Blogger Template by Blogcrowds

.

Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.

Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!




Sziasztok!
Fent a Before sunrise utolsó fejezete, ahogy ígértem, mindkét verzió. Nem különbözik túl sokban a két változat, Jacob egyikben sem kapott túl nagy szerepet, de igazán nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek vele, ennél jobb ötlet pedig nem jutott eszembe.
Oldalt, a Before sunrise linkjére kattintva kiválaszthatjátok és olvashatjátok a nektek szimpatikusabb variációt (esetleg mindkettőt?).
Talán azért haladtam vele ilyen lassan, mert egy újabb "gyermekemet" kellett elengednem, és pocsék vagyok a búcsúzkodásban. :)
Amiért ennyi ideig várakoztattalak titeket, dupla hosszú lett. Remélem tetszeni fog.
A jövőbeni terveimről: rohamtempóban - nálam csigatempót jelent XD - igyekszem befejezni A tiltott gyümölcs a legédesebb történetemet.
Aztán jön a Mindenki egyért c. "kisregény".
De megtörténhet, hogy borul a terv, és közben beiktatok egy-két új fejezet valami újból - és itt nem feltétlenül a Fogadjunk... című történetre gondolok, pedig tudom, ideje lenne már elétek tárni belőle valamit.

Bárkinek kérdése van a Before sunrise utolsó fejezetével kapcsolatban, pötyögjétek kommentnek, és válaszolok. Tudom, hogy nem magyaráztam meg mindent, de akartam egy keveset a fantáziára is hagyni. Aki viszont inkább tőlem várja a választ, az mint említettem, pötyögjön hozzászólást.
Nem csicsergek tovább, még csak annyit, hogy ha lehet, ne utáljatok túlságosan, ha néha (mostanában gyakran) eltűnök egy-egy rövidebb, vagy kicsit hosszabb időre, mert úgyis visszatérek hozzátok :)

      12. fejezet (2. verzió, amiben Jacob életben marad!)

(Edward szemszöge)
– Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Mire akart ezzel célozni Bella? – Rosalie hadarva vetette oda, miközben fel-alá járkált a nappaliban. Kezdett idegesíteni, hogy a cipőjének tűsarkai folyton kopognak a padlón, de úgy döntöttem nem szólok egy szót sem.
Nem volt kedvem beszélgetni, még csak lélegezni sem. Az egyetlen pozitívum, hogy mindkettőt mellőzhettem.
A családom aztán egyszerre kezdett beszélni, egymás szavába vágva kreáltak hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb ötleteket, hátha az magyarázat lenne arra, amit Bella mondott a telefonban.
A kupaktanácsuk aztán hirtelen abbamaradt, mikor autó motorjának hangja ütötte meg a fülünket. Nem sűrűn akadt vendégünk, és biztosak voltunk benne, hogy nem Bella igyekszik hozzánk – egyébként sem lenne képes az a halálcsapda, amivel közlekedik ekkora sebességre.
A fülünket hegyezve próbáltunk rájönni, hogy ki nyomja szinte tövig a gázt.
„Mondd meg nekik, hogy James társa eljött értem.”
Egy ezredmásodpercnyi időre kellett csak, hogy rájöjjek, a gondolat Charlie-tól származik, aki éppen felidézte Bella halálsápadt arcát, amikor kiejtette eme szavakat.
„Az utóbbi hetekben minden rosszabb lett, mert… valaki bántani akar.”
Felpattantam a kanapéról, és a bejárati ajtóhoz siettem. Egyelőre nem derült ki, hogy Bella mit mondott pontosan az édesapjának, ezért maradtam valamennyire veszteg, és álltam még mindig a házban, ahelyett, hogy kirohantam volna az útra. Nem hiszem, hogy az idegrendszere díjazta volna, ha csak úgy előtűnök a semmiből. Pedig ezt akartam, odarohanni, és azonnal megtudni, hogy mi az, hogy James társa eljött Belláért. Természetesen tudtam, hogy mit jelent, a részletekkel azonban nem voltam tisztában.
„Üzenem Edwardnak, hogy szeretem.”
Nagyot nyeltem, és halott szívem újra megtelt melegséggel. Olyasfajta melegséggel, amelyet csak Bella tudott nyújtani. Egyetlen Bellám, aki többet ért, mint az egész világ.
Szólni akartam a családomnak, hogy baj van, de képtelen voltam egyetlen szót is megformálni. Lebénultam, és rémülten meredtem az ajtón túlra. Mikor ér már végre ide Charlie?
– Edward! Edward! – szólongatott Carlisle, de nem tudtam ránézni. Képtelen voltam bármilyen reakcióra. – Fiam, mi történt? – Az arcomat nagy nehezen az övé felé fordította.
– B… Bel… Bella… – ejtettem ki akadozva. Mintha egy évre lett volna szükség ahhoz, hogy szerelmem neve elhagyja a számat. – Baj van vele. Charlie – leheltem, és alig emelve fel a kezem kimutattam az ablakon.
Swan rendőrfőnök kivágódott a kocsijából, és a ház felé rohant.
Carlisle félredobva az álcánkat, vámpírsebességgel termett az ajtónál és kinyitotta azt a kifulladt Charlie előtt.
„…magyarázd meg, miért hasonlítanak annyira egymásra, holott nem is rokonok?”
„Edwardék nem hétköznapi emberek. Ők… ők természetfeletti lények.”
Alig egy másodpercnyi időt hagyott magának, hogy Bella szavai átfussanak az agyán, aztán ismét az idejövetele kötötte le. Belépett a házba, és a tekintete megakadt rajtam.
– Bella… Valami James társa eljött Belláért. És ő csak megölelt és kisétált az ajtón. Mintha… – Elcsuklott a hangja, és nagy levegőt kellett vennie ahhoz, hogy ki tudja mondani a vészjósló szavakat. – Mintha elbúcsúzott volna.

A családom egyszerre szisszent fel, aztán Alice és Esme felsikkantottak, Emmett ajkait pedig nyomdafestéket nem tűrő szitkok hagyták el.
– Mi történt pontosan, Charlie? – A nyugodtságról „híres” apám tombolt a méregtől, így csak szűrte a szavakat a fogai között.
– Azután, hogy felhívtátok Bellát, és beszéltünk… hm, bizonyos dolgokról, ismét csörgött a telefon. Mindketten azt hittük, hogy megint valaki a családból keresi. Mikor visszajött a konyhába falfehér volt, és elárulta, hogy valaki ártani akar neki. Aztán azt kérte, hogy miután ő elment, azonnal telefonáljak ide, és mondjam el, hogy valami James társa eljött érte. Utána felrohant a szobájába, és mikor lejött az emeletről egy papírdarabot nyomott a kezembe. De miért írta le, és miért nem mondta el? És egyáltalán ki a pokol az a James, hogy a társa bántani akarja a lányomat? – Forrongott Charlie, és a kezei ökölbe szorulva lógtak a teste mellett. Gyorsan végigmértem, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nincs az övére erősítve a pisztolytartója, így valószínűleg a szolgálati fegyvere sincs nála. Hisz ki tudja, mennyire ment bele Bella a természetfeletti témába, még csak az kellene, hogy a nagy izgalmak közepette megpróbál lepuffantani minket. Bár lehet, hogy a két kezével esik nekem, ha megtudja, hogy valószínűleg – sőt biztos –, hogy miattam akarja megölni Victoria Bellát.
Pillanatnyilag csak egyetlen kérdésére adhattam választ. Jó lett volna, ha valaki más válaszol helyettem, de még mindannyian le voltak fagyva.
– Azért írta le, mert James társa, akit egyébként Victoriának hívnak, minden egyes szavát hallotta. – Rövid turkálás után Charlie elméjében még hozzátettem: – Éppen ezért nem működött a telefon sem. Hallotta azt is, amikor Bella azt kérte, hogy telefonáljon ide, és mondja el, hogy mi történt.
Charlie szemei kitágultak, és gyanakodva tekintett rám. Nem értette, honnan tudtam, hogy a telefon valamilyen rejtélyes okból bedöglött.
– Victoria is... természetfeletti lény – használtam Bella kifejezését. – És mi öhm, jobban hallunk, mint a hétköznapi emberek.
Láttam Charlie-n, hogy már eddig is be volt kissé sokallva az információktól, amiket Bella rázúdított, de én még rátettem egy nagy lapáttal. Mielőtt még szóba került volna az, hogy jobb hallás ide vagy oda, de honnan tudtam, hogy mire gondol éppen, inkább témát váltottam.
– Mi állt a papíron?
– Csak annyi, hogy nála van a mobiltelefonja, és amint lehetősége lesz rá, bekapcsolja, és megpróbál üzenni nekünk.
– Ha egyáltalán lesz még lehetősége kapcsolatba kerülni velünk. – Jasper kimondta azt, ami az én fejemben is ott motoszkált. Megkönnyebbültem, hogy ezt nem nekem kellett felvetni, de ettől függetlenül még rámorogtam. – Minden eshetőséget figyelembe kell vennünk, Edward. Lehet, hogy Victoria már megölte.
– Jasper! – sikkantotta Esme. – Kérlek, ne izgasd fel még jobban Charlie-t, és persze Edwardot.
Az agyam egy szörnyű képet vetített elém: Bella élettelen teste egy hideg földön terül el. Már nem dobog a szíve, nem vesz többé levegőt. Hamuszürke, hideg a teste. Nem pirul el, amikor áhítattal nézek rá, és nem forrósodik fel a teste, amikor megcsókolom. Erei, mint a sivatagok, teljesen kiszáradva, mert Victoria minden csepp vérét kiszívta.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a borzalmas látványt. Életben kell lennie, muszáj. Nélküle nem létezem.
Charlie rám emeli a tekintetét, de nem látok a szemeiben ellenszenvet, amiért miattam szenvedt a lánya hónapokig. – Bella kérte, hogy mondjam meg, szeret téged, és csak azért hagyott el, hogy megvédjen.

(4 nappal később)
A városban senki sem tudott Bella eltűnéséről, sőt még Renée-nek sem mondta el Charlie.
Csak mi nyolcan voltunk tisztában az igazsággal. Forks lakosai abban a tudatban éltek, hogy Bella bárányhimlős lett, és mi pedig elkaptuk tőle. Charlie és Carlisle szabadságot vettek ki.
Minden időnket a nappaliban töltöttük. Jason Jenks – aki évek óta hatékonyan intézi minden kényes ügyünket – méregdrága felszereléseket szerzett, hogy le tudjuk nyomozni Bellát, amint kapcsolatba lépett velünk.
„Soha nem esznek, és nem is isznak. Mikor felkelek, már mind itt vannak, és mikor elalszom, még itt ülnek. Mi a francok ők? A természetfeletti dolog már biztos, de lehet, hogy jobb a tudatlanság? Annyira veszélyesek viszont nem lehetnek, hiszen Bells minden szabad percét velük töltötte.”
– Néha jobb a tudatlanság – motyogtam.
Charlie tekintete rám emelkedett, a szemei pedig kitágultak. Még mindig fogalma sem volt arról, hogyan válaszolhatok a ki nem mondott kérdéseire.
– Oké, most megkérdezem, pedig… hm, Bella mondta, hogy nem biztos, hogy minden kérdésre választ kaphatok. Tudod, hogy mire gondolok?
– Igen, Charlie, tudom – bólintottam. – Olvasok a gondolatokban.
Charlie felnyögött, és újabb kérdést intézett hozzám.
– Itt mindenki…?
– Nem, csak én.
– És ez kikapcsolható, vagy…?
– Nem, nem lehet kikapcsolni.
A családom azt hitte, nem tűnik fel, hogy szép lassan mindannyian kivonultak a nappaliból, kettesben hagyva engem Charlie-val. Hálás voltam nekik ezért.
– Ó, sajnálom. Egész nap mindenféle gondolatokat hallgatni, elég fárasztó lehet.
– Megszoktam. – Kis viaskodás után még hozzátettem: – De mit sem ér, ha annak az egy embernek a gondolatát nem hallom, akiét a világon a legjobban szeretném. – Értetlen tekintete letten pontosítottam a kijelentésemen. – Belláét.
– Miért nem hallod az ő gondolatait?
Megrántottam a vállam. – Nem tudom. De annyira frusztráló. Ha hallottam volna a gondolatait, rájöhettem volna, hogy az az átkozott Victoria hetek óta zsarolta. – Megmarkoltam a kanapé szélét, ami nagyot reccsent. Tudnom kellett volna. Egyszerűen észre kellett volna vennem, hogy mi történik Bellával.
Az egészre négy nappal ezelőtt derült fény, amikor Emmett, Jasper és Carlisle elmentem körülnézni Swan rendőrfőnök házának környékén, valamint átkutatták a házat is. A papírkosárban, Bella íróasztala mellett megtalálták a fenyegető leveleket, amelyeket Victoria bizonyos időközönként juttatott el neki, hogy kellőképpen félelemben tartsa.
Legszívesebben törni-zúzni lett volna kedvem, amikor Carlisle átnyújtotta a leveleket. Egyedül az tartott vissza a rombolástól, hogy nem akartam halálra rémíteni Charlie-t.
– Edward, nem tehettél semmit – nyúlt ki Charlie, hogy megpaskolja a kézfejemet. Nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy a bőröm jéghideg. – Bells titkolózott, hogy megvédjen mindenkit, akit szeret.
– Nem veszíthetem el őt. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy elhagytam, de akkor bebizonyosodott, hogy nem tudok nélküle élni. Tisztában vagyok vele, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy igazán elkötelezze magát, és ha itt lenne, nem merném bevallani neki, de feleségül szeretném venni. Ha ő… meghal… én…
A telefon csörgése félbeszakította a mondanivalómat. A családom egy emberként termett ott mellettünk.
A mobilom képernyőjén ott állt Bella neve.
Jasper a műszerek mögé sietett, én pedig megnyomtam a hívás fogadása gombot, és kihangosítottam a készüléket.
– Edward?
– Én vagyok. Jól vagy? Hová vitt Victoria?
– Nem tudom, melyik városban lehetek. Egy nagy, kihalt épületbe hozott. Elég rossz állapotban van, mert minden lépésnél recseg a padló, és olykor porfelhő van a lehulló vakolattól. Sajnálom, de semmi többet nem tudok.
– Maradj vonalban a lehető legtovább. Jasper megpróbálja bemérni a tartózkodási helyedet.
– Hol van Charlie?
– Itt vagyok, Bells – szólt megkönnyebbülten Charlie, hogy négy nap szenvedés után végre hallhatja a lánya hangját.
– Bella, nem válaszoltál az előbb Edward kérdésére. Jól vagy? – aggodalmaskodott Carlisle.
Rövid csend állt be a vonal túloldalán.
Valami nincs rendben.
– Lehet, hogy eltört egy vagy két bordám. Nagyon fáj, de már megszoktam.
– Jasper, mi lesz már? – türelmetlenkedett Emmett.
– Mindjárt megvan, de ez nem az FBI, a CIA, vagy bármelyik másik három-négybetűs szerv, ahol pillanatok alatt megvan – morgott Jasper.
– Bella, minden rendben lesz. Csak bírd még ki egy kicsit, és elhozunk onnan. Esküszöm, hogy mindent megteszek azért, hogy ne essen több bántódásod – ígértem neki könnyelműen.
Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy milyen fordulat következik be a nap végére.

– Apu, sajnálom, hogy nem mondhattam el mindent.
– Nincs semmi baj, Bella. Mindent tudok, amit tudnom kell, és…
– Mi folyik itt? – hallatszott női ordítás a telefonvonal túloldaláról. Egyértelmű volt, hogy Victoriához tartozott a hang.
– Ne, kérlek. Jacob, vigyázz. Kérlek… – sikított Bella kétségbeesetten, aztán a vonal megszakadt.
Értetlenül bámultunk egymásra, és mindannyian ugyanarra gondoltunk: Jacob? Mi a fészkes fenét keres ott Jacob Black?
Charlie visszazuhant a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát. – Hogy kerül a képbe Jacob? És Billy miért nem telefonált, hogy Jake eltűnt?
– Megvan a cím, Jasper? – dörrentem bátyámra robbanásra készen.
– Seattle külvárosa. Két háztömbnyi távolságon belül bárhol lehet, de kiindulva abból, amit Bella tudott az épületről, szerintem az árvaház lesz. – Mutatott a képernyőn a bizonyára az árvaházat jelző pontra. Az ujjai aztán sebesen kezdtek mozogni a számítógép billentyűzetén. Kattintott kettőt az egérrel, aztán felolvasta az információkat: – Nyolc éve át akarták alakítani bevásárlóközpontnak, és a második emeletig sikerült is a felesleges falakat kibontani, de mikor a felsőbb emeletek kerültek volna sorra, rájöttek, hogy építéskor a kivitelező takarékoskodott az építőanyagokkal, így félbe kellett hagyniuk. Azóta üresen áll.
– Őszintén, csodálkozom azon, hogy még nem omlott Bellára az épület – tette hozzá Emmett, aki közben Jasper mellé somfordált.
Carlisle, Esme és Charlie kocsival jöttek utánunk, míg mi futva indultunk Seattle-be. Még félúton sem voltunk, mikor a telefonom csörögni kezdett. Carlisle keresett.
– Mi történt?
– Charlie azóta is azon gondolkodik, hogy mit keres Jacob Bellával. Aztán mondott valami érdekeset.
Néhány hete, mikor La Push-ban jártak, feltűnt neki valami furcsa. Jacob Black másképp nézett ki, mint előtte: rengeteget nőtt, és mintha egyik pillanatról a másikra legalább harminc kilo izmot szedett volna magára. Valamint, amint megölelte Bellát, furcsán kezdett viselkedni, és berohant az erdőbe.
– Átváltozott. – Ténymegállapítás volt a részemről, de azért szükségem volt megerősítésre.
– Kétségkívül. Ráadásul Billy és Bella összekaptak valamin, ez nem tudom, mennyire függ össze a dologgal, de Charlie-t kiküldték, hogy kettesben beszélhessenek.
– Nos, csak ők tudnák megmondani, hogy miről volt szó. Annak idején Jacob mondta el Bellának, hogy mik vagyunk, bár akkor azt hitte, hogy mende-monda az egész. Billy Blacknek viszont tudnia kellett, hogy ez nem csak legenda. Lehet, hogy nem díjazta, hogy Bella a vérfarkas fiához jár, miközben vámpírokkal haverkodik. Jacob pedig valószínűleg megérezte az illatomat Bellán, és nem akart előtte átalakulni, inkább befutott az erdőbe. Talán csak néhány nappal azelőtt változott át először. Istenem, meg is ölhette volna Bellát.
– Jacob összefügghet a képességemmel – csicsergett néhány méterrel mögöttem Alice. – Mikor Bella La Push-ban volt, vakfolt volt számomra a jövője, és mióta eltűnt, szintén. Victoria rájöhetett, hogy ha magukkal visz egy vérfarkast, nem fogom látni, hogy hol vannak.
– Carlisle, le kell tennem, mindjárt ott vagyunk.
– Jacob Black ugyanolyan erős, mint mi. Nem fér a fejembe, Victoria hogyan tudta könnyedén rábírni, hogy tartson vele.
– Ha odaértünk, ezt is megtudjuk majd – felelte Alice.

Emmettnek igaza volt. Csoda, hogy még nem omlott Bellára az épület; egy nagyobb vihar könnyedén összerombolhatná.
Éreztem Victoria semmivel sem összetéveszthető bűzét az épület körül, valamint két szívverést, bár az egyik már épphogy csak dobogott. Biztosra vettük, hogy Bella és Jacob egyedül vannak az épületben, és szerelem a bordatörésen kívül más sérüléseket is elszenvedett, mert a vére illata befészkelte magát az orromba.
Megindultam a bejárat felé, de Rosalie elkapta a karomat.
– Meg kell várnunk Carlisle-ékat.
– Hallod azt a gyenge szívverését, ugye? Mindketten tudjuk, hogy az Bellához tartozik. Alig dobog már, nem vesztegethetjük az időt – rántottam ki a karomat a szorításából.
– És mit fogsz csinálni, ha berontasz? Attól, hogy jártál orvosira, még ne képzeld magad csoda dokinak. Carlisle tudja csak rendesen megvizsgálni. Kérlek, Edward, gondolkodj józanul!
– Gondolkodjak józanul? GONDOLKODJAK JÓZANUL? A nők, akit szeretek, bent van, és megsérült. Ugye, te is érzed a vére illatát? Mit tennél, ha Emmett lenne a helyében? Teljes nyugalommal álldogálnál itt? Hát persze, hogy nem.
Carlisle autója befordult a sarkon, majd néhány másodperccel később fékcsikorgatás közepette megállt mellettünk.
– A poén az lenne, ha Swan rendőrfőnök megbüntetné Carlisle-t gyorshajtásért – fonta karba a kezeit Emmett, és halvány mosolyt villantott fel.
– Pofa be, Emmett! – morrant rá Jasper. Nehezen viselte Bella vérének az illatát. Igazi próbatétel volt számára, mert legutóbb nem tudott ellenállni a kísértésnek. Másodperceken belül kiderül, hogy most képes lesz-e rá.
Carlisle-lal és Charlie-val egyszerre indultunk meg az épület felé. Utánunk Alice és Emmett jöttek, majd Rosalie, Esme és Jasper.
Berontottunk a bejáraton, és szétváltunk. Mindent betöltött Victoria illata, és Jacob bűze. De mindkettőtől el tudtam vonatkoztatni, hogy felismerjem Bella édes aromáját; a vére illata százszor erősebb lett, mint odakint éreztük. A kapkodó lélegzetvételét követve próbáltam kitalálni, hogy merre lehet. A földszint padlója közepén tátongó lyuk felé vettem az irányt, és lepillantva megrémültem a látványtól. Carlisle és Charlie odasiettek hozzám, és ők is benéztek a beszakadt padlón. Bella teste természetellenes pózban feküdt, egy annak idején bizonyára pinceként funkcionáló helyiség közepén.
– Itt van Victoria! – kiabált Jasper húsz méterrel odébb. – Elvesztette a fejét. Szó szerint.
– És megtaláltuk Jacob Blacket is. Eszméletlen, de azt hiszem néhány tasli, és magához tér – vette át a szót Emmett. – Úgy tűnik, hogy harc alakult ki közöttük, aminek Victoria itta meg a levét. Belláról nem is beszélve. Apám, az hogy fájhatott, amikor a pincéig zuhant… – Az utolsó mondatot, már csak az orra alatt mormogta.
– Esme? – kiáltott Carlisle. – Keressetek Charlie-val lejáratot az alagsorba és gyertek utánunk. – Ezzel leugrott a lyukba, és azonnal vizsgálni kezdte Bellát.
Néhány másodpercig még megfagyva álltam, majd elrugaszkodtam a földtől. Mire leérkeztem, Carlisle már végzett is Bella vizsgálatával.
Esme megragadta Charlie-t, és ahelyett, hogy lejáratot kerestek volna, egy pillanattal később mellettem értek földet.
Carlisle szomorúan elhátrált Bellától, és én azonnal ott termettem. – Szerelmem, hallasz? – simogattam meg a homlokát.
Charlie mellém roskadt, bele egyenesen abba a vértócsába, amely Bella feje alól indult meg. Szerelmem kinyitotta a szemét, és rám nézett, majd megkereste Charlie-t is a tekintetével, aztán egy pillanattal később elvesztette az eszméletét.
Charlie valószínűleg nem látta, hogy míg ő fent várt Esmére, addig Carlisle már felmérte szerelmem állapotát. Legalábbis a következő szavai erre engedtek következtetni:
– Tegyen valamit Belláért, Dr. Cullen! Mi lesz már, vizsgálja meg! – kiáltott kétségbeesetten Charlie. – Nincs semmi baj, Bella – fordult vissza a lányához –, Dr. Cullen máris megvizsgál, és megmondja, hogy milyen sérüléseid vannak. Aztán beviszünk a kórházba, és ott rendbe hoznak.
Carlisle Charlie vállára tette a kezét, és a lehető leghiggadtabban beszélt a rendőrfőnökhöz.
– Charlie, Bella sérülései nagyon súlyosak. Legalább tíz bordája eltört, az egyik átszúrta a tüdejét, és biztos vagyok benne, hogy belső vérzései is vannak. Az is csoda, hogy ekkora fájdalomtól még nem esett kómába, vagy halt bele rögtön a fejsérülésébe. Ha megmozdítanánk, azzal valószínűleg megölnénk. Sajnálom, de mint orvos, nem tudok segíteni rajta. Maximum morfiumot adhatok neki, hogy csökkentsem a fájdalmát, és könnyebbé tegyem az utolsó perceit. Annyira nagyon sajnálom.

Jasper – aki a többiekkel együtt csak másodpercekkel korábban érkezett le mellénk – máris küzdött az ellen, hogy levegőt vegyen, és gondolatban biztatta magát, hogy tartson ki. Muszáj volt Bellára koncentrálnom, egyszerűen az övé kellett legyen minden figyelmem, így nem tehettem mást, minthogy elküldtem onnan a bátyámat.
– Jasper, Emmett, égessétek el Victoriát. És próbáljátok észhez téríteni Jacobot, de vigyázzatok, nehogy rátok támadjon.
Jasper és Emmett bólintottak.
Charlie zokogva simogatta Bella haját, és nem bánta, hogy a tincsek ragacsosak a vértől.
– Valamit tenni kell érte, mert nem fogok elbúcsúzni a lányomtól. Arról szó sem lehet! Segítsen rajta, Carlisle, kérem! – nézett könyörgően apámra.
Carlisle felém fordult, és felvonta a szemöldökét. – Edward?
– Mi? Nem lehet – ráztam a fejem hevesen. – Nem vehetjük el a lelkét.
Alice letérdelt mellém és maga felé fordította a fejemet. – Ellenkező esetben meghal. Választhatsz, hogy nélküle élsz, vagy átváltoztatod.
– De nem tehetem ezt vele… – ellenkeztem, de már koránt sem olyan vehemensen, mint azelőtt, ha felmerült a dolog.
– Miről beszéltek? – nézett összezavarodva Charlie, de továbbra sem hagyta abba Bella hajának simogatását.
– Charlie – tette Carlisle a rendőrfőnök vállára a kezét –, van egy mód, hogy megmentsük Bellát.
– Hála az égnek. Na, mi lesz? – kérdezte türelmetlenül, amikor nem mozdultunk. Megértés csillant a szemében. – Ez összefügg azzal az izé, természetfeletti dologgal?
Carlisle bólintott. – Igen, erről van szó. De nem olyan egyszerű az egész. Ez, olyan…
– A francba a köntörfalazással – toppantott Rosalie.
Meglepődtem azon, hogy Jasper és Emmett kivételével mind itt maradtak. Azt hittem, hogy elmennek innen, Bella vérének csábítása miatt.
– Rosalie, nem mondhatod el. Ha a Volturi rájön… – Rosalie nem hagyta, hogy Carlisle befejezze a megkezdett mondatot. Türelmetlenül közbevágott.
– Nem hinném, hogy rohanna minket leleplezni. – Rose Charlie felé fordult, és egyszerűen kiborította a bilit. – Vámpírok vagyunk. Bella egyetlen esélye, hogy túlélje, ha valamelyikünk megharapja, bár gyakorlatilag így is halott lesz, mert nem dobog tovább a szíve meg ilyenek.
– Vá… vámpírok? – Charlie lassan emésztgette az információt – a körülményekre tekintettel talán túlságosan is lassan.
– Charlie, dönteni kell. Bellának már nincs túl sok ideje – próbálta sürgetni Carlisle.
– Charlie nem tudja, hogy mivel jár ez az egész – morogtam.
– Bella nélkül élsz, vagy átváltoztatod? – tette fel ismét a kérdést Alice, bár az volt a sejtésem, hogy már biztos a döntésemben.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nem hiszem, hogy le tudnék állni – túrtam a hajamba, és Bellára néztem.
Ahogy néztem az arcát, tudtam, hogy bármennyire is hadakoztam a vámpírrá válása ellen, képtelen lennék arra, hogy nélküle éljek. Mindent megtennék azért, hogy ne kelljen elveszítenem, mert nélküle értelmetlen a világ számomra.
– Fiam, neked kell megtenned. – Carlisle bíztatóan tette a vállamra a kezét. Bízott bennem, biztosra vette, hogy a megfelelő pillanatban meg tudok majd állni – Bella ezt akarná.

(3 nappal később)
Carlisle dolgozószobáját kissé átalakítottuk: a helyiség közepén egy kórházi ágy foglalta a helyet. Rajta pedig Bella feküdt, immár három napja. Az átváltozása kezdetén szívet tépően sikított, mire megfogtam a kezét, és a fülébe suttogtam.
– Fogalmam sincs, hogy vámpírrá akartál-e még változni. Remélem, megbocsátod, amiért helyetted döntöttem. Annyira szeretlek, hogy azt szavakba sem tudom önteni. Tarts ki, kérlek, hamarosan örökké együtt lehetünk… ha te is akarod.
Onnantól fogva, hogy ezeket a szavakat mormoltam neki, soha többé nem sikított. Hang nélkül, óriási fájdalmak közepette alakult át olyas valamivé, amitől korábban görcsösen meg akartam óvni.
Charlie egyetlen kérdést tett csak fel a vámpírsággal kapcsolatban: Hány naponta kell majd embereket ölnie Bellának, hogy vérhez jusson?
Carlisle elmagyarázta neki, hogy mi csak állati véren élünk, amitől megkönnyebbülten felsóhajtott.
Tudtam, hogy sok mindent helyre kell még hoznunk, ha Bella felébred. Hosszú beszélgetés áll előttünk, hogy miért nem mondta el nekem, hogy Victoria vadászik rá. Annak ellenére, ami a levelekben állt, szólnia kellett volna nekem. Felkészültem arra, hogy hosszú ideig bűntudata lesz, amiért Jacob Black is belekeveredett Victoria bosszúhadjáratába, de mellette leszek, hogy segítsek neki továbblépni a lelkiismeret-furdalásán. Szerencsére Jacobnak egy kis fejfájáson kívül semmi baja sem volt, amikor magához tért. Tombolt a dühtől, amikor megtudta, hogy megharaptam Bellát, de aztán Charlie megnyugtatta, és elmagyarázta neki, hogy nem volt más választásunk.
Ott ültem az ágy mellett, és Bella szívverésének üteméből arra következtettem, hogy perceken belül befejezi az átváltozást.
Charlie biztonsági okokból – hisz Bella újszülött lesz, és egy helyiségben tartózkodni egy emberrel táplálkozás előtt, nagy felelőtlenség lenne –, a nappaliban várakozott.
Bella szíve még hármat dobbant, aztán teljes csend lett.
A nappaliban abbamaradt a beszélgetés, de azért még figyelmeztették Charlie-t, hogy a lánya immár vámpír.
Bella szemei felpattantak, és hiper-sebességgel felült, a tekintete pedig egyenesen rám szegeződött. Abban a pillanatban, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Csak ő volt meg én, és a szerelem, amint iránta éreztem. Tudni akartam, hogy dühös-e rám, amiért átváltoztattam, de az elméje ugyanolyan néma maradt számomra, mint mikor még ember volt. Bár kissé elszomorodtam emiatt, de nem hagytam, hogy az érzés felülkerekedjen rajtam. Hiszen Bella „élt”, és most ez volt a legfontosabb. Odaléptem hozzá, és lesegítettem az ágyról.
– Tudom, hogy most az egész olyan furcsa számodra, de mindenben segíteni fogok neked.
A kezét a nyakam köré fonta, és magához húzott. – Köszönöm, hogy megmentettél – hálálkodott. – Annyira sajnálom, hogy levontam azt a három pontot – hajtotta le a fejét.
Felnyögtem. – Még mindig pontozórendszer szerint élünk? – vontam fel a szemöldököm, és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen.
Aprót bólintott.
– Oké, tehát, akkor ismét tizenöt pontom van. Remélem, szerelmem, sok pontot kapok, amiért csinos kis harapásnyomot biggyesztettem a nyakadra. Megér neked, mondjuk újabb tizenötöt?
Bella kacéran a fejét rázta, és hozzám dörgölőzött a csípőjével. Elöntött a vágy, és nem kizárólag a mozdulatától, hanem az ezzel kapcsolatos gondolatomtól is, miszerint végre teljesen az enyém lehet, mert már nem törékeny ember, aki mellett minden mozdulatomra figyelnem kell. – Tízet.
Ismét felnyögtem. – Nem teheted ezt velem. Igazságtalan, hogy csak tízet kapok azért, hogy…
– Csókolj meg! – kérte Bella elfúló hangon, és a szemében mintha a vágy szikráját véltem volna felfedezni. – Ha megteszed, kapsz még öt pontot, és vége a játéknak. Megvan a harminc pont, és a tiéd leszek. Örökké.
Mosolyogva hajoltam az arcához, és a szám pontosan oda került, ahol a helye volt: Bella ajkain.

Régebbi bejegyzések