Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
1. fejezet
Végig tudod csinálni, végig tudod csinálni, végig tudod csinálni – hajtogatta magában újra meg újra a lány, és az arcára halvány mosolyt erőltetve nézett a mellette álló férfira. Edward visszamosolygott rá, és mérhetetlen büszkeséggel töltötte el, hogy Bella hamarosan a felesége lesz. Már alig várta, hogy véget érjen a szertartás, és elbúcsúzzanak a családtól valamint a barátoktól, hogy aztán karjaiba kapja élete – létezése! – szerelmét, az egyetlen személyt, aki miatt érdemes továbbra is abban a romlott világban tengetni a mindennapjait. Elképzelte, milyen lesz a feleségét gyengéden lefektetni a rózsaszirmokkal teleszórt hitvesi ágyra, hogy aztán lassú mozdulatokkal megszabadítsa őt a menyasszonyi ruhától, és attól a fehérneműnek feleslegesen nevezhető valamitől, amelyet aznap reggel véletlenül megpillantott a lány fiókjában. Edward hatalmas örömet és boldogságot érezve álldogált a megannyi virággal teletűzdelt, méretes boltív alatt, Bella azonban minden pillanatban azért küzdött, hogy elegendő ereje legyen ahhoz, hogy véghezvigye a tervét, azért fohászkodott, hogy ne hátráljon meg – végig akarta csinálni azt, amit oly’ rég óta tervezett.
Carlisle a fogadott fiához fordult, és feltette az esküvőkön szokásos kérdéseket, majd miután Edward határozottan igent felelt, Bellára tekintett és neki intézte a szavakat:
– Isabella Marie Swan, elfogadod az itt megjelent Edward Anthony Masen Cullent hites férjedül? Kitartasz mellette jóban és rosszban, örömben és bánatban, gazdagságban és szegénységben? Ígéred, hogy hűséges leszel hozzá, szeretni és tisztelni fogod az örökkévalóság hátralévő részében?
Az utolsó szavak kivételével az eskütétel egy hagyományos menyegzőt is jelképezhetett volna. A lány, mint majd’ minden menyasszony, hófehér ruhát viselt, hosszú uszállyal és fátyollal, volt rajta valami új, valami régi, valami kölcsönbe kapott, és valami kék. Mellette Edward is első látásra hétköznapi vőlegénynek tűnt koromfekete öltönyében, fehér ingében, és szintén fekete nyakkendőjében. A cipője szinte szikrázott úgy fénylett, hála fogadott testvérének, Alice-nek, aki precízen, saját kezűleg varázsolta tükörfényessé a valódi bőrből készült, ugyancsak fekete lábbelit.
Bella óvatosan – hogy a többiek ne vegyék észre – oldalra fordított a fejét, hogy a körülbelül kétszáz méterre álló, méregzöld ruhát, fekete napszemüveget, és zöld fejkendőt viselő alakra nézhessen, aki lezserül, és kíváncsian dőlt neki az egyik méretes fa törzsének. A kendő alól egyetlen hajtincse sem kandikált ki, ezt Bella akkora távolságból is meg tudta állapítani. A kiváló látás is beletartozott abba a hatalmas gömbbe, ami „jelképezte”, hogy ők koránt sem hétköznapi, normális jegyes pár. A testük márványkemény és hideg volt, a szívük soha többé nem dobbant meg újra és újra, és soha többé egyetlen percet sem kellett alvásra pazarolniuk. Ahogyan ők, úgy a násznép és Carlisle is, aki össze akarta adni őket, a szó szoros értelmében véve halottak voltak. Mind vámpírok voltak, még az is, aki a fának dőlt, és várva a szertartás végét álldogált, és akinek esze ágában sem volt közelebb merészkedni, mert tudta, az biztosan a fejébe kerülne. Alighogy odaköszönne mindenkinek, már darabokban lenne, és egyetlen másodperccel később tüzet készülnének gyújtani, hogy elégessék őt. Nem hibáztatta volna érte őket, hiszen teljes mértékben megérdemelte, mégsem akart meghalni... még nem.
Bella vetett rá egy újabb pillantást, majd lassan végighordozta a tekintetét minden jelenlévő személyen. Csak egy-egy szemvillanásnyi időt szánt rájuk, de egy személyen hosszabban rajtahagyta a tekintetét.
Jasper gyanakvóan nézett vissza Bellára, érezte, hogy valami nem stimmel, tudta, hogy nincs minden rendben. Bella szélesen rámosolygott, majd kacsintott is, aztán a vőlegény felé fordult, és úgy válaszolt Carlisle kérdésére. Mindezt jól érthetően tette – hogy mindenki számára világos legyen –, és határozottan hagyta el az ajkát az az egy rövid, de mindent kifejező válasz.
– Nem.
Hónapokkal korábban:
– A fene essen beléd átkozott roncs – kiabálta Bella a kelleténél sokkal hangosabban, de biztosra akart menni. – Most mi a fenét csináljak késő este, egyedül az út szélén? – kiabált még mindig, közben pedig a fülét hegyezte és a körmeit piszkálgatta.
Mikor percekkel később autó motorjának hangja csapta meg a fülét, ravaszul elmosolyodott, és a visszapillantó tükörben gyorsan ellenőrizte a kinézetét.
Combközépig érő farmert viselt, mely szorosan a lábára simult, felül egy, az illendőnél kivágottabb pántos felső rejtette el őt a kíváncsi szemektől, a lábát pedig már kissé nyomni kezdte a tűsarkú szandálja. A haja elegánsan kócos volt, az ajkait átlátszó szájfény csillogtatta meg. Gyorsan a kocsi oldalának dőlt, csábosan kitolva a csípőjét, és várta, hogy a fák közül előbukkanjanak a megmentői.
A piros BMW alig néhány méterrel előtte fékezett le, melyből aztán négyen kipattantak.
Két lány és két fiú indult meg felé, de egyetlen lépés után megtorpantak, és mindannyiuk álla a porban koppant meglepődöttségükben.
– Bella? – kérdezték hitetlenkedve, és az egyik fiú tekintete fürkészőn végigjárt rajta. Bizonyára tetszett neki a látvány, mert hangosan nyelt egyet.
Bella kecses mozdulattal a válla mögé söpörte mahagóni tincseit, és csak aztán szegezte nekik a kérdést.
– Honnan tudjátok a nevem?
A megmentők ráncolni kezdték a homlokukat, aztán a legnagyobb darab, szinte már mackóra emlékeztető kinézetű srác felkacagott.
– Ez jó poén volt.
– Nem viccnek szántam – morogta kissé dühösen Bella, és újra nekik szegezte a kérdést. – Honnan tudjátok a nevem?
– Nincs időnk a hülyeségeidre, Bella. Mi a fészkes fenét keresel itt? Csak nem követtél minket? – kiabálta a szőke hajú lány, és felvonta szépen ívelt szemöldökét. A karjait dühösen összefonta a mellkasa előtt, és a cipője sarkával türelmetlenül dobolni kezdett.
– Sajnálom, de én ezt az egészet nem értem. Talán ismerjük egymást? – kérdezte Bella zavartan, és megnyalta az ajkait. A cselekedetét a következő másodpercben kissé már bánta, amikor eszébe jutott a barátnője figyelmeztetése, hogy csínján bánjon a szájnyalogatással, mert a méreg fel fogja oldani a szájfényét.
– Oké, ez először jó poénnak tűnt, most azonban már kezd hátborzongatóba átmenni. Nem ismersz meg minket, Bella? Én vagyok az, Emmett – mutatott magára a mackós kinézetű fiú, és elhúzta a száját, mikor a lány nemet intett a fejével. A száját szitkok áradata hagyta el.
– Ugyan már, csak nézzetek rá. Próbál minket átejteni, nehogy bedőljetek már neki! – morogta a szőke hajú lány, mire a másik, rövid, fekete hajú lehurrogta.
– Fogd már be, Rosalie! – Aztán Bellához fordult. – Én vagyok az, Alice. Rám sem emlékszel?
Bella újra nemet intett a fejével, mire Alice odasietett hozzá. Elmerült Bella tekintetében, a füllentés morzsái után kutatva aranybarna szemeiben, de arra utaló jeleket nem talált. Átölelte a lányt, és nyugtatólag – holott Bella a feledés tényétől nem tűnt megrendültnek – a hátát kezdte simogatni.
– Tudom, hogy milyen érzés, mikor nem emlékszel dolgokra ember korodból. Annyira sajnálom, Bella – szólt őszinteséggel a hangjában.
– Nem akarok zavarni – mondta Bella már legalább negyedjére, mikor a földúton hajtottak a BMW-vel, a kocsi után vontatva a lány lerobbant Mercedesét.
– Ne viccelj már, egyáltalán nem zavarsz – ellenkezett Emmett, és átkarolta Bellát. – Ugye, Edward? – kérdezte a lány másik oldalán ülő bronzvörös hajú fiút.
Edward amióta meglátta Bellát a Mercedese oldalának támaszkodva állni, le sem tudta venni a lányról a tekintetét. Tanulmányozta az arca minden egyes négyzetmilliméterét, holott tisztán emlékezett rá. Ha tudta volna, sem akarta volna elfelejteni, milyen gyönyörű a szív alakú arca, a régen csokoládé most aranyszín tekintete, és milyen fenségesen puhák voltak az ajkai. Még mindig érezte a csókjainak édes ízét, pedig már hónapok teltek el azóta, hogy utoljára a szájához érinthette a sajátját. Edward agyában kérdések százai kavarogtak, többek között, hogy a lány hogyan veszítette el az emlékezetét, és miként vált vámpírrá, és hogy miként került Finetownba.
Bellát mindig is gyönyörű nőnek tartotta, a leggyönyörűbbnek, akivel létezése során találkozott, de el kellett ismernie, hogy a vámpírságtól csak még káprázatosabb lett. A formás combjaira szorosan simuló farmer, a pántos felsője alól kirajzolódó csipkeszegélyes melltartó, és az ajkain a szájfény – aminek egy része feloldódott a méregtől, mikor Bella megnyalta a száját, és amelytől késztetést érzett arra, hogy lecsókolja róla. Ezek voltak az okai annak, hogy Edwardnak újra és újra nagyot kellett nyelnie.
Bella meztelen karja Edwardéhoz ért, amitől a fiú apró szikrákat érzett pattogni kettejük között.
– Igen – felelte Edward halkan a bátyja korábban feltett kérdésére, mire a lány felé fordította a fejét.
– Na, látod. Mondtam én, hogy nem zavarsz. A többiek is örülni fognak neked.
– A többiek? – kérdezte Bella, de közben még mindig Edward tekintetében merült el. – A többiek az pontosan hány személyt is takar? – fordította nagy nehezen végül Emmett felé a fejét.
– Jaspert, Esmét és Carlisle-t – felelte Alice alig egy másodpercre hátra fordulva. – Jasper a férjem, Esme és Carlisle pedig a fogadott szüleink. Nagyon fognak neked örülni.
Ezután mindannyian csendbe burkolóztak, de az agyuk folyamatosan kattogott: Rosalie azon elmélkedett, hogyan szabadulhatnának meg Bellától minél hamarabb, Emmett és Alice fejében az járt, hogy mennyire örülnek annak, hogy ismét találkoztak Bellával. Az említett személy azon gondolkodott, hogy Edward vajon mit bámul rajta annyira – újra a fiú tekintetét fürkészte –, Edward pedig küzdött a késztetés ellen, újra és újra le kellett állítania magát, hogy ne lendüljön előre, hogy aztán forrón és szenvedélyesen szájon csókolja a lányt.
A BMW nem sokkal később befarolt a méretes garázs elé, ahol Bella sejtései szerint legalább négy autónak volt elegendő hely. Rosalie gyorsan kipattant az autóból, majd besietett a házba, bevágva a többiek orra előtt az ajtót.
– Ne vedd a szívedre a viselkedését – suttogta oda Emmett Bellának. – Nem veled van baja – állította, de a szavait meghazudtolva Rosalie lekiabált az emeletről.
– Dehogynem. Minek jött ide? Remélem, amilyen hirtelen felbukkant, olyan hirtelen el is tűnik innen. Lehetőleg öt percen belül.
Hogy merész így viselkedni velem! – gondolta Bella dühösen, de nem mutatta ki, hogy mérges. Megrántotta a vállát, hogy a többieknek úgy tűnjön, nem rendítette meg a szituáció, holott nagy hatással volt rá.
Esme kezéből kiestek a virágok, mikor meglátta Bellát, és Carlisle szemei tágra nyíltak döbbenetében, letéve az éppen olvasott orvosi lexikont a dohányzóasztalra.
– Jazz, gyere le! – szólt Alice a férjének, aki egy szemvillanással később a lépcsősor tetején bukkant fel. Ahogyan Esme és Carlisle, úgy ő is meglepődött.
– Mesélj el mindent, amire emlékszel – kérte Carlisle gyengéden, és bátorítóan mosolygott Bellára, aki a hatalmas kanapén ült. Egyik oldalán Alice, a másikon Emmett ült, aki két embernek – vámpírnak – elegendő helyen terpeszkedett.
– Sajnos nem tudok mit mesélni, nincsenek emlékeim.
– Lehet, hogy vele is olyanok történtek, mint Alice-szel – vetette fel Esme.
– Lehet, hogy megérdemelte – kiáltott le Rosalie. Emmett felpattant a kanapéról, majd rögtön el is tűnt az emeletre vezető lépcsők tetején. Veszekedés hangjai szűrődtek le a földszintre – Emmett és Rosalie hallhatóan összebalhéztak.
– Tényleg semmire sem emlékszel? Semmire a... múltun... múltadból? – Edward hangja halk volt, miközben újra Bellát kezdte bámulni.
Edward tele volt reményekkel, hogy a lánynak rémlenek jelenetek a közös múltjukból. Ugyanakkor bízott benne, hogy a borzalmas dolgokat elfeledte: mikor James megharapta, vagy a tizennyolcadik születésnapját, amely borzalmasra sikeredett.
– Nem – felelte Bella mélyen Edward szemeibe tekintve.
– Nagyon furcsa vámpírként látni téged – szólalt meg halkan Esme. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem áll jól neked, csak...
– Azt hiszem, sejtem, hogy mire gondoltál – felelte Bella és Esmére mosolygott. – Bár nem emlékszem a múltamra, és arra, hogy milyen volt emberként, de a vámpírlét furcsa számomra még kissé. Ez a hihetetlen gyorsaság, meg a vérszomj még új nekem. És az is, hogy képtelen vagyok aludni.
– Nem tudsz mit kezdeni a sok szabadidőddel – mosolygott Carlisle, de aztán hirtelen elkomorodott. – Bella szeretnék pár kérdést feltenni, ha szabad. – Mikor Bella lassan bólintott, Carlisle összeszedte a bátorságát, és feltette az első kérdését: – Ki változtatott át?
Bella a jól begyakorolt válasszal rukkolt elő.
– Nem tudom. Tizennégy hónappal ezelőtt egy hatalmas gödörben ébredtem a forksi erdőben. Fogalmam sincs, hogy ki tette ezt velem, vagy miért csinálta, csak annyit tudtam, hogy nem maradhatok a városban. Néhány héttel később, mikor már jó messze voltam Forkstól, telefonáltam párat, és sikerült kiderítenem, hogy az eltűnésem napján hagytam egy üzenetet az apámnak, hogy elmegyek sétálni valakivel, de soha többé nem tértem haza.
– Valakivel? – kérdezte nagyot nyelve Edward.
– A forrásom szerint egy fiúval – vágta rá Bella, és Edwardnak valamiért az volt az érzése, hogy a lány pontosan tudja, hogy az a fiú ő volt.
Edwardot mardosta a bűntudat, de félre kellett tennie a rossz érzéseit. Ki kell tartania még egy kicsit, mielőtt a bűntudat ragacsos mocsarában elmerül.
– Mintha több kérdést említettél volna – tekintett várakozóan Bella Carlisle-ra.
– Miért pont ide jöttél?
– Minél messzebbre kellett mennem Forkstól, nehogy megtaláljon az, aki átváltoztatott. És Floridába vagy Los Angelesbe nem mehettem. Keresgéltem a borongós kisvárosok között, és az sem volt utolsó, hogy valami olcsóbb lakást találjak. A vámpírsággal nem jár együtt a gazdagság – jelentette ki Bella, de aztán észbekapott, és pontosított. – Legalábbis nem minden esetben. Finetown megfelelőnek tűnt. Isteni szerencse, hogy itt kötöttem ki. Legalább van néhány ember, vagyis vámpír, akik ismernek, így nem leszek tök egyedül.
– Majd mi mindenben segítünk – csilingelte Alice, és összecsapta a tenyereit. – Mi lenne, ha itt maradnál velünk? – ajánlotta izgatottságtól csillogó szemekkel, és máris belelovallta magát, hogy milyen jó lenne, ha Bella velük lakna. Szépen lassan biztosan visszatérne az emlékezete, és mindent újra kezdhetnének, pontosabban folytathatnák, ahol abbahagyták tizennégy hónappal korábban, mikor Edward elhagyta a lányt.
– Nem haragudjatok meg ezért, de inkább a saját házamban laknék. – Alice elkeseredett arckifejezése láttán Bella magyarázkodásba kezdett. – Nem emlékszem rátok, így kissé kényelmetlen lenne ez az egész.
– Reggel megnézem az autódat – jelent meg Rosalie savanyú képpel a nappaliban, akinek aztán Emmett átölelte a derekát, a vállára támasztva az állát.
– Ma éjszaka tényleg itt kellene maradnod, reggel meg elvinnénk és segítenénk neked beköltözni – vetette fel Emmett is, de Bella megrázta a fejét.
Az utolsó dolog, amit akart, hogy egy házban kelljen lennie Cullenékkel, még ha csak egyetlen éjszakáról is van szó. Minél hamarabb el akarta hagyni a házat, hogy a saját lakásába vonuljon, és beszélhessen a barátnőjével. Szüksége volt egy kis bátorításra, mert kezdett meginogni. Hisz Rosalie-n kívül mindenki olyan kedves volt vele, bár Jasper kissé távolságtartónak látszott. Úgy tűnt Bella számára, hogy Alice valóban azt szeretné, ha hozzájuk költözne, és ahogyan a lány Edwardra pillantott, kiolvasta a fiú tekintetében, hogy ugyanúgy, mint a húga, ő is ezt szeretné.
– Sajnálom, de nem maradhatok – tartotta magát a szavaihoz Bella, és felkelt a kanapéról, hogy induljon. – Máskor folytathatjuk a beszélgetést.
– Elviszlek! – jelentette ki Edward, és ő is felpattant a kanapéról.
Néhány perccel később, Edward autójának anyósülésén Bella feszengeni kezdett. Megfelelőnek tartotta az időpontot ahhoz, hogy belevágjon a tervébe. Éppen ezért, megköszörülte a torkát, és tétován megszólalt.
– Az az igazság, hogy tudom, hogy kivel mentem sétálni.
Edward megmerevedett, és a kelleténél jobban kezdte szorítani az autó kormányát.
– Mikor megláttalak az út szélén, először nem tudtam, hogy honnan, de azt igen, hogy ismerős vagy valahonnan. Aztán ahogyan figyeltelek, és tanulmányoztam az arcodat... és mikor meséltem, hogy állítólag egy fiúval mentem sétálni, olyan furcsán kezdtél viselkedni. És most már tudom, hogy te voltál az. Te vagy az, akiről az a nagyon távolinak tűnő, és halvány emlékem van. Ott hagytál az erdőben, és emlékszem, hogy szomorú és dühös voltam emiatt – folytatta a lány, és a fiúra pillantott.
Edward egyik félelme kétségtelenül beigazolódott. Tartott attól, hogy bár Bellának amnéziája van, de emlékszik pár dologra, nagyon is kellemetlen dologra. És mi lehetett volna rosszabb annál, minthogy emlékszik a szakításuk egy részére? Edwardnak ötlete sem volt, hogy mihez kezdjen.
– Bár a vámpírok képtelenek rá, és testileg nem is, de az agyam elfáradt ettől a sok kocsikázástól. De valamelyik nap, a nagyon is közeli jövőben szeretném, ha beszélnénk erről. Talán te tudnál segíteni nekem – mondta halkan Bella. – Ez az a ház – mutatott ki a szélvédőn a fekete kerítéses, emeletes épületre. Edward leparkolt a felhajtón, és a lány felé fordult.
– Miben segíthetnék?
– Mindenben – vágta rá a lány, mire a fiú elvigyorodott.
Edward segített Bellának kivenni a csomagtartóból a bőröndjeit, majd elköszönt a lánytól. Bella könnyedén cipelte be a házba mindhárom csomagját, majd ledobta a nappali közepére őket. Épphogy lehuppant a kanapéra, az emelet felől puffanást hallott, majd a barátnője alig egy másodperccel később leszambázott az emeletről
– Az ajtó azért van, hogy azt használjuk, és ne az ablakon mászkáljuk ki és be – jegyezte meg Bella kissé csipkelődősen. – Azt hittem, hogy tovább vársz, mielőtt betoppantsz.
– Edward már messze jár. Az esély, hogy megérezte az illatomat, egyenlő a nullával. Bella, mi a baj? – kérdezte a lány szomorú arcát látva.
– Félek, hogy megingok, hogy visszalépek ettől az egésztől. Pedig ki kell tartanom – mondta határozottan.
– Ne aggódj! – húzta a barátnője Bellát a kanapéhoz, majd mindketten leültek. – Itt leszek melletted, és segíteni fogok, hogy kitarts a végsőkig.
Bella aprót bólintott. A barátnője úgy látta, hogy nem sikerült teljesen meggyőznie Bellát, így maga felé fordította a lány fejét, és biztosította őt a támogatásáról.
– Tényleg veled leszek, és segítek abban, hogy véghez vidd a terved.
– Tudom – bólintott ismét. – Köszönöm, hogy segítesz nekem, Victoria.
Címkék: Revenge
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Szia!
Nekem ez hihetetlenül tetszett! Nagyon jó volt! Nagyon várom, hogy mi lesz ebből. :D
Rammievengeance írta...
2011. július 31. 16:05
Uhhh. Szóhoz sem tudok jutni. Ez a kezés, és ez az utolsó mondat... nagyon durva. El sem hiszem. Nagyon tetszett. Alig várom már a folytatást!!!!!!!!
:)
Pharm írta...
2011. augusztus 1. 16:01
Szia! Nagyon tetszett az első rész, kíváncsian várom a folytatást!!! Üdv: egy olvasó
Névtelen írta...
2011. augusztus 1. 21:09
Szia!
Ó te jó ég ez volt az első gondolatom!
A második pedig hogy ez a nőszemély mármint Victoria micsoda egy dög!
Tuti hogy ő változtatta át Bellát miután Edward otthagyta az erdőben és szegénynek elvesztek az emlékei csak kis foszlányok vannak és ezt használja fel,de ezt csak én gondolom így majd meglátjuk,hogy te hogy gondoltad!!!
Amúgy nagyon tetszik a történet és alig várom hogy olvassam a következő fejezetet!
Üdv:Nenci
Névtelen írta...
2011. augusztus 2. 8:21
Szia.
Nagyon tetszik ez az uj töri.
Az a dög Victoia mivel tömte tele Bella fejét. nagyon kiváncsi vagyok a folytatásra.
Puszi Orsi
Névtelen írta...
2011. augusztus 2. 10:12
Gagyi :(
Névtelen írta...
2017. április 12. 18:07