Pupi blogja

Bella egyetlen pillanatra engedélyezte magának, hogy elmerüljön az Edward ajkai nyújtotta cukormázban; egy külön kis világba süppedt, ahol nem létezett más rajtuk kívül – egyedül csak ők ketten voltak egy kisváros járdáján. A lány számára megdöbbentő volt a felismerés, azt hitte, hogy az emberként kapott csókokat már nem lehet felülmúlni, azonban nagyon is tévedett. Tudta, hogy erről a vámpírság tehet, minden érzéke kiéleződött, ez okozta azt is, hogy a lábai meg-megroggyantak Edward ajkainak játéka közben.

Az után a pillanat után azonban kényszerítette magát, hogy visszatérjen a valóságba, és fejezze be az álmodozást. Ez nem egy tündérmese, amiben a jóképű herceg csókja minden bánatot elfeledtet – gondolta. – Ez a kegyetlen valóság, amelyben egyetlen dolog miatt hagyhatom, hogy Edward megcsókoljon, ez pedig az, hogy a későbbiekben még fájóbb legyen számára, ha elbánok vele.

Bella úgy tett, mintha viszonozni akarná a csókokat. Ennek megfelelően Edward nyaka köré fonta az egyik karját, és résre nyitotta a száját. A fiú felbátorodva azon, hogy Bella nem ellenkezik, hevesebben folytatta az imént megkezdett játékot. A lány egyre távolabb sodródott a józan ész határától, és csak akkor tért vissza teljesen a valóságba, mikor a nyelveik már nem puhatolózva érintették a másikét, hanem őrült táncot kezdtek járni. Hirtelen lépett el Edwardtól, és a levegőt nem győzte magába szippantani, mintha legalább még ember lenne, és a félmaraton állna mögötte.

Edward a megbánás minden jele nélkül nézte a csókjaitól nedves ajkú lányt. Láthatóan hatalmas örömet érzett, amiért újra megérinthette Bellát, és amiért már nem kellett óvatosan csókolnia őt.

– Úgy tűnik, a dolgok mélyebbek voltak kettőnk között, mint gondoltam. Máskülönben amnéziásan nem csókoltam volna vissza.

– Sajnálom, hogy így lerohantalak – mentegetőzött Edward a lány ajkait figyelve, és az egyetlen vágya abban a pillanatban az volt, hogy újra megcsókolja őt. Dehogy bánta, hogy olyan hevesen neki „rontott” Bellának, azonban jobbnak látta ezt nem közölni a lánnyal.

– Én nem sajnálom – hajtotta le a fejét Bella, és úgy tett mintha zavarba jött volna.

– Annyira szeretném tudni, hogy mire gondolsz most. Olyan zavaró, hogy még mindig kifogsz a képességemen – emelte fel a lány fejét az álla alá téve a kezét, és elmerült a tekintetében.

Bella nem tudhatta volna, hogy mire céloz a fiú, az amnézia miatt ő nem lehetett volna tisztában azzal, hogy Edward gondolatolvasó. Azonban az emlékezetkiesést csak megjátszotta, így tudta, hogy mi a helyzet. A legjobb az egészben az volt számára, hogy egy pillanatig sem kellett ügyelnie a gondolataira, már a találkozásuk előtt letesztelte a fiút.

Gondolatban szólongatta a fiút néhány nappal korábban, mikor az erdőben sétálgatott a többi Cullen nélkül. Mindent bevetett annak érdekében, hogy biztosra menjen, vajon még mindig „immunis”-e Edward képességére. Amikor megbizonyosodott róla, nagyon boldog volt, szinte ugrándozott örömében. Így is elég megterhelő lesz számára, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja átejteni Jaspert; a saját érdekében nem tehet mást, minthogy megtéveszti a fiút, nehogy bogarat ültessen Edward fülébe. Még a végén dugába dőltének a gondosan kidolgozott tervei.

– Mire gondolok? Neked is van képességed? – kérdezte megjátszott izgatottsággal Bella.

– Bella, én... – habozott néhány pillanatig a fiú, de aztán nagy levegőt vett, és elhadarta – ...gondolatolvasó vagyok, de rajtad a képességem sem emberként sem most, vámpírként nem működik.

A lány megjátszott rémülettel nézett egy pillanatig a fiúra, aztán úgy tett, mintha csak akkor fogta volna fel a mondat utolsó szavait, és ennek megfelelően halványan elmosolyodott.

– Hála az égnek – motyogta, és bár halkan ejtette ki a szavakat, biztos volt benne, hogy Edward úgy is meghallja. Pontosan ez volt a célja.

– Miért is? – vonta fel a szemöldökét Edward.

– Nem lenne szerencsés, ha mindenről tudnál, ami megfordul a fejemben.

– Mik fordulnak meg a fejedben?

Kíváncsian várakozott Bella válaszára, szerette volna, ha a lány rajta morfondírozik. Az azt jelentette volna, még van esélye nála annak ellenére, hogy az egyetlen emléke nem éppen a legkellemesebb kettejükről – hisz a szomorúság és a düh nem számít jó dolognak. Szerette volna, ha Bella sokat gondol rá, mert ő ki sem tudta verni a fejéből a lányt egyetlen pillanatra sem. Rajta merengett a szobájával lévő fekete bőrkanapén feküdve, a vadászatok közben, és akkor is mikor a családjával a nappaliban múlatták az időt. Képtelen volt arra, hogy kiverje a fejéből Bellát, bármit is tett, felrémlett előtte a mahagóni hajzuhatag, és a bűnre csábító szempár, na meg a cseresznyepiros, érzékien duzzadó ajkak.

Bella rejtélyesen mosolygott Edwardra, és ismét áldotta a jó szerencséjét, hogy az átváltozását követően is immunis maradt a fiú kivételes képességére. A mosolya kiszélesedett, mikor elmerengett azon, vajon miként reagálna az előtte álló fiú, ha elmondaná neki, mik is fordulnak meg valójában a fejében. Bizonyára a lehetetlennel dacolva még sápadtabbá válna, ha megtudná, hogy Bella a gondolataiban nem éppen szép szavakkal illette őt. Ha tudná, hogy hamarosan pokollá fog változni az élete, és másra sem fog vágyni, mint a megváltó szó szerinti porrá válásra, biztosan nem lenne olyan fene jó kedve.

Bellának esze ágában sem volt, hogy kikotyogja valódi gondolatait és szándékait, így magára öltötte a szégyenlősség kiváló álarcát, és kissé lesütött pillantással motyogta: – Egy csók, amit bár nem bántam meg, mégsem szabadott volna megtörténnie, és egy fiú, aki kevesebb, mint huszonnégy óra alatt teljesen felforgatta a lelki békémet.

Edward felsóhajtott és a hajába túrt.

Bella a tekintetét a fiúéba fúrta – egyáltalán nem ilyen reakcióra számított Edward részéről. Azt hitte, hogy a fiúnak így némi bátorítást nyújt. Bella szerint Edwardnak kell kezdeményeznie a kapcsolatuk újraélesztését, úgy soha egyetlen pillanatra sem fordul majd meg a fejében, hogy valami nem stimmel a lány körül. A lány úgy tartotta – és ebben Victoria is egyet értett vele –, hogy a Cullen család néhány tagja (Rosalie és Jasper) talán gyanakodnának, ha ráakaszkodna Edwardra. Hiszen azzal mindenki tisztában volt, hogy ő egy félénk lány – legalábbis emberként az volt –, aki nem merne kezdeményezni. A terve sikerességéhez pedig továbbra is fenn kell tartania annak a látszatát, hogy ő koránt sem olyan lány, aki a kezébe veszi az irányítást. Így hát kénytelen úgy tenni, mintha Edwardnál lenne a gyeplő. A célja az egésszel az, hogy „rávegye” a fiút az újrakezdésre, majd a házasságra, de el kellett hitetnie Edwarddal, hogy ez valójában az ő ötlete, és nem a lányé.

– Ne haragudj, nem kellett volna elmondanom az igazat. Azt kellett volna mondanom, hogy egy ruhatengerre gondolok, amibe aztán kacagva belevetem magam – próbálta oldani a furcsa csendet Bella.

Míg várta, hogy a fiú végre reagáljon valamit, azon merengett, hogy vajon mit csinált rosszul. Fogalma sem volt, hogy miért sikerült félre a „vallomása”. Edwardnak örülnie kellett volna dolognak, ehelyett úgy nézett ki, mint akit sokkoltak a szavai.

– Ha ruhatengert mondtál volna, biztos lettem volna benne, hogy füllentesz. Te sosem gondoltál ruhákra – mosolygott elrévedt tekintettel Edward.

– Akkor valami rosszat mondtam? – kérdezte tanácstalanul Bella, és az egyik hajtincsével kezdett játszani.

Edward megsimogatta az arcát, és alig ejtve a szavakat jelentette ki: – Éppen ellenkezőleg.

Átkarolta Bella derekát, és folytatták a sétájukat.

Miközben az utcákat rótták Edward elmesélte Bellának, hogy miért viselkedett olyan furcsán. Megosztotta a nézeteit a lánnyal, aki figyelmesen hallgatta a fiút. Őszintén elmondta neki, hogy mikor Bella kiejtette a száján a lélek szót, rá kellett döbbennie, hogy korábban tévedett mikor azt hitte, az átváltozással a lány is lelketlen szörnyeteg lesz. Bella nem emlékezett rá, hogy emberi élete során Edward említette-e az elméletét arról, szerinte mi történik a lélekkel, mikor vámpírrá válik valaki. Bella akárhogyan törte a fejét, nem jutott eszébe egyetlen ilyen beszélgetés sem. Rákérdezni viszont nem akart a fiúnál.

A lányt kissé megrészegítette a derekán nyugvó férfikéz, és Edward különleges illata. Egy idő után már képtelen volt arra, hogy értelmezze a szavakat, csak azzal törődött, hogy mennyire közel vannak egymáshoz. Felidézte a néhány perccel korábbi csókot, mely keveredett a gyengédséggel – ahogyan Edward mindig is hozzáért – és a mohósággal – mely jelképezte, hogy ő már korántsem harmatgyenge ember. Már ő is vámpír, akit a fiú olyan hevesen csókolhat, amennyire csak szeretne.

Bella megrázta kissé a fejét – az elméje legmélyére szerette volna űzni az emlékeit a csókról. Neki nem szabad ilyen ostobaságokon merengenie, csak a céljára kell koncentrálnia. Emlékeztette magát, hogy annak érdekében, hogy elégtételt vegyen Edwardon, néha el kell viselnie hasonló dolgokat, mint az iménti csók volt. Ez viszont nem jelentette azt, hogy azokat a csókokat neki élveznie lesz szabad.

Valamivel több, mint két hónappal később ez már korántsem volt teljesen mértékben úgy. A lehető legtöbb időt töltötte a lány a Cullenék társaságában. Ennek persze Rosalie cseppet sem örült, és ahogyan Bella értelmezte a jeleket, Jasper sem repdesett a boldogságtól. Bella tudta, hogy nem sikerült teljesen megtévesztenie a fiút; nem is kicsit gyanakodott arra, hogy a lány titkol valamit. Természetesen nem tévedett, azonban Bella és Victoria tervének köszönhetően a gyanújával nem megy majd semmire. Csak idők kérdése volt, hogy megossza a kételyeit a család többi tagjával, és a lány már készült arra a jelenetre. Megvolt a megfelelő eszköze ahhoz, hogy Jasper szavahihetőségét kétségbe vonja mindenki, még az állandóan csicsergő Alice is. Bella azzal a lépéssel mindkettejükön revánsot vehetett. Jasperre neheztelni fog a család, amiért ki akarja fúrni a lányt, Alice pedig – a botrányba fulladó esküvő után – hibáztatni fogja magát, amiért nem hitt a férjének, és a bűntudat hullámai csapnak majd a feje fölé.

Bella újra és újra átgondolta, hogy mit fog mondani, ha Jasper akcióba lendül, és bár készen állt a bomba robbanására, mégis kissé meglepődött mikor az valójában bekövetkezett.

Finetown lakosságának nagy része leplezetlenül bámulta az Edward-Bella párost, akik a kisvárosban sétáltak, egymás kezét fogva. Lassan már megszokott jelenségnek számított, hogy minden nap tesznek egy kört a belvárosban, és mindenki számára (még a pékségben dolgozó hatvanas évei közepén járó néninek is) világossá vált, hogy ők ketten gyengéd viszonyt ápolnak. Mindenféléről beszélgettek az elmúlt hónapokban, de egy témát sosem érintettek: Bella múltját. Nem hozták szóba soha, hogy mi is történt kettejük között a múltban, és mit is jelent az a halvány emléke a lánynak.

Élvezték a friss levegőt, és a másik társaságát, a féltékenység zöld szemű szörnye pedig minden egyes nap felütötte fejét, mikor csinos lányok kacsingattak Edwardra, vagy jóképű fiúk fütyültek Bella után, mintha elkerülte volna a figyelmüket, hogy a lány nincs egyedül. Edward látszólag féltékenyebb volt, mint Bella, a lány ugyanis séta közben is a tervén gondolkodott, az alkalmak egy részében észre sem vette, hogy fiatal lányok bámulják Edwardot.

Mikor beértek az erdőbe, a Cullen ház felé tartva, a fiú meg akarta csókolni a lányt, aki elhajolt tőle.

– Ha elkapsz, egy igazán forró csók lesz a jutalmad – búgta szenvedélyes hangon Bella és beharapta az alsó ajkát. Rákacsintott Edwardra, majd (mivel nem kockáztatta a lebukás veszélyét, mert nem tartózkodtak emberek a közelben) vámpírgyorsasággal futásnak eredt. Edwardnak szüksége volt egy-két másodpercre, hogy észhez térjen a Bella okozta kábulatból, de aztán a lány nyomába eredt.

Edward gyorsabb volt Bellánál, a lány azonban előnyből indult, így a játékuk igazán kiélezett volt. Bella kacagva menekült a fiú elől, Edward pedig csókra éhezve igyekezte őt elkapni.

A lány időt veszített azzal, míg felszaladt a lépcsőn és kinyitotta az ajtót, a fiú ugyanis az előbbi dolgot egy ugrással elintézte, és utolérte őt. Szó szerint levette a lábáról, és bezuhantak egyenesen a nappaliba. Bella Edward alatt feküdt, aki elbűvölő hangján jelentette ki:

– Elkaptalak.

– Valóban – sóhajtott a lány megjátszott csalódottsággal, aztán az Emmettől tanult kaján vigyor közepette jelentette ki: – Nincs más választásom, mint hagyni, hogy azt tegyél velem, amit csak akarsz.

Edwardnak több sem kellett, azon nyomban a lány ajkaira tapasztotta a száját. Bella a nyaka köré fonta a karjait, és szenvedélyesen válaszolt a fiú csókjaira. Egy nem éppen visszafogott jelenet alakult ki kettejük között, miközben tudomást sem vettek a külvilágról.

A külvilág azonban egy torokköszörülés formájában emlékeztette a párocskát arra, hogy nincsenek egyedül.

Edward és Bella azonnal szétrebbentek, és a feléjük tornyosuló, a mellkasán összevont karokkal álldogáló, kajánul vigyorgó Emmettet pillantották meg legelőször.

– Na, de mire véljem ezt a ledér viselkedést – vágott egy pillanatra komoly arckifejezést, de aztán ismét elvigyorodott. – Bár, ha jobban belegondolok, folytassátok csak. De azért addig várjatok, míg hozom a kamerát.

– Csak nem ütötte fel a fejét az elvonási tünet nálad, amiért Rosalie kitett a szobátokból? – kérdezte Bella gonosz mosollyal, de egyetlen centivel sem engedte magától távolabb Edwardot.

Edward is hasonlóan gonoszan vigyorgott a bátyjára, és úgy kíváncsiskodott: – Savanyú a szőlő, Em?

– Az elvonási tünet gyenge kifejezés arra, amit produkál – jegyezte meg Rosalie és kivételesen rámosolygott Bellára. – A lábaim előtt csúszik-mászik azért, hogy visszafogadjam inkább a megfelelő megfogalmazás.

– Hé, én is itt vagyok – méltatlankodott Emmett, és durcásan nézett a feleségére.

– Sajnos vettem észre – szegte fel az állát Rosalie. – Éppen ezért tűnök most el innen.

Rosalie az emeletre sietett, Emmett meg utána. Edward és Bella pedig ismét egymás ajkainak estek.

Másnap Jasper robbantotta a bombát.

Bella és Edward éppen a „szokásos” sétájukból tértek vissza. A nappaliban ott ült az egész család, és csak az érkezésükre vártak.

– Mi folyik itt? – szegezte nekik Edward a kérdést.

– Gyertek, üljetek le! – intett Carlisle a kanapé felé.

– Mit mondtál nekik? – kiáltott rá Edward Jasperre.

Edward tudta, hogy Jasper a ludas, ugyanis a gondolatait bármennyire is próbálta elrejteni nem sikerült neki, és felfedte a családdal való beszélgetése néhány részletét.

Bella teljesen tisztában volt vele, hogy mi történik tulajdonképpen: Jasper árulkodott a családnak az érzelmeiről.

– Csak az igazat – felelte Jasper büszkén. – Semmi olyat nem mondtam, ami valótlan lenne.

– Valaki elárulná, hogy miről van szó? – integetett Bella, hogy vegyék észre, ő is a helyiségben tartózkodik.

– Pontosan tudnod kellene, hogy miről van szó – szólt megvetően Rosalie. – Mindig is tudtam, hogy valami bűzlik körülötted. De persze rám soha senki nem hallgat.

– Ideje, hogy elmondd az igazat, Bella! – vette át a szót Jasper. – Mondd el, hogy mit is érzel Edward iránt!

– Elnézést, de ezt nem értem.

– Mit nem értesz ezen? Ideje, hogy bevalld Edwardnak, hogy gyűlölöd őt, itt az idő, hogy elmondd neki, ez az egész egy nagy szemfényvesztés – emelte fel a hangját Rosalie.

– Bella, ha elfelejtetted volna, érzem, hogy te mit érzel – emlékeztette a képességére Jasper a lányt.

– Nem felejtettem el – vágott vissza dühösen Bella. – Vámpír vagyok az ég szerelmére, és nem tudok felejteni.

– Mindig mondtam, hogy egy kis betolakodó vagy, de senki sem akart hinni nekem – kotyogott ismét Rosalie.

– Mindannyian fogjátok be! – kiabált Edward, és a dühtől éjfeketévé változó tekintete nyomatékot adott a szavainak.

Legszívesebben megfojtotta volna Jaspert és Rosalie-t, amiért úgy beszéltek a szerelmével. Edward figyelte Bellát, aki összezavarodottan toporgott, és a tekintete Jazz és Rose között járt. Fogalma sem volt arról, hogy mi is folyik körülöttük. Nem merte bevallani a lánynak, hogy Jasper megpróbálkozott azzal, hogy kifúrja őt a családból, amikor felkereste azzal, hogy Bellának kétes érzelmei vannak. Akkor elhajtotta a fiút, mondván biztos csak félre értelmezte a dolgokat, pedig ő tudta, hogy Jasper mire célzott. – Fogalmatok sincs, hogy miről beszéltek. De azért nem kellene eltúloznod a dolgokat Jasper. Az a gyűlölet inkább harag.

Bella tágra nyílt szemekkel fordult felé, úgy tűnt, hogy rájött, mire is célzott Jasper.

– Eltúlozni? Jazz nem túloz el semmit. Nem tudod, hogy ki ez a mérges kígyó, akit a kebleden melengettél. Egy álnok dög, aki ki tudja, miért bukkant fel a városban. Gyerünk, te vipera, valld be végre, hisz a kis játékodnak vége. Azt hitted, hogy mindenkit hülyére tudsz venni, de nagyot tévedtél – hadarta Rosalie.

– Még nem ütöttem meg nőt, de ha nem hallgattatod el a feleségedet, ő lesz az első, akinek lekeverek egyet – sziszegte Edward Emmettnek. – Tudok róla, hogy Bella hogyan érez – kiáltotta aztán a testvéreinek és a fogadott szüleinek. – És azt is tudom, hogy miért. Azért, mert...

– Edward! – vágott közbe Bella gyorsan, mielőtt a fiú folytathatta volna. – Nem akarom, hogy elmondd! – mormolta.

Edward megütközve bámult rá, aztán a tekintete ellágyult, és a halott szívét melegséggel töltötte el a lány tette.

Elviseli, hogy a család így bánjon vele, csak azért, hogy ne kelljen elárulnia azt az apró emlékfoszlányt. Valóban tiszta lapot akar. Ő azonban nem hagyhatja, hogy így bánjanak vele.

– Bella, szerelmem – fordult oda a lányhoz, és a tenyereibe fogta a lány apró kezeit. – Ahhoz, hogy Rose és Jasper elhallgassanak végre, és észrevegyék, hogy mit műveltek, el kell mondanunk nekik – próbált hatni Bellára, ő azonban nemlegesen rázta a fejét.

– Nem akarom, hogy azért legyenek velem kedvesek, mert elmondtuk nekik. Inkább utáljanak, mintsem sajnáljanak – állította határozottan, majd kiszakította a kezeit Edwardéból, és elhagyta a házat.

Edward szomorúan nézett utána; addig figyelte őt, míg el nem tűnt a fák között. Ezután dühösen fordult a családja felé, és szikrázó tekintettel jelentette ki.

– Ha miattatok elveszítem Bellát, azt sosem fogom megbocsátani. Fogalmatok sincs arról, hogy miért dühös. Semmi közötök nincs a dolgainkhoz, maradjatok ki a magánéletünkből.

– Edward... – kezdte volna Jasper, de az említett személy dühösen közbevágott.

– Te csak ne Edwardozz, mindenkit Bella ellen akartatok fordítani Rose-zal.

– Ki tudja, milyen hazugsággal magyarázta meg neked a dühét. Miért lenne egyáltalán dühös rád?

Rosalie a körmeit piszkálva mormolta a szavakat, aztán felvont szemöldökkel tekintett Edwardra.

Olyan vita alakult ki kettejük között, amit a család többi tagja tátott szájjal bámult. Edward és Rosalie sosem veszekedtek még olyan durván, és teljesen kikelve magukból.

Alice próbálta őket csitítgatni, de rá se hederítettek.

Edward vetett véget a vitának azzal, hogy azt kiabálta: Bella emlékszik arra, hogy otthagytam őt az erdőben és hogy akkor dühös volt rám. De nem akarta, hogy megtudjátok, sőt egyáltalán beszélni sem szeret róla soha, mert teljesen új életet akar. De ettől függetlenül még ott él az emlékezetében az a jelenet, és én minden erőmmel azon vagyok, hogy kiűzzem belőle azt a dühöt. De ti persze nem tudtatok belenyugodni abba, hogy nincs minden az orrotokra kötve.

Edward bevágta maga után a bejárati ajtót, és Bella után eredt.

Bella igencsak szedte a lábait, és azzal együtt, hogy a városban lassítania kellett is csak pár percébe telt, hogy haza érjen. Lehunyt szemekkel dőlt az ajtónak, miután bement a házba, és az ajkai gonosz mosolyra húzódtak. Az adott pillanatban nem volt biztos benne, azonban ahogyan visszagondolt az iménti jelenetre Cullenékkel, már tudta, hogy jól döntött, mikor nem vitte túlzásba a viselkedését. Eredetileg szomorú tekintettel akart ránézni előbb Rosalie-ra aztán Jasperre, és alig ejtve a szavakat kérdezte volna tőlük, hogy miért utálják őt annyira. Azonban ezt túlságosan szappanoperásnak gondolta ott és akkor, így inkább lelépett. Tudta, hogy a csatát ő nyerte meg, és boldog volt attól, hogy Jaspert és Rosalie-t félreállította az útjából. Mélyen beszívta a levegőt, majd megkönnyebbülten kifújta, és a kanapé felé indult, hogy elüsse az időt, amíg Edward bűntudatot érezve a családja viselkedése miatt, meg nem jelenik.

A tükör előtt elhaladva automatikusan belenézett, és egy pillanatra megtorpant.

Te jó ég, mi lett belőlem – gondolta.

Edward alig pár perccel később érkezett meg. Nem vesződött azzal, hogy kopogjon, szimplán csak benyitott a házba. Bella gyorsan szomorú arckifejezést varázsolt magára és bánatosan nézett a fiúra. Edward ott termett mellette, és leült. Kezeibe fogta a lány arcát.

– Sajnálom a viselkedésüket.

– Nem a te hibád – felelte a lány.

– De most megkapták a magukét, garantálom, hogy többé nem fognak így viselkedni veled.

– Nem garantálhatod – ellenkezett Bella. – Valami miatt nem kedvelnek engem, és ha most nem is sikerült nekik, valamikor el fognak űzni mellőled.

– Azt nem hagyom – sziszegte Edward.

– Nem tudunk tenni ellene semmit. Edward, nem akarlak elveszíteni – susogta. – Szeretlek, és nem érdekel, hogy mi volt a múltban, csak a jelen és a jövő számít. A jövő, amit veled akarok tölteni. Tudom, hogyha arra kérnélek, szökjünk el, és kezdjünk valahol új életet, habozás nélkül belemennél. De sosem akarnám, hogy ezt megtedd értem, mert tudom, hogy mennyire szereted a családodat. Fontosak számodra, és a legfontosabb az, hogy te is fontos vagy számukra. És emiatt el tudom viselni azt, hogy engem nem szeretnek.

Bella várta, hogy Edward megtegye a lépést, amire már napok óta készült. Volt annyira szemfüles, hogy kifürkéssze, mit tervez a fiú, és tudta, hogy ezzel a vallomásával csak még közelebb kerül ahhoz, hogy egy nap tönkretegye Cullenéket. Jó lett volna, ha beszélni tud Victoriával, azonban nagyon elővigyázatosnak kellett lennie, nem kockáztathatta, hogy lelepleződjön.

– De tudunk tenni ellene. Ha nem akarnak magunktól elfogadni téged, hát kényszerítjük őket rá – állt fel Edward a kanapéról.

– Nem akarom kényszeríteni őket – ellenkezett Bella, és biztos volt abban, hogy Edward néhány másodpercen belül megteszi azt, amire ő gondolt.

–  Talán te nem, de én igen. Szeretlek, Bella, és nem akarlak újra elveszíteni.

Bella figyelte, ahogyan kivette a zsebéből a bársony dobozkát, majd térdre ereszkedett.

– Tudom, hogy nem emlékszel arra, mennyire szerettük egymást, és talán korainak tartod ezt az egészet. De biztos vagyok abban, amit érzek, és biztos vagyok a te érzelmeidben is. Veled akarom tölteni az örökkévalóság hátralévő részét.

– Én is veled – suttogta Bella, mire Edward elmosolyodott.

– Így azt hiszem, hogy nincs miért tovább várnunk.

A bársonydobozka tetejét felpattintotta, és megmutatta a lánynak, hogy mi rejlik benne.

– Isabella Marie Swan, leszel a feleségem?