Pupi blogja

– Igazán nincs mit megköszönnöd  – szólt, ezzel kirángatva engem az elmélkedésemből, hogy vajon ő lesz-e az, akiről Julie beszélt. 

– Nem szoktam idegenek előtt kiborulni, csak… – csuklott el a hangom. 

– Mi történt? – érdeklődött és közben a hátamat simogatta. Legszívesebben elmondtam volna neki mindent, de még csak a nevét sem tudtam. Egy vadidegennek pedig mégsem beszélhetek a családi gondjaimról. Eszembe jutott a benti jelenet és a nő neve, akivel beszélgettem, ami miatt ismét dühössé váltam. 

– Semmi – válaszoltam neki durván, de rögtön megbántam. – Sajnálom, én csak…  – folyt végig egy könnycsepp az arcomon, amit rögtön le is töröltem. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, amiért egy ismeretlen ölében ülök. – Sajnálom, de nem mondhatom el – szóltam, majd inkább átültem mellé. Ő zavarodottan nézett rám, de mielőtt végig gondolhattam volna, hogy miért is vághat ilyen arcot, félénken megszólalt. 

– Valami baj van, azért ültél  át? 

– Nem ismerlek – mondtam ki a tényt. 

– Akkor mi lenne, ha bemutatkoznék  és visszaülnél? – vigyorgott rám szemtelenül, és nem tudom, hogy miért, de zavarba jöttem a mosolyától. 

– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – motyogtam. 

– Szerintem meg kiváló ötlet, mert így felmelegíthetnélek – vigyorgott továbbra is és rám kacsintott. 

– Mások a zakójukat ajánlották volna fel – szóltam mosolyogva, mire ő felállt és elkezdett vetkőzni. Nem tudtam levenni róla a szemeimet, de ő is engem bámult, pontosabban a dekoltázsomat, amire kiváló rálátása nyílt, így hogy ő áll, én pedig ülök. A mai este folyamán, ő az első férfi, akinek nem zavar a pillantása, sőt, olyan mintha perzselne a tekintetével. A levetett zakóját a hátamra terítette, majd visszaült mellém, de továbbra is a dekoltázsomon legeltette a szemeit. Nagy nehezen aztán felnézett és mikor meglátta, hogy őt figyelem, megköszörülte a torkát. – Sajnálom. 

– Nincs miért sajnálkoznod, csak akkor, ha nem tetszett a látvány – szóltam meggondolatlanul. Gondolatban párszor arcon vágtam magam, amiért ezt mondtam, és próbáltam észhez térni, hogy még egy hasonló dolog ki ne csússzon a számon. A fülemben ott visszhangzottak az előbbi szavaim és őszintén bevallva féltem, amíg meg nem szólalt. Attól tartottam, hogy azt mondja, hogy tényleg nem tetszett neki a látvány, de szerencsére egészen mást mondott. 

– Ha tudnád, mennyire tetszik, amit látok – nyelt egyet és ismét zavarba ejtően bámulni kezdte a ruhám kivágott részét, mire összébb húztam magamon a zakóját. – Michael – tért aztán magához és ismét a szemeimbe nézett. 

– Parancsolsz? 

– Ez a nevem. Michael –  nyújtotta a kezét. 

– Ana – nyújtottam én is a sajátomat. 

– Hawkins? – kérdezte lelkesen. 

– Igen – válaszoltam. 

– Akkor anya rólad beszél szerda óta – mosolygott rám. 

– Tessék? – érdeklődtem összezavarodva. 

– Ma is egész nap azt hajtotta, hogy siessünk, mert minél előbb meg akar téged ismerni –  magyarázta nevetve és végre megértettem, hogy miről beszél. 

– Te vagy Susan fia –  állapítottam meg. – Ezt nem hiszem el. 

– Van nálam jogosítvány vagy személyi, ha biztosíték kell – hadarta. 

– Dehogyis. Elhiszem, vagyis érdekes véletlen, de azért elhiszem – mosolyogtam rá, majd a mosoly hirtelen eltűnt az arcomról. 

– Valami baj van? –  aggódott rögtön. 

– Sajnálom, hogy láttál kiborulni – hajtottam le a fejemet. – Ez olyan kellemetlen számomra – húztam el a számat. 

– Ana, nézz rám! –  És mikor nem tettem meg, amit kért, a kezét az állam alá téve emelte fel a fejem. – Ne aggódj emiatt. Hallod? – szólt gyengéden, mire én csak bólintottam, már amennyire az állam alatt lévő kezétől tudtam. 

– Vissza kell mennem –  sóhajtottam. – De előtte keresnem kell egy tükröt –  motyogtam magamnak, de meghallotta. 

– Ha a sminked miatt aggódsz, akkor felesleges. Nem kenődött el – szólt halkan, aztán közel hajolt hozzám. Milliméterről milliméterre csökkent az arcunk közötti távolság és én ezt annak tudtam be, hogy bizonyára meg akar csókolni. De én miért közelítettem felé? Talán azt akartam, hogy a kívánatos ajkai az enyémekre tapadjanak és kicsókolja belőlem az életet is? Természetesen igen. Tényleg akartam azt a valószínűleg őrjítő csókot? Naná. Helyes lett volna csókolózni vele? Határozottan nem. Érveim is voltak, hogy miért kellene elhúzódnom, de mindet elfelejtettem, mikor már olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a leheletét, ami elbódított. Bár a felsorakoztatott érveim eltűntek közeledésével egy időben, de egy valami nem törlődött ki a fejemből: Nem szabad – ez volt az egyetlen gondolatom, de szerencsére éppen elég volt ahhoz, hogy el tudjak húzódni tőle. 

– Sajnálom – suttogtam. 

– Nincs mit sajnálnod. Nem lett volna helyes, hisz nem is ismerlek. 

– Igen, nem ismerjük egymást – helyeseltem. 

– Csak a nevedet tudom –  szólt. 

– Én is csak a tiédet. 

– Meg azt, hogy gyönyörű  vagy és eszméletlenül vonzanak az ajkaid. – Közben folyton a számat figyelte, én pedig zavartan elmosolyodtam. – Egy valamit viszont nem tudok. 

– Mit? – suttogtam. 

– Hogy bár tudom, hogy nem lenne helyes, ha megcsókolnálak, mégis csak erre tudok gondolni. Miért van ez? – kérdezte összezavarodva. 

– Halvány fogalmam sincs –  suttogtam ismét, miközben közelítettem felé. Gondolatban úgy, mint nem sokkal ezelőtt, ismét felpofoztam magam, amiért így viselkedek, de úgy tűnt őt nem zavarja, mert pillantása a szemeimet és az ajkaimat pásztázta felváltva, közben egyre közelebb és közelebb hajolt. Ajkaink már éppen súrolták volna egymást, mikor nagyon is ismerős hang ütötte meg a füleimet, mire ma este másodjára eltávolodtam Michaeltől. 

– Ne csináld, itt nem szabad – szólt valaki a terasz felől. 

– Ne aggodalmaskodj már, nem lát meg itt minket senki sem – mondta egy női hang. Ekkorra már észhez tértem a Michael okozta kábulatból és tökéletesen be tudtam azonosítani az előbb hallott két hangot, mely apához és a nőjéhez, Carolhoz tartozott. Az agyamat ismét elöntötte a düh  és felpattanva indultam meg a terasz felé. Michael is felállt és elkapva a derekamat, megállított. 

– Eressz el – förmedtem rá. 

– Mi történt? – kérdezte, de nem akartam neki felelni. 

– Engedj el, kérlek –  könyörögtem neki hasztalanul. – Kérlek – próbálkoztam újra, mire éreztem karjai fogságának enyhülését. Kapva kaptam az alkalmon, és sebesen közeledtem hűtlen apám és a nőcskéje felé. Mikor megláttam őket Carol éppen szégyentelenül dörgölőzött hozzá, karjai pedig a nyakát ölelték. Még fel sem tettem a lábamat az első lépcsőfokra, mikor apa észrevett. A nappaliból kiszűrődő fényben láttam, ahogyan a szemei kikerekednek, és pontosan olyan képet vágott, mint percekkel ezelőtt a nappaliban, mikor meglátta, hogy Carollal beszélgetek. Felsiettem a három lépcsőfokon, nyomomban Michaellel és megálltam előttük. Mikor Carol is észrevett engem, gyorsan elengedte apát. Undorodó pillantással jutalmaztam őket, majd a következő másodpercben egy hatalmas pofont adtam apának. 

– Hogy merészelted a házunkba hozni őt? – förmedtem rá. 

– Ana, nyugodj meg, és ne kiabálj – próbált csitítgatni, kevés sikerrel és közben gyorsan hátrafordította a fejét, hogy valaki látta-e ezt a jelentet a nappaliból, majd a pofon helyét kezdte el fogdosni. Nem csodálom, hogy az ütés helyét simogatta, mert elég nagyot csattant az arcán a kezem.  

– Te vagy Jo lánya? – tágultak ki Carol szemei. 

– Nem, csak pofozkodni támadt kedvem – gúnyolódtam. – Jo? – kérdeztem rá,ú aztán felhúzott szemöldökkel. – Nem valami eredeti. Azt hittem, hogy nyuszkó, vagy mackókám, esetleg édesem, na, de csak simán Jo? – ráztam a fejem. – Nem vagy valami kreatív – néztem lenézően Carolra. 

– Ana, viselkedj – szólt rám apa. – Legalább Mr. Burns előtt ne rendezz ilyen kínos jelenetet’ – pillantott hátra Michaelre. 

– Miattam nem kell aggódniuk, uram. 

– Rohadtul nem érdekel, hogy ki mit hall! – fújtattam. – Két percet kapsz, hogy eltüntesd a házunkból ezt a lotyót, különben hatalmas botrányt csapok –  fenyegettem meg apát megjátszott nyugodtsággal, minden szót kihangsúlyozva, de legbelül már az agygörcs kerülgetett. 

– Jobb lenne, ha te kimaradnál a mi dolgunkból – nézett rám Carol. 

– Tünés a házunkból  – remegtem a dühtől. – Ha még egyszer beteszed ide a lábadat, nem állok jót magamért – sziszegtem neki. 

– Na, most legyen elég  – vesztette el apa a türelmét. 

– Elég? – kérdeztem. – Pedig még csak most kezdtem el. Akkor fogom befejezni, ha ez itt – böktem a fejemmel a nő felé – eltakarodik innen.  

– Carol, jobb lesz, ha most elmész – fordult a nője felé apa. 

– Na, de Jo! Nem hagyhatod, hogy ilyen hangnemben beszéljen velem ez a fruska – háborodott fel Carol. 

– Nem hallottad, hogy tűnj innen? – förmedtem rá. 

– Rendben van. Most elmegyek – vágott egy pillanatra dühös képet, de aztán rendezte az arckifejezését. – Később beszélünk – hajolt apa felé.

– Ha itt meg merészeled csókolni, kikaparom a szemeidet – nyomtam meg minden egyes szót, hogy tudja, nem viccelek. 

– Biztos édesanyádtól  örökölted ezt a közönséges viselkedést – pillantott rám lenézően. – A férfiak pedig nem szeretik a közönséges nőket. Így már értem, hogy Jo miért van velem – simogatta meg apa arcát. – Biztos Francine is ilyen közönséges, csak mások előtt jól titkolja – gondolkodott el.  

– Takarodj – sziszegtem Carolnak. Gyilkos pillantással méregetett, de aztán bizonyára felfogta, hogy ideje lesz, ha eltűnik, mert megfordult, aztán eltolta az üvegajtót, amit nem húzott vissza maga után, és eltűnt a partin lévők között. – Gyűlöllek – néztem egy pillanatra apára, aztán el is fordultam tőle. Nem szólt semmit, csak bement a házba és behúzta az ajtót. – Annyira sajnálom, hogy tanúja voltál ennek – hajtottam le a fejem. 

– Tudtam én, hogy ti sem vagytok tökéletesek – mosolygott rám, és ha bárki más mondta volna ezt, valószínűleg a fejét letépem ebben az idegállapotban, és magam sem értem, hogy miért, de neki elnéztem a megjegyzését, sőt még én is elmosolyodtam. 

– Hát nagyon nem vagyunk azok. Sőt, mint kiderült közönséges is vagyok – emeltem égnek a szemeimet. 

– Még fél órája sem ismerlek, szóval sajnos nem tudok véleményt mondani a dologról – vigyorgott rám. 

– Te vagy a kedvesség mintapéldánya – durcáskodtam. 

– Csak vicceltem – simította meg az arcomat. – Jogos volt a kiborulásod – szólt gyengéden és közben az ajkaimat bámulta és egyre közelebb hajolt. 

– Be kellene mennünk –  tértem ki előle. Újra csak azon járt az eszem, hogy bár vágyom a csókra, de nem lett volna helyes, hiszen nem is ismerem. Lehet, hogy sorozatgyilkos, vagy nős. Nem szeretném, ha feldarabolva találnának meg valahol, vagy esetleg én lennék a „másik” egy házas ember életében. – Nincs gyűrű – állapítottam meg a kezére nézve. 

– Tessék? – kérdezte összezavarodva. 

– Semmi – válaszoltam gyorsan. De attól, hogy nem házas még lehet valakije – gondolkodtam el. De nem mélázhatok ilyeneken, mert van egy sokkal fontosabb dolog, amivel foglalkoznom kell. – Tényleg vissza kellene mennünk a partira – szóltam és közben visszaadtam a zakóját… 

– Már mindenhol kerestelek – jött oda hozzánk egy lány, amikor beléptünk a házba. A ruhájáról rögtön megismertem. Ő Susan lánya. 

– Ő a húgom, Nora. Nora, ő Ana Hawkins – mutatott be minket egymásnak. Kezet ráztam a lánnyal, majd megláttam apát felfelé menni a lépcsőn. 

– Elnézést, de el kell intéznem valamit – szabadkoztam és elindultam apa után… 

– Hogy került ide ez a nő? – kérdeztem dühösen apától, mikor beléptem a szobájukba. 

– Nem én hívtam meg –  heveskedett. 

– De tudtad, hogy ide fog jönni – förmedtem rá. – Le kellett volna beszélned róla – folytattam. 

– Nem tudtam, hogy idejön  – ellenkezett. 

– Nehogy azt mondd, hogy nem mondta el neked, mert ezt nem veszem be. 

– Mondta, hogy szombaton nem lesz otthon, de meg sem fordult a fejemben, hogy ide akar jönni –  szólt apa. 

– Nem hiszek neked –  ráztam a fejem. 

– Pedig ez az igazság  – sóhajtott. 

– El kellett volna küldened – kiabáltam rá. 

– Szerinted nem azt csináltam? – kérdezte. 

– Hát nem – feleltem. – Nem akkor kellett volna kipaterolnod, mikor már rád mászott húsz méterre anyától, hanem mikor betette a lábát a házba – förmedtem rá. – Ezt nem tudod kimagyarázni és még ha tudnád sem érdekelne az, amit mondani akarsz. – Valószínűleg egy remek magyarázaton gondolkodott, mert egy jó ideig meg sem szólalt. Mikor viszont magyarázatba kezdett volna a torkára forrt a szó, mert anya belépett a szobába. 

– Miért vagytok itt? –  kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót. – Feltűnt a vendégeknek, hogy leléptetek. A fiatalabb Mr. Burns is kérdezte, hogy hol vagy – nézett rám anya. 

– Michael keresett? –  lelkesültem fel. 

– Igen, ő – válaszolt anya. 

– Máris megyünk –  mondta apa. 

– De miért is vagytok itt? – nézett ránk gyanakodva. – Mi folyik itt?  

– Semmi – felelte apa túl gyorsan, ami még több gyanút keltett. Én csak felhorkantam. 

– Szóval te is találkoztál vele – állapította meg anya rám nézve, majd nagyot sóhajtott. 

– Attól függ, hogy kire gondolsz. Sok mindenkivel találkoztam az este folyamán – gondolkodtam el. 

– Carolról van szó –  mondta higgadtan. 

– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – csattantam fel. 

– Most ordibálnom kellene, hogy hogyan merészelte beengedni a házunkba? – intett apa felé.  – Vagy botrányt kellene csapnom?  – kérdezett újra. –Nem fogok mindenki füle vagy szeme hallatára jelenetet rendezni. De elhiheted, hogy nem hagyom annyiban ezt az egészet – nézett keményen apára. – Most pedig mindannyian visszamegyünk a partira – adta ki az utasítást, mi pedig nem mertünk neki ellent mondani. 

– Amint találok egy rendes lakást, elköltözöm – tájékoztattam anyát is a terveimről. 

– Tessék? – csukta vissza az ajtót, amit az előbb nyitott ki. 

– Jól hallottad – szóltam. 

– Nem mész sehová. 

– Erről nem nyitok vitát. Nem tudok többet egy fedél alatt élni vele. Nem megy – remegett a hangom a visszafojtott sírástól. Így inkább lementem a vendégekhez, mert előttük úgysem bőgnél el magam… 

Mikor leértem a földszintre rögtön Julie-t pillantottam meg, aki felém közeledett. 

– Hol a pokolban voltál, és mi a történt? – nézett rám. 

– Hogy hogy mi történt? –  értetlenkedtem. 

– Látom, hogy sírtál  – mondta Julie. 

– Itt volt a nő. 

– Milyen nő? –  kérdezte összezavarodva. 

– Apa szeretője – suttogtam, hogy más ne hallja. 

– Idehozta? – lepődött meg Julie. 

– Azt mondta apa, hogy nem tudta, hogy Carol idejön, de nem tudom, hogy elhihetem-e azt, amit mond – magyaráztam neki. 

– Lehet, hogy tényleg nem tudta – szólt, majd belekortyolt abba a kék színű löttybe, ami a kezében lévő pohárban volt. 

– Te őt véded? – háborodtam fel. 

– Dehogy – felelte gyorsan. – De lásd be, van esély arra, hogy tényleg nem tudta. 

– Még, ha így is van. De mikor meglátta, hogy belép az ajtón, rögtön el kellett volna küldenie valahogy. De Carol még több mint fél óráig itt volt. Nem igaz, hogy nem lett volna ideje és alkalma kitessékelni őt a házból. Szerintem, ha én nem jövök rá, hogy itt van és nem követelem, hogy takarodjon, akkor még mindig itt lenne, mert anya tuti biztos, hogy nem szólt volna egy szót sem – dohogtam. 

– Hát, ja – helyeselt Julie. Apa meg anya pár másodperccel később lesétáltak a lépcsőkön, úgy mintha mi sem történt volna. Fújtattam egyet, majd dühösen néztem apára, aztán Julie-t magammal ráncigálva a konyhába mentem. Kerestem egy poharat, majd az első italból, ami a kezem ügyébe akadt, több mint a feléig töltöttem. Lehúztam a pohár tartalmát, aztán ismét újra akartam tölteni, mikor Julie kikapta a kezemből az üveget. 

– Hé, mit művelsz? –  kérdezte, én meg közben próbáltam visszaszerezni, ha jól láttam, akkor a vodkás üveget. 

– Inkább itt iszom, mint bent, mert azt meglátnák a vendégek – magyaráztam. Feladva a harcot Julie-val a vodkáért, más ital után kutattam az asztalon. 

– Alig kezdődött el a parti és te máris be akarsz rúgni? – érdeklődött, közben próbálta lefogni a kezemet, hogy ne kaparinthassam meg a rumot. 

– Beégtem Michael előtt –  tereltem el a témát és hátat fordítottam az italoknak. 

– Michael? Milyen Michael? – vigyorgott. 

– Michael Burns. Annak a nőnek a fia, akiről meséltem ma a szalonban – magyaráztam. 

– Öhm – gondolkodott el Julie egy pillanatra. – Ja, már rémlik. Az aukciós ház vezetőjének a felesége igaz? – kérdezte, mire én bólintottam. – Jól néz ki? – érdeklődött Michael külsejéről, én meg elkalandoztam. Eszembe jutott, ahogyan levette azt a zakót, és hogy megfordult a fejemben, hogy a zakót a többi ruhadarab is követhetné. – Mondtam én, hogy lesz itt valaki, akitől majd elolvadsz – zökkentett ki a gondolataimból Julie és oldalba bökött. 

– Oké, te megmondtad –  ismertem be, mire felvisított, aztán önelégült fejet vágott. 

– Mi van azzal a pasival, akihez odamentél? – érdeklődtem. 

– Hmm… nagyon jó  pasi. Mellesleg ügyvéd – tájékoztatott Julie. Miközben elvegyültünk a partizók között mesélt még egy-két dolgot, amit megtudott a fickóról, akinek Harvey a neve.

Néhány házaspárral leálltunk csevegni, de őszinte meglepetésemre Julie kedves volt velük, sőt, úgy tűnt, mintha tényleg érdekelné őt azok a témák, amikről beszélgettünk. Időközben a gyerekpezsgős trükkről letettem és alkoholossal koccintottam, a hozzánk odatévedő vendégekkel. Tíz óra körül aztán ismét azzal a párral beszélgettünk, amelyiknek a férfi tagja a leggátlástalanabbul bámulta a melleimet órákkal korábban. Most már a gyilkos pillantásaim sem érdekelték. Ügyet sem vetett az arckifejezéseimre, hanem tovább stírölt. Próbáltam türtőztetni magam, hogy ne verjem a fejét a falba, de egyre nehezebb volt megállj parancsolni magamnak. Aztán amikor a felesége elnézést kérve elment a mosdóba, nem válogatva meg a szavaimat, kíméletlenül kimondtam azt, amit már percek óta próbáltam visszafojtani: 

– Teszek arra, hogy ki a jó franc is maga – Nem igazán jegyeztem meg, hogy mi a munkája. –, de ha még egyszer a melleimet, vagy egyéb már testrészemet az arcomon kívül bámulni merészeli, én esküszöm, hogy úgy seggbe fogom rúgni, hogy az alsógatyája vasalva jön ki a száján. Megértette? – sziszegtem neki, mire ő köpni-nyelni nem tudott. Julie mellettem próbálta visszafojtani a feltörni készülő vihogását, de már csak másodpercek voltak addig, míg el nem röhögi magát. Így inkább elindult az italok felé és engem is magával húzott. 

– Azt hiszem ezentúl még az arcodra sem fog nézni – szólt valaki hozzám kuncogva. Mikor megfordultam Michaellel és a húgával találtam szembe magam, és mindketten jól mulattak. 

– Remélem felfogja, hogy nem csak kósza figyelmeztetés volt, hanem valódi fenyegetés – pillantottam a férfira, akit az előbb kiosztottam. Még mindig ugyanúgy lefagyva állt ott, mint mikor Julie-val eljöttünk onnan. Közben a felesége visszatért a mosdóból és épp az arca előtt hadonászott, hogy érzékeli-e egyáltalán a külvilágot. Nagy nehezen aztán „feléledt” és zavarodottan nézett rám, mire felvontam a szemöldökömet. Bólintott – remélem azért, mert megértette, hogy nem ajánlatos rajtam legeltetni a szemeit –, aztán gyorsan elfordult az ellenkező irányba. – Mellesleg honnan tudtok a dologról? – kérdeztem Michaeltől meg Norától. 

– Ott álltunk nem messze tőletek – válaszolt Nora. Egy gyors bemutatkozást követően, hogy kicsoda is Julie, meg Michael és Nora, az utóbbi a legjobb barátnőmhöz fordult. – Meg tudnád mutatni, hogy merre találom a mosdót? 

– Persze – felelte Julie és rám vigyorgott. 

– Nora – szólt Michael a húgára. 

– Ugyan már, jól elleszel, amíg visszajövünk – húzogatta a szemöldökét a bátyjára. 

– Kérdezhetek valamit? – érdeklődött Michael, miután Julie és Nora eltűntek. 

– Igen, de nem biztos, hogy válaszolok rá – feleltem. 

– Az én alsónadrágom miért nem került elő vasalva a számból?  

– Arra vagy kíváncsi, hogy miért nem kaptál büntetést, amiért hosszasan bámultad a melleimet? – kérdeztem vissza vigyorogva. 

– Igen. Szóval? – érdeklődött felhúzott szemöldökkel. 

– Talán, mert… nem tudom… – sóhajtottam aztán, mikor még két perc múlva sem tudtam a választ a kérdésére. 

– Élvezted ugye? –  suttogott a fülembe. 

– Ugyan mit? – ráncoltam a szemöldökömet. 

– Hogy le sem tudom venni rólad a szemeimet – mormolta. – Valld be, hogy élvezed az éhes tekinteteket. 

– Mégis mit képzelsz rólam? – csattantam fel. – Ha így állna a dolog, akkor nem hurrogtam volna le azt a fickót és nem lettem volna ideges a bámulások miatt. 

– Valami oka csak van ennek a… kivágásnak – puhatolózott, majd a dekoltázsomra pillantott. 

– Arra célzol, hogy úgy nézek ki, mint egy lotyó? – szóltam élesen és kitágultak a szemeim. Majd választ sem várva otthagytam Michaelt, és mit sem törődtem Julie-val és Norával, akik visszaértek a mosdóból. Inkább megkerestem Julie anyját, hogy társalogjak vele… 

Miközben Sharonnal beszélgettem láttam a szemem sarkából, hogy Michael engem figyel, de igyekeztem nem törődni vele. Lotyónak tart, egy olcsó lotyónak, aki élvezi a vénemberek bámulását. 

– …csak szerintem is kissé anyagtakarékos – fejezte be Sharon a mondatot, aminek az elejére sajnos nem figyeltem. Nem akartam megbántani azzal, hogy megkérdezem, hogy miről is volt szó, de átlátott rajtam. 

– Fogalmad sincs, hogy miről beszélek – állapította meg. Kár lett volna tagadnom, mert ő nagyon jól ismert engem, olyan volt, mint a második anyám. 

– Bocsáss meg – hajtottam le kissé a fejem. 

– Csak Julie ruhájáról beszéltem. Semmi lényegesről nem maradtál le – legyintett mosolyogva. 

– Mi a baj a ruhával? –  kérdeztem. 

– Kihívó – válaszolta egyszerűen, nekem pedig így újra eszembe jutott, hogy Michael mit gondolhat az én ruhámról és rossz kedvem lett. Mit foglalkozok én azzal, hogy hogyan vélekedik rólam? Nem teljesen mindegy? Dehogynem. Lopva ránéztem, és még mindig engem bámult, majd megindult felém. 

– Beszélnünk kell –  rángatott el Sharontól. 

– Mit akarsz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Meg fogok fagyni – nyögtem fel, mikor a terasz felé vonszolt. 

– Szóval azt hiszed, hogy lotyónak tekintelek? – kérdezte, mikor már a friss, hideg levegőn voltunk. A válaszomat nagyban nehezítette azt, hogy mindkét kezével a falnak támaszkodott a fejem két oldalánál, így szinte hozzám préselődött, én meg a falnak. 

– Igen – suttogtam. 

– Meg sem fordult a fejemben – szólt határozottan. – Arra céloztam, hogy talán valakinek tetszeni szeretnél – magyarázta. 

– És akkor téged akartalak volna megcsókolni? – csattantam fel. 

– Elhúzódtál. 

– Mi? – kérdeztem összezavarodva. 

– Nem akartad a csókot. Elhúzódtál. 

– Mert nem lenne helyes. Nem ismerlek. Lehet, hogy sorozatgyilkos vagy – mondtam el a hülye ötletemet, mire Michael nevetni kezdett. 

– Ez nem vicces – fujtattam, majd löktem rajta egy kicsit, hogy „kiszabaduljak” és olyan helyre álltam, ahol nincs fal, így nem tud odaszorítani. 

– Ne haragudj – próbálta abbahagyni a nevetést, kevés sikerrel, így dühösen néztem rá. 

– Olyan, mintha nem csak most ismerkedtünk volna meg – szóltam elgondolkodva. 

– Ezt, hogy érted? 

– Akik először találkoznak nem így viselkednek egymással– magyaráztam neki. 

– Azt hiszem, igazad van. – Még egy kis ideig vitáztunk a teraszon azon, hogy szerintem lotyónak tart, míg ő válltig állította, hogy meg sem fordult ilyesmi a fejében. Majd békét kötöttünk és elvegyültünk ismét a partizók között. Michael Norával beszélgetett én meg, hogy apával és a kollégáival ne kelljen beszélnem, inkább a mosdóba menekültem, ahol összefutottam Susannel, aki szinte kirángatott, hogy már pedig most megismerem a családját. 

– Ryan, Nora, Michael ő  itt Ana – mondta Susan, mikor összeterelte kicsiny családját egy bemutatkozásra. – Ana, ő itt a férjem Ryan, a lányom Nora és a fiam Michael – mutatott rájuk. 

– Már találkoztunk –  mondtuk egyszerre Norával és Michaellel, majd mindhármunkból kirobbant a nevetés. Miután Susan megkérdezte, hogy hogyan is találkoztunk, mi meg persze elmeséltük – azt a részt egész szépen átköltötte Michael, hogy sírtam a hátsó udvaron –, eszembe jutott az, amit Susan mesélt. 

– Na, és milyen volt Európa? – kérdeztem Norát. 

– Elképesztő. Ha utazgatni akarnál, akkor feltétlenül Európába menj. A legjobban nekem Spanyolország tetszett – mesélte lelkesen. 

– Sejtem, hogy miért –  horkantott Mr. Burns. 

– Nem Antonio miatt mondom – ellenkezett Nora. 

– Na, persze – horkantott ismét Mr. Burns, aztán egy pár perces szócsata kezdődött apa és lánya között, hogy Antonio-e az oka, hogy Nora imádja Spanyolországot. A vitát Susan parancsára fejezték be. 

– Ki az az Antonio? –  érdeklődtem. 

– Európában szedte össze azt a suhancot. Ti azt mondanátok erre, hogy együtt járnak, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy lopja a lányom idejét és hátráltatja abban, hogy megállapodjon. 

– Megmondtam már, hogy Kevinhez akkor sem mennék hozzá, hogyha ő lenne az utolsó férfi a földön – fújtatott Nora. 

– Ana, te erről mit gondolsz? – érdeklődött Ryan Burns, és láttam, ahogyan Michael is kíváncsian fordul felém. – Ha az édesapád találna neked egy megbízható, jó családi- és anyagi helyzettel rendelkező okos fiatalembert, akkor ugye elköteleznéd magad vele? 

– Az a legfontosabb, hogy boldogok legyünk. Hiába az előbbi jelzők, amivel azt a férfit jellemezte, ha Nora nem lenne boldog mellette, akkor nincs értelme az egésznek. Különben sem a középkorban élünk, hogy a szüleink válasszanak nekünk párt – fejtettem ki a véleményemet, és hallottam, ahogyan Michael felszisszen. 

– Köszönöm –  ölelt meg Nora. – Végre valaki kiáll mellettem. 

– Mintha én ellened lennék  – húzta el a száját Michael. 

– Tudod bátyuskám, hogy hogyan értettem – ölelte meg őt is. 

– Mintha az előbb Johansonékat láttam volna – terelte el a témát Susan és a férjét elvonszolta valamerre. 

– Valami rosszat mondtam? –  ráncoltam a homlokomat. 

– Apa nem szereti, ha nem osztoznak a véleményén – magyarázta Michael. 

– Akkor ezek szerint fél perc alatt megutáltattam magam vele – sóhajtottam. 

– Dehogy – ölelte át a derekamat Michael, mire én krákogtam egyet, hogy vegye el a kezét, de ő csak rám vigyorgott. 

– Hol van Julie? – érdeklődtem, hátha valamelyikőjük tudja. 

– Azzal a fickóval flörtöl, akinek a nevét elfelejtettem – adta meg a választ Nora. – Most engedelmetekkel kerítek valami ütős piát. Apa kikészített – morgolódott, majd az italok felé suhant. 

– Zavar a kezed – szóltam Michaelnek. 

– Miért? – érdeklődött, közben pedig a keze le és fel mozgott, simogatva így az oldalamat. 

– Mert nem vagyunk bizalmas viszonyban, hogy fogdoss – magyaráztam neki. 

– Már megbocsáss, de a kint történtek eléggé bizalmassá teszik a dolgainkat –  suttogott a fülembe, mire megborzongtam. Vissza akartam neki szólni, hogy köszönöm, hogy felemlegeti, de végül mégsem tettem. A parti hátralevő része Michael társaságát leszámítva elég unalmas volt. Ismét társalogtam egy csomó emberrel, akikre tudom, hogy emlékeznem kellett volna, de a nevük csak nem jutott eszembe. Sharon többször is odajött hozzánk, hogy láttuk-e Julie-t, de minden alkalommal nemet válaszoltunk. Órák óta nem láttuk és reméltem, hogy nem esett baja. Ki tudja ki az a fickó. Lehet, hogy sorozatgyilkos és épp Julie-t végezi ki valahol. Egyre idegesebb lettem, hogy merre járhat. 

– Meg kellene keresnem –  fordultam Michael felé aggódva. 

– Segítek – indultunk el, de a földszinten sehol sem láttuk. Az emeleten is benyitottam mindkét vendégszobába, meg a hozzájuk tartozó fürdőszobába és gardróbokba is a biztonság kedvéért, de ott sem volt. Anyáék szobáját és a sajátomat egyedül néztem meg, Michael „Nem akarok a privát szférátokban kotnyeleskedni” kijelentése után, de láttam rajta, hogy nagy a kísértés, hogy az enyémbe mégis benézzen. Egyik helységben sem találtam őt és már csak a dolgozószoba volt hátra mielőtt a hátsó udvaron szétnéznénk, aztán ha ott sincs, akkor hívom a rendőrséget, de szerencsére erre nem volt szükség. A dolgozószobában rátaláltam a barátnőmre. Amint benyitottam és megláttam, hogy mi is folyik ott, inkább gyorsan becsukta az ajtót. 

– Ott sincs? – kérdezte Michael. 

– De, bent van – feleltem. 

– Akkor szóljunk neki, hogy az édesanyja keresi – fogta meg a kilincset, hogy benyisson, de én nem hagytam. 

– Állj! Be ne menj! –  szóltam rá. 

– Miért? – érdeklődött összezavarodva. 

– Nincs egyedül –  tájékoztattam, de nem értette, hogy mire célzok. – Éppen öhm… elfoglalt – nyomtam meg az utolsó szót, hogy megértse, miről beszélek, de még mindig nem kapcsolt. Viszont a következő pillanatban kiszűrődő hangos nyögéstől számára is világossá vált, hogy mire is célzok. 

– Nem értem mire gondolsz. Mit is csinál bent? – tettette az értetlent. 

– Ne szórakozz velem. Tudod, hogy mire célzok – böktem mellkason. 

– De szeretném, ha kimondanád  – vigyorgott rám. 

– Na, azt lesheted –  vigyorogtam gonoszul. Nem volt problémám azzal, hogy kimondjam, hogy Julie éppen a szex nevezetű tevékenységet műveli apa dolgozószobájában, de csak azért, hogy ellenkezhessek Michaellel direkt nem mondtam ki. 

– Arról van szó, amit én is szeretnék csinálni? – hajolt közelebb hozzám. 

– Nem értem mire célzol. Mit is szeretnél csinálni? – tettettem én is azt értetlent, mint ahogy ő nem sokkal ezelőtt. 

– Ha szeretnéd, akkor elmagyarázom – ajánlotta, én pedig bólintottam, mintha tényleg nem tudnám, hogy mire gondol. – Nos, az elképzelésemben, ketten vagyunk. 

– Te meg ki? – vigyorogtam rá. 

– Te meg én, ez nyilvánvaló – mosolygott. 

– Folytasd. Kíváncsian hallgatom – sétáltam minél távolabb a dolgozószobából a kiszűrődő  zajok miatt, amikre nem igazán voltam kíváncsi. Szerencsére Michael követett, majd a falnak dőltem, ő meg a kezeivel megtámaszkodott a fejem két oldalán ugyanúgy, mint kint a teraszon. 

– Nincs rajtunk ruha, és…  na, tudod – gondolta meg magát és nem részletezte, hogy mit is szeretne csinálni. 

– Tudom, csak szeretném, ha kimondanád – játszottam el azt, amit ő, mire csak megforgatta a szemeit. 

– Remélem nem zavarunk –  jött oda Julie meg a fickó – akivel a dolgozószobában huncutkodott – hangtalanul, vagy csak Michael annyira elvonta a figyelmemet, hogy nem vettem őket észre. 

– Ezt én is kérdezhettem volna pár perce – vigyorogtam rá. 

– Affene. Láttál minket? – nézett ránk, tágra nyílt szemekkel. 

– Nem láttam sok mindent, nyugi – hadartam. Michael továbbra is a fejem mellett támaszkodott. 

– További jó mulatást – kacsintott ránk, majd a fickóval – akinek közben rájöttem a nevére: Harvey – elindultak a lépcsők felé. 

– Hátrébb az agarakkal –  szóltam rá Michaelre. 

– Miért? – hajolt még közelebb. 

– Mert olyat fogok tenni, amit nem kellene – tájékoztattam, miután egy nagyot nyeltem. 

– Mit is? – érdeklődött. 

– Én nem vagyok olyan csaj, akit egy estényi ismeretség után lefektethetsz. Ha emiatt kedveskedsz nekem, akkor csak az idődet pazarolod – magyaráztam neki. – De most össze vagyok zavarodva és remélem, hogy nem használod ki a helyzetet. 

– Nem akarok veled lefeküdni – szólt. 

– Aucs. Ez azért fájt – szisszentem fel és ezernyi darabra törtem össze. 

– Úgy értem, hogy nem ma. Mármint, én sem az egyéjszakás dolgokat kedvelem. Persze, nagyon gyönyörű vagy. De ma nem szándékozlak az ágyamba csalni téged és nem használom ki a helyzetedet – mosolygott rám, én meg mint a főnix madár úgy éledtem újjá. 

– Nem is tudnál –  vigyorogtam rá. 

– Ezért még jobban kedvellek. Nem adod könnyen magad. 

– Ezt pár óra ismeretség után meg is tudod állapítani, mi? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. 

– Csak hogy tudd, én jó emberismerő vagyok – húzta ki magát büszkén. 

– Akkor, azért gondoltad azt, hogy lotyó vagyok – szóltam útban a földszint felé. 

– Már megmondtam, hogy ez meg sem fordult a fejemben – állított meg a karomnál fogva. 

– Nem hiszek neked – mondtam, pedig igazából majdnem biztos voltam benne, hogy igazat mond.  – Ez is Julie hibája – fújtattam. 

– Julie hibája? – érdeklődött és elengedte a karomat, így akadálytalanul indulhattam a földszint felé. 

– Az ő ötlete volt ez a ruha – magyaráztam neki a lépcsőkön trappolva. 

– Nagyon jó ötletei vannak – vigyorgott. 

– Bementünk vagy száz  üzletbe, de egyik sem tetszett neki, ezt kivéve – mutattam végig magamon. 

– Áldom azt, hogy ilyen válogatós volt – kacsintott rám. 

– Ne játssz velem – figyelmeztettem mosolyogva. 

– Felidegesítettelek? 

– Nem, csak feltűnően kedves vagy. Szerintem pedig a túlzottan kedves emberek akarnak valamit –  osztottam meg vele az elméletemet. 

– Tudod, hogy mit akarok –  szólt, én meg összevont szemöldökkel néztem rá. –  Én azt szeretném, amit te nem – magyarázta, de mintha kínaiul beszélt volna hozzám, mivel egy mukkot sem értettem belőle. –  Tudod, elhúzódtál. – És végre leesett, hogy mire célzol. A számat egy hangos „ó” hagyta el. 

– Honnan vetted, hogy én nem szeretném a csókot? – kérdeztem összezavarodva. –  Én is… akarom a csókot, csak… még csak ma találkoztunk, de így is már túlmentünk egy bizonyos határon. 

– Oké, megértettem –  szólt aztán pár lépésnyire Norától és Julie-tól, akik az egyik sarokban diskuráltak. 

– Többé nem merek majd bemenni a dolgozószobába – szóltam elborzadva Julie-hoz, mire mind a négyen nevetni kezdtünk… 

Már egy óra is elmúlt, mire az első vendégek elkezdtek hazafelé szállingózni. Én voltam, aki jó néhányukat a kocsijukhoz kísérte. Kabát nélkül a decemberi hidegben próbáltam sietni, de néhányan hosszú percekig még szóval tartottak… 

Michael és a családja az utolsók között voltak, akik készültek hazamenni. Norával és Julie-val tervbe vettünk egy csajos napot, ami egy maratoni shoppingolást jelentett. Ryan Burnssel nem beszéltem azóta, hogy berágott rám a véleményem miatt. Tudtam, hogy egy hatalmas fekete pontot szereztem nála, de nem igazán érdekelt ebben a pillanatban a dolog. Apa Ryannel, anya Susannel és Julie pedig Norával beszélgetett, mikor Michael ismételten kivonszolt a teraszra. Talál ez a kedvenc helyisége? 

– Lassan megyünk –  sóhajtott és mintha csalódott lett volna, hogy hamarosan indulniuk kell. 

– Gyorsan eltelt az este –  sóhajtottam én is. 

– Máskor unatkozol, ugye? – vigyorgott rám. 

– Igen, mert nincs senki, aki a falhoz szorítson – mondtam neki egy cseppnyi gúnnyal. –  Neked ez a mániád? 

– Á-á. Csak veled vagyok ilyen… kedves. – Az utolsó szót csak némi gondolkodás után ejtette ki. 

– Michael indulunk –  szólt ki nekünk Nora, majd eltűnt, ismét magunkra hagyva. 

– Tudod, azt mondják, hogy a megismerkedés napján ne csókold meg az illetőt. De mivel már régen elmúlt éjfél, van egy dolog, amit meg szeretnék tenni –  kezdte Michael. 

– Mi lenne az? – suttogtam. 

– Hivatalosan tegnap találkoztunk, így… – de már nem fejezte be a mondatot, mert ajkai az enyémekre tapadtak. A csókban nem játszott szerepet egyikünk nyelve sem, és valódi csóknak sem nevezném, csak inkább egy szájra puszinak, ami már másodpercek óta tart. Valószínűleg eszében volt, hogy egy igazi csókot nem szeretnék, mert attól, hogy elmúlt éjfél és hivatalosan egy napja ismerjük egymást, még nem tudok róla szinte semmit. De sikeresen megtalálta az arany középutat, amitől mindkettőnknek jó lehet anélkül, hogy megszegné a „szabályaimat”. Aztán a puha ajkai eltávolodtak a számtól, de teljesen csak három apróbb, rövid szájra puszi után távolodott el. – Jó éjszakát – köszönt el, majd megsimította az arcomat és egy újabb puszi után, bement a nappaliba. 

– Jó éjt – szóltam én is és szerencsére még meghallotta. Egy mosolyt követően aztán eltűnt. Nagyokat lélegeztem és úgy éreztem magam, mint egy kamasz, de cseppet sem zavart a dolog. Fülig érő vigyorral mentem be én is a nappaliba percekkel később, ahol már csak anya volt és éppen a pincérekkel beszélt. Elköszöntem tőlük, majd felsiettem a szobámba. Miután becsukódott az ajtó mögöttem, egyből a fürdőszobába mentem, majd miután lehámoztam magamról a ruháimat meg a cipőket, beálltam a zuhany alá. A forró víz felmelegített, de majd’ elaludtam. Amikor hullafáradtan bedőltem az ágyba rájöttem, hogy Carol meg a vén kéjencek ellenére ez volt a legjobb parti egész életemben. Mielőtt átadtam volna magam az álmok birodalmának, utoljára Michael puha ajkaira gondoltam…