Pupi blogja

– Mi van még felírva? – kérdeztem Michaeltől a szupermarketben a tejtermékes hűtő előtt álldogálva.

Ránézett a kockás papírra, amin egy hosszú lista volt, majd felolvasta a következő dolgot róla.

– Cukor – mormolta, majd a bevásárlókocsi mögé lépett, megfogta kezeivel a rajta lévő fogantyút és tolni kezdte a cukrok felé.

A gondolataimba merülve mentem mellette, majd egyik kezét lefejtettem a kocsiról és összefűztem ujjainkat. Rám nézett és elmosolyodott, aztán újra előre figyelt.

– Szerinted minden rendben lesz? – kérdeztem félve és megtorpantam.

Michael is megállt, majd másik kezével – amivel eddig a kocsit fogta – a derekamnál fogva magához húzott. Szorosan átölelt, majd belecsókolt a nyakamba. Persze ennyinél képtelen volt megállni, így újra és újra csókolgatni kezdte a nyakam, majd nem bírván magával a nyelvével is kényeztetni kezdte az érzékeny bőrt.

– Rossz módszert választottál a lenyugtatásomra – suttogtam, de azért készségesen billentettem oldalra a fejem, hogy alaposan végigcirógassa a bőröm. – Tudod, hogy megőrjítesz azzal, mikor ezt csinálod. Feszült helyett most már feltüzelt vagyok – mormogtam. – Alig várom, hogy haza érjünk.

– Én is – felelte tömören, de ennyiből nem derült ki számomra, hogy ő is feltüzelt-e vagy, hogy a hazaérkezést várja. Bár az elsőből következik a második ebben az esetben, így mindegy is, hogy mire gondolt.

Rekordsebességgel pakoltuk tele a bevásárlókocsit a listára felírt dolgokkal, és néhány perccel később már a pénztárnál raktuk fel a szalagra őket.

A kocsiban egyszer nem bírtam megálljt parancsolni a kezemnek és Michael combját kezdtem simogatni.

A reakciója csak egy halk nyögés volt, ami észhez térített, így aztán kezemet elhúztam a combjáról a biztonság kedvéért.

Azt hittük, hogy azt az öt percet, míg kétszer fordulunk a szatyrokért a lakás és a kocsi között, fél lábon is kibírjuk, de tévedtünk. Csomagokkal a kezében hajolt felém a liftben először, de akkor fékezte magát. A szatyrokat a konyhapultra tettük és indultunk vissza a kocsihoz a többi cuccért. Mivel lefelé menet üres volt a kezünk, rögtön kihasználta az alkalmat, hogy a fenekembe markolva húzzon magához közelebb, és az ajkaimra tapadhasson. A lift ajtajának nyitódása rebbentett szét minket, nehogy szemtanúk legyenek arra, hogy nem bírunk magunkkal.

A maradék csomagokat is felvittük a lakásba, de a kipakolást el kellett halasztani, ugyanis Michael a hálóba rángatott…

Kis késéssel kezdtünk bele a főzésbe több, mint egy órával később. Michaelt nem zavarta a tény, és be kell vallanom, hogy engem sem.

Az ananászos csirke valamint a desszert elkészítését Michael bevállalta, így rám maradt a krumplipüré a csirkéhez, és a terítékek…

Hét óra előtt néhány perccel érkezett meg apa egy üveg borral a kezében. Halkan kérdezte meg, hogy anya már megérkezett-e, de csak ráztam a fejem, hogy nem.

Fél nyolc is elmúlt, de anya még sehol sem volt…

Apa és Michael nem hittek abban, hogy anya eljön, én viszont makacsul várni akartam még azzal, hogy hozzálássunk a vacsorához.

Végül megállapodtunk abban, ha anya nyolc óráig nem érkezik meg, akkor nem várunk rá tovább.

Mikor tíz perccel nyolc előtt megszólalt a csengő a szám széles mosolyra húzódott, és, mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrottam fel, hogy az ajtóhoz siessek.

– Nem akartam eljönni… – szögezte le anya, rögtön azután, hogy szélesre tártam az ajtót.

– Nem számít, a lényeg, hogy itt vagy – vágtam közbe.

– …de aztán megjelent a házamban az a nőcske – folytatta, de én ismét közbe vágtam.

– Ki?

– …Carol – ejtette ki apa nőjének a nevét gyűlölködve.  – Mondott dolgokat, főként arról, hogy miről beszéltetek azon a vacsorán.

Félreálltam az útból, hogy végre beljebb jöhessen. A táskáját a nappaliban letette a kanapéra, majd számomra is jól hallhatóan sóhajtott egyet, és felém fordult.

– Sajnálom.

– Mit?

– Azt, ahogy viselkedtem veled, amiket mondtam neked.  

– Most nem akarok erről beszélni – hárítottam. – Ez az este nem rólad és rólam, hanem Michaelről szól – fordítottam neki hátat és a konyhába mentem.

Mikor beléptem a helyiségbe rögtön szemet szúrt Michael feszélyezettsége. Bátorítóan mosolyogtam rá, reméltem, hogy ez, ha csak egy kicsit is, de használ. Felállt, hogy üdvözölje anyát, és még a széket is kihúzta neki. Anya mosolyogva köszönte meg neki a gesztust, amitől Michaelnek mintha egyből jobb kedve lett volna.

A vacsora nagyon jó hangulatban telt, még anya és apa is viccelődtek, néha egymáson, bár inkább anya apán. Szóba került a nászútjuk is, amiről először azt hittem, hogy érzékeny terület, de kiderült, hogy nem. Apa jó kedvűen mesélte, hogy annak idején a szálloda véletlenül elcserélte a nászutas szobájukat, egy egyágyas szobának sem nevezhető helyiségre pontosan az étterem konyhája fölött. Anya hozzátette, hogy apa hogyan túrta le az ágyról, és ezt a kiterülős alvásos módszerét azóta sem „nőtte ki”. Ezen egy picit vitáztak, de nevetve, amin mi is mosolyogtunk Michaellel. Tökéletes este volt, persze a fénypont az volt, amikor szerelmem felállt a székről, majd megköszörülte a torkát és ecsetelni kezdte a szüleimnek, hogy az életénél is jobban szeret, és utólagos engedélyt szeretne kérni ahhoz, hogy egy pár legyünk.

Apa ravasz mosolyából tudtam, hogy készül valamire. Természetesen nem tévedtem, ugyanis célozgatni kezdett arra, hogy reméli, tudja Michael, hogy a tettekért vállalni kell a következményeket. Így ha már volt köztünk szex, akkor vállalnia kell a felelősséget a jó híremért, és oltár elé kell vezetnie.

Először Michael egy pillanatra meghökkent, de aztán az átmeneti sokk után elmosolyodott. Apa rögtön visszakozni kezdett, hogy ő ezt csak viccnek szánta, és nehogy meg merjen fordulni Michael fejében az esküvő, ugyanis még nem áll készen arra, hogy az ő egyetlen prücske – ez volnék én – összekösse az életét valakivel. Vacsora után átvonultunk a nappaliba, hogy anya meg apa rendesen beégethessen Michael előtt. Történt ugyanis, hogy előkerült pár fényképalbum, amit annak idején, mikor Michael ápolómmá szegődött, gondosan elrejtettem, nehogy azokban az órákban, mikor én alszom, ő meg unatkozik, megtalálja és végig nézze a képeket. Akárhogy tiltakoztam, kénytelen voltam elővenni őket, hogy minden fényképhez rövid előadást tartsanak. Oltári gáz volt, amit Michael vigyorai csak még égőbbé tettek. Egyszer sikeresen el is pirultam, mikor egy óvodás képhez értek az albumban, ahol orvosnak voltam öltözve a jelmezbálon.

Míg apa felhívta a kórházat, miután megszólalt a csipogója, anya meg elment a mosdóba, Michael odaült mellém, és miután a derekamnál fogva préselt magához, és a nyakam csókolva halkan mormolni kezdte:

– Hmm… doktor néni…

Felkuncogtam, de azért belementem a játékba.

– Igen?

– Be kell vallanom valamit – csókolta végig az állam vonalát.

– Mit? – leheltem.

– Őrülten kívánom az én szexi doktor nénimet.

– És szeretne ebből kigyógyulni? – motyogtam a szájának.

– A világért sem – mondta még, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Torokköszörülésre rebbentünk szét, és felnézve láttam anyáék kettősét, ahogy mosolyogva minket néznek. Michael tisztes távolságra húzódott tőlem, de azért az egyik kezét a combomra rakta. Aztán előkerültek az iskolás képek, a copfos, fülig érő szájú Anáról. Ezeket követték a gimnáziumi fényképek, majd a főiskolásak, néhány bulizós képpel. A legtöbbön Julie-val voltam lehetetlen ruhakombinációkban, néhányon tűzvörös hajjal.

– Vörös? – pillantott rám Michael.

– Akkor élte a lázadó korszakát, mindent kipróbált, amit tiltottunk neki – válaszolt helyettem anya, majd a gondolataiba merült.

– Mindent? – vonta fel a szemöldökét Michael. – Mi is az a minden?

– Talán egyszer elmesélem – kacsintottam rá.

Tizenegy óra is elmúlt, mikor anyáék elmentek, és épp mikor belekezdtem volna a mosogatásba Michael felkapott a karjaiba, és a szobába vonszolt. Tisztességtelen ajánlatokkal vett rá, hogy elmondjam neki, mik is voltak azok, amiket kipróbáltam annak ellenére, hogy anyáék megtiltották…

Az ablaktörlő fáradhatatlanul dolgozott, hogy félresöpörje a havat a szélvédőről. Éppen hazafelé tartottam egy mozgalmas nap után, ugyanis a kávézó ügyeit intéztem és néhány jelmezboltot jártam végig. Holnap lesz Valentin-nap, és Michaelnek meglepetéssel készülök. A hátsó ülésen fóliában van a jelmez, és már most alig várom, hogy megtudjam, mit szól hozzá Michael.

Beparkoltam a lakáshoz tartozó garázsba, majd kiszedtem a cuccokat a kocsiból és felfelé indultam. Természetesen a csizmámat nem arra tervezték, hogy csúszós úton hordják, így kétszer is majdnem elhasaltam.

A lakásban lepakoltam a cuccaimat a kanapéra, míg levettem a kabátomat és megszabadultam a csizmámtól. Épp a csizmám cipzárját húztam le, mikor két kéz simított végig a fenekemen. A mozdulatom abbamaradt, majd lassan felegyenesedtem. Kezei előrecsúsztak, és rögtön utat találtak a garbóm és a pólóm alá, hogy a hasamon keresztül haladjon fel a melleim felé. Sajnos félúton meg kellett állnia, ugyanis egyik felső ruhadarabom sem volt hajlandó tovább nyúlni Michael kezeinek kénye-kedve szerint. Michael maga felé fordított, majd rögtön megcsókolt.

– Azt mondtad, hogy ma sokáig dolgozol – böktem mellkason, miután hagyott levegőhöz jutni.

– A telefonhívásod után képtelen voltam egy pillanatra is figyelni, így hamarabb eljöttem a cégtől.

– Á, szóval hatással voltak rád a szavaim? – vontam fel a szemöldököm.

– De még mennyire. Abban mi van? – bökött a kanapéra letett fóliába csomagolt jelmezre.

– Semmi – vágtam rá a kelleténél gyorsabban, amitől gyanússá váltam. – Nem nagy valami. Most ne is törődj vele.

Igazából nem hazudtam, sőt még csak nem is füllentettem, ugyanis tényleg nem nagy valami az a jelmez. Minimális anyagból készült, épp ezért gondolkoztam azon, hogy tényleg megvegyem-e, de végül úgy döntöttem, hogy a szekrényemben a helye, elvégre Michael látott már egy szál semmiben, így ahhoz viszonyítva overálnak tűnhet.

– Rendben. Most ugyanis meg foglak büntetni azért, mert az őrületbe kergetsz – villantak meg a szemei, majd a kanapé felé kezdett húzni.

Az ott lévő dolgokat átpakolta a fotelbe.

– Miért is kergetlek az őrületbe?

– Kívánlak. Mondd, hogy ma hamar végzel a munkával, különben nélküled kell elkezdenem – utánozta a hangomat, miközben lenyomott a kanapéra.

– Szóval ettől készültél ki? – kuncogtam, miközben az ingét gomboltam.

– Teljesen. Még elképzelni is vérforraló, hogy magadnak adod meg mindazt, amit én szeretnék.

Gyorsan levettem magamról a garbót, meg a pólót is, míg Michael a nadrágomtól szabadított meg.

– Itt az ideje, hogy megadd azt, amit szeretnél – motyogtam, mikor már mindketten pucérak voltunk, majd a kanapéra rántottam, egyenesen rám.