Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
5. fejezet
(Bella szemszöge)
– Kislány, nem is tudod, mennyire hiányoztál – szólalt meg Emmett, mielőtt bármit is mondhattam volna.
Felpattant a kanapéról, ahol addig ült, majd nagy léptekkel és kitárt karokkal megindult felém. Kis időbe telt, mire rájöttem, hogy meg akar ölelni, de nem szerettem volna egy pillanatig sem belemenni a játékukba. Először kedvesek velem, hátha úgy nem lesz olyan kellemetlen számukra, mikor megkérnek, hogy maradjak távol tőlük. Ahogyan Emmett – emberi tempóban – közeledett felém, én úgy hátráltam, de addig nem fogott fel semmit sem a „menekülésemből”, míg neki nem ütköztem az azóta már becsukott bejárati ajtónak. Akkor mintha megvilágosodott volna, de csak egy pillanatra, majd ismét közeledett felém.
Oldalra léptem, hogy kitérjek az útjából, és akkor megtorpant.
– Mondd, hogy csak rosszul értelmezem a jeleket, és igazából szeretnéd, hogy megöleljelek! – nézett rám reményekkel telve.
– Mondhatnám, de akkor hazudnék – feleltem szinte suttogva.
Sóhajtott egy nagyot, majd csalódottan megfordult, és a kanapéhoz sétált, majd leült, én pedig visszaléptem Carlisle mellé.
– Bella, foglalj helyet. Beszélnünk kell – szólt Carlisle miután megköszörülte a torkát. A szemem sarkából láttam amint a szabad fotel felé int, de én nem mozdultam. A nappali egy távoli pontját fikszíroztam, csak hogy egyikőjükre se kelljen ránéznem, főleg nem az engem fürkésző Edwardra.
– Állva is el tudom mondani, amit szeretnék – szóltam határozottan, majd végre végignéztem rajtuk.
Mindannyiuk arckifejezése értetlenséget tükrözött, bizonyára nem tudták, hogy pontosan mit is akarok nekik mondani.
– Kedvesem, jobb lenne, ha tényleg leülnél, ugyanis ez hosszú beszélgetés lesz. – Ugyanúgy, mint korábban Carlisle, Esme is a fotel felé mutatott, de én csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem ülök le.
Sóhajtottam, majd végre belekezdtem a mondandómba.
– Sajnálom az iskolai viselkedésemet – néztem először Carlisle-ra, majd Alice-re, végül pedig Edwardra. – Csak… – gondolkodtam el egy pillanatra, hogy megtaláljam a helyzetre illő megfelelő kifejezést – fogalmazzunk úgy, hogy meglepett, hogy viszontlátlak titeket. Akkor még nem álltam készen.
– Mégis mire? – szólalt meg csilingelő hangján Alice.
Nagy levegőt vettem, majd határozottan beszélni kezdtem.
– Szeretném, ha tudnátok, hogy egy pillanatig sem kell aggódnotok, mert nem fogok a nyakatokon lógni. Nem kell hosszú és felesleges köröket futnunk, ami mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy úgy végződne, tapintatosan megkértek, hogy tartsuk a három lépés távolságot. Azért vagyok itt, hogy az efféle eseteket elkerüljem. A titkotokat természetesen megtartom, és soha nem árullak el titeket senkinek sem. Tehát megnyugodhattok, nem fogok megfeledkezni arról, hogy nem vagyok jó nektek – az utolsó szavaknál az elhatározásom ellenére többször is elcsuklott a hangom, de igyekeztem tartani magam. – De szeretném elkerülni a további pletykákat, ezért talán köszönőviszonyban maradhatnánk, ha nektek is megfelel így.
Most először néztem rájuk, mióta belekezdtem életem legfájdalmasabb monológjába, de nem teljesen értettem, hogy miért vágnak olyan meglepődött, értetlen, ugyanakkor fájdalmas arckifejezést. Máskor, más helyzetben bizonyára elnevettem volna magam a vicces ábrázatukon, de a helyzet most kicsit sem volt humoros. Legalább annyiban reménykedtem, hogy bólintanak, hogy a köszönőviszony ellen nincs kifogásuk, de még ez sem történt meg. Mindannyian bámultak a semmibe, így inkább jobbnak láttam, ha megfutamodok.
– Most jobb lesz, ha megyek. Sziasztok.
Minél hamarabb el akartam tűnni, mielőtt a szemük láttára zuhanok darabokra. Megfordultam és „parancsolva” lábaimnak, hogy mozduljanak már végre, az ajtó felé vettem az irányt. A kezem már a kilincsen volt, mikor valaki olyan szólt hozzám, akiről nem is sejtettem volna, hogy szóra fog méltatni.
– Bella, az előbb mi a fenéről hadováltál? – emelkedett Rosalie hangja néhány oktávval feljebb.
Most én voltam az, aki értetlen képet vágott, miközben visszafordultam feléjük. A többiek még nem „tértek” magukhoz, csak Rosalie volt normális állapotban.
– Hogy-hogy miről hadováltam? – kérdeztem vissza. – Hiszen ti is erről akartatok velem beszélni – állítottam teljes bizonyossággal.
– Azt hiszem, hogy nagyon el vagy tévedve – csóválta a fejét. – Ti is… – forrt a torkára a szó, mikor oldalra pillantva meglátta a „lefagyott” családtagjait. – Hé! – csattant fel, majd lökött egyet a mellette ülő Emmetten, aki erre észhez tért.
Emmett meg aztán gondoskodott arról, hogy a többiek is „felébredjenek”.
– Miért vagyok eltévedve? – tettem fel egy újabb kérdést, miközben a homlokomat ráncoltam.
– Jobb lenne, ha inkább te mondanád el neki – fordult Rosalie Edward felé, aki bólintott.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – nézett rám Edward kérlelően.
– Úgy érted négy szem és tizenhat fül között? A családod úgyis hallani fogja, tehát itt is nyugodtan elmondhatod – rántottam meg a vállam.
Edward percekig meg sem szólalt csak engem nézett, a pillantása olyan volt, mint régen. Szerelmesen nézett rám, de aztán megráztam a fejem, és elkönyveltem annak, hogy bizonyára tévedek, és csak én szeretném, ha úgy nézne rám.
– Tehát, mit akarsz mondani? – kérdeztem végül, hátha így talán belekezd a mondandójába, de ezután sem szólt egy szót sem.
– Edward, beszélj már végre! – szólt rá Alice.
– Nem tudom, hogy kezdjek hozzá, mert ez nem könnyű – suttogta Alice-nek, de én is meghallottam.
– Egy hatalmas barom vagy – mordult rá Rosalie, majd Edward helyett beszélni kezdett. – Hazudott neked az erdőben. Szeret téged, mindig is szeretett, de az értetlen arckifejezésed miatt inkább úgy fogalmazok, hogy hazudott mikor azt mondta, nem vagy jó neki.
Megkövülten álltam a nappali kellős közepén, és nem értettem semmit sem. Most csak szórakoznak velem? Mert ez egyáltalán nem jó vicc! De ha nem szórakoznak és mindaz, amit Rosalie mondott, igaz, akkor Edward miért hazudott nekem?
– Ez igaz? – intéztem a kérdést percek múlva Edwardnak, mikor már meg tudtam szólalni, ő pedig csak bólintott. – És nem akarsz valamit mondani? – csattantam fel, mert idegesített, hogy ilyen szótlan és nemtörődöm a dologgal kapcsolatban.
– Rose már elmondta az igazat – suttogta félősen lehajtva a fejét.
– De semmi hozzáfűznivalód nincs a dologhoz? Talán, hogy sajnálod, vagy, hogy ne haragudjak? Semmit sem akarsz mondani?
– Hiszen tudod, hogy sajnálom.
– Nem tudok semmit, mert nem mondasz semmit. Azt sem tudom már, hogy miről hazudtál még a kapcsolatunk alatt – remegett a hangom az elfojtott sírástól.
– Változtatna valamit a dolgokon, ha mondanám, hogy borzasztóan sajnálom? – temette kezeibe az arcát kétségbeesetten.
– Igen, mert úgy talán kíváncsi lennék még rád a későbbiekben – hazudtam, nem tudom, hogy mennyire hihetően. Hiszen szeretem őt, és bármit tesz, szeretni fogom, de szükségem van a magyarázatára.
– Most nem vagy rám kíváncsi? – csuklott el többször is a hangja. – Én valahol reménykedtem, hogy talán örülni fogsz… hogy esetleg…
– Mégis minek kellene örülnöm? – vágtam a szavába dühösen. – Talán annak, hogy hazudtál nekem? Hogy az elmúlt hónapokban teljesen feleslegesen voltam magam alatt? Vagy mégis minek örüljek? Miért jöttetek vissza most? Miért jöttetek vissza egyáltalán? – zokogtam fel, véglegesen félredobva a maszkot, amit magamra öltöttem. A maszkot, amelynek a célja az volt, hogy hűvösen és rezzenéstelen arccal „tűrjem”, hogy eltaszítsanak maguktól.
A következő pillanatban már két hideg kar ölelt magához. Arcomat mellkasának döntöttem, és beszívtam ellenállhatatlan illatát. Önkéntelenül öleltem át Edwardot, és úgy szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam, de bizonyára a gyenge, emberi erőm neki meg sem kottyant.
– Bocsáss meg nekem, szerelmem! – suttogta, majd megcsókolta a fejem búbját.
Elszakadt tőlem, és ujjaival letörölte a könnyeimet, majd arca közeledni kezdett az enyémhez. Annyira ostobán éreztem magam, amiért így viselkedtem velük, de mégis ott visszhangzottak fejemben Rosalie szavai, miszerint Edward csak hazudta, hogy nem vagyok jó neki.
Hogy tudott annyira könnyen hazudni nekem?
De ahogy ajkai egyre közelebb kerültek az enyémekhez az elmúlt hónapok, az érte, miatta ejtett könnycseppek, a borzalmas éjszakák mintha feledésbe merültek volna, és boldogság költözött a helyükre, hogy végre itt van, és velem van. Az ajkai már éppen súrolták volna a számat, amikor valaki megzavarta az idilli pillanatot:
– Na, ne már! – méltatlankodott valami miatt Rosalie. Összezavarodottan távolodtam el Edwardtól, és néztem testvére felé.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Ilyen könnyen megbocsátottál neki? – intett Edward felé felvont szemöldökkel.
– Hogy mi? – értetlenkedtem, és teljesen hülyének éreztem magam, mert nem tudtam, hogy mire célzott.
– Legalább egy kicsit megleckéztethetnéd, elvégre hazudott neked! – méltatlankodott és a válla mögé söpörte egy előrebukó, szőke hajtincsét.
– Bébi, talán nem kellene… – kezdte Emmett, de Rosalie egy kézmozdulattal csendre intette férjét.
– Te nem értesz ehhez – pillantott Emmettre, aztán rám.
– Miféle leckéztetésre célzol? – kérdeztem kíváncsian, aztán a következő pillanatban Alice tekintete üres, és távolba révedő lett. Edward pedig megmerevedett mellettem.
– Drágám, mit láttál? – kérdezte nem sokkal később Jasper a feleségétől, aki válasz helyett csak felkacagott.
– Min nevet? – suttogtam kíváncsian a mellettem álló Edwardnak.
– Nem tudom, mert csak a látomása elejét osztotta meg velem – fintorgott Edward és masszírozni kezdte az orrnyergét.
– Remek ötlet – vigyorgott Alice Rosalie-ra, majd mindketten nevetésben törtek ki.
Kellett egy kis idő, míg a lányok abbahagyták a nevetést, de végül sikeresen lecsillapodott a jókedvük.
– Magunkra hagynátok minket Bellával? – nézett Rose először Carlisle-ra, aztán Emmettre, Jasperre majd végül Edwardra.
– Minek? – kérdezte Edward gyanakvóan.
– Csajos dolog, amiről nem feltétlenül kell tudnotok, és emellett szeretnék beszélni Bellával, szóval, sipirc.
Igyekeztem örülni a dolognak, hogy Rosalie végre „emberszámba” vesz, de nem igazán értettem, hogy minek köszönhető ez a nagy változás, amit irányomba tanúsít.
– Kaptok tíz percet – morogta Edward, majd elindult az ajtó felé, és rögtön követte őt a többi fiú is.
– Mire fel ez a nagylelkűség? – kérdezte Alice a bátyjától, de választ már nem kapott.
– Miről akarsz velem beszélni? – kérdeztem félénken Rosalie-tól.
– Szeretnék bocsánatot kérni tőled, amiért mindig olyan kibírhatatlan voltam, és csúnyán viselkedtem veled – állt fel és odasétált hozzám. – Sok időbe telt, hogy elfogadjam, te is a családunkhoz tartozol, de végre beláttam. Jobb később, mint soha, nem igaz? – kérdezte, de választ sem várva tovább folytatta. – Nem ígérem, hogy olyan jó barátnők leszünk majd, mint mondjuk te és Alice, de azt hiszem, ha megismerlek, jól kijövünk majd – mosolygott halványan, aztán sután megölelt.
– Remélem, tényleg jól kijövünk majd – suttogtam még mindig kissé döbbenten a történtek miatt.
Mindig is próbáltam nem foglalkozni a ténnyel, hogy Rosalie utál engem, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés lesz, ha elfogad engem, mint a bátyja kedvesét. Akaratom ellenére egy árulkodó könnycsepp folyt végig az arcomon, demonstrálva a meghatottságomat. Rosalie elengedett, én meg letöröltem a könnyemet aztán észrevettem, hogy Esme és Alice mosolyogva figyelnek minket.
Leültem az egyik fotelbe, és Rosalie végre elmondta, hogy mire is gondolt percekkel korábban, mikor meglepődött, milyen könnyen megbocsátottam Edwardnak.
– El sem hiszed, mennyire örülök, hogy minden rendben van veled és Edwarddal, de nem tagadhatom, hogy Rosalie ötlete nekem nagyon tetszik – kuncogott fel Alice.
– Akkor hadd halljam azt az ötletet! – szóltam kíváncsian.
– Hódítson meg téged újra.
– Ezt nem igazán értem.
– Pedig olyan egyszerű – sóhajtott fel Alice, majd magyarázatba kezdett. – Újra megismerkedtek, randiztok, lesz második első csók, meg minden ilyesmi romantikus dolog.
– Pontosan – erősítette meg Rosalie. – Nehogy már olyan könnyen visszakapjon téged. Hódítson csak meg újra. De add magad nehezen, hadd pedálozzon.
Csak néhány percnyi gondolkodásra volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, Rosalie ötlete nem is volt olyan rossz. Sőt! Nagyon is tetszett a dolog, hogy Edward „küzdjön” értem.
Rosalie és Alice éppen az utolsó tanácsaikat sorolták, hogy miként kacérkodhatnék Edwarddal, mikor az említett szélvészként rontott be a házba, és engem felkapva a szobájába sietett.
Mire egyet pisloghattam volna már a fekete bőrkanapén ültem, Edward pedig közvetlenül mellettem foglalt helyet. Egy ideig csak egymást néztük, de aztán Edward megszakítva a csendet, beszélni kezdett.
– Sajnálom, hogy akkora idióta voltam, és helyettem Rosalie-nak kellett neked elmondania az igazat. Csak féltem – hajtotta le a fejét.
Az álla alá tettem a kezem, és felemeltem a fejét, majd a szemébe néztem.
– Mitől féltél?
– Attól, hogy annyira megbántottalak, hogy nem szeretsz már. Hogy nem fogod majd megérteni az okokat, amiért elhagytalak – hangja nem volt több szimpla suttogásnál, ezért nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem a szavait.
– Meg sem próbálhatom megérteni addig, míg nem mondod el őket.
– Szerettem volna, hogy normális, boldog életed legyen. Nem akartam, hogy folyton veszélyben kelljen lenned, ha velem vagy – magyarázta még mindig csak suttogva.
– Nézz rám! – kértem, mert már megint lehajtotta a fejét.
Mikor végre a szemembe nézett, újra megszólaltam.
– Sosem volt normális életem, ezt te is jól tudod. Boldog pedig csakis veled lehetek, senki mással. Különben is, szeretem a veszélyt – rántottam meg a vállam a végén.
Edward tekintete ellágyult, majd megsimogatta az arcomat.
– El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek – mormolta.
– Én is téged – feleltem egyszerűen.
Mintha csak erre várt volna, közelebb hajolt hozzám, miközben a számat tüntette ki a figyelmével. Beharaptam alsó ajkamat, míg vacilláltam, hogy a két út közül melyiket válasszam. Megfogadjam Rosalie ötletét, vagy inkább csókoljam meg most azonnal Edwardot?
– Viszont – dőltem hátrébb, hogy ne tudja ajkait az enyémekre csúsztatni –, talán jobb lenne, ha tartanánk egy kis szünetet.
– Tehát már nem szeretsz – hajtotta le megint a fejét.
– Az előbb mondtam, hogy szeretlek – csattantam fel, mert dühített, hogy félreértelmezte a szavaimat. – Rosszul fogalmaztam az imént. A szünetet úgy értettem, hogy meg kell hódítanod ismét. Elölről kezdünk mindent, tiszta lappal. Először talán nem kellett küzdened értem, mert mielőtt egyet pisloghattál volna, már a karjaidba omlottam, most viszont majd pedáloznod kell, ha vissza akarsz kapni.
– Szóval ez volt Rosalie pompás ötlete – fintorgott.
– Ezt úgy értsem, hogy nem küzdesz értem? – kérdeztem megütközve.
– Dehogynem küzdök – vágta rá rögtön. – Csak nem értettem, hogy ezt Alice miért nem mutatta meg nekem – magyarázta fintorgása okát. – Vissza foglak szerezni téged, vagyis inkább meg foglak szerezni – nézett rám elszántan. – Foggal, körömmel fogok harcolni érted, és addig nem nyugszom majd, míg az enyém nem leszel.
Mulattattak Edward szavai, ahogyan kissé komolyabban vette a „feladatát”, mint kellett volna. Bizonyára már elfelejtette, hogy egy csábos mosolyával le tud venni a lábaimról.
– De az az újra meghódítás mit is jelent pontosan?
– Randik meg hasonlók – rántottam meg a vállam, pontosan még én sem tudtam, hogy konkrétan mikre is gondoltam.
– És addig, míg meg nem hódítalak mi lesz velünk? – ráncolta a homlokát.
– Barátok leszünk – feleltem egyszerűen, mire Edward kétségbeesetten felnyögött.
– Oké, nem fogok megfutamodni olyan apróságoktól, hogy ki tudja meddig nem csókolhatlak meg – sóhajtott nagyot, majd megköszörülte a torkát, és ismét megszólalt. – Megtisztelnél azzal, hogy csütörtökön randevúzol velem?
Válasz helyett visszakérdeztem.
– Miért pont csütörtökön?
– Alice szerint holnap dolgozol, szerdára már lefoglalt téged, így nekem a csütörtök marad – húzta el a száját.
– Nekem nem jó a csütörtök – csúszott ki a számon.
– Megkérdezhetem, hogy miért nem?
– Jake-kel találkozom – feleltem halkan.
– Tessék?
– Tudod, Jacob Blackkel – magyaráztam.
– Tudom, hogy ki az – vált dühössé. – De miért találkozol vele? – vonta fel a szemöldökét.
Kellett egy pillanat mire rájöttem, hogy Edward féltékeny, nem is kicsit, ami nekem nagyon tetszett. De nem akartam feldühíteni még jobban, így készséggel feleltem a kérdésére.
– A kocsimért kell elmennem. Elromlott és ő szereli meg.
A válaszom után sem enyhült dühös arckifejezése, így nyugtatólag simogatni kezdtem az arcát.
– Nincs miért féltékenykedned, mert téged szeretlek, egyedül csak téged – néztem mélyen a szemeibe.
Úgy tűnt ki kell mondanom neki az „sz” betűs szót, hogy megnyugodjon, ugyanis ezután megenyhült, én pedig mosolyogva bújtam hozzá.
Címkék: Before sunrise
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Sziiaaa!!!
Amugy jo feji lett tetszett báááááár...nem minden..:DDD le is irom..:DD ez egy olyan jo kritika féle ne vedd magadra :DD
Nem szeretem az olyan töriket ahol szakitás után Ed visszajön Bella meg rögtön megbocsájt..ez olyan..unalmas :DDD ebben reménykedtem is hogy nem ez lesz..erre meg nem igy lett?:DDD Azt gondoltam h neee miért pont egy ilyennel kell elrontani küzdjön érte vagy Bella ne adja magát könnyen legyen sértödött stb..=/:D bevallom ilyet még nem olvastam :)) de nem is fogok ezek szerint :DD aztán legalább megdobtad egy olyan csavarral hogy Rosalie mondta neki h ne hagyja magát.. és tényleg :DD itt már ugy olvastam hogy nincs veszve minden..:DD Hát csak reménykedem hogy tényleg nem lesz olyan könnyű Edward dolga :)):DD megnézném őket "csak barátként" is :DD Amugy téll ne értsd félre én csak igy gondoltam attol függetlenül tetszik a töri és fogom is tovább olvasni:DD még ha csupa boldogság is lesz minden :) de várom a kövit :$$ pusz
Dorszíí
Névtelen írta...
2011. május 28. 22:27
Szia!
kétség kívül szépen felépített fejezet volt, viszont sajnos osztom az előttem szóló véleményét, mert nekem sem tetszett, hogy ennyire könnyen megbocsátott Bella... Én arra számítottam, hogy a küzdelem azelőtt lesz,hogy megbocsátana neki. Vagyis, hogy E-elhalmozza ajándékokkal, folyton körülötte sündörög, randikat kér, megmenti, stb.stb..
Viszont, ahogy most belegondoltam, hogy milyen furfangos egy nőszemély vagy Te, rájöttem, hogy az,hogy B.megbocsátott, még nem jelenti azt, hogy már egyenes út vezet a happy endig.
Le merném fogadni, hogy még komoly bonyodalmakkal kell számolnunk:D
Türelmetlenül várom:D:D
csak igy tovább!!
Hena
Hena írta...
2011. május 28. 22:48