Pupi blogja

(Bella szemszöge) 

Ma is, mint minden egyes nap Charlie ismét arról érdeklődött, hogy Edwarddal akkor tényleg megint együtt vagyunk-e.

– Apa, ezt már megbeszéltük  – sóhajtottam. – De igen, megint együtt vagyunk. –  Charlie viszont a válaszom után sem folytatta az evést. –  Kérdezd csak meg – néztem rá.

– Mit? – pillantott rám, de aztán újra a vacsoráját szuggerálta.

– Tudom, hogy kérdezni akarsz valamit.

– Nyugodtan alszol –  állapította meg. Tudtam, hogy mire céloz. Mióta Edward visszajött, elmúltak a rémálmaim. – Hálásnak kellene lennem neki ezért? – érdeklődött.

– Mire célzol? – ráncoltam a homlokomat.

– Hálásnak kellene lennem azért, hogy helyrehozta azt, amit ő okozott? – nézett rám, miközben letette a villáját.

– Apa – dörrentem rá.  – Ez az én döntésem, és én nem haragszom rá. Különben is, elmagyaráztam már neked, hogy ez az egész csak egy félreértés volt – folytattam kissé nyugodtabb hangnemben aztán.

– De még mindig nem mondtad el, hogy mi is volt az a félreértés – töprengett el.

– Fáradt vagyok. Inkább felmegyek a szobámba – tértem ki a magyarázkodás elől. – Jó éjt – köszöntem el tőle, majd a tányéromat a mosogatóba tettem.

– Egyszer úgyis meg fogom tudni, hogy miért is lépett le az a Cullen – szólt még utánam, miközben már a szobám felé tartottam.

– Addig jó, amíg nem tudsz a részletekről – motyogtam, majd benyitottam a szobámba.  

Az ágyamon már ott feküdt az éjjeli látogatóm, akit hosszú hónapokig nélkülöznöm kellett. Az éjjeli szekrényen lévő kislámpa fel volt kapcsolva, így láthattam, hogy a karjai a feje alatt vannak, hogy tökéletes mellkasát egy fehér póló takarja el előlem, és azt is, hogy a kedvenc mosolyom kíséretében néz rám. Olyan sok idő telt el – igazából csak néhány óra –, mióta utoljára láttam, és csak arra vártam, hogy megérinthessem. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg feltérdeltem az ágyra, de még így is karnyújtásnyira volt tőlem.

– Maradj mozdulatlan –  suttogtam neki, de tudtam, hogy így is tökéletesen meghallja. Lassan közelebb hajoltam, majd ajkaimat az ő fagyos, márványkeménységű  szájához érintettem. De ismét úgy jártam, mint szinte az összes csókunk alkalmával: égett az ajkam, és a vérem forrni kezdett. Nem tudtam jó és óvatos lenni. Egyik kezemmel a hajába túrtam és márvány testéhez préseltem magam. Vadul ziháltam és többet és többet akartam. Edward felnyögött a hevességem miatt, de aztán nem tudta magát visszafogni és az előbb még a feje alatt lévő kezei a derekamat ölelték, majd az egyik felcsúszott a hátamra a felsőm alatt, mire megborzongtam. Ajkai aztán eltávolodtak az enyémektől, de csak azért, hogy végigcsókolja az állam vonalát. Kapkodtam a levegőt, és sejtettem, hogy mennyire nehéz lehet neki, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ismét az ajkaira tapadtam és élveztem az irányítást. De az örömöm egy pillanattal később elszállt, mikor hihetetlen sebességgel megfordított minket, így a felállás is változott és most már ő irányított. Most én feküdtem alul, ő pedig szorosan hozzám préselődve felettem. Térdeimet felhúztam és a csípője két oldalához szorítottam őket, mire az egyik kezével a combomat kezdte el simogatni.

– Kívánlak. Őrülten kívánlak – szólt rekedten.

– Én is téged – mondtam akadozva.

– De nem tehetem – suttogta, majd a következő pillanatban már a hintaszékben ült. Kínzó  ürességet éreztem és azt akartam, hogy visszajöjjön. Bármennyire is vissza akartam tartani, egy könnycsepp végigfolyt az arcomon.

– Mi a baj? – termett előttem Edward és lecsókolta a könnycseppet.

– Nincs semmi – mosolyogtam halványan.

– Nekem bármit elmondhatsz – simogatta az arcomat.

– Hiányoztál –  mondtam ki egyszerűen, mire láttam, ahogy elmosolyodik.

– Te is hiányoztál nekem, pedig csak néhány órát voltam távol tőled.

– Nem mára értettem, hogy hiányoztál – pontosítottam, mire láttam, ahogy eltorzul arca a fájdalomtól. – Nem akartam felhozni ezt a témát. Sajnálom – suttogtam és előbukkant egy újabb könnycsepp, amit ismét lecsókolt az arcomról.

– Pokoli volt nélküled minden egyes pillanat. Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem – mondta, aztán megcsókolt.

– Sosem haragudtam, és nem volt mit megbocsátanom neked – motyogtam a szájának.

– Köszönöm, hogy megmentettél  – nézett a szemeimbe.

– Végre egyszer én is megmenthettelek, és nem csak te engem – vigyorogtam rá, majd megcsókoltam.

– Szóval ma nem is hiányoztam – görbült le a szája széle, miután vége lett a csókunknak.

– Dehogynem – vágtam rá azonnal, mire felvillantotta azt a féloldalas mosolyát. –  Kaphatok pár emberi percet? – kérdeztem két pici csók között, mire ő csak bólintott.

– Siess vissza – suttogta nekem, mikor a fürdéshez szükséges cuccokat készítettem össze… 

Sok-sok perccel később vizes hajjal tértem vissza a szobámba, és Edward, aki az ágy végében ült, rögtön az ölébe húzott, majd beleszagolt a hajamba és hosszasan hümmögött.

– Kezd későre járni, aludnod kell – mondta, aztán felkapott, és míg az egyik kezével könnyedén megtartott, addig a másikkal elrendezte az ágyamat, majd lefektetett rá, és alaposan betakart.

– Meg fogok sülni –  nyögtem fel.

– Nem hinném –  rázta a fejét. – Nincs valami meleg – folytatta, mire mérgesen néztem rá, és egy határozott mozdulattal lerúgtam magamról a takarót. – Meg fogsz fázni – dorgált meg és visszatette rám a takarót.

– Nem – ellenkeztem vele. – Nem fogsz nyakig betakarni – néztem még mindig mérgesen.

– Vagy önként takarózol be vagy kényszeríteni foglak – vigyorgott rám ravaszul.

– Na, arra kíváncsi lennék, hogy hogyan veszel rá – gúnyolódtam.

– Nagyon meggyőző tudok lenni – csillogott a szeme.

– Á, igazán? – Kezdtem rosszat sejteni, mert ha ő rá akar venni valamire, akkor én abba előbb vagy utóbb – általában előbb – önként és dalolva belemegyek.

– Ühüm – suttogta, majd leoltotta az éjjeli lámpámat. A kapcsoló után akartam nyúlni, de egy hideg kéz gyengéd erőszakkal az ujjam közé fűzte a sajátjait, majd ugyanazt tette a másik kezemmel is. –  Készülj fel, hogy nemsokára te magad fogod nyakig felhúzni a takaródat – motyogta a nyakamba.

– Na, lássuk azt a híres meggyőzőképességedet – szóltam akadozva, mert közben a nyelvével apró köröket rajzolt a nyakamra.

– Pedig már most alig bírsz magaddal – tartotta béklyóban továbbra is a kezeimet a sajátjaival.

– Talán, ha egy kicsit közelebb jönnél, még több esélyed lenne a meggyőzésemre… de csak talán – mosolyogtam. Edward a kicsi helyett sokkal közelebb jött, és hozzám préselte magát. – Így már mindjárt jobb – suttogtam. A nyakam kényeztetése után áttért az állkapcsom csókolgatására, majd kívánatos ajkai lágy puszikkal borították be az arcom. A szám közelébe csak akkor került, mikor a szélére egy gyors puszit lehelt. – Csókolj meg – nyöszörögtem.

– Betakarózol? – hagyta abba a csókolgatásomat.

– Nem – feleltem dacosan.

– Akkor nem csókollak meg – zsarolt Edward. Nem adhattam meg magam, de már az őrület szélén álltam, annyira vágytam a csókjára.

– Kérlek – könyörögtem neki. – Kérlek, kérlek, kérlek – szóltam kitartóan. Körülbelül a tizedik könyörgésnél megadta magát, és ajkait az enyémekhez érintette. Olyan volt ez a csók számomra, mint szomjazónak a víz… 

(Edward szemszöge) 

– Na, lássuk azt a híres meggyőzőképességedet – szólt szerelmem akadozva, miközben a nyelvemmel feltérképeztem a nyakát, apró köröket rajzolva rá.

– Pedig már most alig bírsz magaddal – suttogtam a fülébe, a kezeimmel még mindig gyengéden bilincsbe zárva az ő kezeit.

– Talán, ha egy kicsit közelebb jönnél, még több esélyed lenne a meggyőzésemre… de csak talán. – Vámpírlátásomnak köszönhetően a szobában uralkodó sötétség ellenére is láttam, ahogyan ajkai mosolyra húzódnak. Ha egy kicsit közelebb mennék, akkor talán meggyőzném… és ha nagyon közel mennék, akkor biztos lenne a sikerem? – gondolkodtam el. Végül természetesen az utóbbi mellett döntöttem és szorosan hozzá préseltem magam törékeny testéhez, de vigyáztam arra, hogy ne nyomjam őt össze. – Így már mindjárt jobb – suttogta. Miután az egész nyakát feltérképeztem az állkapcsát vettem birtokba, de közben ajkait figyeltem, ahogyan elnyílnak kényeztetésem hatására. Puszikkal borítottam be szív alakú arcát, de az ajkai közelébe egyszer tévedtem csak, mikor a szája szélét csókoltam meg leheletfinoman. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy nyöszörögve kérjen, hogy csókoljam meg őt.

– Betakarózol? – távolodtam el arcától, de ajkaimnak máris hiányzott Bella puha bőre.

– Nem – tartotta magát továbbra is.

– Akkor nem csókollak meg – próbáltam őt megzsarolni, de tudtam, hogy ezzel nem csak őt büntetem, hanem magamat is.

– Kérlek – könyörgött, de én nem adtam meg magam. – Kérlek, kérlek, kérlek –  könyörgött továbbra is, és mikor már a tizedik kérleket suttogta nekem egyre kétségbeesettebben, összetört az ellenállásom, és megérintettem ajkaimmal az övéit. Mióta ismét együtt vagyunk Bellával folyton azt kérdezgetem magamtól, hogy hogyan is bírtam nélküle oly’ hosszú ideig. A válasz pedig: sehogy. Csak azt tartott életben, ha ezt lehet életnek nevezni, hogy tudtam, egyetlen szerelmem él, és bár az évtizedek óta nem dobog szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy egy nap majd megtalálja valaki mellett a boldogságot, gondolkodás nélkül ezt választottam volna, minthogy megszűnjön létezni. De az az átkozott szikla, amiről kedvesem leugrott, pedig majdnem ezt okozta. Megszűnt volna létezni.

– Soha többé nem mehetsz egy szikla közelébe sem – szakadtam el ajkaitól.

– Tessék? – érdeklődött Bella kábán.

– Nem engedlek egy szikla közelébe sem – szóltam keményen, majd ismét az ajkaira nyomtam az enyémeket, de ez már nem gyengéd csók volt, szinte faltam az ajkait. Ahogyan kezemmel gyengéd rabságban tartottam az övéit, csókom után már nem is figyeltem semmire sem, csak hogy a hevességemmel össze ne törjem, ezt viszont ő kihasználta. Kezeit kiszabadította és az egyikkel beletúrt a hajamba, a másikkal a hátamat simogatta, és szinte hevesebben, mint ahogyan én csókoltam őt, viszonozta azt. Charlie a földszinten nézett egy baseball meccset, és annyira belemerült, hogyha tőle két méterre kitörne egy világháború, azt sem venné észre, így nyugodtan nyöghettem bele a csókba anélkül, hogy felfigyelne a zajra. Kezdtem elveszíteni az irányítást, így gyengéd erőszakkal eltoltam magam Bellától. 

– Csak még egy kicsit…  csak még egy kicsit csókolj – könyörgött rekedten, mire ismét megcsókoltam őt és megint hozzá préseltem magam a testéhez. Féltem, hogy bántom, de ő láthatólag erről az aprócska dologról, hogy százszor – ha nem többször – erősebb vagyok nála, teljesen megfeledkezett. Teljesen telítődtem kedvesem illatával, de a szörnyeteg, aki bennem lakozik, már nem feszegeti ketrece ajtaját és nem is visít Bella vérére áhítozva, mert amióta Rosalie azt mondta, hogy szerelmem meghalt, összetört velem együtt. De annak ellenére, hogy kedvesem él, a szörnyeteg már nem vágyik a vérére, mert tudja, hogy milyen érzés lenne őt elveszíteni, így inkább csak élvezi a legcsodásabb illatot a világon anélkül, hogy kedve támadna megízlelni. Lábait a csípőm két oldalához szorította ugyanúgy, mint nem sokkal korábban, én pedig hasonlóan, mint akkor a combját simogattam. Elmondhatatlanul kívántam őt és az agyamban pörögtek a képek, amiket perverz bátyáim – főként Emmett – gondolatainak köszönhetek. Elképzeltem úgy magunkat, ahogyan Bellával azokban a pozíciókban szerzünk örömet magunknak és egymásnak is, és éreztem amint a nadrágom szűkebb lesz. Attól, hogy nem szeretkezhetünk, még sokszor elképzelem, amint a vágy hevében apró sikolyok hagyják el ajkait, vagy hogy a beteljesedés pillanatában hogyan ölelném remegő testét. Nem akartam, hogy Bella tudjon testem egy bizonyos ponton történő deformitásáról, így gyorsan eltávolodtam tőle, mire ő csalódottan felsóhajtott.

– A jóból is megárthat a sok – dadogtam, és hálát adtam a szobában – Bella számára – uralkodó sötétségnek, mert így szerelmem nem vehette észre testi reakciómat.

– Az effajta jóból sohasem lehet elég.

– Igazad van – helyeseltem. – De tekintettel kell lennem rád – folytattam lehunyt szemekkel. Néhány pillanattal később egy anyag suhogását hallottam, mire kipattantak a szemeim. Széles mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogyan láttam, amint Bella betakarózik.

– Mondtam én, hogy meggyőző tudok lenni – lettem egy picit önelégült.

– De még mennyire –  nyelt nagyot, majd oldalra fordult, mire én azonnal mögé feküdtem és átkaroltam. Oldalra fordította a fejét, mire egy gyors csókot leheltem ajkaira, majd dúdolni kezdtem az altatóját. Nem sokkal később légzése egyenletessé vált és az én testi reakcióm is lecsillapodott. Lehunytam szemeimet és én is „aludtam” vele együtt, de az arcomról még reggel sem tudtam levakarni az elégedett mosolyt, hogy ismét sikerült a „Bella meggyőzése” hadművelet.