Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
Michael letámadja Anát
– Ana? – szólított meg Michael.
– Téged nem tanítottak meg arra, hogy mielőtt belépsz valahová, kopogj? – mordultam rá, miután elfordultam az ablaktól és ránéztem. Felindultságomon csak gúnyosan elmosolyogott, majd megfordult és kiment az irodám ajtaján, amit be is csukott maga után. Aztán kopogott és újra belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Az ostoba játékával csak még jobban felhúzott. – A válaszomat is megvárhattad volna, hogy bejöhetsz-e – vágtam hozzá a szavakat. Erre ő megint megfordult és már sétált volna is ki újra a helyiségből, mikor ráordítottam. – Na, ne szórakozz velem és bökd ki végre. Mi a fészkes fenét akarsz tőlem? – érdeklődtem, továbbra is ingerült állapotban.
– Sok mindent akarok – felelte.
– Miről beszélsz? – tudakoltam visszafordulva az ablak felé.
– Arról, hogy megőrjítesz. Nem bírom levenni rólad a szemeimet. Ezekben a csábító ruhákban elveszed az eszemet. Folyton az jár a fejemben, hogy legszívesebben hagyatt döntenélek az asztalon és azonnal a magamévá tennélek. – Elképzeltem, ahogyan az asztalon szeretkezünk és nem sok kellett hozzá, hogy könyörögjek neki, váltsa valóra a képzelgéseit. De nem, ezt nem szabad többé. Nem értem, hogy miért van az, hogy gyűlölöm, és mégis kívánom minden porcikáját.
– Ez a te saját szociális problémád. De nem fogom azért lecserélni a ruhatáramat, mert a nadrágod szűkebb lesz, ha meglátsz. Szólj a feleségednek ilyenkor és ő biztos kielégíti a vágyaidat – az utolsó szót már csak suttogtam, mert közben Michael olyan közel jött hozzám, hogy a leheletét a nyakamon éreztem.
– Egyfolytában rólad fantáziálok – suttogta a fülembe, miközben végigsimított az oldalamon. Kis híján beleremegtem az érintésébe. – Eszembe jut, hogy mennyire szeretted, ha a nyakadat csókoltam – belecsókolt a nyakamba. – Hogy állandóan beharaptad az alsó ajkadat, mikor végig simítottam a combodon – a keze elindult a combomon. Először azt hittem, hogy amint keze a ruhám aljához ér megáll, de nem így tett. Keze tovább folytatja útját, egyenesen a falatnyi fehérneműm felé –. Hogy annak idején majdnem felsikoltottál az étteremben, mikor a kezem befurakodott a bugyid alá – és mielőtt még rászólhattam volna, hogy ezt ne merészelje megcsinálni, keze tényleg az említett apró ruhadarab alá siklott. Akaratom ellenére kéjesen felnyögtem és a lábaim megremegtek. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire kívánlak.
– Hagyd abba! – szóltam rá nagy nehezen, mikor ujjai kényeztetni kezdtek.
– Oké, ha azt akarod, akkor meg sem szólalok – értette félre a mondandómat.
– Azt hiszem nem fejeztek ki magam érthetően. Fejezd be azt, amit csinálsz! – förmedtem rá. Azonnal megállt a mozdulat közben és kezét kihúzta először a fehérneműm aztán pedig a ruhám alól is. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt csináltad velem. Érthető? – szóltam fenyegetően.
– Tudom, hogy élvezted, tudom, hogy te is akartad és még mindig akarod – szólt mindentudóan, majd keze ismét elindult a combomon. Ellöktem a kezét, majd megfordulva egy hatalmas pofont adtam az arca egyik felére.
– Ne merészelj tiszteletlen lenni velem, te szemét láda. Azok után, amit velem tettél ne merészelj így bánni velem. Most pedig takarodj az irodámból. – förmedtem rá. – Kifelé!
– Sajnálom, én csak…
– Nem hallottad, hogy mit mondtam? Takarodj! – ordítottam vele. Láttam, ahogyan az irodám ajtaján kisétál, de nem akartam visszatartani. Tényleg arra vágytam ebben a pillanatban, hogy minél messzebb legyen tőlem, mert nem akartam, hogy lássa, amint darabjaimra hullok. A gondosan felépített álarcom összetört volna, ha itt marad, és azt nem engedhettem. Nem láthat sírni soha többé. A könnycseppek gyorsan követték egymást és folytak végig arcomon, átnedvesítve ruhám elejét.
Halk sírásomnak három apró kopogás vetett véget. Gyorsan észhez tértem és megkérdeztem, hogy ki áll az ajtó túloldalán.
– Én vagyok az drágám, Francois. Bemehetek? – érdeklődött.
– Persze. Gyere csak – invitáltam be. Amint belépett meglátta a sírástól pirossá vált szemeimet. Nem szólt semmit csak odajött és megölelt.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Nem akarok róla beszélni. – tértem ki a válasz elől. – De mit keresel itt? – érdeklődtem.
– Ugye nem felejtetted el, hogy ma este a szüleiddel vacsorázunk? – nézett rám reményteljesen.
– Dehogyis – játszottam meg magam, de őt nem tudtam becsapni.
– Akkor most szólok, este családi vacsorára vagyunk hivatalosak – viccelődött velem és végre én is elnevettem magam. – Hogy jobb kedved legyen, elviszlek vásárolni.
– Te engem? Lázas vagy, vagy mi a baj? Te sosem jössz velem vásárolni – értetlenkedtem.
– Ha nem akarod, akkor nem megyek – visszakozott volna rögtön, de én kapva kaptam az alkalmon.
– Megyünk vásárolni – lelkesültem fel, és az asztalomról felkaptam a táskám, feltettem a napszemüvegemet, majd belekaroltam a férjembe és az ajtó felé vettük az irányt.
– April, most elmegyek, holnap majd találkozunk. Szia – köszöntem el a titkárnőmtől és közben a tőlem három méterre lévő Michaelről tudomást sem vettem – vagy legalábbis igyekeztem figyelmen kívül hagyni.
– Viszlát Ana, Mr. Legrand!
– Viszlát, April! – kiabált vissza Francois mikor én éppen a lift felé ráncigáltam, hogy minél hamarabb eltűnhessek innen.
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése