindig el tudtam hessegetni a gondolatot, most viszont… már nem tudtam és nem is akartam. Akartam őt, minden porcikáját kívántam! Mélyen a szemembe nézett a vágytól egyre sötétedő tekintetével, miközben lassan kezdte kigombolni az ingemet. Kissé meg kellett emelkednem, hogy az utolsó gombot is elérhesse, majd széttárta a ruhadarabot és a vállaimhoz simítva kezét legörgette rólam a ruhadarabot. Pulóvere cipzárját lehúztam, de nem volt türelmem megvárni, míg szép lassan leveszem róla, így egy rántással eltéptem a ruhadarabot. Bella felkuncogott, aztán már csak sóhajtásra futotta neki, mikor megérezte ajkaimat a nyakán. Eltolt magától, majd felült és a pólót áthúzva a fején levette magáról, aztán melltartója kapcsa felé nyúlt a hátán, ami egy halk kattanással kikapcsolódott. Én is felültem és eltolva kezeit legörgettem vállairól a pántokat, majd a ruhadarabot, mely eltakarta előlem az apró, feszes halmokat, mellénk ejtettem. Ajkaim azonnal a mellkasára tapadtak, majd míg szám az egyik mellét kényeztette, addig a másikat a kezemmel cirógattam.
Bella a hajamba túrva nyomta fejem közelebb a testéhez, mire belemosolyogtam a csókba, amit mellének legszebb részére adtam. Keze eltűnt a hajamból, hogy aztán sokkal lentebb a másik társaságában felbukkanjon. A kényeztetésemtől sóhajtozva matatott az övemnél, majd aztán egy mozdulattal kapcsolta ki a nadrágomat is. Egy pillanatra felhagytam testének feltérképezésével, és mielőtt kettőt számolhatott volna már csak egy alsónadrágban folytattam a kényeztetését. A saját nadrágja kikapcsolásával foglalatoskodott, miközben én a nyakába csókoltam, és két-két csók között mormoltam neki:
– Szeretlek… hazudtam neked… azt akartam, hogy… rendes életed legyen… ahol nem vagy… veszélyben mellettem… és…
– Egyetlen dolog van, amit jelen pillanatban hallani akarok, és az pedig az, hogy szeretsz – suttogta.
– Szeretlek… szeretlek – mormoltam a bőrébe. – Szeretlek.
Észre sem vettem, hogy mikor került le róla a nadrág vagy hogyan, de a következő pillanatban már csak a ruhadarab halk puffanását hallottam magunk mellett, amit a falatnyi bugyija is követett, amiről ismét fogalmam sincs, hogyan vette le anélkül, hogy éreztem volna mocorogni.
Elfeküdt a fűben, én pedig miután lekaptam az alsómat, fölé gördültem. Lábai egyből eltávolodtak egymástól, hogy közéjük férkőzhessek, majd térdeit behajlítva közvetlenül a lábaim mellett tette le őket.
– Szeretlek – mondtam rekedten, majd mikor alsó ajkát beharapta kissé, megemeltem csípőjét, és összeforrasztottam testünket.
Mindketten felnyögtünk, majd Bella a vállaimba mart. Mozdulatlanná dermedtem, mert azt hittem, valamit rosszul csináltam, vagy baj van, de mikor megmozdította csípőjét és vágytól ködös tekintetét az enyémbe fúrta mozogni kezdtem. Lábai a csípőm köré tekeredtek, ajkai a nyakam feltérképezésével foglalatoskodtak, de folyton megállt, hogy száját egyre kéjesebb nyögések hagyhassák el. Felváltva nyögtem és morogtam, és legszívesebben így maradtam volna örökre, összekapcsolódott testünket hajszolva a gyönyör kapujáig. A kéjes hangok, melyek elhagyták ajkait teljesen megrészegítettek, így egyre gyorsabban mozogtam, hogy újabb és újabb nyögéseit hallhassam. Percek múlva Bella lábai elengedték csípőmet, majd kezeivel a fenekembe markolva húzott még közelebb magához, hogy a következő lökésemnél karcsú teste megránduljon, és gerince ívbe feszüljön. Minden eddiginél hangosabb nyögést hallatott, amit majdnem elnyomott a morgás, mely testem megrándulásakor hagyta el ajkaimat. Különváltam szerelmemtől, majd a hátamra gördülve húztam magamhoz a gyönyörtől még mindig meg-megránduló alakját. Mosolyogva konstatálta, hogy az én testem is összerándul még néha. A haját simogattam, ő pedig a mellkasomra rajzolt ismeretlen mintákat ujjával, miközben próbáltuk visszaállítani a légzésünket.
– Victoria volt – szólalt meg kis idő múlva.
A név hallatán morgás tört fel mellkasomból.
– Tessék? – kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam mire céloz.
– Ő változtatott át – felelte rögtön. – De nem szándékosan tette. Meg akart ölni, de miután belém harapott Jake és a falka széttépte őt.
– Jake? Falka? – tettem fel újabb kérdéseket.
– Tudod, Jacob – tette állát a mellkasomra. – Ő és pár la pushi fiú vérfarkasok.
– Bánthattak volna téged – ösztönösen öleltem szorosabban őt, ahogyan arra gondoltam, hogy milyen labilisak a farkasok.
– Miután átváltoztam el kellett költöznöm. La Pushban nem maradhattam, és Forksban is feltűnést kelhettem volna a vörös szemeimmel – hagyta figyelmen kívül a szavaimat.
– Hová mentél? – simogattam továbbra is a haját.
– A hegyekbe, aztán Kanadába, végül mikor már tudtam, hogy képes vagyok kontrollálni magam, Londonba költöztem.
Minden szava forgatta a szívemben a kést. Segítenem kellett volna neki az első évben, mikor még újszülött volt, de nem voltam ott. Ökölbe szorult a kezem és elfordítottam a tekintetemet, hogy ne lássa szemeimben a kínt.
– Aztán két napja felkeresett két vámpír. Nem tudtam, hogy miért akarják, hogy idejöjjek, de mikor megemlítették a neved olyan gyorsan indultam útnak, hogy alig bírták tartani a tempómat – kuncogott fel, mire rákaptam a tekintetemet.
– Ez azt jelenti, hogy még számítok neked valamit? – kérdeztem félve, rettegtem, hogy már nem akar tőlem semmit.
– Ha nem számítanál, akkor nem történt volna az előbb az, ami történt – sütötte le a tekintetét.
Biztos voltam benne, ha még képes lenne rá, az arcát elöntötte volna a pír.
– Megérteném, ha már megtaláltad volna a társad, hisz…
– Cssh – hallgattatott el a tenyerét a számra téve. – Ne beszélj ostobaságokat. A szívem, és a testem is csak a tiéd. Soha senki nem volt az életemben rajtad kívül és nem is lesz, amíg világ a világ.
– Szeretlek – motyogtam a tenyerébe, mire elvette azt a számtól és a helyét az ajkai foglalták el.
Gyengéd csókot nyomott a számra, és nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy többet akarjak. Újra akartam hallani azokat a kéjes nyögéseket, de fékeznem kellett magam, ugyanis ideje volt visszamenni, mert Aro már türelmetlenül várja Bellát.
– Vissza kell mennünk – motyogtam a szájánál, mire felsóhajtott. Felkelt és miközben magára kapkodta a ruháit én megbabonázva figyeltem karcsú alakját. Mikor észrevette, hogy őt figyelem ismét lesütötte a pillantását. Miután az utolsó ruhadarab is rákerült én is felkeltem és öltözni kezdtem, és a folyamatot ő végigkövette a tekintetével, miközben alsó ajkát beharapta. Egy gyors csókot nyomtam szájára, majd visszaindultunk.
Aro kíváncsian hallgatta az információkat, amiket Bella az évek során megtudott a képességéről, és a leghasznosabb képesség cím birtokosa már nem egyedül én voltam, fej-fej mellett haladtunk Bellával. Biztos voltam benne, hogy Aro szívesen megkaparintaná szerelmemet.
– Úgy látom, tényleg észhez tértél – pillantott rám mosolyogva.
– Köszönöm, hogy megkerested őt. De honnan tudtad, hogy nem halt meg? – kérdeztem kíváncsian.
– Maradjon az én titkom – kacsintott rám.
Tudtam, hogy ezt sosem fogja elárulni, és a sejtésemet megerősítette gondolatban is.
– Ha jól sejtem, akkor már nem akarsz a szolgálatunkban maradni – puhatolózott.
– Hát, szeretnék visszatérni a családomhoz, de…
– De? – nógatott, hogy folytassam.
– Örökké hálás leszek, amiért neked hála visszakaptam Bellát, így, ha szükségetek lenne a képességemre, akkor nem habozok segíteni. Remélem, hogy ebben megegyezhetünk.
Egy pillanatig gondolkodóba esett, de végül arra jutott, hogy inkább nélkülöz az idő nagy részében, és kér meg, hogy jöjjek ide alkalomadtán, minthogy, a depressziós Edward visszatérjen és továbbra is hasznavehetetlen legyek. Tudta, hogy sosem hagynám, hogy Bella is csatlakozzon, de nélküle semmi sem vagyok, így belement abba, amit ajánlottam.
Mielőtt elmentem volna csomagolni, még megkért, hogy adjam át Carlisle-nak az üdvözletét. Bólintottam, majd szerelmemet a karjaimba kapva a szobámba futottunk. A fényképalbumomon kívül, melyekbe a legbecsesebb képeim voltak, semmit sem akartam magammal vinni. Az albumon kívül bármilyen holmi a szobámban pótolható volt – kivéve szerelmemet, aki kíváncsian tekintett körbe a helyiségben. Szerelmemmel kézen fogva indultunk felkutatni a családomat, akik jelenleg Ashlandben élnek. Emlékezve tegnapi tettemre, tekintetem a lenyugvó napra kapom, de tudom, hogy képzelt Bellám szemei nem tekintenek le rám, hisz nincs a mennyben, itt van velem és miközben kezemet szorosan fogja apró kezével, tekintetével ő is ugyanazt nézi, mint én: a véres égboltot.
Címkék: Véres égbolt
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése