Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
44. fejezet
Vita és Ana irodája
Michael úgy hőkölt hátra a szavak hallatán, mintha legalább leprás lennék, és mivel nem akarja tőlem elkapni, inkább eltávolodik tőlem. A tekintete egy pillanat alatt telt meg szomorúsággal, de abban a pillanatban és abban a helyzetben engem ez a legkevésbé sem hatott meg.
– Hogy tehetted ezt velem? – kérdeztem suttogva, és mielőtt még válaszolhatott volna, tovább folytattam. – A terveidbe a saját családodat is belekeverted, és engem meg a kutyák elé vetettél. Mégis hogy a fenébe jutott eszedbe ez a nagy hülyeség? A legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy komolyan veszed azt, amit mondtam, vagy hogy megfordul a fejedben, hogy én komolyan gondoltam a szavaimat.
– Szeretlek – motyogta.
– De ez nem jogosít fel ilyenekre. Csapdát állítottál nekem, úgy, hogy a feleségedet is csapdába csaltad. Nem akartam itt maradni, én el akartam menni innen, de te erőszakkal marasztalsz.
– Nem akarsz elmenni – ellenkezett velem kemény hangon. – Csak nem mered nekem bevallani. Itt akarsz maradni… a közelemben, mert te sem bírnád ki nélkülem úgy, ahogyan én sem nélküled. Mondhatsz bármit, hazudhatsz akármit, tegnap bevallottad, hogy még mindig szeretsz. Szeretsz, ahogyan én is téged, és ez a legnagyobb és legfontosabb indokom arra, amit tettem.
– Tévedésben élsz – szóltam gúnyosan. – Én nem azt mondtam, hogy még mindig szerelmes vagyok beléd, hanem azt, hogy még mindig érzek irántad valamit – emlékeztettem, mire Michael szemmel láthatóan darabjaira hullott a csalódástól. – A kettő között van különbség, de azokat a szép érzéseket megölted ezzel a hülyeséggel, amit velem tettél – dörrentem rá. – Meg fogom találni a megoldást, hogy kimásszak ebből a lócitromból, amibe löktél, és akkor eltűnök innen és vissza sem fogok jönni – emeltem fel a kezem, és a mutatóujjammal fenyegetően bökdösni kezdtem a mellkasát.
Néhány mozdulat után azonban Michael elkapta a kezem, majd a másik, szabad kezével a lehető legközelebb rántott magához.
– Miért akarsz annyira elmenni? – kérdezte és kíváncsi tekintetét az enyémbe fúrta.
– Hogyhogy miért akarok elmenni? Azért, hogy a családommal legyek. A férjemmel és a lányommal – feleltem, és közben igyekeztem szabadulni tőle.
Ez a közelség nagyon, de nagyon nem tett jót nekem. Perzselő pillantása, mentolos lehelete, arcán a szexi borosta, testének közelsége és arcszeszének kellemes illata rögtön elgyengítettek és a lábaim remegni kezdtek.
Fejezzétek be! – szóltam szigorúan a térdeimre, de azok rám se bagóztak. Továbbra is remegtek.
Éreztem, hogy a dühöm kezd semmivé foszlani, ahogyan az önuralmam, valamint az erkölcseim is. Féltem a pillanattól, mikor elveszítem a fejem és szabad kezemmel kezdem kitapogatni izmos bicepszét, és jól kidolgozott mellkasát, valamint kockás hasát. Imádtam érinteni az erős testét, és nem csak az ujjaimmal, hanem a nyelvemmel és az ajkaimmal is. Előszeretettel öntöttem annak idején csoki szirupot a felsőtestére, majd nyalogattam és csókoltam le róla az utolsó cseppig, és beleborzongtam abba, ahogyan eszembe jutott, volt, hogy ő tette ezt velem, és azokban az esetekben a legtöbb barna folyadék a melleimre került. Még jobban megborzongok, mikor a szemeim előtt leperegnek, ő miként szabadított meg a sziruptól az ajkaival és a nyelvével, miközben kezei a testemen kalandoztak, főként a legérzékenyebb pontomon. Elfojtok egy nyögést, és parancsolok szabad kezemnek, nehogy elveszítsem a fejem, és lökjem fel őt a hatalmas asztalra, majd vadmacskaként szabadítsam meg őt a zakójától, majd tépjem szét az ingét, hogy újra érezzem ajkaim alatt az érintésemre meg-megfeszülő izmokat.
Tudtam, míg ilyen közel van hozzám, esélyem sincs arra, hogy egyetlen épeszű gondolatom legyen, így még elszántabban kezdtem szabadulni tőle, ő viszont még jobban magához vont, hogy a tervem ne sikerüljön.
Az ajtó felől kuncogás hangja szállt felém, de egyszerűen képtelen voltam elszakítani a pillantásomat Michaelről, hogy megtudjam, kitől jött a hang. Az ajtó halk kattanással csukódott be, és abban a pillanatban tudtam, hogy vagy Nora vagy Michael titkárnője áll a dolog mögött – lehet, ez is tervbe volt véve, hogy Michael így hozzám préseli magát, és kell majd valaki, aki „elrejt” minket a kíváncsi szemek elől.
– A lányodat még megértem, hiszen lerí rólad, hogy imádod őt, bár ki ne imádná, hiszen tündéri kislány – mosolygott –, de a férjed… – hallgatott el jelentőségteljesen, majd az eddig derekamon nyugvó kezét a tarkómra vezette, onnan pedig a hajamhoz, amiből aztán kihúzta a hajgumit. – Szeretem, ha össze van fogva a hajad, de akkor még gyönyörűbb vagy, ha kiengeded. Ha pedig meztelenül, kiengedett hajjal és a szeretkezéstől kipirult arccal fekszel mellettem, bármikor elhinném, hogy egy angyal vagy.
– Perverz! – róttam meg suttogva.
Azt hiszem, kár is lenne tagadni, hogy a bókoktól csak még jobban ellágyulok, legalábbis a hamarosan kocsonyává váló csontjaim ezt bizonyítják.
– Egy angyal, az egyetlen nő a földön, aki a perverz vágyaim kielégítheti, és akinek mindennél jobban vágyom, egyes egyedül én megadni mindent, ami csak az eszébe jut.
– Az előbb nem fejezted be a mondatot – emlékeztettem, miközben igyekeztem kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy megkérem, fektessen végig az asztalon és…
– Melyik mondatot? – motyogta.
– A lányomat még megérted, de a férjem… – emlékeztettem őt.
– Nem úgy tűnik, mintha elsöprő szerelem lenne közöttetek.
– Szeretem Francois-t – ellenkeztem Michaellel, és továbbra is szabadulni próbáltam.
– Efelől semmi kétségem, de a szerelem és a szeretet között van különbség. Én például szeretem a húgomat, de szerelmes vagyok beléd.
– Nem érdekel, hogy mit hiszel, szerelmes vagyok-e Francois-ba vagy sem. Nem kell neked semmit sem bebizonyítanom, sem pedig megcáfolnom. Ez csak az én dolgom, és nem tartozik rád – förmedtem rá, majd összeszedtem minden erőmet, és ellöktem magamtól.
Olyan volt, mintha egy csapásra észhez tértem volna, de nem tudtam eldönteni, hogy valóban azért, mert már több méter választott el tőle, vagy pedig, mert alaposan felhúzott.
– De rám is tartozik – ellenkezett. – Hogyne tartozna rám is. Igenis jogom van tudni, hogy a nő, akit szeretek, szerelmes-e valakibe.
– Tudod, hogy mihez van neked jogod? A nagy semmihez. Akarod tudni, hogy miért akarok a férjemmel menni? Mert ő mellettem volt, amikor te nem – ordítottam.
– Most a babára célozgatsz? – sziszegte. – Azért nem voltam melletted, mert nem is tudtam, hogy melletted kellene lennem, ugyanis egy átkozott szót sem szóltál!
– Nem szóltam, mert nem érdemelted meg! – ordítottam a képébe, de abban a pillanatban, hogy kimondtam, már meg is bántam.
Michael arca eltorzult a megbántottságtól és a fájdalomtól, nekem meg a szívem megszakadni készült a látványra.
Durva dolgot vágtam a fejéhez, holott nem gondoltam komolyan. Meg akartam őt bántani, de csak későn jöttem rá, hogy nem ennyire. Tudtam, mióta visszajöttem, már tudtam, hogy megérdemelte volna, hogy annak idején szóljak a babáról. Mégis… a felgyülemlett indulat más szavakat formált, melyek aztán el is hagyták a számat, és csak fájdalmat szültek. Michael elfordult tőlem, és kibámult egyenesen az ablakon. A levegő szakadozva áramlott be a tüdejébe a száján keresztül. Ismerten ezt a hangot, tudtam, hogy ez minek az előzménye, és abban is biztos voltam, hogy ha az bekövetkezik, azt nem fogom kibírni. Még egyszer nem.
Odaléptem hozzá, és kezemet a karjára tettem, hogy magam felé fordíthassam. Michael azonban nem hagyta, és a másik kezével lehúzta az enyémet a karjáról. Elszántam léptem közé és az ablak közé, hogy a szemébe nézhessek. Kezemet az arcára csúsztattam, mire lecsukott szemei résnyire kinyíltak, majd újra lecsukódtak.
– Bocsáss meg nekem azért, amit mondtam – szóltam suttogva. – Nem gondoltam komolyan. Annyira sajnálom.
– Igazad volt – motyogta. – Nem érdemeltem meg, hogy tudjak róla.
– De igen – erősködtem. – Olyan egy buta liba vagyok. Nem így akartalak megbántani.
Michael fájdalmasan felnevetett egy pillanatra.
– Azt hittem, azt akarod mondani, hogy nem akartál megbántani, de tévedtem. És nem vagy buta liba. Te vagy a legokosabb nő, akivel valaha találkoztam – nyitotta ki a szemeit és egyenesen az enyéimbe nézett.
Kezével az enyémet, mely még mindig az arcán nyugodott a szájához húzta, majd a tenyerembe csókolt.
– Nem csak azért tettem, amit tettem, hogy ne menj el. Hanem azért is, mert szükségünk van rád. Apa két kölcsön után is csődbe vitte a céget, és ha minden a régi kerékvágásban fut, akkor harmadjára is az fog történni, és akkor búcsút mondhatsz a pénzednek – engedte el a kezem.
– Komolyan azt gondolod, hogy majd én segíteni tudok rajtatok? – vontam fel a szemöldököm, és hitetlenkedve bámultam rá. – Nem vagyok Superwomen különleges képességekkel.
– Te csak macskanő vagy – villantak meg a szemei.
– Gondolhattam volna, hogy megnézted – háborodtam fel.
– Nem akartad elárulni, hát hogyne néztem volna meg – vigyorgott rám.
Bár cseppet sem volt kedvemre, hogy erről a témáról beszéljünk, de most az egyszer, csak miatta bevállalom, mert legalább ezzel elterelhetem a figyelmét arról a durva dologról, amit mondtam neki.
– Ó, minek hagytam ott – csaptam a homlokomra.
– Gyakran álmodok arról, amint rajtad van, sőt gyakran álmodom arról is, hogy sem az, sem semmi más nincs rajtad…
– Ne folytasd tovább, mert nem érdekel, hogy mikről álmodsz – vágtam közbe.
– De azt még mindig nem értem, hogy miért volt szükség arra a jelmezre – ráncolta a homlokát. – Talán… már untad, amiket… meg ahogyan… csináltunk és valami változatosságot… akartál? – dadogta rémülten.
– Dehogy. Csak Valentin nap volt, és meg akartalak lepni – rántottam meg a vállam. – Gondoltam, biztos szeretnéd, ha…
– Nem voltam és most sem vagyok Brian – vágott a szavamba és végigsimított az arcomon. – Persze a fantáziám beindult volna attól, ha olyan göncben látlak, de anélkül is minden csodás volt, és… Csak azt akartam ezzel mondani, hogy segédeszközök meg jelmezek nélkül is eszméletlen volt veled mindig, és az is maradt volna. Engem sosem kaptál volna rajta, hogy egy rendőr vagy bármilyen más jelmezes lánnyal szexelek. Mindig, majd’ minden percben rád vágytam, és most is csak rád vágyom.
– Feltűnt már, hogy a legtöbb beszélgetésünkkor szóba kerül a múlt? Mert nekem feltűnt, és nincs ínyemre – húztam el a szám. – Azóta sok minden változott, már nem vagyunk azok, akik annak idején. Mi is és a környezetünk is változott, ami miatt még inkább mások vagyunk. Nem akarok többé a múltról beszélni, sőt, a munkán kívül semmi másról sem – ráztam a fejem. – Nyilván ebből kikövetkeztetted, hogy csak és kizárólag munkakapcsolat lehet köztünk, és ha esetleg megfordult a fejedben az, hogy azzal, mert itt maradok, bármennyi esélyed is van, akkor tévedsz – magyaráztam neki határozottan.
– Nekem az fordult meg a fejemben, hogy mivel itt maradsz, és rengeteg időt fogunk együtt tölteni, egyre növekszenek majd az esélyeim nálad – szólt kis töprengés után.
– Tévedsz! – vágtam rá.
– Majd meglátjuk – kacsintott rám. – Most nem tartalak fel tovább, hagyom, hogy hazamenj és elújságold a férjednek, hogy itt kell maradnod… velem és az egyre növekvő kísértéssel, hogy ismét – hajolt a fülemhez – az ágyamba feküdj, úgy, mint két napja. És ha az megtörténik, Isten a tanúm rá, hogy kettő után nem állunk le, és addig foglak szeretni, míg mozdulni képtelenek leszünk a fáradtságtól. Ugye, milyen csábító ajánlat? – incselkedett velem, majd eltávolodott tőlem. – Holnap találkozunk, édesem! – köszönt el tőlem vidáman, majd az ajtó felé sétált, hogy ott hagyjon engem teljesen beindulva és kiszáradt szájjal, a levegőt kapkodva.
– Ezért még megfizetsz – szóltam rekedten, mire visszafordult felém egy pillanatra és csúfondárosan rám vigyorgott.
Francois kiakadt. Ez olyan nyilvánvaló dolog volt, mint hogy az ég kék, a fű pedig zöld – már ha nincsenek viharfelhők az égen, vagy nem borítja hó a talajt, és minden ilyen tényező, amely megmásítja a színűket.
Természetesen nem attól volt kiborulva ennyire, hogy nem megyek velük, hanem amiért Michael csapdába csalt, ilyen módszerekkel.
– Be kell vallanom, hogy egyre jobban kedvelem Michaelt – mondta egy perccel később, mikor már lenyugodott.
– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedtem rá, és közben a tenyeremmel jól karon vágtam a szavaiért.
– Küzd érted, bármi áron, és ezzel kivívja a tiszteletemet. Bizonyára nem lehetett könnyű rávenni az édesanyját, hogy a saját férje ellen szavazzon. De érted mégis megtette – szólt elismerően.
– És ezért emlékművet kellene neki állíttatnom? – horkantam fel. – És különben meg… marha jól esik, hogy ilyen remekül kezeled a dolgot. Látom, tojsz arra, hogy veletek megyek-e vagy itt maradok – sértődtem meg kissé.
– Tudod, hogy nem hagy hidegen a dolog – nézett rám gyengéden. – Ha tudnád, mennyire fogsz hiányozni – sóhajtott nagyot Francois.
– Persze, mert nem lesz, aki segítsen, melyik nyakkendőt válaszd az aktuális ingedhez – vágtam vissza. – Na, én felmegyek összepakolni – fordultam sarkon és indultam az emelet irányába.
– Összepakolni? – szólt utánam Francois. – De hát maradsz, akkor minek összepakolni?
– Gondolom azért, mert elköltözöm – fordultam vissza felé.
– Minek? – vonta fel a szemöldökét.
– Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy egy ekkora házat fenn tudok tartani egyedül. Még ha így is lenne, akkor sem laknék itt egyedül. Szerintem visszakönyörgöm magam anyához, vagy albérlet után nézek – töprengtem el.
– Te megvesztél? Itt ez a ház, de te költözni akarsz! – csóválta a fejét.
– Most mondtam el, hogy miért.
– És mit csinálsz akkor, ha jövünk Cyppel?
– Jöttök? – kérdeztem vissza.
– Ha itt maradsz, és már pedig úgy néz ki, hogy itt kell maradnod, akkor csak nem gondolod komolyan, hogy karácsonykor látjuk egymást legközelebb?
– Amikor csak lehet, mennék Párizsba.
– Erről szó sem lehet! Nem hagyom, hogy egyedül hozz áldozatokat. Felváltva utazunk, oké? – ajánlotta, én pedig örömmel bólintottam a dologra. – Még így is költözni akarsz?
– Igen. Mikor majd jöttök, akkor mind itt alszunk, de egyedül nem maradok.
– Ahogy gondolod – hagyta rám.
A könnyeim patakokban folytak a reptéren délután, mikor elbúcsúztam Francois-tól és Cyprientől.
– Annyira fogtok hiányozni – szipogtam, majd újra zokogni kezdtem. – Nagyon vigyázz magadra, kicsikém! – pusziltam meg Cyprien feje búbját.
– Te is, anyuci, nagyon, de nagyon vigyázz magadra! – ölelt meg. – És légy egy kicsit engedékenyebb Michaellel! – kuncogott.
– Igaza van – állt a lánya mellé Francois is.
– Valamiért az az érzésem, hogy nem csak miattam jössz majd egész gyakran Bostonba. Ja, már tudom is, hogy miért még. Mert szinte levetkőztetted a szemeiddel a barátnőmet – suttogtam a fülébe Francois-nak, mikor őt is megöleltem.
– Halvány egy ég adta fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – tette az ártatlant, ugyanúgy, mint mindig, ha Julie szóba jön.
– Na, engem ezzel nem etetsz meg, ismerlek már, mint a rossz pénzt. De ne aggódj, átadom majd neki az üzeneted, hogy sokszor csókoltatod, és alig várod, hogy Bostonba gyere és összefussatok.
– Nehogy ilyet mondj neki! – förmedt rám Francois.
– Miért is? – tudakoltam kíváncsian.
– Mert csak hiú reményeket keltenél benne. Közte meg köztem nincs és nem is lesz semmi.
– Te még nálam is makacsabb vagy – csóváltam a fejem.
– Meglehet, de akkor sem lehet köztem és Julie között semmi sem.
– Ne mondj le a szerelemről, csak mert Cyp anyukája… – haraptam el a mondatot.
– Ezt beszéljük meg máskor inkább! – ajánlotta Francois.
– Rendben, de egyszer tényleg beszélni fogunk erről – bólintottam, majd újra megöleltem mindkettőjüket.
Anya boldogan egyezett bele, hogy ismét nála lakjak, és le sem tagadhattam volna, hogy ettől mennyire megkönnyebbültem. Nem igazán lett volna kedvem egyedül élni egy bérelt lakásban. A házban a régi szobámat kaptam meg, úgyhogy oda kellett felvonszolnom a bőröndjeimet és velük együtt magam is. Hullafáradtan dőltem be az ágyba ruhástul, de mégsem tudtam elaludni. Végül bárányok helyett a bőröndöket számoltam, hogy mennyiből kell kipakolnom majd, és a végeredménytől vagy elájultam, vagy az agyam képtelen volt feldolgozni az infót és inkább kikapcsolt és álomba merített.
Mikor felébredtem, kint vaksötét lett volna, ha az utcai lámpák nem működnek. A digitális óra szerint fél öt volt, mikor kikecmeregtem az ágyból. A fekete bőröndből – amelyben a piperecuccok és a tisztálkodáshoz szükséges dolgok volt – kivettem törölközőt meg tusfürdőt és a fürdőbe vonultam. Egy forró zuhany után már használhatónak éreztem magam, és miután rendbe szedtem magam, nekiláttam a bőröndökből való kipakolásnak.
Míg a ruháimat akasztottam be a szekrénybe, akaratlanul kezdtem Michaelre gondolni és arra, ami tegnap történt. Abban biztos vagyok, hogy meg kell tartanom a távolságot kettőnk között, mert a végén még tényleg megint az ágyában fogok kikötni… vagy az íróasztalán. Megráztam a fejem, hogy a nem kívánt gondolatokat kiűzzem a fejemből, amikben egy régi fantáziám valósult meg, miszerint Michaellel az irodájában szeretkezem az íróasztalán.
– Javíthatatlan vagy, Ana! – szóltam lemondóan. – Michaelnek igaza volt, mikor felvette azt, hogy a maradásommal és azzal, hogy sok időt fogunk együtt eltölteni, egyre növekszenek majd az esélyei. Ezt viszont nem hagyhatom. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan távolítsam el magamtól a lehető legmesszebb.
Egy óra múlva, mikor már a nadrágjaim és a felsőim is bepakolásra kerültek a szekrénybe, sem tudtam, hogy mihez kellene kezdenem, de végül úgy döntöttem, hogy amikor aktuális lesz a dolog, akkor foglalkozom majd ezzel a problémával.
Másfél órával később az aukciós ház parkolójában már egyre aktuálisabbnak tűnt a gond, hogy miként tartsam magamtól távol Michaelt. A dolog még sürgetőbbé vált, mikor kiszállva a kocsiból, megláttam, hogy éppen akkor kanyarodott be az épület parkolójába. A táskám természetesen beakadt a kézifékbe, a kocsi kulcs kiesett a kezemből, az volt az érzésem, hogy az univerzum összeesküdött ellenem és feltett szándéka, hogy összefussak Michaellel. Minél gyorsabban szerettem volna bezárni az átkozott kocsit, annál jobban remegett a kezem és vétettem el a zárat.
– Hogy az ördög vinne el! – sziszegtem a kulcsnak és újra megpróbáltam a zárba illeszteni.
Majdnem felnevettem örömömben, mikor végre sikerült bezárni a kocsimat. Sietős léptekkel mentem a bejárat felé, ahonnan még visszanéztem és láttam, hogy Michael éppen kiszáll az autójából.
Az irodák emeletére érve kiléptem a liftből, majd egy titkárnőt kezdtem keresni, aki megmondja, melyik lesz az én irodám.
– Mrs. Legrand? – hallottam meg magam mögött egy kedves hangot.
– Igen – fordultam felé.
– Én vagyok a titkárnője, April. Jöjjön velem, megmutatom az irodáját – mosolygott rám.
– Rendben – bólintottam.
– Ez lenne az – mutatott egy helyiségre. – Mr. Burns irodája mellett van – magyarázta, mikor beléptünk a szobába.
– Egész nap nézhetem majd Ryant, pompás – húztam el a szám, ahogyan az irodák közötti üvegfalat megláttam.
– Elnézést, rosszul fogalmaztam. A fiatalabb Mr. Burnsé az az iroda.
– Még pompásabb – sóhajtottam nagyot.
Így aztán hogy legyek távol tőle, ha néhány méter választ majd el minket egymástól, meg egy üvegfal, amin keresztül egész nap láthatom?
Valamit akkor is tennem kell – határoztam el magam.
– April, ugye? – kérdeztem, mire bólintott. – Megvan az első feladatom számodra.
– Mi lenne az asszonyom? – érdeklődött kíváncsian.
– Nem engedheted be az irodámba Michaelt, semmilyen indokkal.
– Ahogy akarja – bólintott. – Ha bármire szüksége lenne, akkor csak szóljon – mondta még, majd kiment az irodámból.
Épphogy csak lettem a táskámat az asztalra, és leültem a székembe, amikor meghallottam Michael hangját.
– Ana itt van?
– Igen, uram, de nem mehet be!
– Mi az, hogy nem mehetek be?
– Mrs. Legrand megparancsolta, hogy nem mehet be – felelte April. – Uram, ne menjen be!
– Mi folyik itt? – rontott be Michael, majd becsapta maga után az ajtót és kulcsra zárta. – Mit jelentsen az, hogy nem jöhetek be?
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése