Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
42. fejezet
Michaellel a mosdóban
Ellentétben a néhány órával ezelőtti zuhannyal, most a hideg vizet folyattam magamra, és nem a forrót. Vacogtam a zuhanykabinban, de jelen pillanatban nem érdekelt. Fürdőköntösbe bugyolálva magam mentem vissza aztán a szobámba, de majdnem felsikoltottam, amikor megláttam az ágyon ülő Francois-t. Kezemet a majd’ kiugró szívemre nyomtam, majd bosszúsan vontam felelősségre őt, hogy mit keres a szobámban.
– Beszélnünk kell – felelte egyszerűen.
– Mégis miről? – kérdeztem kelletlenül.
Szerettem Francois társaságát, az éleseszűségét, és a humorát, de most kivételesen ő volt az utolsó személy, akinek vágytam az ittlétére. Egyedül akartam lenni, be akartam magam fészkelni az ágyamba és addig gondolni Michel érintéseire, míg el nem nyom az álom. De a drágalátos férjem keresztül húzta a terveimet.
– Rólad, és arról, amit tettél.
– Most jön a hegyi beszéd, hogy hiba volt, és hogy egy utolsó cafka lett belőlem, amiért bebújtam Michael ágyába? Tudod mit? Ezzel nem mondanál újdonságot, mert én is ezt gondolom magamról, másrészt viszont nem érdekel, mert csodás volt vele.
– Nem nevezlek cafkának, és szerintem nem volt hiba – rántotta meg a vállát. – Még mindig szeretitek egymást, ez nyilvánvaló, és elég nagy volt rá az esély, hogy megtörténik, míg itt vagyunk.
– Akkor mit akarsz, Francois? – kérdeztem nyűgösen, és befeküdtem az ágyba.
– Haragszol rám – mondta szomorúan. – Sajnálom, Ana, amiért vissza kell mennünk, tényleg őszintén sajnálom. Nem is tudod elképzelni, hogy mennyire. Szeretnék itt maradni, mert látom, hogy boldog vagy, de nem tehetem. Gondolkodtam, hogy milyen megoldás lenne a legjobb a kialakult helyzetre, és azt hiszem, hogy tudom is, mit kellene tennünk.
– Miről beszélsz? – kérdeztem rémülten.
– Köszönök mindent. Azt, hogy ennyire szereted a kislányomat, hogy úgy bánsz vele, ahogyan a sajátoddal tennéd. Hálás vagyok, amiért mellettem voltál, és támogattál mindenben, de eljött az a pillanat, amikor mindkettőnknek be kell látnunk, hogy ez a házasság többé már nem működik. Az elmúlt másfél évben kölcsönösen szükségünk volt egymásra, és akkor minden rendben volt, de most… kettőnknek két különféle kötelezettségeink vannak, és önzőség lenne azt kérnem, hogy gyere velem, hiszen nyilvánvaló, hogy maradni akarsz. Szólok Danielnek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, intézzük el a válást, és szabad lehetsz. Itt maradhatsz és rendbe hozhatod a dolgokat Michaellel, Julie mellett lehetsz, és mindent bepótolhattok, amit csak elmulasztottatok egymás életéből az elmúlt időben.
– Francois, állj! – szóltam rá. – Nem akarok elválni – ráztam a fejem. – Ti vagytok Cypriennel az én családom, és lehet, hogy mi nem vagyunk igazi házasok, akiket a szerelem, a vágy és hasonlók összekötnek, de a barátom vagy, aki fogta a kezem a kórházban, aki átölelt és hagyta, had sírjak a vállán, amikor kiderült, hogy elveszítettem a kisbabámat. Szeretem Michaelt, az életemnél is jobban, de nincs értelme itt maradnom. Nem fog elválni Daphne-tól, ha akarna, sem tudna, és kizárt dolog, hogy a szeretője legyek. Történt, ami történt közöttünk nem régen, de ettől változatlan marad minden. Még mindig hiszem, hogy a tündérmese, miszerint Michael elválik a feleségétől és egy hatalmas gyémántgyűrűvel a kezében térdel majd előttem örök hűséget és szerelmet fogadva, és mosolyogva vallja meg nekem, hogy minden vágya az, hogy hozzámenjek, soha sem fog valóra válni. Mindig is Daphne férje lesz, én pedig a te feleséged, legalábbis addig, míg bele nem szeretsz valakibe, akit aztán feleségül szeretnél venni.
– Tudod jól, hogy nem tervezem, hogy bárkibe is beleszeretek, úgyhogy készülj, Ana, mert a mi házasságunk holtomiglan-holtodiglan lesz – mosolygott rám.
– Istenien hangzik – forgattam a szemeimet, de azért megeresztettem én is egy halvány mosolyt.
– Akkor velünk jössz? – kérdezte és az addigi mosoly lefagyott az arcáról és komolyság vette át a helyét.
– Igen, úgy tervezem, hogy visszamegyek veletek Párizsba. Persze, néha majd egy-két napra ide kell utaznom az aukciós ház miatt.
– Elmondtad neki? – érdeklődött Francois, és pontosan tudtam, hogy kire céloz.
– Nem. Michael nem tud róla, és nem is akarom, hogy az utolsó pillanatig megtudja. Jobb így, elkerülök egy kellemetlen beszélgetést vele.
– Ahogy akarod, Ana. Holnapután kora délután indulunk, már foglaltattam jegyeket is – szólt még, majd kisétált a szobámból.
Kikeltem az ágyból, majd a táskámhoz mentem és kivettem belőle az altatómat. Ritkán folyamodtam ahhoz, hogy gyógyszer segítségével aludjak el, de nem akartam egész éjjel virrasztani, így tudtam, most nincs más lehetőségem. A kis asztalon lévő kancsóból öntöttem egy kis vizet az egyik pohárba, majd bevettem a gyógyszert és visszafeküdtem az ágyba. Az álmosság hamar erőt vett rajtam, és én örömmel adtam meg neki magam.
Az ablakon beszűrődő fény volt, mely felébresztett. Az éjjeli szerkényen lévő óra szerint negyed kilenc volt, és ettől a ténytől ugrottam ki a pihe-puha ágyamból. Kótyagosan botorkáltam be a fürdőbe és egy ébresztő zuhanyt vettem. Miután emberi külsőt varázsoltam magamra, visszabattyogtam a szobámba, és a szekrényhez lépve, kirángattam onnan néhány ruhadarabot. A cipőm sarka kopogott a márvány lépcsőn, ahogyan a földszint felé haladtam és bizonyára a hangra sétált ki a nappaliból Francois.
– Ne nézz így rám! – motyogtam. – Tudom, hogy akkor is jobban néznék ki, ha a kutya szájából rángattak volna ki. Legszívesebben visszafeküdnék, de be kell mennem Julie-hoz, beszélnem kell vele az utazásunkról.
– Rendben van – bólintott. – Lehet, hogy Michael is ott lesz – szólt kis töprengés után.
– Köszi, hogy eszembe juttattad – morogtam, majd a kabátom cipzárjának felhúzása után a garázs felé indultam.
Francois-ról tudni kell, hogy egy pillanat alatt képes az ember gyomrába egy hatalmas csomót varázsolni. Igyekeztem elodázni a pillanatot, amikor azon kellene aggódnom, hogy esetleg Michael is ott lesz, és ki tudja, hogy mi lesz a tegnapi… dolognak a következménye, erre, naná, hogy szóba hozza. Ez az egyetlen, amit nem csípek Francois-ban, ettől eltekintve mondhatni ő a tökéletes pasi vagy valami hasonló. A szívem a torkomban dobogott, amikor leparkoltam a kórház előtt – az utolsó a bejárathoz közel eső hely lévén – pontosan Michael kocsija mellé. Nagyokat sóhajtottam, majd vettem egy hatalmas adag bátorságot és kiszálltam a kocsiból. Egy csomó embert magam elé engedtem a liftnél, így csak a harmadik „csoporttal” tudtam felmenni Julie-hoz, de még azt is keveselltem.
Ha volt bátorságod tegnap elmenni Michaelhöz, hogy bebújj az ágyába, akkor most ahhoz is legyen, hogy szembenézz a következményekkel – rótt meg egy belső hang és teljes mértékben egyetértettem vele. Ennek ellenére félősen nyitottam be Julie kórtermébe.
Az első pillanatban hátratántorodtam a kis csapattól, aki összeverődött a szobában, de aztán mosolyt erőltettem az arcomra, és besétáltam, majd becsuktam magam után az ajtót. Egy pillanatig úgy hittem, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy bejelentsem, holnap visszamegyek Párizsba, és tudtam, ha most nem mondom el nekik, akkor csak az indulás előtt néhány órával fogják megtudni, amikor elbúcsúzom valamennyiuktól.
– Sziasztok! Örülök, hogy mind itt vagytok, ugyanis… szeretnék valamit bejelenteni – folytattam volna, de Nora a szavamba vágott.
– Végre, hogy itt vagy, már vártunk – mosolygott rám.
Úgy döntöttem, hogy a nagy bejelentést később ejtem meg, ugyanis nincs jogom egyrészt Julie, másrészt pedig a többiek kedvét elrontani. Ez a nap Julie-ról szól és önzőség lenne magamat állítani a középpontba.
Nora mellett ott állt Michael, aki különös arckifejezéssel bámult rám. Talán vágyakozóan tekintett rám, de nem hagytam magamnak időt arra, hogy megfejtsem, ugyanis Noráékra koncentráltam.
– Hogy vagy? – intéztem a kérdést Julie-nak.
– Egész jól – felelte.
– Sőt, annyira jól, hogy ma este egy kisebb összeröffenést tervezünk a tiszteletére, amire természetesen neked is el kell jönnöd – hadarta Nora.
– Sajnálom, de nem fog menni – tiltakoztam. – Megígértem Cypriennek, hogy a ma estét vele töltöm – találtam ki az első kifogást, ami az eszembe jutott.
– Akkor hozd el őt is – vágta rá Nora.
– Ez az, Ana – erősködött Julie is –, sőt a csigautáló férjedet is meg akarom ismerni – folytatta, mire Michael csúnyán nézett rá. – Most mi van? – kérdezte Julie összezavarodottan. – Valami rosszat mondtam?
– Majd megkérdezem őket – bólintottam.
– Nem fogadok el nemleges választ. Hát meg tudnád tagadni egy kómából felébredt embertől, hogy teljesítsd a kívánságát? – nézett rám kérlelően.
– Rendben, ha nem akarnak elmenni, akkor majd kényszerítem őket – adtam be a derekam. Hogy ezért még mit fogok Francois-tól kapni.
Igyekeztem levegőnek nézni Michaelt, hogy a félreértéseket és az esetleges bonyodalmakat elkerüljem, de mondhatni nem könnyítette meg a helyzetemet. Folyton a közelemben lebzselt, míg Julie-nál voltam, bár, ha úgy nézzük egy szobában voltunk, így akárhol is volt, a közelemben tartózkodott. A szemem sarkából láttam, hogy folyton engem bámult, és mikor velem szembe ült le, az sem kerülte el a figyelmemet, hogy leplezetlenül mér végig a tekintetével, hosszasan elidőzve a combjaimon és a melleimen. Egy alkalommal láttam, hogy miközben engem nézett, megnyalta a száját és ettől a forróság végigszáguldozott a testemen.
Ki kell vernem őt a fejemből! – ismételtem sokadszorra az idő alatt, míg a kórházban voltam, de akárhogyan is igyekeztem figyelni a témákra, amikről a többiek beszéltek, egyszerűen nem ment. Folyton csak Michael járt az agyamba és a szenvedélyes szeretkezésünk. Minél jobban igyekeztem elűzni a képeket a fejemből, annál jobban kísértettek. El akartam felejteni, hogyan szorította az ő meztelen testéhez az én szintén meztelen testemet, nem akartam arra emlékezni, hogy milyen volt újra az övé lenni, de nem tehettem semmit sem, ugyanis a tudatalattim nem akarta, hogy elengedjem ezeket a dolgokat.
Mikor aztán a mosdóba mentem, láttam, hogy Michael követ engem. Gyorsabban szedtem a lábaim, és biztos voltam benne, hogy a mosdóba nem fog követni, esetleg csak kint megvár. Tévedtem!
Néhány másodperccel utánam rontott be a helyiségbe, és ragadta meg a derekam, majd nyomott neki az egyik WC ajtajának. Egy pillanatra a szemembe nézett, majd kezét a tarkómra csúsztatta és megcsókolt. Nem akartam esélyt adni magamnak, hogy élvezzem a dolgot, így a mellkasára téve a kezem ellöktem magamtól.
– Mégis mit képzelsz? – förmedtem rá.
– Ó, szóval te beállíthatsz hozzám, hogy aztán előírd nekem, csak egyszer fektethetlek le, de mikor én akarok valamit, akkor az le van ejtve – dörrent rám mérgesen, majd újra hozzám lépett, és ismét megcsókolt.
Hiába akartam ellökni, nem sikerült, hiszen sokkal erősebb volt nálam. Végül nem láttam más megoldást, mint az alsó ajkába harapni, de nem ám finoman. Egy hangos „áú”-val hozta a tudomásomra, hogy érezte a dolgot, majd eltávolodott tőlem. Kezét egyből a szájához emelte, és mindketten döbbenten vettük észre, hogy az vérzik. A bűntudat egy pillanatra átvette felettem az uralmat, és borzasztóan éreztem magam, amiért bántottam, de aztán észhez tértem és rájöttem, hogy az ő hibája, minek csókolt meg.
– Megmondtam, amit megmondtam. Egyetlen alkalom és nem több, és az az alkalom tegnap este meg is történt.
– Most én jöttem utánad, és mondom azt, hogy akarok egy alkalmat veled, és ahogyan tegnap te nem tűrted volna el a visszautasítást, így most én nem fogom.
– Ha jól vettem észre, akkor eszed ágában sem volt tiltakozni, de nekem most van. Nem akarok lefeküdni veled – hazudtam. – Tegnap össze voltam zavarodva, és azért tettem azt, amit, de ennyi volt.
– Ne tagadd, hogy hatással vagyok rád! – nézett rám öntelten. – Remegsz, akárhányszor hozzád érek, és nem tudsz nekem ellenállni. Ez kiderült az első napon is. Akkor még foghattad az újdonság érzésére, hogy olyan hosszú idő után ismét találkoztunk, de azóta rég hozzá kellett volna szoknod a jelenlétemhez. De nem így van, és az egyetlen magyarázat erre az, hogy még mindig érzel valamit irántam és nem is akármit.
– Hú, de okosnak hiszed magad ettől az elmélettől – gúnyolódtam. – Tudod mit? Oké, bevallom, hogy kívántalak, őrülten kívántalak, azért mentem el hozzád, de ennyi volt. Nem akarok tőled semmit, soha többé. A mi történetünknek már rég vége van, sőt talán nem is volt olyan, ugyanis sohasem voltál csak az enyém.
– Mindig is csak a tiéd voltam, ahogyan azóta is csak a tiéd vagyok, amióta leléptél. Lett volna alkalmam arra, hogy lefeküdjek lányokkal, ó, még mennyi alkalom, de nem akartam. Csak rád vártam, azt akartam, hogy ha újra lefekszem majd egy nap valakivel, az te legyél – mondta gyengéden pillantva rám.
– És ezért mit vársz, talán tapsot? – gúnyolódtam vele továbbra is, majd valóban tapsolni kezdtem. – Micsoda áldozat volt a részedről, hogy csak nekem, egyedül nekem tartogattad magad. Ezért díjat érdemelnél „a férfi, akinek megannyi alkalma volt szexelni, de ő mégis ellenállt, és nekem tartogatta magát” címmel.
– Ne gúnyolódj velem! – szólt megbántottam. – Ez az igazság.
– Sajnálom, ne haragudj – hajtottam le a fejem. – De meg kell értened, hogy a tegnap történteknek nem lesz folytatása.
– Miért nem? Nem volt jó?
– Dehogynem. Jó volt, á, dehogy jó, egyenesen csodálatos, de nekem családom van.
– Akkor mi a baj? – kérdezte felemelve a fejem, hogy ránézhessek.
Úgy tett, mintha az utolsó szavaimat meg sem hallotta volna.
– Michael – kezdtem kétségbeesetten –, nem tudom, hogy mit akarsz, és mit vársz tőlem.
– Téged akarlak. Azt akarom, hogy mindent újrakezdjünk, tiszta lappal – felelte határozottan.
– De nem lehet, nem érted? Ez az egész egy őrültség, amit én nem akarok. Kérlek, menj ki!
Hátat fordítottam neki, mert nem akartam látni az arcán dúló érzelmeket, nem akartam elgyengülni és felajánlani neki mindenemet azért, hogy szeressen. Hallottam, ahogyan nem sokkal később valóban megindul az ajtó felé, majd kilép a mosdóból. Arcomat a kezeimbe temettem, és küzdöttem az ellen, hogy elbőgjem magam.
Mosolyt erőltetve az arcomra mentem vissza a kórterembe néhány perccel később. Az ott lévők nem is tudták volna letagadni, hogy tisztában vannak azzal, hogy Michael hová ment az előbb. Nem hittem, hogy részletesen beszámolt volna a történtekről és a többiek arcán lévő értetlenség csak ebben erősített meg. A tekintetüket közöttem és Michael között váltogatták, de igyekeztek feltűnésmentesen csinálni.
– Ana, minden rendben? – kérdezte aggódva Julie.
Talán mégis volt valaki, aki nem vette észre ezt a feszültséget közöttem és Michael között.
– Persze – hazudtam. – Én csak… mennem kell.
– Hisz csak most jöttél – szomorodott el. – Megtennétek, hogy kettesben hagytok minket? – pillantott a többiekre, akik bólintottak és kimentek a helyiségből. – Mi a baj?
Haboztam legalább egy percig. Nem tudtam, hogy megoszthatom-e vele, hogy mi történt valójában. Nem az volt a gond, hogy nem bíztam abban, hogy Julie diszkréten kezeli a dolgokat, egyszerűen csak… talán ahhoz volt köze, hogy a szüleimen kívül senki sem tudott arról, hogy a házasságom Francois-val nem éppen szerelemből köttetett. Julie eléggé a korral járt, és tudta, hogy mit jelent a megcsalás szó, és bár esetemben ez nem volt egészen az, hiszen nem vagyok szerelmes a férjemben, de valamilyen szinten mégis a házasságtörés fogalmába tartozik a dolog. Hiszen Francois így vagy úgy, de a férjem, az ő nevét viselem és vele osztom meg a gondolataimat és a titkaimat és az életemet is. Féltem bevallani Julie-nak, hogy lefeküdtem Michaellel, persze egy pillanatig azon is elgondolkodtam, hogy lehet, ő már tud a dologról, de ha így lenne, biztos vagyok benne, hogy már alaposan kifaggatott vagy leszidott volna. Tényleg el akartam mondani Julie-nak, de akkor bizonyára feltett volna rengeteg kérdést, amik nagy részére hazugság lett volna a válaszom. Egyszerűen nem vallhattam be neki, hogy nem szeretem Francois-t, nem akartam, hogy a legszükségesebb embereken kívül bárki is tudjon a dologról.
– Nincs baj – próbáltam megnyugtatni őt és magamat is. – Csak eléggé fáradt vagyok – füllentettem ismét, miközben odasétáltam hozzá és leültem az ágya szélére. – Otthon majd pihenek egy kicsit, és jobban leszek majd, mint új koromban – mosolyogtam rá.
– Ana, ismerlek és pontosan ezért tudnom, hogy valamit titkolsz. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – tette a kezét az enyémre. – Gyerünk, Ana, mondd el.
Tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni, amíg nem dalolok, mint a kismadár, ezt viszont nem tehettem. Sürgősen egy elfogadható magyarázattal kellett neki szolgálnom.
– Valóban van valami, amiről tudnod kell – kezdtem lassan kiejtve a szavakat. – De erről még nem szeretnék beszélni, viszont megígérem, hogy este elmondom neked.
– Rendben – mosolygott rám.
Még egy kis ideig beszélgettünk, aztán valóban haza indultam a kórházból. Francois a nappaliban volt – mint általában – és egy újságot lapozgatott a kanapén ülve.
– Hogy ment? – pillantott rám.
– Sehogy. Nem mondtam el neki, de van valami, ami miatt ki fogsz akadni.
– Ki vele!
– Este bulit csapnak Julie tiszteletére, és neked is ott kell lenned.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott határozottan és az újságot az asztalra hajította. – Én aztán el nem megyek. Igazán kimenthettél volna valamivel.
– Na, Francois, ne legyél már ilyen! Nem lesz olyan rossz, esküszöm. Maradunk egy kicsit, bejelentem, hogy holnap elutazunk, aztán hazajövünk. Gyerünk, egyezz bele – nyafogtam.
– Nem – rázta a fejét hevesen és összefonta a kezeit a mellkasa előtt. – Nem megyek el.
– De jössz – makacskodtam.
– Nem!
– De igen, és erről nem nyitok vitát. A legjobb barátnőmről van szó, akiről még csak egy képet sem néztél meg. Itt az ideje, hogy megismerd, és meg is fogod – csattantam fel. – Mind a hárman elmegyünk, törődj bele – mondtam még, majd sarkon fordultam és felmentem a szobámba.
Miközben feltúrtam a szekrényt egy normális ruha után kutatva, rádöbbentem, hogy a buli helyét és idejét meg sem mondták, így felhívtam a kórházat és Julie szobáját kértem. Reméltem, hogy ő tud nekem némi információval szolgálni. Csak a hatodik csörgésre vette fel, de aztán elmondta, hogy a kávézóban lesz este nyolckor. A beszélgetésünkből még az is kiderült, hogy Carol nem igazán örült neki, hogy egy estére ki akar szabadulni a kórházból, ezért neki is ott kell lennie, mint Julie orvosi felügyeletének.
Akárhogy küzdöttem a fáradság ellen, abban a pillanatban, hogy letettem a fejem a párnára, elnyomott az álom.
A délutánban jártunk már jócskán, mikor felébredtem és nyújtózkodva keltem ki az ágyból.
Legalább egy órán át pepecseltem a fürdőszobában, míg lezuhanyoztam és megmostam a hajam. A hajszárítóval a kezemben mentem vissza a szobába, majd leültem az ágy szélére, és bekapcsoltam a TV-t. Eléggé feltekertem rajta a hangerőt, majd a hajszárítót bedugtam és szárítani kezdtem a hajam. Miután végeztem vele, a konyhába csoszogtam és csináltam magamnak egy szendvicset. A szakács, akit Francois felvett, hadakozott mondván, ez az ő feladata, de én nem engedtem neki.
Negyed hét volt, mikor elkezdtem készülődni, de tanácstalanul álldogáltam a szekrény előtt, ugyanis néhány órával azelőtt sem jutottam dűlőre a ruhát illetően. Hosszas gondolkodás után aztán a piros, egyszerű, ujj nélküli ruhámat vettem ki a szekrényből, hozzá pedig egy szintén piros magas sarkút választottam. A hajamat teljesen kiegyenesítettem, a szememet fekete szemceruzával kihúztam, a számra pedig szájfényt kentem, majd miután felöltöztem, már indulásra készen voltam. Cyprien a szobájában már szintén indulásra készen volt egy sötét farmerben, egy hableányos pólóban, és egy rózsaszín pulóverben.
– Nagyon csinos vagy, anyuci – mosolygott rám, mikor beléptem a szobájába.
– Köszönöm, kicsim – mentem oda hozzá és megöleltem. – Te is nagyon csinos vagy.
– Köszi, anyuci.
– Ugye nem baj, hogy elmegyünk? – néztem rá kíváncsian.
– Nem – rázta a fejét. – Már nagyon várom, hogy menjünk és lássam Julie nénit, mert azért mégis más lesz, mint amilyen a kórházban volt – mondta, miközben a földszint felé indultunk. – Most beszélhetek is vele, és ébren lesz. Ugye, anyuci, nem lett semmi baja Julie néninek a kómától?
– Nem, ne aggódj, csak még egy kicsit gyenge a sok alvás miatt, úgyhogy egy kocsiban fog ülni.
– Olyanban, mint azok, akik nem érzik a lábukat? – kérdezte rémülten.
– Igen, de csak kevés ideig lesz benne, és nem azért, mert nem érzi a lábát.
– Akkor jó – könnyebbült meg.
Francois a lépcső aljában várt minket és mosolyogva nézett végig rajtunk.
– Mindenki irigykedni fog, amiért ilyen gyönyörű feleségem és kislányom van – bókolt.
A kezében két kabát volt, az egyiket rám, a másikat pedig Cyprienre segítette fel, majd a lányát az ölébe kapta és mindhárman megindultunk kifelé.
Cyp a kocsiban természetesen hátul ült az ülésmagasítójában, én az anyósülésen foglaltam helyet, Francois pedig vezetett.
Julie szerint anya, Sharon és Susan gondoskodnak az ételről, valamint az italokról, de azért Francois a kezembe nyomott két üveg pezsgőt, hogy fogjam az úton, valamint egy csokor virágot is.
– Hát ez? – kérdeztem tőle és a virág felé intettem a fejemmel.
– Julie-nak lesz, neki is illik vinni valamit – magyarázta.
– És mi van akkor, ha azt mondom, hogy Julie utálja a liliomot? – vontam fel a szemöldököm.
– Julie nem utálja a liliomot. Emlékszem, mert már mesélted egyszer, hogy valamelyik barátjához hozzávágta a gerbera csokrot, amit az egyik szülinapjára kapott. A pasi azzal mentegetőzött, hogy Julie azt mondta, hogy szereti a gerberát, mire ráordított a fiúra, hogy a liliomot szereti, de a gerberát utálja.
– Téged aztán nem lehet elbizonytalanítani.
– Hát nem – vigyorgott rám egy pillanatra, majd aztán újra az utat nézte.
A kocsiban lévő óra szerint nyolc óra előtt hét perccel értünk oda a kávézó elé. Az ünnepelten és Carolon kívül már mindenki ott volt. Susan és Sharon épp sündörögtek az italos asztal körül és az üdítőket rendezgették, anya apával beszélgetett jó hangulatban, Antonio, Nora és Michael pedig az egyik asztalnál nevetgéltek. Daphne-t viszont semerre se láttam, hála a jó égnek, úgy tűnt, hogy ő nem jött el a bulira. Mikor beléptünk az ajtón minden szem ránk szegeződött. Sharon, anya és apa egyből felénk vették az irányt. Anya és apa szinte kitépték a kezeimből Cyprien és abban a pillanatban ismét csak hálát adtam azért, hogy úgy szeretik Cypet, mintha valóban az én lányom lenne. Sharon elvette Francois-tól a pezsgőket, majd miután letette őket az asztalra a virágot is elkérte és letette a közeli kisasztalra. Anya kisajátította magának Cyprient, apa pedig Francois-val kezdett beszélgetni, így nem volt más választásom, mint érdeklődni Sharonnál és Susannél, hogy segíthetek-e nekik valamiben.
– Nem – felelte rögtön Susan. – Menj csak és beszélgess Noráékkal.
Hát persze, hogy a fiacskájához küld, remek! Kelletlenül indultam el feléjük, és mosolyt erőltettem az arcomra. Michael attól a pillanattól kezdve, hogy kiszúrta, feléjük tartok, egyfolytában engem bámult és az átható pillantásától a szívverésem akaratlanul gyorsult fel.
– Sziasztok – köszöntem nekik.
– Szia – köszöntek kórusban.
Leültem hozzájuk és beszélgetni kezdtünk. Antonio mesélt a munkájáról – kiderült, hogy nem tudta, hogy abban a szállodában laktunk ahol ő dolgozott –, Nora a terhességéről, Michael pedig az aukciós házról. Egyszer rá kellett harapnom a nyelvemre, nehogy véletlenül kibökjem, hogy annyira részletesen nem szükséges mesélnie, ugyanis holnap visszautazom Párizsba.
Julie negyed kilenckor érkezett meg Carollal. Mindannyian felálltunk és sorban odamentünk, hogy köszöntsük őt. Francois felkapta a kisasztalról a csokrot, majd beállt mögém a sorba. Cypriennel az ölembe léptem oda Julie-hoz, aki mosolyogva tekintett Cypre.
– Szóval te voltál az a tünemény, aki bent járt nálam?
– Igen – bólogatott hevesen Cyprien.
Talpra állítottam Cyprient, akit aztán Julie egyből az ölébe húzott és hatalmas puszit nyomott az arcára.
Cyprien után én következtem, és alaposan megöleltem Julie-t, majd oldalra álltam, hogy a többiek is üdvözölhessék őt. Engem Francois követett.
Összevont szemöldökkel meredtem Francois-ra, aki már másodpercek óta állt egy helyben, és szótlanul meredt Julie-ra. Megböktem Francois karját, aki kissé összerezzent az érintéstől, majd végre beszélni kezdett.
– Ezt neked hoztam – nyújtotta át a virágot Julie-nak egy széles mosollyal az arcán.
– Köszönöm – felelte Julie, nekem pedig meg kellett kicsit dörzsölni a szemeimet, hogy jól látok-e.
Julie egészen elpirult és az alsó ajkát beharapva nézett Francois-ra.
Miután Francois arcon puszilta Julie-t mindhárman arrébb álltunk és én rögtön a füléhez hajoltam:
– Mi volt ez az egész? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem értem, miről beszélsz – pillantott rám értetlenül.
– Néhány másodpercig megmerevedve bámultad Julie-t, és nem úgy tűnt, mintha tudnád, hogy hol vagy éppen.
– Nem történt semmi – rántotta meg a vállát Francois, majd apa el is rabolta tőlem és az italos asztal felé húzta.
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése