Pupi blogja

A raktárban rendezett együttlét után, Francois elcsábított fent, a lakásban is. Már egy langyos zuhany után voltunk mindketten – rengeteg fű tapadt rám, én meg „ráragasztottam” Francois-ra. Persze külön-külön áztattuk magunkat, amit én javasoltam, nehogy a fürdőben nekiessek. Nem akartam kiéhezettnek, vagy határtalan szexuális étvágyú nőszemélynek tűnni. Rajtam csak egy selyemköntös, Francois dereka körül meg egy törölköző volt, és így henyéltünk az ágyban. Nem szerettem volna önelégültnek látszani – holott naná, hogy az voltam –, de nyilvánvaló volt, hogy nem tud betelni velem, azt hiszem, sőt biztos voltam benne, hogy a folyamatos csókolgatás erre utalt. Különleges képességnek tudtam be, hogy olyan szenvedéllyel volt képes a számra tapadni, hogy fekve is biztos voltam benne, még egy-két pillanat és elájulok. A testemben újra felélesztette a vágyat, ahogy benyúlt a köntösöm alá, és az ujjaival a mellemet kezdte cirógatni.

Nem akartam elbízni magam, hogy lehet közös jövőnk, ennek ellenére éreztem, hogy máris két lépéssel a föld fölött járok. Tudtam, hogy még hatalmasat fogok koppanni, de az adott pillanatban nem szerettem volna arra gondolni. Kiűztem minden zavaró gondolatot a fejemből, és csak az érintéseire hagyatkoztam.

Alig néhány másodpercre vált csak el tőlem, és máris húzta vissza a fejem egy újabb csókcsatára. Kuncogva simultam hozzá. A szám után a nyakamra tért át, és én engedelmesen oldalra fordítottam a fejem, hogy minden pontot kényelmesen elérhessen.

– Hiányoztál – mormolta.

– Te is hiányoztál nekem – vallottam be, majd utat engedtem a kíváncsiságomnak. – Merre jártál? – Ahogy kimondtam abbahagyta a csókolgatásomat, és úgy helyezkedett, hogy a szemeimbe nézhessen, és kissé mérgesen jelentette ki.

– Vannak kérdések, amikre nem fogok válaszolni. És ez egy olyan kérdés. Máris úgy viselkedsz, mint egy minden lében kanál feleség.

Ellöktem magamtól, és felültem a hátamat egy párnának támasztva.

– Akkor nekem is lehet olyan, hogy kérdezel valamit, én meg nem válaszolok – jelentettem ki gúnyosan. – És tévedésben élsz, nem viselkedek úgy, mint egy feleség, főleg nem minden lében kanál feleség. Ha én lennék Mrs. Legrand, tudnám, hogy hová utazol, és nem utólag kellene beszámolnod róla. De ha utólag is, akkor nem kérdezném, hogy merre jártál, hanem követelném, hogy mondd el. Ez csak egy szimpla kérdés volt, és a stílus, ahogyan reagáltál rá, cseppet sem volt kedvemre való, és nem vagyok köteles eltűrni.

Elképedve bámult rám, és a szája tátva volt. Talán azt hitte, hogy kirakatbábu vagyok, aki meg se mukkan, bármi is történik?

– Én nem az egyik alkalmazottad vagyok, akikkel úgy beszélhetsz, ahogy kedved tartja – folytattam, alaposan belelendülve a beszédbe. – Az a nő vagyok, aki beenged az ágyába, és hagyja, hogy hozzáérj. Szóval leszel szíves tisztelni, vagy fel is út le is út. Nehogy azt hidd, hogy beledöglenék, ha lelécelnél. Nem mondom, hogy nem hiányoznál, de annyit nem érsz meg nekem, hogy eltűrjem a velem szemben megütött hangnemedet. Tehát... moderálod magad, vagy felöltözöl és eltűnsz innen?

Legszívesebben szétvertem volna egy párnát a fején – sőt, nem csak egyet, hanem az összes kezem ügyébe akadót –, amikor megláttam, hogy vigyorogni kezd. Nem értettem, hogy mi olyan vicces abban, hogy én nem vagyok a kutyája, hanem tiszteletet érdemlek, és azt a bizonyos tiszteletet meg is követelem. Megragadta az egyik combomat, és közelebb rántott magához, majd felém hajolt.

– Ha az volt a célod ezzel a kirohanással, hogy teljesen felizgass, és olyan kemény legyek odalent, mint az acél, hát, bébi gratulálnom kell neked, ugyanis száz százalékig sikerrel jártál. – Kioldotta az amúgy is lazán megkötött köntösömet, és széttárta rajtam.

– Éppen választ várok a kérdésemre. És nem tudod elterelni a figyelmemet azzal, hogy acél vagy-e vagy sem – feleltem határozottan. – És különben sem hiszem el, hogy már megint beindultál. – Dehogynem hittem el.

A hátára gördítettem, és eltűntettem az útból a törülközőt, hogy bizonyosságot nyerjek a testi reakciója felől.

– Egye fene – adtam be a derekam miután elszakítottam a tekintetemet az ágyékáról, és egyik lábamat átvetve rajta, elhelyezkedtem a csípőjén. – De miután ismét megkaptál, beszélgetni fogunk.

Így esett hát meg, hogy teljesen kifáradva – édes fáradtság, az biztos – kellett még sürgős időpontot kérnem a nőgyógyászomtól. Francois elfuvarozott a rendelőbe, és még be is jött velem a váróba, ahol aztán leült mellém, és a kezemet fogta. Nagyon édes volt, mintha terhes lennék, és azt várná, hogy ultrahangon megnézzük a babát. Egyáltalán nem tűnt feszültnek vagy ilyesmi, pedig esemény utáni tabletta ide vagy oda, de azért akkor is védekezés nélkül estünk egymásnak – méghozzá többször is.

– Bocs, bébi, annyira megőrjítettél, hogy el is felejtettem, hogy nem szedsz gyógyszert – suttogta a fülembe, hogy a váróban tartózkodó további húsz ember ne halljon meg minket. – De azt hiszem, hogy ezen változtatni kellene.

– Tudod – suttogtam vissza –, még én is elfelejtettem.

Az orvosi rendelő után a gyógyszertárban kötöttünk ki, aztán pedig ismét a lakásomon. Francois egy hosszú pillanatig a gyógyszert bámulta, aztán a hajába túrt, és kinézett az ablakon. Kíváncsi voltam, hogy vajon miért csinálta, de végül nem kérdeztem rá.

– Jut eszembe – csaptam a homlokomra, miután lenyeltem a pirulát. – Ezt a bébit mellőzd. Nem szeretem az ilyen becézést.

– Jó – motyogta. Láttam, hogy már nagyon mehetnékje van, így arra hivatkoztam, hogy fáradt vagyok és szeretnék lepihenni. Kapva kapott az alkalmon, hogy ő akkor megy, mert Cyprien már várja, és blablabla. Tudtam, hogy hazudik, de nem szóltam semmit. Valóban fáradt voltam, és nem volt kedvem veszekedni. Azonban arról sem feledkeztem el, hogy van egy függőben lévő beszélgetésünk, és nem hagyom, hogy még egyszer kibújjon alóla. Le kell ülnünk, és alaposan áttárgyalni, hogy ez a kapcsolatnak nem nevezhető valami milyen szabályokkal jár. Mert, hogy én nem leszek az a számat-befogom-és-hallgatok-mint-a-sír-csak-a-lábaimat-tárom-szét lány az teljesen biztos. Én nem leszek senki ágyasa. Ahogy neki is megmondtam, egyetlen férfi sem ér annyit, hogy el legyek nyomva. Az lesz a legjobb, ha átbeszéljük, hogy mit szabad és mit nem, vagy ha nem jutunk közös nevezőre, akkor fájó szívvel, de búcsút kell intenem neki.

Francois elbúcsúzott, én pedig a kimerültség ellenére kissé eltoltam a pizsifelvételt meg az ágyba huppanást, és felhívtam Pete-et, hogy jöjjön át, mert beszélnünk kell.

Nem repdesett az örömtől, amikor bevallottam neki, hogy Francois és köztem van valami, de nem háborgott, és idegbeteg sem lett. Talán még meg is könnyebbült egy kicsit, hogy megszabadult tőlem, és csajozhat rendesen, valamint azt csalja az ágyába egy-egy gyors vagy éppen lassú menetre, akit csak akar. Nem kell attól tartania, hogy pletykálni kezdenek, hogy miket művel miközben ott vagyok neki én. Barátságosan váltunk el egymástól, és megbeszéltük, hogy jóban maradunk, és ha úgy esik, összefutunk valahol egy italra. Utóbbiban erősen kételkedtem, mert hát nyitott kapcsolat vagy sem, egy pasi sem örülhet annak, ha a csaja bejelenti, hogy többször is izzasztó szexbe bonyolódott valaki mással.

***

– Tehát, akkor szabályok – bólintott Francois másnap, és mosolyogva lekapta a jegyzetfüzetet meg egy tollat a telefon mellől a kisasztalról.

– Most mit csinálsz? – vontam fel a szemöldököm.

– Leírom a szabályokat.

– Na, mondhatom, igazán gyönyörű dolog. Le kell írnod, hogy nem húzhatsz meg más nőt, míg mi együtt vagyunk? Azt hittem, hogy ez magától értetődő.

– Természetesen ez magától értetődő – felelte kissé sértetten, mintha bántaná, hogy kétségbevontam a hűségét. – A papír és toll azért kell, hogy leírjam a fontos, de nem olyan égbekiáltó dolgokat. És nem magam miatt teszem, hanem miattad. Hogyha egy szál alsógatyában akarsz kidobni, be tudjam bizonyítani, hogy nem csináltam semmi rosszat.

– Á, szóval alsógatyában? – álltam fel és az ölébe telepedtem. Nem úgy tűnt, hogy ellenére van a dolog, sőt mi több, mire egyet pisloghattam volna, a tenyere már a lenge szoknyám anyaga alatt indult felfedezőútra. – Honnan veszed, hogy az alsót megengedném. Ki tudja, amilyen hibbant tyúk vagyok néha, pucéran raknálak ki.

– És hagynád, hogy mindenki alaposan végigbámuljon? – csókolt bele izgatóan a nyakamba.

– Jobban belegondolva... nem. Hm.. mint a New York állam és New Jersey közötti egyezmény.

– Ezt most értenem kellene?

– Minden, ami a víz alatt van New Jerseyé, ami meg a víz fölött, az New York államé.

– Oké, és ez hogy kapcsolódik hozzánk?

– Ami a ruhád fölött van az a külvilágé, szóval bámulhatják a feneked a farmerokban, de ami a ruha alatt van... – haraptam el a mondatot, és kissé fészkelődtem, hogy könnyedén kicsatoljam az övét, kigomboljam a nadrágját, és lehúzzam a cipzárt. – ...az viszont csak az enyém – nyúltam be az alsójába.

– Azt hittem, hogy most a szabályokat beszéljük át – sóhajtozott Francois.

Kissé durcásan húztam ki a kezem a nadrágjából, majd visszaültem az eredeti helyemre.

– Most megsértődtél? – érdeklődött kedvesen. – Nem akartalak megbántani. Tudod mit? Gyere vissza, és folytasd, amit elkezdtél. Szeretném, ha tudnád, ha még nem mondtam volna, hogy a kezed csodákra képes – vigyorgott kajánul.

– Szó sincs róla – rántottam meg a vállam, és látszólag figyelmen kívül hagytam a „vallomását”. – Amúgy sem lenne időm hancúrozni, mert rengeteg dolgom van még. A papírra meg a tollra pedig nincs szükség, amiket én akarok, azok könnyedén megjegyezhetők: tiszteletet, hűség, őszinteség.

– Én is ugyanezeket. És van még valami… – kezdte kissé bizonytalanul.

– Még pedig?

– Nem akarom, hogy még egyszer találkozz Pete-tel.

– Én meg nem akarom, hogy azzal a nővel találkozz. Tudod, kiről beszélek, igaz? Akivel a kávézóban láttalak.

– Mint már mondtam, vannak kérdések, amikre nem felelek. Nos, dolgok is vannak, amiket nem kérhetsz. A kapcsolatunk érdekében ne üsd bele mindenbe a csinos kis orrodat.

Felpattantam a kanapéról, és míg bementem a táskáért a szobámba, igyekeztem lenyugodni. Nem szerettem volna minden kis apróságon fennakadni, de ki a fene az, aki a helyemben nem borulna ki, ha ilyeneket mondanak neki, hogy ne üsse bele mindenbe az orrát? Én nem kértem tőle, hogy minden napjának minden percéről számoljon be, nem kértem, hogy sírig tartó szerelmet fogadjon, meg azt, hogy élete utolsó percéig ne nézzen rá egyetlen más nőre se. Szimplán csak annyit akartam, hogy ne találkozzon azzal a bizonyos libával, aki a múltkor megcsókolta. Ez olyan nagy kérés?

A legkedvesebb mosolyomat öltöttem magamra, mire visszamentem a nappaliba. Francois megszeppenten bámult rám, biztos voltam benne, hogy várja, hogy kitörjek, mint egy vulkán. Már felkészült a kiabálásra, a dühös ajtócsapkodásra, ezt az örömet azonban a világért sem adtam volna meg neki. Ehelyett valami mással „fizetek”.

– Most mennem kell – kezdtem nyugodt hangon, és továbbra is kedvesen mosolyogtam rá, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna az imént, és nem „parancsolta” volna azt, hogy maradjak ki néhány dolgából. – Holnap majd beszélünk.

– Holnap? – csúszott a hangja néhány oktávval feljebb. Felpattant a kanapéról, és odacsörtetett hozzám. – De hát úgy egyeztünk meg, hogy este elviszlek vacsorázni.

Megpaskoltam az arcát, és közöltem vele a híreket.

– Tegyük át máskorra, mert este találkám van.

– Kivel? – kérdezte mérgesen, választ követelve.

Elvettem a kezem az arcától, és az egyik hajtincsemet kezdtem csavargatni.

– Jobb, ha tudod, hogy vannak kérdések, amikre nem felelek – vágtam vissza, kést – mi több, egy kardot – döfve belé.

Hátrahőkölt, és a pillanatnyi megrendülését kihasználva szélesre tártam az ajtót.

– Ha elmész, zárd be az ajtót, és a kulcsot tedd a lábtörlő alá!

Le sem tudtam volna törölni a győzelem édes mosolyát az arcomról. Reméltem, hogy enni fogja a penész.

***

Jó ideje nem jártam már az aukciós házban, de úgy tűnt, hogy semmiről sem maradtam le. Továbbra is azok az ízléses berendezések „jöttek velem szemben”, vagy éppen suhantam el mellettük, mint mindig. Az üvegajtókon benézve dolgozó embereket láttam – kizárólag Michael irodájának ajtaján volt függöny, mondván őt ne nézegesse senki, hogy mit csinál éppen. Épp az asztala mögött üldögélt, mikor beléptem a helyiségbe, és úgy tűnt, próbál eligazodni a papírrengetegen, mely végeláthatatlan összevisszaságban hevert előtte. Elhadart valami köszönésfélét, de a figyelmét továbbra is a grafikonokkal teli papírosok kötötték le.

Türelmesen vártam, míg ideje engedi, hogy rám összpontosítson, ami körülbelül fél óra múlva következett csak be. Addig a telefonomat nyomkodtam, pontosabban egy pajzán üzenetet írtam, de végül nem küldtem el Francois-nak, mert nem érdemli meg. Elmentettem a piszkozatok közé, mondván, ha majd rendesen viselkedik, megkapja.

– Ne haragudj, de minden a feje tetején áll. Új asszisztensem van, aki még nincs éppen a helyzetek magaslatán. Ana nélkül kész téboly itt minden.

– Ha megszületik a baba, meglásd, szép lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba. Csak győzd kivárni. Addig meg keress ismét új asszisztenst, olyat, aki érti a dolgát.

– Nem – vágta rá talán túlságosan gyorsan a választ. Furcsának találtam, de nem igazán foglalkoztam a dologgal. – Ha jól sejtem, nem azért jöttél, hogy lelket önts belém.

Bólintottam. Bár megfogadtam, hogy nem vonok bele senkit a dologba, de az elhatározásom kissé megváltozott.

– Francois miatt vagyok itt. Pontosabban abban reménykedem, hogy tudsz nekem segíteni valami vele kapcsolatos dologban.

– Julie, jól meggondoltad ezt az egészet kettőtök között? Úgy értem, hogy Francois… öhm… fura. És ezt nem azért mondom, mert a feleségem exférje. Vannak dolgok, amik ködösek körülötte.

– Én pontosan a ködöt szeretném eloszlatni.

– Mi lenne, ha lemennénk a büfébe bekapni valamit? Éhen halok.

Michael úgy evett, mintha az élete múlna rajta. Bárki azt hihette volna, hogy Ana éhezteti őt otthon.

– Bár megkérdezhetném a dolgot Anától, de nem szeretném, ha visszamondaná Francois-nak, így is azzal vádol, hogy mindenbe beleütöm az orrom.

– Miről van szó? – nyammogta Michael.

– Néhány héttel ezelőtt egy nővel láttam Francois-t, és mikor kíváncsiskodni akartam, hogy ki az, egyszerűen csak lerázott.

– Arra vagy kíváncsi, hogy Ana tudja-e, hogy kicsoda a nő? – vonta fel a szemöldökét, és egy pillanatra megfeledkezett az evésről.

– Nem, dehogy. Ana biztosan nem tudja, hogy ki az. Csak arra lennék kíváncsi, hogy voltak-e fura telefonhívások, mikor nálatok múlatta az időt. Vagy bármi gyanús körülötte.

Michael annyira elgondolkozott, hogy a szemöldökei között apró ráncok jelentek meg. Látszott rajta, hogy szeretne segíteni nekem. Már éppen válaszolt volna, mikor egy szőke hajú, eléggé dekoratív nő jelent meg mellettünk.

– Helló – köszönt oda nekünk, mire értetlenül bámultam rá. Ismerős volt az arca, bár biztos voltam benne, hogy még sosem beszéltem vele. Rámosolygott Michaelre, miközben a kezeiben egyensúlyozott egy papírkupacot.

– Szia – üdvözölte Michael hasonló lelkesedéssel. Felvontam a szemöldökömet a viselkedése miatt, ritkán láttam ennyire elevennek.

Vártam, hátha kapok magyarázatot, hogy kicsoda is a nő, mondjuk, például bemutatkozik, vagy Michael bemutatja nekem, ez azonban nem történt meg.

– Kijavítottam mindent, amit kértél. És még egyszer bocsánat a hibákért.

Már el is libbent a nő, pontosabban elriszálta magát, és csak a haja libegett az összes mesterségesen göndörített tincsével együtt. Mondanom sem kell, hogy nem tett rám pozitív benyomást. A fél karomban mertem volna fogadni, hogy bejön neki Michael.

Mikor rákérdeztem, hogy ki a nőcske, megkaptam a választ, hogy az új asszisztens.

– Olyan ismerős volt… – töprengtem félhangosan, de Michael csak megvonta a vállát.

– Kicsi az esélye, hogy már találkoztatok volna. – A nevét azonban nem árulta el, biztos voltam benne, hogy direkt.

Még beszélgettünk egy kicsit, aztán elköszöntem tőle, de előtte még megígérte, hogy ha bármi gyanúsat észlel Francois-val kapcsolatban, majd értesít.

Csak a kocsiban, útban a kávézó felé vettem észre, mikor fel szerettem volna hívni anyát, hogy a telefonomat Michael irodájában felejtettem. Rémlett, hogy letettem az asztalra, mikor elkezdtünk beszélgetni, aztán bizonyára szépen ott is hagytam.

Így hát visszafordultam, és ismét megcéloztam az aukciós házat. Utólag visszagondolva jobb volt, hogy nem kopogtam, csak egyszerűen berontottam az iroda ajtaján, ugyanis volt alkalmam megpillantani a helyiségben zajló kissé félreérthető jelenetet.

Michael meg az új asszisztense a kelleténél sokkal közelebb álltak egymáshoz, és éppen mosolyogva bájcsevegtek. Ez még nem lett volna aggodalomra okot adó jelenet, de a nő Michael mellkasán nyugvó keze igencsak nem volt hétköznapi. Egy egyszerű asszisztens nem engedne meg magának efféle bensőséges érintkezést.

– Zavarok? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban.

Úgy lépett távolabb Michael a lánytól, mintha abban a pillanatban derült volna ki, hogy az asszisztense fertőző beteg.

– Azt hittem, hogy elmentél – vonta fel a szemöldökét Michael, és gyorsan az asztala mögé sétált.

– Valóban elmentem, de milyen jó, hogy visszajöttem, ugye?

A mellkasom előtt összefontam a karjaimat, és dühösen pillantottam Michaelre. Mi a fene ütött belé?

– Lucy, magunkra hagynál minket? – kérdezte Michael semleges hangon, és leült a székére.

És mintha villám csapott volna belém, hirtelen megvilágosodtam. Beugrott, hogy hol láttam – egy fotóalbumban –, és felrémlettek Michael szavai, mikor ezer évvel ezelőtt mesélt róla. Homályosan észleltem, hogy a nő kiment az irodából, becsukva maga mögött az ajtót.

– Mi a büdös franc történt itt? Ana tudja, hogy a volt menyasszonyod az új asszisztensed? – förmedtem rá.

Valahogy kételkedtem abban, hogy beszámolt erről Anának, és a sejtésem beigazolódott.

– Nem történt itt semmi. Anának meg nem volt okom elmondani, miért kellene beszámolnom arról, hogy ki dolgozik nekem és ki nem? – rántotta meg a vállát.

– A feleségedről beszélsz, ha elfelejtetted volna – emeltem fel a hangom, így már-már kiabáltam. – Ana nem örülne a dolognak, ha tudná.

– De nem kell tudnia róla.