Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
45. fejezet
Féltékenység
– Azt jelenti, hogy nem jöhetsz be – feleltem higgadtan.
– Ana, ne szórakozz velem! – csattant fel. – Mit művelsz?
– Rendben van, ha választ akarsz, akkor megkapod. Egész nap téged leszek kénytelen nézni, és egyáltalán nincs arra szükségem, hogy még ki-be járkálj az irodámban.
– Ma reggelig kezdtem azt hinni, hogy skizofrén vagy – dörrent rám és közelebb sétált –, mert egyik pillanatról a másikra furcsán viselkedtél, de most már tudom, hogy csak félsz tőlem.
– Félek tőled? – kacagtam fel. – Mégis honnan veszed ezt a butaságot?
– Jaj, Ana, ez annyira nyilvánvaló. Minden egyes jelnek végre van értelme. Félsz tőlem, vagyis inkább attól, hogy nehogy teljesen elgyengülj és könyörögni kezdj, had legyél a szeretőm.
– Te megőrültél! – vágtam rá.
– Nem, nem. Mindketten tudjuk, hogy igazam van. Ha történik közöttünk valami, te utána mindig távolságtartó vagy velem. Tegnap is a tárgyalóban… azt hiszed nem vettem észre, hogy majd’ megőrülsz értem? Tudom, hogy még öt perc kellett volna a közelemben és doromboltál volna, mint egy kiscica – vigyorgott rám.
– Mégis minek nézel te engem? – kérdeztem dühösen.
Bár tényleg van abban valami, amit mondott. Ha egyet lépünk előre, akkor én kettőt hátrálok utána, és ez így nincs jól. A cél az, hogy ne is közelítsünk egymáshoz, de ez nagyon nehezen fog összejönni, ha napi nyolc órában látom őt, a mosolyát, a csábos pillantását és a… Ana, fejezd be!
– Tudod mit? Oké, belemegyek a játékodba. Be sem teszem a lábam az irodádba. És, ha szeretnéd, megtartjuk a két lépés távolságot, mert ezzel az egésszel biztosan ezt akarod elérni.
– Igen, ez a célom. Köszönöm, hogy megérted.
– Tévedsz – vágta rá. – Nem értek én meg semmit. De csak, hogy tudd, megbánod még azt, hogy ilyen vagy velem.
– Te most fenyegetsz? – pattantam fel a székből.
– Nem, dehogy. Ez csak egy egyszerű kijelentés volt. Majd meglátod, hogy tényleg meg fogod bánni – vigyorgott rám ördögien, majd kisétált az irodából.
Mégis, hogy értette azt, amit mondott? És miért ment bele ilyen egyszerűen ebbe az egészbe? Hisz az elmúlt hetekben folyton a sarkamban járt, most meg… egy csapásra azt mondja, hogy oké, mikor távolságot akarok kettőnk között. Roppant furcsa. És az a vigyor, amivel a képén kiment az irodából? Teljesen biztos, hogy annak van valami jelentősége.
Láttam, ahogyan bemegy az irodájába, majd vetett rám egy pillantást, aztán az asztalához sétált. Leült, majd felvette a telefont és tárcsázni kezdett. Szavakba sem tudtam volna önteni, mennyire sajnáltam, hogy nem voltam profi szájról olvasásban, így nem értettem, hogy kivel és miről beszélget telefonon. Az csak még jobban bosszantott, hogy az egész beszélgetés alatt a szája a füléig ért, és néha olyan hangosan felkacagott, hogy még én is hallottam az üvegfal túloldalán.
Biztos, hogy egy nővel beszélget – fancsalodtam el. – És én meg miért törődöm ezzel? Megkaptam, amit akartam, Michael békén fog hagyni. Akkor meg miért nem tudok ennek úgy istenigazából örülni?
Sóhajtottam egy nagyot, majd elszakítottam a tekintetem Michaelről. Az asztalon halomban álltak a papírok, amelyeket valószínűleg azért tettek oda, hogy átnézzem őket, és ennek megfelelően neki is veselkedtem a feladatnak. De ez még nem jelentette azt, hogy képes is voltam figyelni és nem folyton Michaelre gondoltam, és arra, hogy vajon miért nevet megint annyira.
Még alig egy órája vagyok itt, de Michael már most megőrjít – estem kétségbe. Akkor mi lesz velem később?
Az asztalra csaptam mérgemben, majd szóltam Aprilnek, hogy jöjjön be az irodámba.
– Szeretném, ha szereznél ide valamit – mutattam az üvegfalra. – Hogy az függöny, tapéta, vagy csak egy doboz festék, amivel lefesthetem, nem érdekel, de még ma szerezz valamit!
– Igen, asszonyom. Én magam fogok szerezni ide valamit. A legjobb talán egy sötétítő függöny lenne, mert azt egyszerűen el lehet húzni, ha esetleg mégis át szeretne látni a… túloldalra.
– Rendben – bólintottam, majd kivettem a pénztárcámat a táskámból és odanyomtam kétszáz dollárt April kezébe. Néhány perccel azután, hogy April kiment a helyiségből, egy középkorú férfi sétált be az irodámba, és kezdte el mérni az üvegfal magasságát és szélességét.
(Két héttel később)
Michael ígéretéhez híven tartotta a két lépés távolságot, ahogyan kértem tőle. Szigorúan a munkáról beszélgettünk, nem lépett be az irodába és nem próbált elcsábítani. Ettől viszont én nem voltam olyan boldog, mint hittem. Akartam, hogy továbbra is próbálkozzon, de nem tette.
A sötétkék függöny felkerült az irodámba az üvegfal mentén, de közel sem volt annyiszor behúzva, mint először gondoltam. Voltak alkalmak, mikor muszáj volt látnom őt, különben megőrültem volna, és ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy magányos voltam. Hiányzott Francois és Cypien. Mióta elmentek, nem láttam őket, ugyanis Francois-nak és nekem is rengeteg dolgunk volt, ezért nem tudtunk egymáshoz utazni. Bár telefonon naponta beszéltünk, de az közel sem volt számomra elég.
Gyűlöltem a cégnél lenni, és ezért csak Ryan és Daphne voltak a felelősek, akik ahol tudtak, semmibe vettek és nem csak engem, hanem a parancsaimat is. Mindig számoltam a perceket, hogy mikor mehetek már végre haza, de aztán olyan hamar jött a másnap. Reggel nyolctól este hatig senyvedtem az irodámban, és csak az ebédidő alkalmával tudtam elszabadulni a pokolból.
Úgy, ahogyan sikerült memorizálnom a dolgozók nevét, még azoknak is, akik éppen szabadságon voltak, mint például az egyik ügyvéd. Igyekeztem kedves lenni mindenkihez, és Michael apján, valamint a drágalátos feleségén kívül velem is mindenki az volt. Éppen a folyosón sétáltam, ugyanis April szólt, hogy az ügyvédnő visszatért a szabadságról, és neki szerettem volna bemutatkozni. A titkárnője sajnos nem volt a helyén, így nem tudott engem bejelenteni. Az ajtóhoz léptem és kopogtam kettő rövidet, majd benyitottam.
A látványra nem voltam felkészülve. Levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan megláttam Michaelt és az ügyvédnőt, egy eléggé félreérthetetlen helyzetben.
Másodpercek teltek el, én azonban még mindig teljesen lesokkolva álltam az ajtóban. Az ügyvédnő, Stacy, az íróasztalon ült, lábaival Michael derekát kulcsolva át, kezei pedig a hajában kutakodtak. A gyomrom összeszorult a látottak miatt, és egy pillanatig a térdeim is megremegtek. Az ajtóban kellett megkapaszkodnom, nehogy összeessek, és ez volt az a momentum, amikor észrevették, hogy már nem csak ketten vannak a helyiségben. Michael a kezeit, melyek addig Stacy combjait vagy éppen oldalát simogatták, elrántotta onnan, majd távolabb lépett tőle. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem éppen az ájulás szélén állnék, de nem vagyok benne biztos, hogy miként sikerült az alakításom.
– Remélem, hogy nem zavarok – szóltam remegő hangon, és minden erőmet összeszedve elengedtem az ajtót.
– Nem, dehogy – hebegte Stacy, és leszállt az asztalról.
– Nem zavarsz – mosolygott rám csúfondárosan Michael.
– Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs. Legrand – lépett oda hozzám Stacy és a kezét nyújtotta. – Stacy Hudson vagyok.
– Ana Hawkins Legrand – nyújtottam én is a kezem.
Képtelen voltam arra, hogy türtőztessem magam, és a kelleténél valamivel jobban szorítottam meg a kezét. A szemem sarkából láttam, hogy Michael engem néz, és ettől már nem csak szomorú, hanem ideges is voltam.
Néhány pillanattal korábban még egy másik nővel hetyeg, aztán meg engem fürkész? Hogy lehet ilyen szemét?
– Azt hittem, hogy éppen új ügyfeleket keresel – pillantottam rá, és felvontam a szemöldököm.
– Amint látod, itt vagyok – vigyorgott.
– Vettem észre. De most jobb lenne, ha visszamennél az irodádba – szóltam ellentmondást nem tűrően.
– Ahogy akarod – kacsintott rám, majd kisétált a helyiségből.
Beljebb léptem Stacy irodájában, majd becsuktam magam után az ajtót. Ő az asztala mögé sétált, majd miután leült, én is helyet foglaltam vele szemben.
– Először is üdvözöllek újra itt – erőltettem magamra egy kisebb fajta mosolyt. – Remélem, hogy jól kijövünk majd egymással.
– Én is remélem.
– Másodszor szeretném valamire felhívni a figyelmedet. Michael nős, és a felesége természete elég érdekes.
– Tudom – vágta rá. – És azzal is tisztában vagyok, hogy Daphne egy igazi hárpia, de Michael nem szereti őt – rántotta meg a vállát.
Egy hangos sóhaj szakadt fel belőlem, és miután megköszörültem a torkom, beszélni kezdtem.
– Azt hiszem, hogy nem igazán értetted meg azt, amire céloztam. Nem akarok még több bonyodalmat a vállalatnál, mint amennyi jelenleg is van. Márpedig egy viszony közted és Michael között igen sok kényes jelenetet eredményezne – magyaráztam.
– Mrs. Legrand… remélem nem gond, ha tegeződünk. – Meg sem várva a válaszomat, tovább folytatta. – Ana, a bonyodalmakat a vállalatnál te okoztad, úgyhogy nem gondolod, hogy egy kissé képmutató vagy, amiért ezzel jössz?
– Pontosan, ezért mondom. Tudom, milyen a részese lenni ennek az egésznek.
– Engem viszont ez nem érdekel. Ha néhány vitát el kell viselnem ahhoz, hogy végre megkapjam Michaelt, akkor simán bevállalom.
Újabb hangos sóhaj hagyta el a számat, majd egy pillanatra a kezeimbe temettem az arcomat. Kétséget kizáróan kissé féltékeny voltam arra, amit Michael és Stacy csináltak – vagyis inkább arra, hogy Michael azt nem velem csinálta –, valamint tényleg nem akartam még több gondot, ezek mondatták velem a kemény szavakat.
– A szabálykönyvben benne van, hogy tilos a munkahelyi viszony, és a tiétek már annak számít. Éppen ezért el kell döntenetek, hogy mi a fontosabb, a munka vagy a kapcsolatotok. Nem érdekel, hogy ez mikor alakult ki – hazudtam, pedig majd’ beledöglöttem abba, hogy lehet már akkor is volt köztük valami, amikor lefeküdtem Michaellel –, de jelen pillanatban két választásotok van. Az egyik az, hogy véget vettek ennek az egésznek, a másik pedig az, hogy kettőtök közül valakit el kell bocsátanom.
– Féltékeny vagy – nevetett fel. – Azt hittem, hogy nincs alapja a pletykáknak, de rájöttem, hogy… Böki a csőröd, hogy Michael érdeklődik irántam, és mindent megtennél azért, hogy eltűnjek az útból.
– Nem érdekel, hogy mit hiszel, és mit nem. Egyetlen szavamba kerül, és te repülsz innen, úgyhogy jobb lenne, ha átgondolnád azt, amit mondtam – szóltam fenyegetően, majd felpattantam a székről. – Ne feledd, mit mondtam! – indultam az ajtó felé, amit aztán becsaptam magam mögött.
Te nem vagy normális, Ana – róttam meg magam keményen, miközben az irodám felé tartottam. – Hogy juthatott eszembe ez az átlátszó jelenet? Még egy tyúk is simán rájönne, hogy féltékeny vagyok. Nem is értem, hogy veszíthettem el ennyire az eszemet. De egyszerűen olyan pocsék érzés volt vele látni Michaelt. Most már teljesen biztos, hogy valóban van köztük valami, ami olyan, mintha valaki darabokra szaggatná a szívemet. Önző vagyok és ostoba, ugyanakkor szerelmes is. Bárcsak itt lenne most Francois, elmondhassam neki mindazt, amitől nem tudok már jó ideje rendesen aludni. Bárcsak ne szeretném Michaelt, mennyivel könnyebb lenne minden. Bárcsak ne akartam volna azt a távolságot…
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a zavaró gondolatokat, majd tovább folytattam az utamat az irodám felé.
Vajon mióta tart a viszonyuk? – töprengtem el újra a történteken, és lemondóan vettem tudomásul, hogy valószínűleg ezerszer rázhatnám meg a fejem, a gondolatok akkor is újra ostromolni kezdenének.
Bezárkóztam az irodámba, és a függönyt is elhúztam, hogy Michaelt még csak véletlenül se lássam, majd leültem a székemre és a fejemet az asztalra hajtottam.
Tudnom kell, válaszokra van szükségem. Tudnom kell, hogy mióta tart a dolog Michael és Stacy között, meddig jutottak már el, és hogy Michael mit érez iránta. Életem szerelmét egy másik nővel láttam, és bár nem szexeltek, de még csak nem is csókolóztak, ettől még pokoli érzés kerített hatalmába. Talán tényleg elveszítettem őt örökre. De örülnöm kellene, hiszen ezt akartam. Ezért tartottam meg tőle a két lépés távolságot, hogy végleg vége legyen annak a megfogalmazhatatlan dolognak, ami kettőnk között volt. De mégis… szeretnék egy időgépet, hogy visszatekerjem az időt, és mindent másképp csináljak.
Gondolataimból kopogás hangja szakított ki, mire felkaptam a fejem.
– Ana, engedj be! – hallottam meg Michael hangját. A kilincset rángatta, de mivel korábban bezártam az ajtót, esélye sem volt arra, hogy bejusson a helyiségbe.
– Menj el! – kiabáltam.
– Vagy beengedsz, vagy berúgom az ajtót!
Bosszúsan fújtattam egyet, majd feltápászkodtam és az ajtóhoz mentem. Elfordítottam a kulcsot, majd visszaindultam a székemhez.
– Mi a fene ez az egész?
– Gondolom, a kis barátnőd már rohant is hozzád panaszkodni – szóltam gúnyosan.
– Csak nem féltékeny vagy, Ana? – mondta nyájasan, majd a következő pillanatban kattant a zár, ahogyan elfordította a kulcsot az ajtóban.
– Én, féltékeny? Megőrültél? – fordultam felé.
– Gyerünk, valld csak be! – vigyorgott, majd nagy léptekkel megindult felém. – Mondd, hogy féltékeny vagy!
– Nem vagyok – mondtam hidegen.
A szívverésem felgyorsult minden egyes léptével, mellyel közelebb ért hozzám, és a levegőt hirtelen túlságosan melegnek éreztem, mikor alig néhány centire megállt tőlem.
– Féltékeny vagy – lehelte –, olyan féltékeny, mint én voltam minden egyes pillanatban, amikor a férjeddel láttalak. Majd belepusztulsz abba, hogy más is megcsókolhat engem, hogy talán valaki más is velem lehet rajtad kívül. Gyerünk, mondd ki, hallani akarom! – suttogta és ajkai szinte már az enyémekhez értek beszéd közben.
Keze meztelen karomon írt le köröket, míg azt várta, hogy kimondjam azt, amit hallani akart. Lehunytam a szemeimet, hogy ne kelljen az arcára néznem, hogy ne bűvöljön el a tekintete most is, mint minden egyes alkalommal.
– Mondd ki – követelte gyengéden.
– Féltékeny vagyok – böktem ki végül. – Ezt akartad hallani? Hát tessék, féltékeny vagyok – csattantam fel. – Mondd csak, már akkor is együtt voltatok, mikor lefeküdtél velem? Hazug vagy, azt mondtad, hogy szeretsz, közben meg…
– Cssh! – hallgatott el a tenyerével, amit a számra tapasztott. – Nem hazudtam neked, és nem voltam együtt vele, mikor szeretkeztünk – motyogta. – És csak, hogy tudd, nem hagyom, hogy kirúgd Stacy-t – szólt hangosabban.
A szemeim kipattantak és láttam, amint távolabb lép tőlem.
– Most mennem kell, mert még rengeteg dolgom van – mosolygott rám pimaszul –, de örülök a féltékenységednek.
Tátott szájjal bámultam, ahogyan elhagyja Michael az irodámat, és képtelen voltam elhinni, hogy behúzott a csőbe. Az egésszel csak az volt bizonyára a célja, hogy eldaloljam neki, mint egy kismadár, hogy féltékeny vagyok, én marha meg ki is mondtam.
Michael valóban nem hagyta, hogy pontot tegyek a kapcsolatának a végére Stacy-vel. Sőt, emellett még bosszantott is a viselkedésével. Élvezte, hogy féltékeny vagyok, hogy majd megőrülök, amikor rámosolyog Stacy-re, vagy megérinti. Daphne ebből az egészből nem vett észre semmit, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha vak lenne. Minden egyes nap jobban és jobban szenvedtem a döntésem miatt, hogy eltávolítottam a közelemből Michaelt, és szenvedtem, mert én magam löktem őt egy másik nő karjaiba. Próbáltam elfogadni a tényt, hogy túl kell lépnem rajta és új életet kezdenem, de egyszerűen nem ment. Lázas izgalommal készülődtem reggelenként, és igyekeztem szép lenni, hogy újra felfigyeljen rám, vagy legalább észrevegyen. Szexi ruhákban jártam dolgozni és a csípőmet ringatva járkáltam, ha Michael a közelben volt, de egyetlen egyszer sem dicsért meg, hogy jól nézek ki.
Két és fél hónap telt el azzal, hogy az egyik pillanatban végleg lemondtam Michaelről, míg a másikban próbáltam csábosan mosolyogni, ha egy légtérben voltunk, és tudtam, hogy ez nem mehet a végtelenségig. Nem állhattam elé, hogy könyörögjek, szeressen újra, ennyire megalázni magam előtte képtelen lettem volna. Inkább csak csendben fohászkodtam, hogy újra az a Michael legyen, aki minden egyes találkozásunkkor azon van, hogy levegyen a lábamról. Francois-val és Cypriennel kétszer találkoztam csak az eltelt idő alatt, ugyanis valami mindig közbejött, ha utazni akartunk egymáshoz.
A mai volt az a nap, amikor a férjemet és a lányomat végre újra láthattam, a gépük ugyanis már landolt. A kocsiban Cyprien hosszas mesélésbe kezdett, hogy mik történtek velük azóta, hogy utoljára láttuk egymást, és meglepve vettem tudomásul, hogy ezeket a sztorikat a telefonon sem mesélték, amikor beszéltünk.
A Francois által vásárolt házban terveztük tölteni azt az időt, amíg itt vannak velem, és ennek megfelelően arra vettem az irányt.
– Ma este elmegyünk vacsorázni hármasban – kiabált be nekem Francois a fürdőbe.
– Remek, csak ne oda, ahol a múltkor voltunk, mert ott nem ízlett annyira a kaja.
– Nem oda megyünk, megnyugodhatsz – mosolygott rám, amikor kiviharzottam a fürdőből, majd miután egy szett fehérneműt kirángattam a szekrényből újra eltűntem a szeme elől.
– Megnyugodtam – szóltam mosolyogva, mikor ismét a szobába mentem.
Csak egy bugyi és egy melltartó volt rajtam, Francois ennek ellenére nem bámult meg. Ezt különösen szerettem benne, olyan, mint aki észre sem veszi azt, hogy majdnem semmiben parádézom előtte.
– Mi történt veled? – hallottam meg a hangját, mikor a tükör előtt álltam és azt néztem, melyik nadrágot vegyem fel a kezemben tartott kettő közül.
– Ezt hogy érted?
– Nagyobbak lettek a melleid – sétált oda hozzám és alaposan megbámult.
– Ne nézz már! – próbáltam eltakarni magam, de Francois nem hagyta.
– Tényleg nagyobbak – ráncolta a szemöldökét.
– Tudom. Az összes melltartómat ki kellett dobnom, mert egyik sem jó már rám – húztam el a szám. – És ha megkérhetlek, amíg itt vagytok, ne használd többet ezt a parfümöt, mert borzalmas az illata – fogtam be az orrom.
Francois felvonta a szemöldökét, majd a táskámhoz rohant és elővette belőle a noteszemet. Lázasan kezdte lapozgatni, majd tágra nyílt szemekkel bámult rám. Újra lapozgatni kezdte a noteszt, majd megint rám bámult.
– Ma reggel rosszul voltál, amikor hívtalak.
– Igen, és?
– Máskor is voltál már rosszul reggel? – kérdezte és újra lapozgatni kezdte a noteszt.
– Igen, de biztos az össze-vissza evéstől van. Megmondanád, hogy mit keresel a noteszemben? – kérdeztem türelmetlenül.
– Az utolsó menzeszed időpontját. Nincs felírva, csak a februári.
– Én… nem tudom…
– Kérlek, mondd, hogy csak elfelejtetted felírni, és hogy február óta megjött! Mondd, hogy csak véletlenségből hasonlóak a tünetek azokkal, amik annak idején a feleségemnél voltak!
– Miféle tünetek? Csak nem azt gondolod, hogy beteg vagyok? – rémültem meg.
– Mikor… együtt voltál Michaellel, védekeztetek, ugye? – kérdezett vissza ahelyett, hogy válaszolt volna. – Mert te ugye nem szedtél semmit és ő… Ana, mondd, hogy használtatok óvszert!
– Mi… én… – dadogtam.
Akárhogy gondolkodtam, nem tudtam felidézni egyetlen pillanatot sem, amikor Michael valahonnan elővarázsolt volna egy gumit… és… nem, egyetlen momentum sem volt, amikor megpillantottam volna rajta vagy…
– Te… te arra célzol, hogy a… tünetek arra utalnak, hogy… hogy…
– Arra – szólt Francois, majd nagyot sóhajtott. – Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy gyereket vársz Michaeltől.
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése