Pupi blogja

2. fejezet

A reggeli

Anya fülig érő vigyorral rendezgette az asztalon lévő vázában a virágokat. Ez a jelenet nem is lett volna meglepő, ha nem pár órával ezelőtt szerez tudomást a férje ki tudja mióta tartó hűtlenségéről. De ebben a helyzetben kicsit abszurdnak tűnt a harminckét fogas mosolya és a kicsattanó jókedve. Most olyannak tűnt, mint tegnap reggel, vagy mint mindig azelőtt. Mintha nem történt volna semmi, és ez csak egy újabb nap lenne. A tények ismeretében viszont tátott szájjal bámultam anyám ténykedését.

– Jó reggelt, kicsim! – köszöntött mikor észrevette, hogy én is a nappaliban vagyok. – Valami baj van? – kérdezte aggódva, bizonyára a még mindig tátott szám láttán.

– Öhm, nem csak… öhm, jó reggelt neked is – dadogtam a konyha felé menet.

– Nemsokára kész a reggeli – tájékoztatott.

– Nincs sok időm, mert Julie-val találkozom – mondtam neki visszafordulva az étkező ajtajából.

– Azt mondtam, hogy mindjárt kész a reggeli. Ma együtt fog enni a család – szólt parancsolóan és eltűnt a vigyor az arcáról. – Hívd fel Julie-t, hogy egy kicsit késni fogsz – mondta aztán ismét harminckét fogas mosoly kíséretében.

– Rendben –  hagytam rá a dolgot és beléptem az étkezőbe, ahol az asztalra már ki volt készítve a tejszínhab, a csoki öntet, és valószínűleg eper dzsem, valamint mindenkinek egy-egy tányér, pohár és minden egyéb, ami az étkezéshez kell. Az asztalfőn ott ült apa és éppen újságot olvasott. De érkezésemre rögtön felhagyott a napilap tanulmányozásával.

– Jó reggelt, prücsök – köszöntött.

– Nem tudom, hogy mi olyan jó benne. De ha így jobb, akkor neked is szép jó reggelt, apu – mondtam gúnyosan. – Lenne egy kérdésem, ami tegnap este óta foglalkoztat. – Hatásszünetet tartottam, majd folytattam. – Mióta csalod anyát? – kérdeztem hűvösen, miközben leültem a szokott helyemre az asztalnál.

– Ez csak a kettőnk dolga – tért ki a válasz elől.

– Szerintem meg rám is tartozik – szóltam gorombán. – Én is a család tagja vagyok. Szóval, mióta van viszonyod? – kérdeztem rá ismét az engem legjobban érdeklő dologra.

– Körülbelül két hónapja – válaszolt egy kis idő múlva.

– Körülbelül? Szóval azt sem tudod pontosan, hogy mióta lépsz félre! – kiabáltam rá.

– Csendesebben prücsök, nem akarom, hogy meghallja – csitítgatott kevés sikerrel.

– Nem vagyok többé prücsök, szóval ne hívj így! Nincs jogod hozzá, hogy így nevezz! – mondtam remegő hangon és küzdöttem azzal, nehogy elsírjam magam. – Hogy tehetted ezt vele? Sőt nem csak vele, hanem velem is? – kértem számon.

– Csak egyszerűen megtörtént. De nem akartam, hogy kiderüljön. Nem tudom, hogy miért lett rúzsfoltos az ing. Mindig ügyelek arra, hogy ilyen balesetek ne történjenek meg – gondolkozott el.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem. – Ügyelsz arra, hogy ne maradjon nyoma annak, hogy egy másik nővel szűröd össze a levet? Nem inkább arra kellett volna vigyáznod, hogy esélyed se legyen ilyen balesetekre? – förmedtem rá.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett.

– Arról, hogy azt kellett volna elkerülnöd, hogy szeretőd legyen – feleltem dühösen.

Egy pillanatra elmélázott, majd bizonyára, hogy magyarázatba kezdjen szólásra nyitotta a száját, de azon hang már nem jött ki, mert meghallottuk anya cipősarkainak ritmikus kopogását, ami arra figyelmeztetett minket, hogy hamarosan belép a helyiségbe. Mivel egyikünk sem akarta, hogy a vitánkról tudomást szerezzen, apa csak felkapta az újságot, nekem meg eszembe jutott az utasítás, hogy hívjam fel a barátnőmet, miszerint kések a találkáról. Gyorsan felpattantam a székről és azonnal a telefonhoz siettem, majd tárcsáztam Julie számát. Mire anya beért az étkezőbe, addigra apa már a gazdasági rovatot tűntette ki a figyelmével, én pedig vártam, hogy meghalljam barátnőm hangját a vonal túlsó végén.

– Még csak most hívod? Mit csináltál ennyi ideig? – kérdezte. Mégsem mondhattam, hogy apával vitatkoztam a viszonya miatt, ezért gyorsan ki kellett találnom valami indokot.

– Öhm…  az előbb nem vette fel, ezért megint megpróbálom – feleltem végül. Anya csak bólintott, majd bement a konyhába. – Szia – köszöntem Julie-nak. – Ne haragudj, de késni fogok – kezdtem magyarázkodásba.

– Történt valami? – kérdezett rá gyanakodva. – Sosem szoktál késni, kivéve, ha valami gond van – folytatta aztán.

– Jól ismersz. Igazad van. Ígérem, hogy sietek. Szia – köszöntem el tőle, majd megvártam, míg ő is elbúcsúzik tőlem és megszakítottam a hívást, aztán pedig visszaültem a helyemre az asztalnál.

– Joseph, hányszor mondtam már, hogy ne itt olvasd az újságot! – dorgálta meg gyengéden apát anya, mikor visszatért a konyhából egyik kezében egy kancsó narancslével, míg a másikban egy hatalmas tányér volt, amin legalább tucatnyi gofri foglalt helyet. – Jaj, szívem, de feledékeny vagy, pedig számtalanszor szóltam már, hogy mikor együtt eszik a család, akkor az újságnak nincs helye az asztalnál – lépett oda apához, majd megcsókolta, aztán pedig ő is helyet foglalt. Apával tágra nyílt szemekkel néztük anyát, mivel egyikünk sem értette az előbbi jelenetet. Feljegyeztem a képzeletbeli listámra egy újabb dolgot, amit nem értek ma reggel anya viselkedésével kapcsolatban. – Jó étvágyat mindenkinek! – szólt aztán, mire mindketten hasonlóképpen feleltünk. A tányéromra pakoltam két gofrit, amikre tejszínhabot nyomtam, majd teletöltöttem a poharamat frissen facsart narancslével és hozzáláttam az éveshez. A gondolataim visszatértek a mai furcsaságokhoz és megállapítottam, hogy csak két dolog lehetséges: az első, hogy anya megőrült, a második pedig, hogy… – Jól haladtok a tervekkel? – zökkentett ki anya az elmélkedésemből.

– Igazából nagyon jól – feleltem, majd lelkesen folytattam: – Azért is találkozom ma Julie-val, hogy kiválasszuk a szükséges bútorokat a kávézóba. – Anya erre már nem szólt semmit, csak elmosolyodott, majd olyan bejelentést tett, ami nem csak engem lepett meg.

– Szólni akartam, hogy szombat estére ne csináljatok programot.

– Most is lesz parti? – érdeklődtem döbbenten.

– Már miért ne lenne? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. Jelentőségteljesen apára néztem, hogy mondjon valamit, de ő valószínűleg nem értette, hogy mi a gond, mert nem szólt egy szót sem, csak tovább majszolta a reggelijét. – Szóval, miért kérdezted? – várakozott anya továbbra is a válaszomra.

„Azért, mert lehet, hogy az egyik női meghívottad fekszik le a férjeddel, vagy, mert nincs szükségünk arra, hogy végig rólunk pletykáljanak” –  feleltem volna legszívesebben, hogy rávilágítsak a miértekre, de helyette csak ennyi mondtam:

 – El is felejtem, hogy a hónap második szombatja lesz. Azt hittem, hogy ebben a hónapban két jótékonysági est lesz – játszottam meg a feledékenyt. Erre már nem reagált semmit.

– Szóval, drágám te se… túlórázz – szólt hirtelen nyájasan, apához fordulva, aki a túlóra szó hallatán majdnem belefulladt a narancslébe. Most jöttem rá arra, hogy az első elméletem, miszerint anya megőrült, hibás volt, mert nagyon is tisztában van a dolgokkal. Ha nem így lenne, akkor nem gondolkozott volna el egy pillanatra, hogy tényleg túlórát mondjon-e. Apa a félrenyelés miatt nem tudott válaszolni, csak engedelmesen bólintott két köhögés között. Én csak a fejemet rázva néztem apát, miközben az utolsó falat reggelimet fogyasztottam el. Felhörpintettem a maradék italomat, majd a szalvétával megtöröltem a számat és felálltam az asztaltól.

– Elnézést, de nekem mennem kell. Julie-val még rengeteg dolgunk van. Sziasztok – köszöntem el.

– Szia –  köszönt el anya is, de apa „Szia, prücsök” beszólása után – pedig megmondtam neki, hogy ne hívjon így, és biztos vagyok benne, hogy csak azért is direkt azt mondta –  végül mégis kimondtam azt, amire nem sokkal ezelőtt jöttem rá, de nem akartam szóba hozni, hogy elkerüljem a felesleges kínos pillanatokat.

– Tehát továbbra is tökéletes család vagyunk – állapítottam meg.

– Ahogy mondod – szólt anya keményen. Én csak megfordultam és elindultam a szobám felé a táskámért és a kabátomért. A lépcsőn felfelé menet elgondolkodtam a második elméletemen, miszerint anya nem tervezi, hogy bárki is megtudja, a férjének szeretője van, és inkább ő is úgy tesz, mintha minden rendben lenne, így hátha nem hagyja el őt apa.

Rá kellett jönnöm, hogy a két elmélet közül az első hibás és a második a valószínű. Mert ő a szőnyeg alá söpri a problémákat, nehogy valami miatt kiderüljenek, és a kertvárosiak pedig rosszat mondjanak rólunk. Így továbbra is tökéletes család maradunk. De csak látszólag. Mert a családi étkezések mindig feszült légkörben telnek majd, ebben biztos vagyok.