Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
41. fejezet
Egyetlen egyszer
Tudom, hogy ami történt, az az én hibám is. Főként az enyém, hiszen én mentem el hozzá, de egyszerűen képtelen voltam parancsolni az érzéseimnek. Akartam őt, mindennél jobban akartam, és tudtam, ha nem kaphatom meg, abba beleőrülök. Minden akkor kezdődött, mikor Michael kapta azt a telefonhívást Sharontól, miszerint Julie végre felébredt a kómában. Boldogan fűztük össze egymás ujjait Michaellel és rohantunk barátnőmhöz, hogy alaposan megöleljük és köszöntsük őt újra közöttünk.
Türelmetlenül vártam, hogy végre a kórházhoz érjünk, de egyik pillanatról a másikra belém hasított a tény, hogy talán nekem nem kellene mennem. Nincsen jogom bemenni Julie-hoz azok után, ahogyan bántam vele, az elmúlt több mint másfél évben. Mióta csak anya felhívott azzal a végzetes hírrel, erre a pillanatra vágytam, hogy magához térjen és bocsánatot kérjek tőle, de most, hogy tényleg a küszöbén állok ennek a dolognak, inamba szállt a bátorság. Féltem, hogy Julie elküld melegebb éghajlatra, és a képembe vágja, hogy soha többé nem akar látni. Éppen ezért fagyott le fokozatosan a mosolyom minden egyes méterrel, amellyel közelebb kerültünk a kórházhoz. Rettegtem attól, ami rám várhat, de nem csak ezért kezdtek ellepni a félelem hullámai. Ott volt még Julie állapota is. Mi van akkor, ha maradandó károsodást szenvedett? Mi lesz akkor, ha soha nem jön rendbe teljesen? Minden egyes nap igyekeztem ezt a lehetőséget az agyam legtávolabbi zugába száműzni, és optimistaként tekinteni a jövőbe, de hiba lenne nem számításba venni minden egyes eshetőséget. Azt nem tudnám elviselni, ha valami baja maradna a baleset miatt. Nem tudnám végignézni, hogy az egykor életvidám lány most egy, az életét végigkísérő problémával éljen. A kezeimet összekulcsolva imádkoztam azért, hogy minden rendben legyen vele, és ebben a pillanatban csak az egészsége számított, az sem volt annyira fontos, hogy megbocsásson nekem. Csak ő számított, egyedül ő. Michael arcán a boldogság tükröződött, biztos voltam benne, ha nem lenne útban a füle, a szája már körbeszaladt volna a fején. Láttam rajta, hogy benne fel sem merült az, hogy esetleg Julie-nak valami baja lehet, ő helyettem is optimista volt, és a félelmeit száműzte.
Mikor leparkolt a kórház előtt, legszívesebben odakötöztem volna magam az anyósüléshez, annyira rettegtem. Michael értetlenül bámult rám, mikor látta, hogy nem moccanok, aztán kipattant a kocsiból és az én ajtómhoz sétált. Kitárta és tartotta a kezét, hogy segítsen kiszállni, én azonban megfagyva ültem még mindig.
– Ana? – szólított meg és a mosolya lefagyott szép arcáról.
– Nem megy – szűrtem a szavakat a fogaim között, és továbbra is olyan voltam, mint egy darab fa.
– Mi a baj? – hajolt be a kocsiba, és az arcomat maga felé fordította.
– Nem mehetek be oda. Félek, Michael. Rettegek, hogy nincs minden rendben vele. Sharon mit mondott neked pontosan?
– Azt, hogy Julie felébredt a kómából. De minden oké lesz, meglásd.
– Ha nincs is baja, el fog küldeni a pokolba. Annyira csúnyán viselkedtem vele. Haragudtam rá, mert megvédett téged. Annyira utáltalak azért, ahogyan elbántál velem, és mikor ő a védelmébe vett, én… Nem fog megbocsátani, tudom, hogy nem fog. És megérdemlem, megérdemlem, hogy elküldjön a fenébe.
– Nem fog. Bízz bennem, szerelmem – kért gyengéden, és a tekintetét az enyémbe fúrta.
A szívem nagyot dobbant, mikor a szerelmének nevezett, és csak az önuralmamon múlt, hogy nem csókoltam meg őt. Ismét a kezét nyújtotta, én pedig nem tudtam nem a tenyerébe csúsztatni az enyémet. Hagytam, hogy kisegítsen a kocsiból, majd behúzzon a kórházba, aztán pedig a liftbe. Míg felértünk arra az emeletre, ahol Julie-nak volt a kórterme, átölelt, és homlokon csókolt.
A gyomrom borsószem nagyságú zsugorodott, ahogyan odaértünk a kórteremhez. Láttam, hogy Sharon bent van Julie-val és éppen a lányát ölelgeti. Michael megköszörülte a torkát, majd belépett az ajtón velem együtt. Nem eresztette a kezem, és ezért hálás voltam neki. Julie tekintete ránk szegeződött, és amikor meglátott engem, szemei kitágultak.
– Szia, Csipkerózsika – üdvözölte Michael Julie-t. – Ideje volt már felkelned, ugyanis rém kényelmetlen az a fotel – intett az ülőalkalmatosság felé, ahol helyet szokott foglalni, amikor itt van.
– Szia – köszöntem én is Julie-nak félénken.
– Sziasztok – üdvözölt minket –, gyertek ide – intett.
Lassan sétáltam oda, és közben elképzeltem a jelenetet, amiben Julie kettő centire a fülemtől ordít rám, hogy takarodjak innen, és soha többé ne menjek a közelébe. Mikor odaértünk hozzá, Michael elengedte a kezem és megölelte Julie-t. Barátnőm mosolyogva bújt Michael erős karjaiba.
– Annyira örülök, hogy felébredtél – mondta Michael.
– Én is – felelte Julie nevetve, majd eltolta magától Michaelt és rám pillantott.
– Nem is akarsz megölelni, Ana? – kérdezte mosolyogva, és a karjait felém nyújtva.
A levegő vészesen fogyóban volt a szobában, és nem jutott annyi a tüdőmbe, mint szerettem volna. Szédültem és a sírás szélén álltam, és tudtam, hogy el kell mennem innen. Anélkül, hogy válaszoltam vagy csak rájuk néztem volna, megfordultam és kisiettem a kórteremből és a következő folyosón lévő székekig meg sem álltam.
Egyszerűen nem tudtam elhinni azt, ami történt. Nem gyűlöl Julie. Szemét voltam vele, és az utóbbi másfél évben úgy tettem, mintha nem is létezne, erre ő azt kérdezi, hogy nem is akarom őt megölelni? Ez… képtelenség. A fejemet a térdeimen nyugtattam, hátha észhez térek, de még mindig úgy hittem, hogy ez nem lehet valóság.
Nem tudom, mennyi idő telt el, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy valaki leül mellém. Mikor felpillantottam, Michael értetlen tekintetével találtam magam szemben.
– Valami baj van? – kérdezte és néhány előrehulló tincset a fülem mögé tűrt.
– Nem küldött el – mondtam ki a tényt. – Miért?
– Azt akartad, hogy elküldjön?
– Dehogy. Csak… borzasztóan viselkedtem vele, és úgy tűnt, ez őt nem érdekli.
– Te vagy a legjobb barátnője, és a baleset után átértékelte a dolgokat. Kapott egy másik esélyt, Ana, és miért pocsékolná az időt felesleges haragra?
– Ő mondta? – kérdeztem.
– Igen. Alig várja, hogy bemenjél hozzá. Életben van, és magához tért a kómából. Carol szerint nincs agykárosodása, és hamarosan hazamehet. Tudod, mekkora csoda, hogy egy olyan balesetet túlélt, sőt, milyen ritka, hogy rendbe jön utána a beteg? Láttam a képeket, Ana. Sharon megmutatta a balesetnél készült képeket, és borzasztó volt. És ő túlélte, te meg itt ülsz ahelyett, hogy a nyakába ugranál, és naphosszat pletykálnátok, hogy ki miről maradt le a másik életéből az elmúlt másfél évben.
– Hülye vagyok igaz? – pillantottam rá.
– Nem, nem vagy az – nézett rám gyengéden. – De most menj, és ugorj a nyakába.
– Köszönöm – mondtam, és magam sem tudom, hogy miért, de az arcához hajoltam.
Michael lehunyta a szemeit, és tudtam, arra vár, hogy megcsókoljam. És meg is akartam, de az hiba lett volna, egy hiba, amit nem követhetek el. Végül csak egy puszit nyomtam az arcára, majd felkeltem a székről és Julie kórterme felé indultam. Julie az ágyon ült, hátát a feltornyozott párnáknak támasztva, és Carollal beszélgetett éppen. Az érkezésemre mindketten felkapták a fejüket, majd Carol elhallgatott.
– Magatokra hagylak, majd később visszajövök – szólt Julie-nak, majd kisomfordált a helyiségből, de előtte még biztatóan rám mosolygott.
– Szia, megint – motyogtam zavartan, és a földet kezdtem bámulni.
– Azt akarom… – kezdte határozottan, nekem meg meghűlt a vér az ereimben, hogy most fog elküldeni –, hogy gyere ide és ölelj meg – fejezte be, én pedig fellélegeztem.
Odaléptem hozzá, és átöleltem. Julie kissé esetlenül fonta körém a karjait – elvégre mégiscsak kómában volt majd egy hónapig, és ez idő alatt nem mozogtak annyit a végtagjai, mint általában –, én viszont annál határozottabban.
– Sajnálom – mondtam bűnbánóan, és a látásom elhomályosult a szemeimbe gyűlt könnyektől.
– Tudom. Nem volt nap, hogy ne mondtad volna – felelte, és biztos voltam benne, hogy mosolyog.
– Hallottad? – távolodtam el tőle, és kíváncsian néztem rá.
– Minden egyes szót.
– Legalább akkor nem kell olyan sokat mesélnem neked – próbáltam megtalálni az éber kóma előnyét.
– De bizony, van miről mesélned. Például a házasságodról és a gyerekedről – ellenkezett és csinált nekem helyet az ágyon maga mellett, hogy odafeküdjek.
– Mit szűrtél le a beszélgetésekből?
– Csak annyit, hogy valami csigazabáló a férjed és van egy lányotok, aki nem mellesleg volt már itt bent nálam.
– Francois utálja a csigát – kuncogtam –, Cyprien pedig nem a közös gyerekünk, bár úgy szeretem őt, mintha a sajátom lenne. Jaj, annyi mindent szeretnék neked mesélni, de nem sajátíthatlak ki, mikor mindenki kíváncsi rád. Biztos már itt vannak a többiek is kint, és valószínűleg arra várnak, hogy letámadjanak téged, és össze-vissza puszilgassanak – mosolyogtam Julie-ra. – Később mindenről mesélek majd neked, de most átengedlek a többiek – paskoltam meg a kezét, és abban a pillanatban feltűnt Nora, Antonio és Susan az ajtóban. – Később beszélünk – pusziltam meg az arcát, majd kisétáltam a kórteremből.
Michael a folyosón ült az egyik széken, de amikor meglátott felpattant és odasietett hozzám.
– Mi történt? – kérdezte kíváncsian, és türelmetlenül várta a válaszomat.
– Nem küldött el a pokolba, sőt… jaj, Michael, köszönöm, hogy berugdostál a kórtermébe, még ha csak képletesen is – fakadtam ki és a nyakába vetettem magam.
Olyan jó érzés volt szorosan átölelni és közel érezni magamhoz. Amint egyik keze a csípőmre simult a másik pedig a hátamat kezdte simogatni, a bőröm bizseregni kezdett. Lélegzetét éreztem a nyakamon, mellkasa fel s lemozgott, ahogyan levegőt vett, tenyere pedig egyre nagyobb felületen cirógatta a hátamat. Tudtam, hogy ez a jelenet sokkal bensőségesebb, mint azt bárki gondolná, aki lát minket, és ettől kissé megrémültem. Talán nem is igazán ettől, hanem inkább az érzéstől, ami a hatalmába kerített. A legvadabb álmaimban sem sejtettem volna soha, de soha az elmúlt két évben, hogy egy nap még Michaelt fogom ölelni, és borzasztóan nagy hálával fogok tartozni neki valamiért. Nem akarózott elengednem őt, így akartam vele maradni, amíg csak világ a világ, de tudtam, hogy ez képtelenség. Csak akkor távolodtam el tőle, amikor az ölelés kezdett megváltozni. Pontosabban egy visszafogottabb előjáték kezdett kibontakozni Michael a hátamról a fenekemre lecsúszó kezétől, és az ajkaitól, melyek hátborzongató csókot leheltek a nyakamra.
– Nekem most mennem kell – motyogtam zavartan és igyekeztem nem ránézni. Már épp azon voltam, hogy eliszkoljak a helyszínről, mikor valami szöget ütött a fejembe. – A táskám a kocsidban maradt… szükségem lenne rá.
– Persze, hogyne – szólt rekedt hangon, majd megindult a lift felé.
Lassan lépkedve követtem őt, bár a liftbe kissé félve léptem be, mert nem tudtam, hogy mit tervez velem, ha egyáltalán tervez. Végül anélkül szálltam ki a felvonóból, hogy annak hátsó falának döntve csábított volna el Michael. Bárhogyan akartam is tagadni, valahol picit rosszul esett, hogy csak állt mellettem előre bámulva, és meg sem próbált levenni a lábaimról. A kinti hűvös levegő kissé kitisztította a fejem, de csak addig, míg a kocsi ki nem nyílt, és miután behajolva a táskámat kirángatta, meg nem fordultam. Michael tekintete végigjárt rajtam, és képletesen fejbe vágtam magam, ahogyan eszembe jutott, miféle jelenetet adhattam neki elő azzal, ahogyan a táskámért benyúltam. Közelebb lépett hozzám és ezzel már csak centiméterek választottak el tőle.
– Igyekszem minden egyes alkalommal visszafogni magam, és ellenállni a csábításnak, de ha ilyeneket művelsz, tönkreteszed az önuralmam – morogta. – Nem lenne helyes, ha rád vetném magam, de ha kitolod a feneked, azzal a síromat ásod.
– Nem szándékosan tettem – motyogtam zavartan.
– Csak véletlenül indítottál be teljesen – állapította meg.
Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, és zavaromban lesütöttem a szavam.
– Annyira hiányzol – szólt és végigsimított kipirult arcomon. – Mit nem adnék, ha velem lehetnél. Ha akárcsak egyetlen éjszakára is, de újra az enyém lehetnél – mondta vágyakozóan és felemelte a fejem.
Csípősen visszaszólhattam volna neki, hogy átlátok rajta, és nem vagyok hülye, tudom én, hogy csak egy gyors menetre kellenék, de nem tettem. Képmutatás lenne felháborodni ezen, hiszen én is ugyanerre vágyom, egy éjszakára vele.
– Mennem kellene, mielőtt még… – hallgattam el és nyeltem egy nagyot.
– Mielőtt még mi? – kérdezett vissza. – Mondjuk, mielőtt még megpróbálnálak elcsábítani? Mit tennél akkor?
– Ne akard megtudni! – mondtam keményen.
Színjáték volt az egész, ugyanis egyetlen dolgot tennék csak, ha el akarna bolondítani: hagynám magam.
– És ha akarom tudni, ahogyan téged is akarlak? – pillantott rám szemeiben leplezetlen vágyakozással.
– Ezt nem mondhatod. Nős vagy, én pedig férjes asszony. Nem szabad ilyet mondanod, mert ez hiba. Ne kísérts, kérlek, Michael!
– Hiába kérsz – motyogta, majd ajkait az enyémekre nyomta.
Felsóhajtottam és abban a pillanatban a nyelvét a számba fúrta. A táska kiesett a kezemből, kezeim pedig azonnal a nyaka köré fonódtak. Olyan közel préseltem magam hozzá, amennyire csak tudtam, és engedve a csábításnak visszacsókoltam. Michael picit arrébb húzott, majd a kocsi oldalának döntve csókolt tovább, ha lehet még szenvedélyesebben.
Fogalmam sincs, hogy meddig álltunk volna ott, egymásba kapaszkodva, de nem volt esélyem kideríteni, ugyanis a mobilom csörögni kezdett. Azonnal elszakadtam Michaeltől, akinek viszont nem szerepelt a tervei között az elengedésem, ugyanis visszahúzta az arcomat az övéhez.
– Fel kell vennem – motyogtam a szájának, mire ő bosszúsan elvált tőlem. A csóktól megrészegülten hajoltam le a földre a táskámért, és kotortam ki belőle a telefonom. – Igen? – szólaltam meg, miután lenyomtam a kis zöld gombot.
– Én vagyok – hallottam meg Francois hangját. – Daniel telefonált, hogy elrohantál a megbeszélésről.
– Ne haragudj, hogy eddig nem hívtalak, de képzeld, Julie felébredt a kómából! – újságoltam boldogan. Azt hittem, hogy azt mondja „örülök neki” vagy, hogy „de jó hír”, ehelyett azonban csak hallgatott. – Francois, itt vagy még? – kérdeztem aggódva.
– Igen – felelte komolyan. – Igazán örülök neki, hogy Julie felébredt.
– Valami baj van – állapítottam meg. – Mi történt? Cypriennel van valami baj? – rémültem meg.
– Nem, Ana, nyugodj meg. Cyprien jól van, nincs vele semmi baj. De jobb lenne, ha most hazajönnél. Beszélnünk kell.
– Azonnal indulok – mondtam határozottan, majd elköszöntem Francois-tól és megszakítottam a hívást. – Mennem kell – fordultam Michael felé.
– Ana, kérlek! – nézett rám reménykedően.
– Mennem kell – ismételtem, majd otthagytam a csalódott Michaelt.
A kétsaroknyira lévő taxiállomáshoz siettem, majd egyikbe bepattanva bemondtam a sofőrnek a címet. Idegesen siettem a bejárati ajtó felé, majd léptem be aztán a házba.
– Francois! – kiabáltam.
– Itt vagyok – jött a hang a nappali felől.
– Mi történt? – tértem rögtön a tárgyra, és leültem Francois mellé a kanapéra.
– Tudod… – kezdte, majd elhallgatott.
– Francois, mondd már! – csattantam fel.
– Lionel szervezkedni kezdett, és nem hagyhatom, hogy sokáig csinálja.
– Ez azt jelenti, amire gondolok? – kérdeztem letörten és egy pillanatra az arcomat a kezeimbe temettem.
– Sajnos, igen. Amilyen hamar csak lehet, vissza kell mennünk Párizsba.
– Értem – suttogtam.
– Sajnálom, Ana, de nem tudok más megoldást erre. Nem hagyhatom, hogy Lionel tönkretegye a cégemet. Három napon belül vissza kell mennünk.
– Megértem – bólintottam. – Most felmegyek a szobámba és lepihenek.
Lassan lépkedtem felfelé a lépcsőkön és közben próbáltam megemészteni a dolgokat. Három nap. Csak ennyi maradt… mire is? Mire a szobámba értem, már volt válasz a kérdésre. Három napom maradt arra, hogy elbúcsúzzak a szeretteimtől, főként… Michaeltől. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy néhány nap és ismét búcsút kell intenem mindenkinek. Persze tudtam, hogy ez nem örökre szól, és jövök még Bostonba, főleg az aukciós ház miatt, de ettől még a legtöbb időmet Párizsban fogom tölteni… távol Michaeltől.
A szobám egész ízlésesen volt berendezve, és tudtam, hogy ezért Shantay-nek tartozom hálával. Mikor megnéztük a házat, alaposan megjegyeztem, hogy mi hol van, így tudtam, hogy melyik ajtón kell bemennem a fürdőszobába. A víz égette a bőrömet a zuhany alatt olyan meleg volt, de nem érdekelt. Egyetlen dolog számított csak, az, hogy ismét el fogom veszíteni Michaelt. Egy pillanatra felnevettem, olyan nevetségesen hangzott, elveszítem őt, pedig nem is az enyém. Már rég nem az enyém, mégis úgy érzem, hogy még mindig az. Abban a pillanatban elhittem, hogy én voltam az utolsó nő az életében, és a tudattól görcsbe rándult a gyomrom. Ettől még inkább magaménak éreztem és a vágyakozás végigsöpört rajtam. Akartam őt, így, hogy hamarosan visszaköltözünk Párizsba, csak még inkább kívántam Michaelt. Lotyónak éreztem magam azért, meg férjes asszony létemre egy nős férfira vágyom, de nem tehettem ez ellen semmit. Talán javított a helyzeten az, hogy egyikünk házassága sem szerelemből történt, és egyikünk sem szerelmes a társába, de attól még mindkettőnk ujján jegygyűrű díszelgett, emlékeztetve minket arra, hogy nem vagyunk egyedülállóak. Mégis, egy belső hang azt súgta, hogy mindez nem számít, csak az, hogy még mindig szeretem Michaelt és nem mehetek el úgy, hogy előtte…
Megráztam a fejem és próbáltam elhessegetni a pikáns képeket, melyek záporoztak a gondolataimban. Elzártam a csapot, majd kiléptem a zuhanykabin alól, és egy törölközőt tekertem magam köré. A mosdóra támaszkodva bámultam egy ideig a tükörképem, majd megráztam a fejem és rendbe szedtem magam. Fogmosás közben is a lehetőségeimen gondolkodtam, és hajfésülés közben pedig Michael csókja járt a fejemben. Visszamentem a szobámba, majd a nyitott szekrény előtt megálltam. Egy ideig vacilláltam a melegítő, valamint a farmer, póló és pulcsi összeállítás között. Végül az utóbbiakat rángattam ki és vettem fel őket a fehérnemű után, majd a hajamat copfba fogtam és kisiettem a szobámból. Olyan gyorsan szedtem a lábam a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtam. Sietni akartam, mielőtt még meggondolom magam, így nem szóltam senkinek sem arról, hogy hová megyek, csak kirohantam a házból. A garázsban bepattantam az egyik kocsiba, majd a belváros felé vettem az irányt.
„Ugyanott lakik, ahol két éve. Egyszerűen nem volt hajlandó Daphne-val közös házba költözni” – emlékeztem Nora szavaira, aki a nagy beszélgetésünk végén mondta ezt nekem.
Beparkoltam az első üres helyre, majd kipattantam a kocsiból. Bezártam a kocsit, majd mikor megfordultam egy kissé elbizonytalanodtam. Fújtatva ráztam meg a fejem, majd siettem az épület felé. A liftgombot folyamatosan nyomogattam, míg le nem ért a földszintre.
Nagyot sóhajtva léptem ki aztán a liftből és siettem a megfelelő ajtóhoz.
– Kérlek, legyen itthon! – imádkoztam, majd megnyomtam a csengőt.
A reményt már csaknem elvesztettem, mikor végre meghallottam a zár kattanását. A következő pillanatban az ajtó kitárult és Michael meglepett tekintetével találtam magam szemben.
– Ana? – kérdezte összezavarodottan.
– Egyetlen egyszer – hadartam. – Csak most az egyszer.
Michael szemei megvillantak és a következő pillanatban megragadva a tarkómat húzta a fejemet az övéhez.
– Reméltem, hogy megérted azt, amit mondani akarok – motyogtam a szájának, majd megcsókoltam.
– Azt hittem, csak álmodok – szakadt el tőlem, aztán berántott a lakásba.
Nem finomkodott velem, sem én vele. Megvadult bikaként lökött neki a falnak, hogy a pulóverem cipzárját lerángassa. Aztán én következtem, szó szerint széttéptem rajta az atlétát, de nem úgy tűnt, mintha ez zavarta volna őt, sőt… nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy ettől csak még jobban beindult. A pólómmal kíméletesebben bánt, mint ahogyan én az ő atlétájával. Gyorsan, de egy darabban szedte le rólam, és mielőtt még észrevehettem volna, már a melltartóm is a földön hevert. Michael egy pillanatig megbabonázottan figyelte meztelen felsőtestemet, majd újra vetkőztetni kezdett. A farmeromat sietős mozdulatokkal tolta lefelé rólam, majd felkuncogott, ahogyan meglátta rajtam a szőrös mamuszomat.
– Ne nevess! – dorgáltam meg. – Siettem és nem volt időm mást felvenni – magyarázkodtam és lerúgtam magamról a mamuszokat.
– Hová siettél annyira? – kérdezte vigyorogva, majd miután – a lábaim felemelésének segítségével – leszedte rólam a nadrágot, elhajította valamerre. – Remélem, hogy hozzám – motyogta, miközben végigcsókolta a lábaimat, egyre fentebb haladva. A köldökömet körberajzolta a nyelvével, majd a melleim felé vette az irányt és alaposan megízlelte azokat is. Végül csak elért a számhoz is, amire éhező vadként vetette rá magát. Szívogatta és harapdálta az alsó és felső ajkamat, majd a térdeim alá nyúlva az ölébe kapott.
– Mondd, hogy nem fogod magad meggondolni! – kért, miközben elindult velem valamerre.
– Nem fogom – biztosítottam.
A szobájában vagyunk – állapítottam meg, majd letett az ágyra. Michael rám helyezkedett, és teljesen elvette az eszemet. Csókolgatta, simogatta a testemet ahol csak érte, én pedig sóhajtozva tűrtem az édes kényeztetést.
Nem tudtam mikor és hogyan szabadított meg a bugyimtól és dobálta le magáról a saját cuccait, de nem is érdekelt abban a pillanatban.
Michael gyengédsége, ahogyan az elmúlt percekben térképezte fel a testem, átcsapott ismételt vadságba, mint megérkezésemkor.
– Szeretlek – motyogta Michael, majd összeillesztette a testünket.
Ha bármelyik együttlétünkkor is azt hittem, hogy akkor voltunk a legvadabbak és legszenvedélyesebbek, akkor tévedtem. Ez az alkalom mindent felülmúlt. A tudat, hogy hamarosan elmegyek, és ki tudja, mikor láthatom őt újra, teljesen elvette az eszemet. Minden érintését felül akartam múlni, minden mozdulatát túl akartam szárnyalni, azt akartam, hogy örökké emlékezzünk erre az együttlétre, bármi is történjen. Izmos teste alatt elterülve, lábaimat a derekára kulcsolva, és az állát harapdálva az sem érdekelt, hogy tényleg egy házasságtörő és házasság tönkretevő lotyó lett belőlem. Csak az akkor és ott számított, csak az, hogy Michael újra az enyém, ha csak kis időre is. Én csillapítom a két éve gyülemlő vágyakozását. Tudtam, hogy nővel nem volt, de bizonyára segített magán, és a gondolat, hogy esetleg azon alkalmakkor rám gondolt, csak még jobban feltüzelt. A beteljesülés pillanatában hangosan felsikítottam, Michael pedig felkiáltott. A levegőt eszeveszettül kapkodtuk, és pihegve csókoltuk egymást.
A légzésünk épphogy csak csillapodott, mikor újra mozgatni kezdtem a csípőmet. Michael felnyögött, majd vigyorogva bámult rám.
– Azt mondtad, csak egyszer lehet.
– Ha nem akarod, akkor mondd meg, ha pedig te is akarod, akkor mozdulj meg végre! – pirítottam rá, majd felnyögtem, ahogyan mozogni kezdett.
– Ahogy látod és érzed, én is akarom – morogta.
– Fogd be! – motyogtam, majd megcsókoltam.
Michael békésen szundított mellettem az ágyban. Tudtam, hogy ennyi volt, vége volt, és tovább nem mehetünk. Eredetileg egy együttlétet akartam és… kettő lett belőle. Óvatosan másztam ki az ágyból, majd megkerestem a ruhadarabjaimat a lakásban. Halkan csuktam be magam mögött a bejárati ajtót, majd hívtam a liftet.
Amikor hazaértem, Francois az előtérben várt.
– Hol jártál? – kérdezte kíváncsian és felvont szemöldökkel nézett végig rajtam.
– Michaelnél – feleltem tömören.
– És mit csináltál te ott? – tett fel egy újabb kérdést.
– Lefeküdtem vele – válaszoltam. – Most már készen állok arra, hogy visszamenjünk Párizsba – mondtam még, majd felvonultam a szobámba.
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése