Pupi blogja

A szobámba érve a szekrényhez mentem és elővettem egy fekete kabátot, majd a mobilom keresésére indultam. A fél szoba átkutatása után a fotelben lévő párna mögött leltem rá. Beledobtam a táskámba, majd hiper sebességgel indultam el a garázs felé. Mikor odaértem gyorsan bepattantam a kocsimba, beindítottam, majd kitolattam. Mire az automata kapu kinyílt, én meg is fordultam az autómmal, aztán a gázra taposva próbáltam minél hamarabb elhagyni a környéket, mintha így a problémákat is magam mögött hagyhattam volna. Néhány perccel később meg is érkeztem a Julie-val való találkám helyszínére. A parkolóban leállítottam a kocsit, majd elővettem a telefonomat és tárcsáztam.

– A kocsiban várlak. –  Csak ennyit mondtam neki miután felvette, majd megszakítottam a hívást. Nem telt bele fél percbe sem, mikor kilibbent az ajtón a kezében két kávéval és az autóm felé vette az irányt.

– Szia – köszönt miután beszállt az anyósülésre –, tessék – nyújtotta nekem oda az egyik kávét.

– Köszi, életmentő vagy – háláltam meg. – Két héten belül ez már a negyedik kávézó, ahol jártál – állapítottam meg az épületre pillantva.

– Meg kell ismerkedni a leendő  konkurenciákkal – szólt vigyorogva, majd belekortyolt a kávéjába. – Emlékeztess rá, hogy a terveink között szerepeljen, hogy ilyen borzalommal ne mérgezzük meg majd az embereket – fintorodott el, aztán leengedte az ablakot, és egy laza mozdulattal kihajította a papírpoharas kávéját.

– Ne szemetelj – dorgáltam meg, majd megittam a sajátomat. Julie-nak, mint általában, most is igaza volt, ennek pocsék az íze.

– A szemetesbe hajítottam –  vágott önelégült képet. – Hála Mr. McCallister kínzó tornaóráinak a gimiben, megtanultam tökéletesen célozni. Mi történt? – váltott hirtelen témát.

– Apának szeretője van –  mondtam ki egyszerűen az igazságot, majd beindítottam a kocsit és a legközelebbi bútorbolt felé vettem az irányt. Bár anya nem akarja, hogy bárki is tudomást szerezzen a dologról, de én Julie előtt sohasem titkolóztam. Mindig, minden elmondok neki, mert megbízom benne és tudom, hogy nem mondaná el senkinek sem.

– Áll a bál? – érdeklődött.

– Dehogy, bár az ennél biztos, hogy jobb lenne – feleltem.

– Ennél? Mire gondolsz? –  kérdezett megint összevont szemöldökkel.

– Tegnap este teljesen kiborult. Ma meg úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna – Julie értetlen arcát látva elmagyaráztam neki. – Tegnap még zokogott, ma reggel pedig a száz wattos mosolyt szinte le se lehetett vakarni az arcáról.

– Ha kiderülne, hogy az én férjem szűrte össze a levet valami nőcskével, nem tennék úgy, mintha mi sem történt volna, hanem egyszerűen csak letépném a fejét – vágott közbe.

– Nem is vagy férjnél  – állapítottam meg összeráncolt szemöldökkel.

– Tudod, hogy hogyan értettem. Na, mindegy. Inkább folytasd.

– Igen, tudom, hogy mire gondoltál. De anya nem csak mosolygott, hanem kedves is volt apával – magyaráztam tovább a történteket.

– Lehet, hogy bekattant –  szólt, mire egy gyilkos pillantást küldtem felé. – Jaj, nem úgy értettem. De lehet, hogy még nem igazán fogta fel a dolgot. Gondolom, idő kell ahhoz, hogy magához térjen a sokkból, hogy fel tudja dolgozni a történteket – folytatta az elméletét.

– Nagyon is magánál van és tudja, hogy mi történt. Ő csak úgy csinál, mintha minden rendben lenne. Hátha így apa nem hozza szóba többet, így olyat sem mondhatna neki, hogy: „Francine, el akarok válni” – osztottam meg vele a teóriámat.

– Hm… Nem is tudtam, hogy anyukád ennyire ravasz – mondta mosolyogva. – Azért sajnálom, hogy ez történt. Remélem tudod, hogy bármiben számíthatsz rám – fűzte még hozzá.

– Ami azt illeti… – kezdtem bele.

– Igen? – érdeklődött gyanakodva.

– Szombaton parti – közöltem vele a lesújtó híreket. – Szükségem lesz rád. A múlt hónapban lemondtad egy álbetegségre hivatkozva. Most nem menekülhetsz – mosolyogtam rá.

– Ne már, teljesen elfeledkeztem róla – szólt legörbült szájjal.

– Bár szemét dolog tőlem, de reménykedtem, hogy ezek után anya lefújja az egészet. Annyira fárasztó néha, hogy az első vendég érkezésétől az utolsó távozásáig vigyorognom kell, mint a vadalma –  panaszkodtam elkenődve.

– De ott leszek én, hogy szórakoztassalak. Különben is, nélkülem lapos lenne a parti – mondta önelégülten.

– Neked aztán van egód  – szóltam vigyorogva, mire ő nevetni kezdett.

– Hát most, na – mosolygott tovább. – Viszont tényleg kár, hogy most nem marad el.

– De legalább már nem kell szervezni semmit sem. Hála az égnek minden kész van. Most nem lenne idegzetem ilyesfajta dolgokhoz – magyaráztam.

– Lehet, hogy ebben a helyzetben a felszarvazott feleségek alapítványának gyűjtene némi pénzt – mondta mosolyogva. – Nem lesz így kínos a parti? – érdeklődött.

– Az egész sztori top secret. Még te sem tudhatnál a dologról. Remélhetőleg nem tűnik fel majd senkinek sem, hogy gondok vannak a Paradicsomban – magyaráztam.

– Még én sem tudhatnám? – háborodott fel azon, hogy még ő előtte is titkolóznom kellett volna.

– Sajnálom – mondtam őszintén.

– Sebaj – legyintett. – De ha szombaton parti, akkor ez azt jeleni, hogy… – lelkesült fel.

– Hogy? – érdeklődtem.

– Shopping – kiabálta.

– Felőlem – szóltam kelletlenül.

– Jaj már. Tudom, hogy te is szeretsz vásárolni, szóval ne vágj olyan fejet, mintha azt mondtam volna, hogy ugorj a kútba.

– Rendben van, hátha a vásárlás majd felvidít. De előtte még sok dolgunk van – szóltam, miközben leparkoltam a bútoráruház előtt.

– Uh, tényleg – nyögött fel Julie, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból és elindultunk az üzlet bejárata felé… 

Három órával és legalább ötvenféle asztal és szék tanulmányozásával később, borzalmas fejfájással léptünk ki az áruház ajtaján. Majd beszálltunk az autóba.

– Ha így haladunk, a kávézóban nem lesznek majd bútorok – szólt fáradtan Julie, miközben a halántékát masszírozta, hátha enyhül a fájdalom.

– Ugyan, ez még csak egy hely volt a sok közül. Még bőven van időnk mindent beszerezni –  mondtam optimistán.

– De egy normálist se láttunk itt. Mi lesz, hogyha a többinél is így járunk? – érdeklődött elborzadva.

– Szerintem voltak nagyon szépek is, de a probléma az lehet, hogy túl válogatósak vagyunk – állapítottam meg.

– Kikérem magamnak –  vágott felháborodott fejet. – Én nem vagyok válogatós  – folytatta megsértődve, majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt. Szerencsére épp egy jelzőlámpához értünk, mert míg arra vártam, hogy pirosról zöldre váltson, anélkül nézhettem felhúzott szemöldökkel Julie-ra, hogy balesetet okoznék, mivel a szemeimet nem az útra szegezem. Ő egy pillanatig csak még sértődöttebb fejet vágott, de aztán megenyhült és ennyit mondott:

– Igazad van. De csak kicsit vagyok válogatós – vágott angyali fejet.

– Nekem mindig igazam van –  vigyorogtam rá, majd a lámpa zöldre váltott, mire én pedig gázt adtam.

– Na, azért ne essünk túlzásokba! Nekem van mindig igazam, neked csak elvétve – vágott önelégült fejet.

– Chö – sértődtem meg.

– Olyanok vagyunk mind két hét éves csitri, akik azon veszekszenek, hogy Ken melyikőjük Barbiejával jöjjön össze. – Julie kijelentésére aztán mindketten eszeveszett nevetésbe kezdtünk. – Akkor megyünk vásárolni? – érdeklődött csillogó szemekkel.

– Most? – kérdeztem vissza.

– Nem, majd jövő héten – válaszolt gúnyosan. – Hát persze, hogy most.

– Na, nem bánom. De azt már most tudom, hogy ennek nem lesz jó vége – szóltam, miközben lekanyarodtam a pláza irányába… 

– Ez túl hosszú… Ebbe még nyolc hónapos terhesen is beleférnél, olyan nagy… Ennek ronda a színe… Ez túl kurvás… Ez meg nagyon szűzies… Szent ég, mi vagy te, apáca? – Ilyen és ehhez hasonló kommetárokat fűzött mindegy egyes ruhához, amit felpróbáltam. Már szinte az egész plázát bejártuk, majdnem az összes üzletbe benéztünk, de egy ruha sem volt szerinte elég jó. Nekem nem voltak olyan nagy igényeim, mint neki, én csak egy egyszerű ruhát szerettem volna, ami jól áll, és amiben jól érzem majd magam szombaton. Az egész estés bájvigyor éppen elég lesz, nem akarok minden percben arra gondolni, hogy mikor vehetem már le a ruhát, mert vagy levegőt sem kapok benne olyan szűk, vagy mert a vén kéjencek gátlástalanul bámulják a dekoltázsomat, miközben a feleségeik ott állnak mellettük. De ezt Julie-nak hiába magyaráztam, elintézte annyival a dolgot, hogy dehogynem kapok majd levegőt, a férfiak pedig hadd bámuljanak…

Valószínűleg az utolsó  olyan boltba mentünk be, ahol még nem jártunk. Julie szakszerűen végigmustrálta az üzlet választékát. Előre felkészültem, hogy ebből a boltból is üres kézzel távozunk majd, de nagy meglepetésemre ő elismerően hümmögött. Miközben én is a ruhákat nézegettem, Julie egyszer csak felsikított.

– Ana, gyere ide, ezt látnod kell! – szólongatott.

– Melyiket? – érdeklődtem odaérve mellé.

– Ezt – mutatott az egyik ruhára. – Ebben gyönyörű lennél. Különben is a múlt héten azt mondtad, hogy most új meghívottak is lesznek – mosolygott rám. – Hátha lesz valaki, akit szeretnél levenni a lábáról. Egy ilyen ruci a segítségedre lenne – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

– Nem hinném, hogy találkozom valakivel – sütöttem le a szemeimet. – De ez tényleg gyönyörű. Fel is próbálom. – Azzal leakasztottam a ruhát, és elindultam a próbafülke felé…

– Tökéletes – szólt Julie, mikor kilibbentem a fülkéből és megmutattam neki a ruhát.

– Nekem is tetszik, de egy kicsit kivágottabb a kelleténél – állapítottam meg a tükör előtt, miközben forogtam, hogy lássam, hogy is áll rajtam. – De mivel tuti, hogy az összes boltot végigjártuk, így az egyetlen esélyem egy kevésbé dekoltált ruhára egy másik pláza lenne, de azt már nem vállalom be. Most már csak neked kell választanod és mehetünk haza – lelkesültem fel.

– Még kell cipő is a ruhához – osztotta meg velem a számomra lesújtó hírt.

– Hogy az a… – haraptam el a végét, mielőtt még valami tényleg nagyon ronda dolgot mondanék. Majd dühösen elhúztam a próbafülke függönyét és visszavettem a saját ruháimat, közben pedig halkan szitkozódtam, amin Julie csak kuncogott.

– Na, gyere, menjünk fizetni – ajánlotta, mikor kiléptem a fülkéből.

– Veled mi lesz? – kérdeztem meglepve. – Neked is kell ruha.

– Míg te próbáltál, addig én is – lóbált meg előttem egy gyönyörű ruhát. – Kurvás, mi? – vigyorgott rám.

– Nem, csak anyagtakarékos. Rövidebb vagy öt centivel a kelleténél – állapítottam meg.

– Mivel egy másik plázalátogatást már nem vállalnál be, ezért kénytelen leszek ezt megvenni – mosolygott rám.

– Kénytelen, na persze –  szóltam gúnyosan. Majd a pénztár felé vettük az irányt.

Fizetés után még betértünk egy cipőboltba is. Hatalmas szerencsénk volt, hogy ott mindketten találtunk a ruha színéhez passzoló lábbelit és nem kellett még további üzletekbe is bejárnunk. A vásárlás végeztével holtfáradtan szálltunk be a kocsiba a pláza parkolójában…

– Bejössz? – kérdezte Julie, mikor kitettem a házuk előtt.

– Azt hiszem, hogy most inkább hazamegyek – válaszoltam.

– Biztos vagy benne? Tényleg maradhatnál. Van tequilám is – mosolyogott rám.

– A tequila tényleg csábító ajánlat lenne, ha nem lennék fáradt – szóltam.

– Ha meggondolnád magad, itthon leszek – ajánlotta.

– Rendben – hagytam rá.

– Na, gyertek anyucihoz! –  mondta, mikor kivette a hátsó ülésről a két táskát, amikben a ruhája és a cipője volt. – Tévedtél, mert jó vége lett a vásárlásnak.

– Kivételesen tévedtem –  vigyorogtam rá.

– Kivételesen, aha, álmaidban – szólt gunyorosan. – Szia – köszönt el tőlem aztán mosolyogva.

– Szia – válaszoltam én is, majd elindultam hazafelé.

Mikor beálltam a garázsba észrevettem, hogy csak anya van itthon, mivel apa kocsija nem volt a helyén. Felcsillant bennem a remény, hogy hátha beszélhetek vele a ma reggeli furcsaságairól. A vásárolt holmikkal bementem a házba és felcaplattam a körülbelül kéttucatnyi lépcsőn. A szobámban lepakoltam az ágyra a csomagokat, majd megcélozva anyáék szobáját végigmentem a széles folyosón. Az utolsó ajtónál aztán megtorpantam, majd kettőt kopogtam, és benyitottam. Az ottani látvány miatt csak egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: Itt meg mi a fészkes fene történt?