Pupi blogja

Az iskolai szünet véget ért, és elkezdődött a pörgős időszak. Az első napokban konkrétan meghalni nem volt erőm, pedig Julie és Nora is ugyanúgy kivették a részüket a munkából a kávézóban, akárcsak én. Munkaidőben egy szabad percünk nem volt, mert mindig volt valami tennivaló. Persze ennek volt egy jó oldala is: nem küzdöttünk anyagi gondokkal. Ilyen szempontból megérte a sok fáradtság. Láttam Michaelön, hogy gondterhelt, és kis győzködés után kibökte, hogy mi a baj. Elmesélte, hogy aggódik Nora és Antonio miatt, akik szeretnének elköltözni a Burns házból, ugyanis Ryannel lehetetlenség tovább együtt élni. Még ennyi idő után sem tudta elfogadni, hogy a lánya nem azt a férfit akarja választani társául, akit ő kijelölt Norának. Ezért persze folyamatos veszekedések jellemezték az együttélésüket. Julie-val mi is láttuk, hogy Norával nincs minden rendben, de talán nem akarta, hogy sajnáljuk, vagy csak szimplán nem akarta elmondani, de miután Michael megosztotta velem, hogy mi is a gond, döntésre jutottunk. Mivel remek forgalom volt hála a sok tanulónak, akik nálunk töltötték szabadidejüket, megemeltük Nora fizetését. Antonio a város egyik jó hírű szállodájában volt szobapincér, és kapott rendesen borravalót a bére mellé, így kettejük fizetése már elég volt ahhoz, hogy egy egész kis pofás lakást vegyenek ki. A lakás a kávézótól egy saroknyira volt, és annak ellenére, hogy a belvárosban volt, a tulaj az ország másik felébe költözött a beteg édesanyjához, így olcsóbban is kiadta, csak, hogy valaki tartsa rendben. Abban a szinte elenyésző szabadidőben, ami aztán októberben akadt, nekik segítettünk, hogy otthonossá tegyük a helyet.

Azokban a hetekben alig bírtam magam néha visszafogni, hála a félmeztelenül tevékenykedő Michaelnek. Ahogy ing nélkül cipelte a bútorokat – Antonióval –, ahogy az izmok megfeszültek a karján, egyszerűen őrjítően kívánatos volt. Végül persze mindig fegyelmeztem magam, elvégre nem lett volna illendő Julie-ék előtt neki esni.

A kapcsolatom anyával azóta sem javult, na, nem mintha próbáltunk volna közelíteni a másik felé. A válás a szüleim között hivatalosan is megkezdődött, ami miatt feszült voltam, hogy az ostoba veszekedés miatt nem tudok anya mellett lenni abban a nehéz időszakban. De ettől még nem mentem el hozzá, hogy vakulásig esküdözzek neki, nem azért vacsoráztam apával és Carollal hármasban, mint amit ő hisz.

Michael megértő volt velem, és elnézte a gyorsan változó hangulataimat, ami miatt csak még jobban beleszerettem.

Percről percre biztosabbá váltam kettőnkkel kapcsolatban, és folyton csak megerősödött bennem az az érzés, hogy ő nem Brian, és sosem lenne képes olyan galád módon elbánni velem. Akaratlanul jutott néha eszembe Brian, na, nem azért, mintha még mindig szeretném, hiszen erről szó sincs, csak belegondoltam abba, hogy vele mennyire más volt a kapcsolatom, mint most Michaellel.

Michaelről több százszor többet tudok, mint annak idején az exemről. Persze a tudás alól kivétel az a fránya titok. Azóta sem felejtettem el, hogy létezik, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Egyrészt természetesen őrülten kíváncsi voltam rá, főként, hogy nem valami apróságról van szó, ahogy Michael szavaiból kivettem. De ugyanezen okból viszont azt kívántam, hogy sose tudjam meg mi az. Michael annyira hadakozott ellene, hogy elmondja nekem, azt az egy alkalmat kivéve, mikor felajánlotta, hogy megosztja velem, de én visszautasítottam az „ajánlatot”. Nem akartam tudni, mert be kell vallanom, hogy félek, amiatt a titok miatt tönkremehet a kapcsolatunk, vagy Michaelt idézve „többé nem lennék már rá kíváncsi”. Tudtam, hogy ez sosem történhet meg, hiszen szeretem őt, az életemnél is jobban, de a szívem mélyén, valahol nagyon-nagyon mélyen volt egy sugallat, hogy mi van akkor, ha mégis meggyűlölném érte? Így inkább, ha mód volt rá, nem gondoltam a tényre, hogy van valami, ami talán elválaszthatna minket. Jól tartja a mondás: amiről nem tudsz, az nem is fáj.

November elejére Nora és Antonio birodalma, teljesen készen várta, hogy a párocska beköltözzön, és végre megszabaduljanak Ryan Burns akaratosságától és folytonos piszkálódásától. Egyetlen egyszer találkoztam vele, mégis azt hiszem, hogy örökre megpecsételődött a mi kapcsolatunk. Úgy gondolom, hogy egy életre elegendő utálatot ébresztettem benne szerény személyem iránt, mikor kifejtettem a nézetemet arról, hogy a huszonegyedik században élünk, ahol – néhány ország hagyományait kivéve, amikbe az Egyesült Államok nincs benne – szabad párválasztás van. Én őt, ugyanebből kifolyólag nem szívleltem, elvégre Nora felnőtt, felelősségteljes, okos, talpraesett, fiatal nő, aki egymaga is el tudja dönteni, hogy kivel akar együtt lenni.

Nora és Antonio rendezett egy amolyan házavató bulit, amit inkább zombi összejövetelnek is nevezhettünk volna, ugyanis a kávézótól nem messze lévő középiskola aznap egy betűző versenynek adott otthont, méghozzá az állami döntőnek. A jelölteket elkísérte egy-egy szurkoló csoport az iskolájukból, így a környék a feje tetején állt. A tornádó erejével söpört be egy bőven tizennyolc éven aluliakból álló diáksereg a munkaidőm lejárta előtt félórával, és hála annak, hogy Julie unatkozott otthon, így hamarabb jött be, volt segítség, sőt a végén még Norát is riadóztatni kellett. A biztonság esetére fenntartott asztalok és székek is előkerültek a raktárból, és azokkal együtt volt elegendő hely a vendégeknek. Így a házavató buliba a fáradtságtól lógó nyelvvel és akkorákat ásítva, hogy egy víziló könnyedén becsusszanhatott volna a szánkba, estünk be, hogy kezdetét vegye egy kicsi ivászat. A kimerültség ellenére mind a hatan remekül szórakoztunk. Igen, hatan, ugyanis Julie összemelegedett egy Pete nevű fazonnal. Igazából elég rendes a fickó, ezt onnan tudom, hogy lecsekkoltattam apával, ugyanis Pete mentős a kórházban, ahol apa dolgozik. A legutóbbi kontroll alkalmával – amire már tényleg nem lenne szükségem, de apa csak erősködik – találkoztak, mikor Julie elkísért engem a kórházba. És amellett, hogy rendes, még nagyon is jól néz ki, és pechemre vagy inkább oltári nagy szerencsémre Michael is meghallotta, mikor elismertem Julie-nak a buli előtt pár nappal, hogy tényleg dögös pasit szerzett. Azt hiszem elég, ha annyit mondok, hogy aznap éjjel nem sokat aludtunk Michaellel, ugyanis a féltékenység hevében bizonyítani akart, hogy bár találhatok más pasit is helyesnek, semelyik fickó nem tudna többet adni nekem – jelen esetben az ágyban –, mint ő. Csak azon csodálkozom, hogy a szomszédok nem hívták ki a rendőröket csendháborítás miatt, ugyanis egyszerűen képtelenség volt hangok nélkül „tűrni” azokat, amiket csináltunk, vagy éppen velem csinált...

Ismét a kórházba tartottam egy kontrollra, és, hogy megbeszéljek apával valamit. A nővérpulthoz mentem, ahol az egyik nő felvilágosított, hogy szerencsém van, ugyanis apa éppen az irodájában van, így nem kell várnom, hanem ha felmegyek hozzá, azonnal meg tud vizsgálni. Az irodájához vezető úton csak egy takarítóval találkoztam, aki felvont szemöldökkel bámult, fogalmam sincs miért, de nem is foglalkoztam a dologgal különösen.

Kopogtam, nehogy véletlenül úgy járjak, mint néhány hónapja, amikor apa meg Carol az irodában készültek bizonyos dolgokhoz. Hála az égnek akkor nem láttam semmi olyat, ami maradandó károsodást okozott volna bennem, és mivel nem akartam, hogy most járjak úgy, inkább bekopogtam.

Miután meghallottam, hogy kikiabálja, szabad, benyitottam, de apa nem volt egyedül a helyiségben.

A két fotel közül az egyikben anya ült, kezében egy kisebb köteg papírral, és ahogy hátrafordult, hogy megnézze, ki állhat az ajtóban, láttam rajta a meglepődöttséget. Rögtön rendezte aztán a vonásait, és visszafordult apa felé.

– Szia, prücsök – üdvözölt apa.

– Sziasztok – köszöntem én is.

Anya egy szót sem szólt, csak továbbra is hátat fordított nekem.

– Kint várok, míg befejezitek – léptem egyet hátra, hogy kimenjek, de apa megállított.

– Ne, ne menj ki. Francine, megvizsgálom Anát, és utána folytatjuk – nézett anyára apa, majd intett a másik fotel felé, hogy üljek le.

– Tényleg tudok várni, biztos fontosabb az, amit csináltok éppen – ellenkeztem, és ennek köze volt ahhoz, hogy nem akartam anyától fél méterre ülni.

– Az, hogy megvizsgáljalak fontosabb, mint hogy a rémes porcelán melyikünké maradjon.

Pironkodva, de végül csak leültem anya mellé, aki még mindig a papírokat bújta.

Apa hozzálátott a szokásos apróbb vizsgálatokhoz, amiket ilyen alkalmakkor szokott csinálni.

– Mondtam már, hogy nevetséges ez az egész? – kérdeztem.

Láttam, hogy anya felkapja a fejét, majd ismét újra a papírokat bámulta. Bizonyára nem értette, hogy mire céloztam a szavaimmal.

– Úgy rémlik, mintha mondtad volna már – nevetett fel apa. – De az egészséged a legfontosabb.

– De egészséges vagyok. És a… – a torkomra forrt a szó, ugyanis sokkal később, mint kellett volna, de végül csak kapcsoltam, hogy anya nem tud a balesetről. Hogy az a… Ez miért nem jutott előbb eszembe?

Ebből már nincs kiút, vagy talán mégis?

Apa várakozóan rám nézett, hogy folytassam, de én észrevétlenül – legalábbis remélem, hogy észrevétlenül – anya felé böktem kissé a fejemmel. Apa értetlenül bámult, mire eltátogtam neki, hogy: anya nem tud a balesetről. Először azt hittem, hogy nem értette meg, amit tátogtam, de aztán mintha mégis felfogta volna a dolgot, a szemei kidülledtek kicsit.

– Úgy tűnik, minden rendben – mondta apa gyorsan témát váltva.

– Oké – mormoltam. – Akkor én nem is zavarok tovább – álltam fel, majd az ajtó felé indultam.

A kezem már a kilincsen volt, mikor eszembe jutott, hogy volt még egy oka annak, hogy idejöttem.

– Jut eszembe – fordultam vissza feléjük. – A hétvégén vacsorát rendezek, amire mindkettőtöknek kötelező eljönnie – mondtam, de anya nem reagált. – Anya, neked is muszáj lesz megjelenned.

– Mi lesz az alkalom? – kérdezte apa.

– Michael szeretne bemutatkozni nektek, úgy, mint a barátom – mosolyogtam.

– Akkor ezek szerint Burnsék is ott lesznek – tippelt apa, mire csak megráztam a fejem.

– Nem, csak mi négyen.

– Na, és Carol? A múltkor olyan jól éreztétek magatokat, vagy mégsem? Talán túl hangosan csámcsogott, és ezért nem akarod hívni? – ironizált anya.

Fújtattam egy sort, de mielőtt megszólalhattam volna, apa megelőzött.

– Francine – mordult anyára. – Mikor lesz már ennek vége? Ana azért vacsorázott velem és Carollal, mert megkértem rá, és nem azért, mert olyan jól összebarátkoztak.

– Cseppet sem érdekel, hogy mi volt az ok – rántotta meg anya a vállát.

– Nekem sajnos nincs több erőm vitázni veled, anya. Akkor hétvégén találkozunk, és ajánlom, hogy mindketten ott legyetek, különben én foglak titeket a lakásomra vonszolni. Szombaton lesz este hétkor, a címemet tudjátok, és ne késsetek. Sziasztok – köszöntem el tőlük, majd kisiettem apa irodájából.

Egyből a parkolóba mentem, majd hazahajtottam a kocsimmal.

A lakásban ott volt Michael, legalábbis a „szia, édes”-t, mintha ő mondta volna, vagy csak képzelődtem. A konyha irányába mentem, ahol megláttam a fekete zoknikba bújtatott lábfejeit. Közelebb lépkedtem, mire a teste többi része is felsejlett előttem. Éppen a mosogatót szerelte, én meg ellágyulva tekintettem rá, amiért nem felejtette el, hogy tegnap csöpögni kezdett.

– Minden okés? – kérdezte, miközben egy fém valamit vett ki a szerszámos ládából.

– Igen. A kórházban összefutottam anyával, bent volt apánál és épp azt tárgyalták, hogy ki melyik cuccot tarthatja meg a válás után. Szóltam nekik a vacsoráról.

– Beszélgettetek? – kérdezett megint.

– Nem nagyon. Ha nem baj, akkor én most lepihenek egy kicsit, mert fáradt vagyok – mondtam két ásítás között.

Leguggoltam hozzá, és csókra nyújtott ajkaira rányomtam az enyémeket. Az apró pusziból aztán elég heves csókcsata lett, na, nem mintha bántam volna, sőt.

– Ha végeztem ezzel, csatlakozom hozzád – szólt, miután elszakadtam az ajkaitól. – Rám is rám férne egy kis pihenés, ugyanis éjjel nem igazán hagytál aludni.

– Ha csak ez a gond, akkor többet nem ébresztelek fel éjszaka, mert kívánlak – rántottam meg a vállam és türelmetlenül vártam, hogy ráharapjon a horogra.

– Eszedbe se jusson, hogy nem ébresztesz fel – villantak meg a szemei.

A karomnál fogva visszahúzott magához és megcsókolt.

– Ígérd meg, hogy máskor is felkeltesz – motyogta a számnak.

– Ígérem – kuncogtam.

Egy apró puszi után aztán tényleg a szobámba mentem, és miután a cipőimet lerúgtam a lábaimról abban a ruhában, amiben voltam, ájultam be az ágyba, majd pillanatokkal később el is aludtam.