Pupi blogja

A parti hivatalosan este hétkor kezdődik. Most négy óra múlt pár perccel és mi még mindig a szalonban ülünk. Anya már legalább egy órája azt hajtogatja, hogy nem lesz elég időnk elkészülni. De az eszébe sem jut, hogy már rég otthon lehetnénk, ha apa nem kétpercenként hívogatná telefonon olyan apróságokkal, mint például, hogy az alapítvány tájékoztatója a jobb vagy a bal oldalon elhelyezett hatalmas asztalra kerüljön-e. A telefonálás maga nem lenne probléma, de a sminkesnek minden egyes hívásnál fel kell függesztenie az éppen aktuális teendőjét, mert anya felpattan a székből és a szalonban rója a köröket, miközben azt ecseteli, hogy mit hová kell tenni. Fújtatva leteszi a telefont, és visszaül a székbe, mire a sminkes azonnal folytatja, amit elkezdett, de aztán apának újabb gondjai akadnak, ezért ismét telefonál és kezdődik mindet elölről.  

Négy óra tizennyolc perckor meguntam a dolgot, mikor ismét megszólalt az az átkozott mobil. Esélyt sem hagyva anyának, hogy beleszólhasson, kikaptam a kezéből a készüléket, és egy „most mi a gond” kérdést morogtam el a vonal túlsó végén levő személynek. Apa elhadarta a problémát, mire én csak a szemeimet forgattam, ezen pedig Sharon és Julie – akik itt maradtak, jobb dolguk nem akadván – jót kuncogtak, de azért megadtam apának a szükséges instrukciókat. Miután elköszöntem tőle egy mozdulattal kikapcsoltam a mobilt. 

Visszatettem anya kezébe a telefont, de mivel a körülbelül velem egykorú fekete hajú lány éppen a szemeit festette, nem tudta megnézni a kijelzőt, így rá sem jöhetett arra, hogy az, amit mondok csak egy aprócska füllentés. 

– Azt mondta, hogy mostantól boldogul egyedül is, és nem fog többet hívni. – Anya bevette azt, amit mondtam, de ahhoz, hogy később ne legyen probléma a saját mobilomat is el kellett hallgattatnom. A néma üzemmódnak köszönhetően nem csak, hogy nem csörgött, de még csak nem is rezgett. Anya pár perccel később el is készült, miközben a telefonomra apa jóvoltából legalább harminc hangposta üzenet érkezett. Fizetés után anya szinte rohanva közelítette meg Audiját, miközben elbúcsúzott Julie-tól és Sharontól. Én is elköszöntem tőlük, majd beültem az anyósülésre… 

A kocsiban aztán pechemre anya észrevette, hogy ki van kapcsolva a telefonja. Először kicsit dühösnek tűnt, de aztán elkezdett nevetni, mire én értetlenül néztem rá.

– Legalább most már tudja, hogy mennyi apró dologgal kell foglalkoznom, és miért vagyok ingerült a partik előtt néhány órával – rántotta meg a vállát. – Téged hívott? – érdeklődött csillogó szemekkel, amit nem igazán értettem. 

– Legalább harmincszor – adtam meg a választ. – Miért? 

– Hagyott üzenetet? –  kérdezett vissza. – Mert, ha igen, akkor esetleg meghallgathatnánk – vigyorgott rám. Elővettem a telefonomat, majd elkezdtük lehallgatni a hangpostámat, miután kihangosítottam a készüléket.

Önnek harminchárom üzenete érkezett – szólt a gépi hang, majd sorban lejátszotta mindet. A legjobban a harminckettediken nevettünk, mikorra apának már igencsak sértődött volt a hangja:

” Ez nagyon rossz vicc. Jaj, ne csináljátok már ezt velem. Én nem értek ezekhez az előkészület izékhez. Ahelyett, hogy itthon rostokolok, mehettem volna dolgozni is és bizonyára most életet mentenék. De jó lenne – sóhajtott fel. – Szóval, ha hamarosan nem értek haza, én kinyírom azokat az idiótákat, akik itt járkálnak körülöttem fel-alá, de még akkor sem értenek semmit, ha a szájukba rágom. Gyertek már, mert a… – majd apa hangja pár pillanatra elhalkult, gondolom a kagyló elé tette a kezét, viszont még így is kivehető volt két férfihang. Aztán pár másodperc múlva ismét már csak az ő hangját hallottuk. – Amúgy mi a fene az a potpourri? – kérdezte, miután a kezét elvette a kagylótól. – Mert nekem halvány fogalmam sincs. Remélem valami kaja, mert az uborkás halkosárkák mellé fogom felszolgáltatni. Most mennem kell, mert azok a marhák le akarják szedni a nagyi festményét a nappaliból. Siessetek különben vérengzés lesz.” – Anyával eszeveszettül röhögtünk az üzeneten, de aztán felszisszentünk, apa potpourris-halkosárkás ötletén. Az utolsó üzenetben aztán már nem volt semmi szórakoztató, csak, hogy menjünk végre haza… 

Már csak kétsaroknyira voltunk az utcánktól, mikor a piros lámpánál várakozva anya elmélyülten kezdte tanulmányozni a sminkét, amin én csak elmosolyodtam. 

– Apának le fog esni az álla, olyan gyönyörű vagy – közöltem tényszerűen. 

– Remélem – sóhajtott.  

Nem sokkal később anya leparkolt a garázsban, majd mindketten kiszálltunk. Mikor beléptünk a házba meghallottuk apa hangját.

– Egy kicsit még lehetne jobbra… 

– Jó napot kívánok mindenkinek. Szia, Joseph – köszönt anya, majd felsietett a lépcsőkön, hogy apa – aki háttal állt nekünk – ne láthassa félkész állapotban, hanem csak mikor már a partira vett ruha is rajta van.

Apának elhadartam egy „sziá”-t, majd a konyhába siettem. 

– Ha lehet, akkor potpuorri ne legyen rajta a halkosárkás tálcákon – szóltam a harminc év körüli szemüveges nőnek, aki épp a pincéreknek magyarázott az imént valamit. 

– Ne aggódjon, nem lesznek rajta – mosolygott rám. – Üdvözlöm, Diane vagyok. Ön bizonyára Ana. Az édesanyja kért meg, hogy segítsek a pincérekkel kapcsolatban. 

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – ráztam vele kezet. – Nyugodtan tegezhet – ajánlottam. 

– De, csak ha te is tegezel engem. 

– Rendben – egyeztem bele. – Most viszont mennem kell készülődni. Szia – köszöntem el tőle. 

– Csak hogy tudd, a potpourri nem kaja – suttogtam oda apának, mikor visszamentem a nappaliba, de aztán normál hangerővel folytattam. – Mi volt a gond a nagyi festményével? – érdeklődtem. 

– A nő, akit édesanyád felbérelt, hogy tegye partiképessé a házat, azt mondta, hogy a nagyi ránk hagyott festménye nem illik a nappalihoz. 

– Diane? – kérdeztem rá a nő nevére. 

– Dehogy, ez egy másik nő, akit majdnem megfojtottam – morogta. – Legközelebb minden visszatér a régi kerékvágásba: ti intézitek a szombati teendőket és a szokásos pincéreket hívjuk. Nem csípem én az ilyesfajta újdonságokat. A nappaliból az lesz elpakolva, amit ti szeretnétek, és nem egy vadidegen nő fogja megmondani, hogy anyám festménye illik-e ide vagy sem. A szépségszalon meg… a kicicomázásotokat, meg a frizurátokat pedig úgy fogjátok megoldani, ahogy eddig is. – Bár próbált határozottnak tűnni azzal kapcsolatban, hogy ezentúl ismét mi intézkedünk, de én tudtam, hogy meg lehet őt puhítani. 

– Majd még megbeszéljük  – szóltam vigyorogva, aztán felsiettem az emeletre. 

A szobám ajtaja halk kattanással csukódott be, én pedig komótosan készülődni kezdtem. Anya hamarosan bejött, hogy segíthessünk egymásnak felhúzni a zipzárt a ruhákon. 

Éppen a cipőket vettem a lábaimra anya pedig ismételten ellenőrizte a sminkjét, mikor érdekes kérdést tett fel. 

– Nem hiszel Julie-nak, igaz? – szemöldökráncolva néztem rá, mert nem tudtam, hogy mire céloz, de aztán megmagyarázta. – Azzal kapcsolatban, hogy ezen a partin megismered azt a férfit, aki megváltoztatja az életedet. – Közben segített bekapcsolni a nyakláncomat. 

– Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. De erre most nincs időnk – pillantottam az órára, ami pontban hat órát mutatott. – Mindjárt elkezdenek szállingózni a meghívottak. 

– Hölgyeim, bejöhetek? –  érdeklődött apa, miután kopogott. 

– Nem – válaszoltam határozottan. – Várj kint – parancsoltam rá, és gyorsan bekapcsoltam anya nyakláncát. 

– Mit művelsz? – kérdezte anya suttogva. 

– Majd meglátod – feleltem titokzatosan és rákacsintottam. – Számolj el százig és gyere utánunk – suttogtam még, majd az ajtó felé indultam, viszont ő a karomnál fogva visszatartott. Én csak fújtattam egyet. – Csinálj úgy, mint ahogy a filmekben szokták. 

– Hogyan? – bámult rám összezavarodottan. 

– Ez egyszerű. Lassított felvételben sétálj le a lépcsőn. Hagyd, hogy apa megcsodáljon és felfaljon a szemeivel – vázoltam fel neki pár szóban, majd kiléptem a szobából, de még láttam anya meghökkent arckifejezését. 

– Prücsök, káprázatosan nézel ki – dicsért meg apa. 

– Te is nagyon fess vagy –  szóltam, és elnéztem neki a prücsök megszólítást. Aztán belekaroltam, de ő csak nem akart elindulni. – Nem megyünk le? – érdeklődtem, de aztán leesett, hogy miért is állunk még az ajtóm előtt. – Anya, majd jön utánunk. – Mire ő végre, velem karöltve elindult a földszint felé, miközben reméltem, hogy anya nem kettesével számol, mert akkor oda a szuper tervemnek. Miután szerencsésen leérkeztünk, apa a nappali felé akart menni, de én nem hagytam. – Meg kell várni anyát – ő viszont már nem reagált semmit, mert a pillantása a lépcső tetejére szegeződött. Mikor megfordultam, elégedetten konstatáltam, hogy a tervem tökéletesen működött. Apa szája tátva volt, és szinte felfalta a szemeivel anyát. Gondoltam magukra hagyom őket, de előtte még apának muszáj voltam mondani valamit. 

– Huszonnégy év alatt nem láttam volna, hogy csurog a nyálad. Ja, és az álladat el ne felejtsd majd felkaparni a földről – kacsintottam rá, aztán a nappali felé vettem az irányt és gondolatban megdicsértem magam, amiért ilyen fenomenális ötleteim vannak. 

– Ana? – szólított meg a délután látott nő, akinek azt hiszem Diane a neve. 

– Igen? – fordultam felé. 

– Jó szórakozást szeretnék kívánni. A pincérek pedig tudják a dolgukat – mosolygott rám. – Szia. – Indult volna el, de én nem hagytam. 

– Nem maradsz? Talán anya elfelejtett neked meghívót küldeni? – kérdeztem. 

– Dehogyis. Kaptam meghívót, de sajnos nem tudok maradni. Azért remélem, hogy még találkozunk. 

– Én is remélem. Szia –  köszöntem el tőle. 

– Ana? – kiabált nekem anya az előszobából pár perccel később. 

– Mi történt? – kérdeztem. 

– Itt vannak az első  vendégek – vált anya izgatottá. 

– Ti fogadjátok őket, én meg szétnézek, hogy minden rendben van-e. Oké? 

– Dehogy. Itt maradsz. Téged is meg kell ismerniük, ha eddig még nem jártak volna a partijainkon – parancsolt rám.

 Én csak a szemeimet forgattam, aztán egy házaspár lépett be a bejárati ajtón. Egy gyors bemutatkozás és pár szó váltásával később, az egyik pincér megjelent kezében egy tálcával, amin pezsgővel töltött poharak voltak. Myles Silverman és a felesége is levettek egy-egy pohárral a tálcáról, majd mivel először járnak nálunk, felajánlottam, hogy körbevezettem őket. Szerencsétlenségemre anyának az a „remek” ötlete támadt, hogy akkor majd én vezessem körbe a meghívottak egy részét. Persze megjátszott mosoly kíséretében bólintottam eme pompás felvetésére. Miközben körbejártuk a földszintet Silvermanékkel elmesélték, hogy már huszonhét éve házasok, és van négy gyermekük, akikből három még tanul, sajnálatukra az ország különböző részein, így nem sokszor látják őket, az egyetlen fiuk pedig trauma sebész Irakban. Mire megmutattam mindent Silvermanéknek addigra újabb vendégek érkeztek, de hála az égnek nem kellett mindenkit körbevezetnem, mert többen közülük már nem először járnak a házunkban.  

Fél hétre már legalább ötven emberrel barangoltam be ugyanazt az útvonalat. Pár perccel később épp az asztalokat néztem, hogy van-e minden, amire szükségük lehet a vendégeknek, mikor valaki megfogta a vállamat, mire ijedtemben ugrottam egyet. 

– Elnézést, nem akartalak megijeszteni – szólt, de bármennyi is szerettem volna, nem tudtam nevet társítani a hang mellé. – Susan Burns vagyok – segített ki, mikor látta, hogy nem emlékszem rá. Nekem pedig rögtön eszembe jutott a telefonbeszélgetésünk, hogy meg akar engem ismerni. 

– Bocsásson meg Mrs. Burns – szabadkoztam. 

– Nincsen semmi gond, és szólíts csak nyugodtan Susannek – szólt. – Pontosan így képzeltelek el. Bűbájos vagy és nagyon csinos – nézett végig a ruhámon. 

– Köszönöm szépen –  mondtam, majd sokkal halkabban folytattam. – Bár, be kell valljam, hogy nem igazán érzem magam jól ebben a ruhában. Nem vagyok hozzászokva az ilyen mély dekoltázsú darabokhoz – suttogtam neki, mire felnevetett. 

– Bárcsak a lányom is így vélekedne, mint ahogyan te, Ana. Látnod kellene, hogy miben jött el. De nem lehetett rábeszélni arra, hogy öltözzön át valamibe, ami többet takar, pedig a szekrényében azért vannak szolid ruhadarabok is. Épp a hétvégén jött haza egy utazásból. Bejárta Európa nagy részét – mesélte. – Na, de nem akarlak untatni – legyintett. 

– Dehogy untat, nagyon kíváncsi vagyok – biztosítottam. 

– Hamarosan megismerheted őt, a férjemmel és a fiammal leragadtak a szüleidnél, de én nem tudtam várni, és szinte követeltem, hogy mondják meg, merre talállak – mosolygott rám. – Már jönnek is – nézett a nappali bejáratának irányában. Már én is fordultam volna arra, hogy megnézzem a családját, de mielőtt megpillanthattam volna őket, az egyik pincér segítséget kért tőlem. 

– Ms. Hawkins? – szólított meg, mire felé kaptam a tekintetemet, így már esélyem sem volt látni Burnséket. – Velem tudna jönni? – kérdezte. 

– Elnézést Susan, de mennem kell. Mi lenne, ha később mutatná be a családját, amikor már nyugisabb a hangulat? – ajánlottam. 

– Persze, persze. Menj csak nyugodtan. Addig én leszidom megint a lányomat a ruhája miatt –  rámosolyogtam, majd a pincérrel együtt elsiettem a konyha irányába… 

Kiderült, hogy megérkezett még néhány fajta sütemény, amiket valakinek meg kellene kóstolnia, hogy megfelelő-e az ízük a felszolgáláshoz, de az egyetlen pincér, aki éppen a konyhában volt – a másik négy éppen pezsgőt kínált a vendégeknek –, liszt érzékeny, így ő nem ehetett belőlük. Mivel anyáék még mindig a bejáratnál fogadják az érkezőket, így csak én maradtam, aki el tudja látni a nemes feladatot, hogy végigkóstolja az „étlapot”. A pincér – akinek, mint kiderült, Alexis a neve –, folyamatosan elnézést kért, amiért megzavart a beszélgetésben. Tizenötszöri megerősítést követően hitte csak el, hogy nincsen semmi gond.  

A sütik kóstolása után már ismét a nappaliban voltam, és láttam Burnséket – szemből csak Susant láttam, két férfi, akik nyilván a férje és fia voltak, valamint egy lány, egy elég rövidke ruhában nekem háttal álltak, így sajnos nem láttam őket –, akik éppen Silvermanékkel – ha jól emlékszem a nevükre – beszélgettek.  

Pár perc leforgása alatt körülbelül tíz házaspárral álltam le rövidebb-hosszabb beszélgetésekre, akik mind kedvesek voltak. Mármint csak a párosok női tagjai, mert volt néhány férfi, aki szégyentelenül bámulta a kivágott ruhám miatt keveset takaró dekoltázsomat. Persze, amikor ismét felnéztek, egy-egy gyilkos pillantás kíséretében próbáltam szuggerálni nekik, hogyha még egyszer a melleimre tévedne a tekintetük, akkor biztosak lehetnek benne, hogy az egyik fiókból elővett olló segítségével gondolkodás nélkül megszabadítom őket a férfiasságuktól. De ha ékességük lenyisszantásának ötletét gondolatolvasó képesség hiányában nem is hallották, azért az a nem éppen felemelő pillantás, amivel jutalmaztam mindegyiküket, meggyőzte őket arról, hogy nem ajánlatos még egyszer az arcomtól délebbre nézni. Ezek után, a beszélgetések számomra kellemesebbek voltak, és nem fordult elő többször, hogy a dekoltázsomat bámulták volna. A gyilkos pillantásaimmal kapcsolatban pedig biztos, hogy nem fognak panaszkodni, mert akkor ők járnának pórul, mivel kiderülne, hogy legeltették a szemeiket, amiért a feleségeik legjobb esetben is pár éjszakára kitennék őket a hitvesi ágyból, így, ha esetleg izgalomra vágynának, akkor azt saját kezűleg kellene maguknak megadni. A férjek vizslatásából, ahogyan engem bámultak, természetesen egy feleség sem vett észre semmit, ahogyan a figyelmüket az én villám szóró tekinteteim is elkerülték. A kellemetlenségek elkerülése miatt, ami esetleg rányomhatná bélyegét a hangulatra, jobb is, hogy a parányi incidensekről egy nő sem szerzett tudomást.  

Éppen a fogalmam sincs hányadik párral társalogtam, és az egyik legutáltabb kérdést tették fel, ami a „Van-e már férjjelölt?”, mikor megérkezett a felmentő sereg. 

– Ne haragudjanak, de el kell rabolnom Anát. Később majd folytatják a beszélgetést – tuszkolt az italok irányába, az anyagtakarékos ruhában lévő legjobb barátnőm, Julie. – Jól tudok időzíteni, ugye? – kérdezte és a mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lekapott egy pohár pezsgőt. 

– Megmentetted az életemet – szóltam, majd kortyoltam az italomból. 

– Te nagyon gyanús vagy nekem – méregetett összezavarodottan. 

– Miért? – érdeklődtem értetlenül. 

– Már figyellek egy ideje – kezdte –, hála a szüleimnek én is átéltem az eljött-e már a szőke herceg fehérlovon témát, ezért nem tudtalak hamarabb megmenteni, de azért láttam, hogy rendesen iszogattál. Ha elfogyott a poharadból, akkor hozattál a pincérekkel másikat, és még sem vagy becsípve – mondta és összevont szemöldökkel bámult. 

– Kóstold meg – nyújtottam neki oda a poharamat. Egy pillanatig töprengett, hogy valóban jó  ötlet-e, de aztán megadta magát és belekortyolt. 

– Mi a fene ez? – kérdezte, de valószínűleg neki is finom lehetett, mert aztán ismét ivott belőle. 

– Gyerekpezsgő, szőlő ízű – vigyorogtam rá. – Csomó mindenkivel kell beszélgetnem, akik figyelik, hogy iszom-e. Vannak, akik koccintani akarnak, és nem mondhatom, hogy én nem iszom – magyaráztam neki. 

– Cseles vagy – vigyorgott. – Amúgy milyen a felhozatal? – fordult meg, hogy láthassa a meghívottakat. Követtem a példáját és én is a vendégek felé fordultam. 

– Fogalmam sincs – feleltem őszintén. – Még nem volt időm pasikat stírölni. 

– Akkor mi a fészkes fenét csináltál idáig? – nézett rám, majd aztán tovább pásztázta a vendégeket. 

– Beszélgettem, és próbáltam a szemeimmel kinyírni a vén kéjenceket, akik a dekoltázsomat bámulták  – adtam meg a nyilvánvaló választ. 

– Mondtam én, hogy ez a ruha tökéletes. 

– Én nem igazán élveztem azokat a pillantásokat – húztam el a szám. 

– Lehet, hogy azokét a pasikét nem, de biztos lesz itt olyan, aki ha rád néz, elolvadsz majd – húzogatta a szemöldökét. – Hozzá mit szólsz? – bökött a fejével az egyik férfi felé. 

– Nem az esetem – mondtam. 

– Ugyan már. Valld csak be, hogy elég dögös. Ó, nézd a formás fenekét. Harapnivalóan szexi – harapta be az alsó ajkát Julie. 

– Ha ennyire tetszik, akkor menj oda hozzá – ajánlottam. 

– Nem akarlak egyedül hagyni – nézett hol rám, hol a pasira. 

– Miattam ne aggódj. Menj már – löktem rajta egy aprót a férfi irányába. 

– Később találkozunk. Addig csábíts el valakit – kacsintott rám, majd kecses léptekkel elindult a fickó felé. 

Míg a hét óra el nem érkezett, hogy anya pár perces beszédével – melyben bemutatja az ebben a hónapban kiválasztott alapítványt – elkezdődjön hivatalosan is a parti, flörtölés helyett inkább csak végignéztem a meghívottakon. Voltak köztük jószívűek és kedvesek, akik türelmesen hallgatták, valamint töretlenül bólogattak és mosolyogtak a hencegő  meghívottak hosszú, unalmas és végeláthatatlan dicsekvését.

Ilyenkor sajnáltam azokat, akik ebbe a helyzetbe kerültek, hogy egy beképzelt nő tartson nekik kiselőadást arról, hogy mekkora a házuk, mennyibe került a legutóbbi nyaralásuk és hogy a méregdrága nyaklánc, ami a nyakában virít egy engesztelési ajándék volt a férjétől, aki egyik nap a munka miatt késett a vacsoráról és így akarta kárpótolni a nejét. Egyszerűbb lett volna, ha a nyaklánc számláját kitűzte volna a ruhájára és akkor megkímélhetne mindenkit egy olyan beszélgetéstől, ahol a másik fél – akinek az egyetlen mondat, ami elhagyhatja a száját, az a „tényleg gyönyörű nyaklánc” – öt perc alatt legalább százféleképpen tervezte el az elhallgattatását. 

Végignézve mindenkin megakadt a szemem egy „bajbajutotton”, így gyorsan a segítségére siettem, hogy legalább ő meg tudjam menteni. 

– Bocsánat a zavarásért, de asszonyom, a férje már mindenhol Önt keresi – fordultam a megmentendő személy felé. 

– Igazán élmény volt számomra. Viszlát – köszönt el gyorsan a nőtől, aki épp morgott, hogy megzavartam a „beszélgetésben”. 

– Köszönöm szépen. Nem is tudja milyen hálás vagyok, hogy kisegített. Fogalmam sem volt, hogy hogyan rázzam le – hálálkodott. – Amúgy, nem vagyok férjnél – suttogta.

– Nem tesz semmit. Örülök, hogy segíthettem – mosolyogtam rá. – Mellesleg nyugodtan tegezhet – ajánlottam. 

– Rendben. Egyébként… – mutatkozott volna be a kezét nyújtva, de a neve és hogy ki is ő pontosan már csak halkan jutott el hozzám, mert közben elérkezett a hét óra és anya mikrofont ragadva köszöntött minden vendéget, ezzel elnyomva „megmentettem” hangját. De még így is megértettem, hogy hívják, mire lefagyott az arcomról a mosoly. Az agyamat elöntötte a vörös köd és küzdenem kellett azért, hogy ne rendezzek egy hatalmas botrányt mindenki előtt. De anyára tekintettel kellett lennem, ezért egy hatalmas gombóccal a torkomban megfordultam, és pont láttam apa tágra nyílt szemeit. Az eddigi dühöm a kétszeresére növekedett az arckifejezése láttán és biztos voltam benne, hogy a vérnyomásom az egekben van. A levegőt kapkodva indultam meg a teraszhoz vezető üvegajtó felé, hogy talán, ha kiérek a friss levegőre, egy kicsit megnyugszom és elmúlik a sírási kényszerem. Anya éppen az alapítványról mondott néhány számadatot, amikor már csak pár lépés választott el a decemberi hűvös levegőtől. Mire a teraszajtóhoz értem, addigra már remegtem a dühtől és csak pillanatok kérdése volt, hogy ott kapok sírógörcsöt mindenki előtt. A remegés miatt nem tudtam rendesen megfogni az üvegajtó fogantyúját, hogy elhúzhassam, ezért még jobban kiborultam. Már a szédülés kerülgetett, mikor valaki ellökve a kezem az üvegajtót elrántotta, majd felkapott és kivitt a teraszra. Miután kiértünk, fogalmam sincs, hogy hogyan, de sikerült visszahúznia az ajtót, anélkül, hogy letett volna, bár abban a két pillanatban csak az egyik kezével tartott. Valószínűleg nagy szerepet játszott abban, hogy nem kellett letennie, hogy átkulcsoltam a kezeimet a nyakán és amennyi erőm csak maradt azzal szorítottam. A terasz végén található három lépcsőn aztán lement, immár ismét két kezével tartva, majd a hatalmas medence mellett található nyugágyak egyikére leült, velem az ölében. 

– Jól vagy? – kérdezgette. De válaszolni nem tudtam, mert kibuggyant az első könnycsepp a szememből, amit aztán követett a többi is. A férfi, akinek az ölében ültem, pedig fogalmam sincs arról, hogy kicsoda is ő, a hátamat simogatta, majd megpróbált átölelni, de én nem engedtem. – Csak segíteni akarok – suttogta. 

– Tudom… én… csak… nem akarom… összekönnyezni… az öltönyödet – szipogtam. 

– Emiatt nem kell aggódnod – szólt gyengéden, majd megölelt. Szorosan hozzábújtam –  már amennyire engedte fura testtartásunk – és próbáltam mélyeket lélegezni. De a csípős levegő helyett, csak az ő  illatát éreztem, ami teljesen elkábított. – Próbálj megnyugodni – suttogott, és csak akkor figyeltem fel arra, hogy milyen kellemes is a hangja. Ez a nyugtató tónus, ahogyan hozzám beszélt, kiegészülve azzal az elképesztő illattal teljesen ellágyított és rövidesen abbamaradt a szipogásom is. 

– Köszönöm –  hálálkodtam és elhúzódtam tőle, hogy a szemeibe nézhessek. Arra viszont nem számítottam, hogy ha a nappaliban lévő fények miatt, félhomályba boruló arcát meglátom, csak egy valami fog eszembe jutni. Az, hogy Julie-nak igaza volt, van a partin olyan férfi, akinek a pillantásától elolvadok. 

Vajon róla beszélt tegnap Julie? Ő lenne, az a férfi, akit ezen a partin megismerek és megváltoztatja az életemet? Ő lehetne számomra a Nagy Ő?