Blogger Template by Blogcrowds

.

Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.

Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!




Mindenki egyért - 1. fejezet: Venecia Roth

Bejegyezte: Pupi dátum: 8/03/2012 11:41:00 de.

Mindenki egyért

1. fejezet

Venecia Roth

Ha elmentem volna az állam – vagy akár az ország – legjobb agyturkászaihoz kényelembe helyezni magam a méregdrága kanapéjukon, hogy kibeszéljem a gyerekkoromat, nem lett volna egyetlen pillanat sem, amikor félbe szakítanak, és azt mondják, na igen, ez volt az a pont, amire visszavezethető az, hogy sorozatgyilkos lettem – pontosabban leszek. Példának okáért sem kisgyermekként, sem tinédzserként nem éreztem késztetést, hogy bárkit megöljek, vagy állatokat kínozzak. Teljesen átlagosnak módható életet éltem: haverokkal lógtam, fociztam, titokban cigarettáztam, olykor megcsapoltam édesapám italkészletét, és mikor eljött az ideje lányokat csábítottam el. Nem szarvaztak fel, és nem szarvaztam fel senkit, nem vertek vagy molesztáltak, sőt még csak olyan játékokkal sem játszottam, amik elvették volna a józan eszemet.
Ha az életemet nem pecsélte volna meg az a tragédia, tudom hogy minden másként alakul. Harmincéves koromra házas lennék gyűrűsujjamon átlagos aranykarikával, és valamelyik kertvárosban élnénk a feleségemmel meg a két gyerekünkkel. Mrs. Parker megtestesítője valaki olyan lenne, aki pamut hálóingben alszik, a haja reggelente kócosan mered szét, és félálomban felül, hogy forrón megcsókolhasson és szép napot kívánjon, mielőtt munkába indulok. A testén nyomott hagyott volna a két terhesség, mellei már nem lennének olyan feszesek, mint egy „fiatal” lányé, a hasán valamint a csípőjén terhességi csíkok húzódnának, mégis ő lenne a környék legkívánatosabb nője, aki ugyanolyan könnyedén elcsábítana, akárcsak a kapcsolatunk elején.
A gyerekeink az ő szemeit örökölnék, olyan gyöngyözően kacagnának, akár az édesanyjuk, és este mikor a munkából hazaérek sikítva rohannának, hogy a karomba kapjam és megöleljem őket.
Ha péntek esténként elvinném a feleségemet egy romantikus vacsorára, vagy egy kis malackodásra valamelyik motelbe, a húgomra, Robinra bíznánk a lurkókat.

Összehajtottam a képet, és visszacsúsztattam a zsebembe. Január közepén jártunk, egy annyira lerobbant környékén, amit még a hókotrógépek is nagy ívben elkerülnek. Ha néhány lakó, a boltok és kocsmák tulajdonosai nem vennék kezükbe az irányítást, mindent belepne a hó és járhatatlanná válnának az utak. Felhajtottam a kabátom gallérját, és még jobban a fejembe húztam a sapkámat. Mi lesz már?
– Ilyen rohadt hideget még nem baszott a világ – dohogtam és reméltem, hogy nem fagynak le a lábujjaim… vagy a golyóim.
Egyet előre léptem, majd hátra, aztán ezt újra és újra megismételtem, hátha felmelegszem egy kicsit, de közben nem vettem le a tekintetemet a lepukkant bár ajtajáról. Mikor vagy huszadjára nyílt és csukódott az ajtó, végre az lépett ki, akire már vagy három órája várok.
Venecia Roth.
Alig múlt huszonnégy, azonban egy perccel sem tűnt fiatalabbnak negyvennél. A kemény mínuszok ellenére alig volt rajta valami ruha, de az utca másik oldaláról is meg tudtam állapítani, hogy az a kevés is mocskosan tapadt rá. A szoknyája olyan rövid volt, hogy kilátszott a bugyija, a felsője pedig megmutatta az egész hasát. Se kabát, de még csak pulóver sem volt nála. A bőréből valamennyit a tűsarkú csizma is fedett, ami a térde fölött végződött. Alig két lépést tett csak mire megbotlott a saját lábában, amin harsányan felnevetett, mintha legalábbis vicces lett volna a dolog.
Egy férfi elkapta mielőtt az arca találkozott volna a betonnal. Venecia, mint aki észre sem vette, hogy a megmentője nincs egyedül, nekidörgölőzött és belemarkolt a fenekébe. A férfi mellett álló nő a hajánál fogva távolította el a piócaként ragadó Veneciát, és gyorsan tovább indultak miközben nyomdafestéket nem tűrő módon káromkodni kezdett, hogy mit képzel magáról az a részeg kurva.
Egyik jelzőt illetően sem tévedett, Venecia Roth-ra ugyanis mindkettő ráillett már jó ideje. Hat évvel ezelőtt ő volt a városi főiskola legdögösebb nője. Minden pasi őt akarta megdugni, minden elképzelhető helyen és módon, lehetőleg hétfőtől vasárnapig, ráadásul reggel, délben és este. Tulajdonképpen annyiszor és addig, míg bele nem döglenek. Már attól merevedésük lett, ha Venecia végigsétált a folyosón. Annyi nadrágjukat takargató pasit egyazon időben még nem látott senki, a Rekordok Könyvében lett volna a helyük.

Azt hiszem az egészhez köze volt egy videónak is, ami július környékén kezdett telefonról telefonra járni a környék fiataljai körében. A mozgókép főszereplői Venecia és az akkori pasija, és Miss Roth a szívszerelmén demonstrálta, hogy mire képes a szájával. Így hát nem volt kétséges, hogy miért várta mindenki a tanév kezdetét – természetesen azért, hogy Venecia is bekerüljön a felsőoktatás mókuskerekébe. Mindenki annak a pasinak a helyében akart lenni, akinek a farka hangsúlyt kapott a videóban.
A kosárlabdacsapat kapitányát érte a megtiszteltetés, hogy ő lehetett a következő pasi, aki meghúzhatta Veneciát. A csajok nem csak azért irigyelték most már, mert ő Venecia Roth, hanem azért is, mert Nic Jeery nője lett. Úgy mászkáltak a főiskola folyosóin, mintha ők találták volna fel a rák ellenszerét. Aztán a második évben Venecia bekapta a legyet – úgy hallottam, nem is volt biztos abban, hogy a gyerek Nicé –, és az hogy féltette a tökéletes alakját enyhe kifejezés. Nem akart meghízni és felfújódni, így nem volt kétséges, hogy szerez egy időpontot valami Z kategóriás orvosnál, hogy betegséget színlelve, és lelépve a hétfői utolsó előadásáról abortuszra menjen. Egy héttel később mikor összeesett az első emeletei C folyosón és mentő szállította a kórházba, kiderült, hogy az orvos nem steril eszközöket használt és elkapott valami durva fertőzést. Ennek a következménye volt az, hogy közölték vele, soha többé nem eshet teherbe. Nic mikor megtudta, hatalmas botrányt csapott és szakított vele. A főiskolán szánakozva nézett rá mindenki – és újra előkerültek az egy évvel korábbi pletykák is arról a tragédiáról –, ami olyan rosszul érintette, hogy kiiratkozott.
Az eltelt néhány év alatt alkoholista és drogfüggő lett, aki harminc dollárért széttárja a lábát a mögötte lévő bár valamelyik mocskos mosdójában akármelyik részeg senkiházinak, csak azért, hogy aztán egy kis drogot vegyen az egyik környékbeli dílertől. A bár tulaja meg nem rakja ki a szűrét, mert minden menet után tíz dolcsi üti a markát, na meg, ha feláll neki Venecia rögtön rendelkezésére áll, ami átlagban minden este megtörténik.

Két ujjamat a számba véve füttyentettem egyet, mire Venecia a hang irányába kapta a fejét. Bizonyára újabb harminc dollárban reménykedett mikor megindult felém. Ha tudná…
Háromszor bicsaklott meg a lába, míg a járdától elért az út széléig, és mindannyiszor harsányan felröhögött. Egy pillanatra megtorpant, talán megsejtette a veszélyt. Azonban nem hagyhattam, hogy meghátráljon. Túl sok időt pazaroltam már el ahhoz, hogy ma futni hagyjam. Újra füttyentettem egyet, bár a hang nagy részét elnyomta egy lerobbant tragacsból kiszűrődő rapszám. A kocsi elhúzott néhány méterre Veneciától és rádudált, mire a ribanc megmarkolta a melleit, és a zene ütemére szerencsétlenül táncolni kezdett. Folytatta az útját felém, és közben egyik kezével még mindig a mellét markolta, míg a másikkal a hajába túrt.
Léptem egyet előre, így végre láthatta Venecia, hogy ki felé igyekszik.
Megtorpant, és felsikkantott.
Nem aggódtam különösebben amiatt, hogy meglátnak minket. A sapka eltakarta az arcom egy részét, valamint a műbajusz, amit felragasztottam megtévesztett volna bárkit. Persze azért sosem árt az óvatosság.
– Te nem olyan vagy, mint azok ott bent – intett sután a bár felé.
– Nem, valóban – feleltem. Bár bizonyos szempontból sokkal rosszabb vagyok, pontosabban leszek náluk.
– Nem árt egy kis változatosság – röhögött. – Mondd csak fiúka, áll már? Kemény lettél ezektől a mellektől? – markolta meg magát, és próbált csábosan lépdelni felém, de megbotlott.
A gyomrom kavarogni kezdett. Hihetetlen, hogy abból a régi gyönyörű lányból ez lett. Egy lecsúszott drogos ribanc, aki szinte aprópénzért dug mocskos vécékben. De megérdemelte a sorsát. Megérdemli, hogy a szart is kiverjék belőle a szadista állatok, hogy a haját markolva taszítsák a vécé falának és harminc dollárért mindent megtegyenek vele, ami csak a beteg fejükben megfordul.
Újra megtorpant, ezúttal az út közepén, és a csizmája szárából egy megviselt cigis dobozt húzott elő. Kivett belőle egy szálat és a szájába dugta, majd egy évnek tűnő idő alatt sikeresen meg is gyújtotta.
– Íme a tarifám, cukorfalatka: harminc a dugás, gumi nélkül harmincöt, ha viszont csak az kell, hogy letérdeljek és alaposan megkóstoljalak az kijön egy tízesből is.
Nagyot szívott a cigiből, majd kifújta a füstöt, aztán mélyről jövően köhögni kezdett.
– Legjobb lenne, ha valami meleg helyen csinálnánk, mert a seggem már most befagyott, de plusz ötért a fal mentén is elintézhetjük.
Ahogy egyre közelebb merészkedett hozzám láttam, hogy a rúzsa alaposan elkenődött, a szemei alatt pedig feketéllett a bőr, hogy mocsoktól vagy szemfestéktől, azt nem tudtam és nem is akartam eldönteni.
– Nos, ahová menni fogunk ott nincs annyira meleg – közöltem vele kimérten.
– Amíg fizetsz, addig rendben van.
Mikor odaért hozzám nagyot szippantott a cigiből, majd a füstöt egyenesen az arcomba fújta.
– Ezt ne merészeld még egyszer! – dörrentem rá.
– Jó, jó, ne rinyálj már!
Lépett egyet hátra és a földre dobta a cigit, majd kis koncentrálás után sikeresen rátaposott.
Kihasználtam az időt, hogy elővegyem az injekciót a zsebemből, és levettem a tűről az átlátszó védőkupakot.
– Most, vagy ott beszéljük meg, hogy mit és hogyan akarsz? – fordította el a tekintetét a betonon lévő csikkről.
Előrelendültem és a tűt egyenesen a nyakába döftem.
– Hé, mi a fasz… – A tekintetébe rémület költözött, és miután kihúztam a tűt a nyakához kapott. Mire visszatettem a kupakot rá és a zsebembe csúsztattam a fecskendőt, inogni kezdett és néhány pillanat múlva összeesett előttem.
Na, így már mindjárt jobb.

Lassan kezdett ébredezni és közben motyogott valamit, de nem igazán értettem. Pontosan a lámpa alatt ült egy magas támlájú fémszékben, mely a padlóhoz volt rögzítve. Csuklói a karfájához, míg bokái a szék lábaihoz bilincselve. A csizmái a sarokba hajítva. A nyakát először egy övvel a háttámlához akartam kötözni, de úgy döntöttem azzal ráérek még.
A feje újra és újra lecsuklott, de aztán nagy nehezen észhez tért és a szükségesnél tágabbra nyitotta a szemét. Természetellenesen hangosan lihegett és mozdítani akarta a kezét, de a bilincstől nem igazán sikerült neki. Rángatni kezdte a csuklóit, teljesen hasztalanul.
– Nem fog sikerülni!
Felálltam a szoba sarkában elhelyezett bőrfotelből és odasétáltam hozzá.
Közelről még rondábbnak tűntek a karjain és az arcán lévő horzsolások, amelyeket én okoztam neki, mikor kirángattam a kocsi csomagtartójából és a bokájánál fogva húztam be a házba, majd le a pincébe.
A sebekből szivárgott a vér, némelyikből már áttetsző folyadék levedzett. A felsője és a szoknyája itt-ott elszakadt.
– Mi… mit akarsz tőlem? – kérdezte rettegve. A hangja szinte suttogás volt.
– Ó, hát nem nyilvánvaló? – vontam fel a szemöldökömet, és az asztalról a whiskey mellől felvettem a kést. – Meg foglak ölni.
Nagyot nyelt és rángatni kezdte a kezeit meg a lábait, de a bilincsek továbbra sem engedelmeskedtek neki.
– Én… én bármit megteszek – dadogta –, de ne ölj meg. Elfelejtem ezt az egészet, csak engedj el.
Felnevettem, holott igazából semmi vicces nem volt a kialakult helyzetben.
Szánalmas volt, féltette a semmit sem érő életét. Egy életet, amelynek csakhamar amúgy is vége szakadt volna. Vagy túladagolja magát, vagy valamelyik részeg állat addig veri, míg bele nem döglik.
Odaléptem hozzá és a kés hegyét a szája bal sarkához nyomtam.
– Ilyen ostobaságokat mondanak a filmekben is. – A kést lassan a füle irányába mozdítottam. – De mikor vált be? – A füle tövénél megfordultam, és visszairányítottam a kést a szája felé. – Hasztalan a könyörgés. – Kicsivel erősebben nyomtam a bőrére, mire kiserkent a vére és Venecia fojtottan felsikoltott. – De tetszik, hogy könyörögsz. Ő is könyörgött?
A másik oldalára sétáltam és a kést most a jobb szája sarkához nyomtam. És ugyancsak a füle felé irányítottam.
– Ki könyörgött? Kiről beszélsz? Honnan ismersz? Ki vagy te?
– Túl sok a kérdés – morrantam fel. – Nem szeretem. – Ismét megnyomtam a kést, így a másik oldalon is keletkezett egy seb. Venecia ismét felsikított és rángatni kezdte a kezeit.
– Ha nem fejezed be, elvágom a torkodat! – fenyegettem meg.
A kést a nyakához nyomtam és összeszorítottam a fogaimat, hátha így könnyebben lenyugszom. Annyira könnyű lett volna egyszerűen csak húzni egy vonalat a nyakán, és végignézni, ahogy a fény kihuny a szemében, a ruháját átitatja a vér, majd a padlót méretes tócsa teríti be. De bármennyire vonakodtam is bevallani, féltem megtenni a végzetes lépést.
Évek óta erre vártam, erre a pillanatra, amikor Venecia tehetetlenül, és tudva, hogy meg fog halni, ott ül majd előttem és azt fontolgatja, melyik lesz az utolsó perc az életében. És mégis… Egyszerűen képtelen voltam megölni őt. Talán mert tudtam, hogy akkor végérvényesen megváltozik minden. Visszavonhatatlanul gyilkos leszek. A kevéske időben, ami számomra még hátra van kísérteni fog a szeme, ahogyan üvegessé válik. Kísérteni fognak az utolsó pillanatai és erre még nem álltam készen. Tudom, ha vele végzek könnyebben fognak menni a többiek. De az első lépés volt jelen pillanatban a legnehezebb. A másik fordulópont pedig ő lesz, a legutolsó áldozatom. Veneciát kellett volna utolsónak hagynom, a vezéregyéniséget, minden rossz kitalálóját, a mocskos kurvát kellett volna utolsónak kinyírnom, de valami visszatartott. Egy belső hang azt suttogta Venecia legyen az első. Szabadítsd meg tőle a világot. Szabadítsd meg egy ekkora söpredéktől, mint amekkora ő. Úgy sem hiányozna senkinek. A dílereknek úgyis annyi kuncsaftjuk van, hogy fel sem tűnik, ha eggyel kevesebben reszketnek egy kis anyagért náluk, a bártulaj pedig úgyis talál egy másik kurvát, aki bordélyt nyithat a vécéjében, és akit ha kedve szottyan megkefélhet. Venecia Roth a kutyának se hiányozna. Ha őt megölöm, egy kicsit megkönnyebbülök… Egy kicsit meg kell könnyebbüljek.
De nem ma. Majd holnap. Igen, holnap megölöm.
Elhajítottam a kést és kisétáltam a pincéből.
Bevágtam magam után a vasajtót, és rátettem a lakatot – nem mintha Venecia bárhová is menekülhetne előlem.

Éppen csak világosodni kezdett, mikor visszatértem a pincébe. Képtelen voltam aludni, így jóformán csak bámultam magam elé egész éjjel. A műbajuszt eltávolítottam. Felesleges volt, hisz ő már nem mondhatja el senkinek sem, hogy ki vagyok, és nem mellesleg nagyon szúrt már az a szar.
Venecia úgy tűnt szintén nem aludt semmit. A szemei alatt még jobban elmaszatolódott a mocsok, vagy a felkent festék – még most sem akartam rájönni, hogy melyik a kettő közül. Mintha sírt volna, a feketeség csíkokat képezett a képén. A horzsolásokra és a vágásokra rászáradt a korábban kiserkent vér. A késsel ejtett sebek komolyabbnak tűntek, világosan látszott, hogy azokból a vér megindult lefelé, de egyik sem jutott el a nyakáig, vagy cseppent le a ruhájára. Kísértetiesen festett. Hányingerem támadt tőle, és az átható vizelete szagától, amely a szék alatt tócsába gyűlt össze.
A tekintete az arcomra tapadt, és lassanként a megvilágosodás szikráját véltem felfedezni a szemében.
– Te?
Figyelmen kívül hagytam a kérdését, hagytam a fogaskerekek hadd dolgozzanak az agyában. Úgy sejtettem, lassan elkezdődnek nála az elvonási tünetek. Túlságosan rá volt már szokva az anyagra, hogy pár óránál többet kibírjon egy újabb adag nélkül.
– Tudod, voltak terveim. Már tegnap meg akartalak ölni, de be kell vallanom, hogy nem ment. Az úgy nem jó, hogy csak simán elvágom a torkodat. Nem bizony. Sokkal, de sokkal rosszabbat érdemelsz. Sokkal rosszabbat annál, mint amikor suttogtak rólad a főiskola folyosóin. És meg is fogod kapni azt a sokkal rosszabbat.
– Nem értem, miért csinálod ezt! – kiáltotta.
Úgy tűnt elég sokat küzdött azért, hogy a kezeit kiszabadítsa, mert a csuklói vöröslöttek. A bilincs szerencsére beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
A fejemet csóválva léptem a whiskeyért, és sétáltam oda Veneciához.
– Ez ugye csak egy vicc? – ordítottam. – Ugye, nem vagy ennyire hülye?
Lecsavartam az üvegről a kupakot, amit aztán elhajítottam. Kivettem a zsebemből a képet és odatartottam elé.
– Nyisd ki a szádat, te mocskos kurva! Azt akarom, hogy az ő arcát lásd utoljára, mielőtt megdöglesz.
Összepréselte a száját, és megrázta a fejét.
– Azt mondtam nyisd ki a szádat! – ordítottam dühösen, de egy pillanattal később remek ötletem támadt a meggyőzésére.
A képet visszacsúsztattam a zsebembe és odamentem az elhajított késért.
– Nyisd ki a szádat, különben kiszúrom a szemedet! – fenyegettem meg, és a filéző hegyével a szeméhez közelítettem. – Ne akard, hogy megtegyem. Nyisd ki a kibaszott szádat!
Úgy tűnt, hogy hatott a fenyegetés, mert engedelmesen kinyitotta a száját. A whiskeyt azonnal zúdítani kezdtem bele. Először kortyolt belőle, de aztán nem tudta elég gyorsan inni és elfordította a fejét.
– Amiatt a kis kurva miatt akarsz megölni?
– Ne merd így nevezni! Meg fogsz fizetni azért, amit tettél. Halálra foglak itatni, azt akarom, hogy megdögölj tőle, megértetted?
A kést úgy igazítottam a kezembe, hogy bele tudjak markolni Venecia hajába. Erősen tartottam a fejét, és az üveg nyakát a szájába nyomtam. Köhögni, prüszkölni és rángatni kezdte magát.
– Egy béna kis nulla volt. Azt hitte, hogy helye lehet közöttünk, de semmi érzéke nem volt hozzá. Ő lett volna a legbénább közülünk, egy szerencsétlen kis senki.
– Hallgass! Te tehetsz az egészről. Kussolj, kussolj!
– Azt se tudta senki, hogy ki volt ő. Egy lúzer kis egér, átlagos volt, semmi különlegesség.
A haját elengedtem és a kést a hasához nyomtam. – KUSSOLJ!
Újra megdöntöttem az üveget, nem érdekelt, ha nem a száján megy be az ital. Azt sem bánom, ha az orrán szívja be, úgyis levegőt kell majd vennie. Újabb kísérletet tett arra, hogy az őrületbe kergessen. Azt hitte, hogy majd elengedem? Azt hitte, hogy így megúszhatja?
– Másnap már senki sem törődött azzal, hogy mi lett vele, mert egy ismeretlen kis senki volt. Lapos mellkas, lapos segg. Egy ilyen kis senki miatt hoztál ide? Nem érdemli meg, hogy miatta meghaljak, te rohadt tetű.
– Azt mondtam, hogy hallgass. Kussolj már végre. Kuss!
A szája kinyílt és hörögve levegőt vett. A szeme tágra nyílt.
– Kuss! Kuss! Kuss!
Mikor a szájából vér tört elő elnémultam, és nem tudom miért, de lenéztem. Hátrálni kezdtem. Az üveg kiesett a kezemből és hangos csattanással a padlón kötött ki, majd darabokra tört. A filéző markolatig elmerülve a testében. A kés legalább öt helyen a hasába hatolt, ahogyan újra és újra belédöftem miközben ordítottam vele.
Egyre több vér buggyant ki a száját és továbbra is hörgött. Nem tudom hány perc vagy óra telt el, mire meghalt. Végignéztem, ahogyan elvérzett, és lassanként a korábbi kiborulásom megkönnyebbültségbe csapott át.
Magamat is megleptem azokkal a rideg szavakkal, amik kikívánkoztak belőlem, miután a hallott Venecia Roth-ot otthagytam a pincében az üveges tekintetével és becsuktam a pince ajtaját.
– Ez kész. Maradt még nyolc.

 

Címkék:

2 megjegyzés:

Bár nekem a többi történeted még mindig előnyt élvez ezzel szemben, a megfogalmazása nagyon tetszett. Talán az évek során szerzett tapasztalatodnak, vagy annak köszönhetően, hogy az első történeted kezdetétől már eltelt néhány év, de ez a fejezet valahogy komolyabbnak, érettebbnek és átgondoltabbnak tűnt számomra, mint kívülállónak. :) Bevallom, meglepődtem, mikor szembesültem a történet műfajával. Eléggé kilóg a többi írásod közül, az biztos, és kíváncsi vagyok rá, hogyan jutottál egy ilyen téma feldolgozására, de ettől függetlenül nagyon jól írtad meg :) Bár még nem lehetett sok mindent megtudni, érdekes Josh gondolatait olvasni, ahogy a gyilkosságról gondolkodik, majd elköveti azt, és végül összegzi a történteket. Olvasni még nem olvastam hasonló témában, csak sorozatokat néztem, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, annyit tudok mondani egyelőre, hogy kíváncsian várom a következőt *** Eslina

Eslina írta...

2012. augusztus 3. 19:53  

Az egyik órán jutott eszembe az ötlet; talán ez jelent valamit?
Valóban kilóg a többi írásom közül, bizonyára azért élveztem annyira az 1. fejezet megírását. Igyekszem minden fejezetnél valamivel többet megosztani, de a személy kiléte, aki miatt gyilkol, még várat magára.

Pupi írta...

2012. augusztus 4. 14:31  

Megjegyzés küldése

Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)