Pupi blogja

Fél órával később egy körülbelül húsz éves lány libegett be a kávézóba és állt be a pult mögé. Nora felvette a kabátját és egy sálat a nyakába kötött, majd megindultunk a kijárat felé. Beszálltunk a kocsimba, majd Noráék lakására hajtottam – kiderült, hogy még mindig ott laknak, ahol két évvel ezelőtt is. Görcsbe rándult gyomorral léptem be aztán lakásba a régi emlékek miatt. Végül, hogy eltereljem a gondolataimat az idegességemről, beszélgetésbe elegyedtem Norával.

– Antonio még mindig abban a szállodában dolgozik? – kérdeztem, miközben levettem a kabátomat.

– Nem, egy másikban – válaszolta Nora mosolyogva –, de nem szobapincér. A recepción főnök, és a többi recepciós meg a londinerek az ő parancsát követik. Nem olyan fárasztó, mint a pincérkedés, ráadásul kétszáz dollárral több a fizetése.

– Ennek örülök – mosolyogtam én is.

– Viszont alig találkozunk, mert ebben a hónapban éjszaka dolgozik, amikor én alszom, nappal meg pihen, amikor dolgozom.

– A jövő hónapban akkor már nappal fog dolgozik, és többet lehettek majd együtt.

– Igen – mosolygott továbbra is, és felakasztotta a kabátomat a sajátjával együtt. – Ilyenkor olyan ostobának érzem magam, amiért elégedetlenkedem. A Royal Starban mindenki kedveli őt, és szó nélkül megcsinálják a feladatokat, amiket Antonio kioszt. Pedig zöldfülűnek is kezelhetnék, és megtagadhatnák a parancsot, de ehelyett… Ana, minden rendben van?

– Persze, csak… Antonio a Royal Starban dolgozik?

– Igen. Miért, talán valami gond van vele? – kérdezte rémülten.

– Dehogy – nyugtattam meg rögtön. – Csak mi is ott lakunk Francois-val és Cypriennel. Furcsa véletlen.

– Tényleg furcsa véletlen – erősített meg. – De nem hiszem, hogy Antonio munkája miatt jöttél el hozzám. Michaelről akartál beszélni velem.

– Igen, így van – bólintottam. – Lenne néhány kérdésem.

– Kávét, teát?

– Teát, köszönöm.

Nora percekkel később két csésze teával tért vissza, majd leült a velem szemközti fotelbe, ahová időközben letelepedtem. Elvettem tőle a csészét, majd megkavartam a kiskanállal a teát, végül pedig belekortyoltam.

– Finom.

– Köszönöm – mosolygott, majd elkomorult. – Azt hiszem, hogy ideje a tárgyra térned.

– Mi mindig kedveltük egymást, azt hiszem, ebben nem tévedek – kezdtem és Nora bólintott. – Amikor kiderült, hogy Michael és Daphne… szóval, hogy eljegyezte őt, én… Julie figyelmeztetett, hogy nem megfelelően kezeltem a helyzetet, és vissza kellene térnem Párizsból. Emiatt csúnyán összevesztünk és azóta nem is beszéltünk egymással. De aztán véletlenül meghallottam egy beszélgetést édesanyád és Michael között, amiből kiderült számomra, hogy nem éppen szerelemből történt az a bizonyos házasság. Julie-nak igaza volt – mondtam megsemmisülten –, de nem hallgattam rá. Te vagy az egyetlen, aki elmesélheti, hogy mi történt, hogyan egyezett bele Michael az esküvőbe. Tudom, hogy már semmin sem lehet változtatni, de tudnom kell.

– Biztos vagy benne, hogy mindent tudni akarsz? – kérdezte óvatosan.

– Nem, de úgy hiszem, hogy jelen pillanatban nincs más választásom.

Nora együtt érzően elmosolyodott, majd miután belekortyolt a teájába, beszélni kezdett.

– Éppen Európában voltam, mikor az egyik nap felhívtam anyát, hogy tájékoztassam arról, hogy jól vagyok. Letörten panaszolta el nekem, hogy a család bajban van. Azt mondta, hogy hamarosan haza kell utaznom, mert nem tudják tovább fizetni az utazgatásomat. Összecsomagoltam, és foglaltattam egy jegyet másnapra, de mikor a reptérről ismét felhívtam a családomat, anya már azt mondta, hogy nem kell még utaznom, mert apa szerzett némi pénzt. Semmit sem értettem az egészből, de mivel egyáltalán nem érdekeltek az üzleti ügyek, így nem is kérdezősködtem, hogy honnan van a pénz. Ennek ellenére felszálltam a repülőre, de Boston helyett, csak Madridig utaztam. Ott pedig találkoztam Antonióval – sóhajtott fel merengően.

– Mennyi ideig voltál Madridban? – kérdeztem.

– Majdnem három hónapig. Akkor anya ismét azt mondta, hogy gond van a vállalatnál, és hogy ezúttal tényleg haza kell mennem. Nem akartam elhagyni Antoniót, de nem mondhattam nemet a családomnak sem. Nem tudtam volna megélni Spanyolországban, és a vízumom is már hamarosan lejárt volna. Így pakolni kezdtem és… – egy pillanatra elhallgatott, majd széles mosollyal az ajkain folytatta –, Antonio azt mondta, hogy velem jön. Bocsáss meg, kissé eltértem az eredeti témától, biztos csak Michaelre vagy kíváncsi – mentegetőzött.

– Tévedsz – mosolyogtam. – Szeretnék rólatok is hallani. Annak idején sosem beszéltél erről, én pedig nem mertem kérdezni róla.

– Nem akartam féligazságot mondani, ezért inkább elhallgattam mindent. Szóval, ott tartottam, hogy Antonio azt mondta, hogy csak én számítok neki, és hogy velem akar jönni. Ha tudnád, milyen boldog voltam akkor. Addig egyetlen férfi sem hagyta volna el a hazáját értem, de Antonio megtette. A családomnak bár meséltem egy fiúról, akivel Madridban találkoztam, de a nevét sosem említettem nekik, így mikor megérkeztünk, egy szimpla barátként mutattam be Antoniót. Azt akartam, hogy apu először megkedvelje, hátha aztán már könnyebben elfogadta volna őt, mint a barátomat. Az idő alatt, míg Madridban voltam, egyetlen egyszer sem mutatott hajlandóságot arra apu, hogy tudni akarna bármit is Antonióról, így kockáztattam. Aztán hazafelé menet apa mindenféléről kérdezgette Antoniót, én pedig örültem, mert úgy tűnt, hogy kedveli őt. De tévedtem. Abban a pillanatban, hogy leparkoltunk a ház előtt, apu arcáról lehullt a maszk és kiterítette a kártyáit. Borzasztó volt, de Antonio állta a sarat, és akkor csak még inkább beleszerettem. Ennek ellenére apu azt akarta, hogy velük vacsorázzon Antonio is, és a főétel kellős közepén kezdte el ecsetelni, hogy az aukciós házat lehet, hogy be kell zárni, de létezik egy másik megoldás is. Akkor vetette fel az ötletet, hogy menjek hozzá egy pénzes férfihoz, aki biztosan segítene majd rajtuk.

– Kevinhez.

– Pontosan. A családjának jó híre van a városban, és apa azt hitte, hogy ha hozzámegyek, majd kihúzza őket a bajokból. Én viszont határozottan kijelentettem, hogy nem akarok Kevin felesége lenni. Abban a pillanatban nem értettem a dolog jelentőségét, de apa egy pillanatra Michaelre nézett és a szemei kissé felcsillantak. Most már tudom, hogy miért, de akkor fogalmam sem volt róla. Aztán jött a meghívó a partitokra, és apa rögtön belement. Úgy gondolta, hogy remek lehetőség arra, hogy megnézzük a felhozatalt, hátha van valaki, akinek el lehet csavarni a fejét. Volt egy elkülönített bankszámlája a nehéz napokra tartogatva, és az azon lévő pénzt adományozta az alapítványnak. Hallottam, amint mondta apa anyának, hogy jó partinak tűnsz, de aztán megingott, ugyanis nem talált titeket elég gazdagnak. Michaelnek nem hozta fel a dolgot, mert tudta, hogy annak nem lenne jó vége. Aztán mikor összeszólalkoztatok kissé Antonión, akkor végleg kihúzott téged a listáról. Néhány nappal később apa elkeseredésében fellapozta a noteszét és végignézte, hogy kiktől kérhetne kölcsön. Akkor jutott eszébe Daphne apja. Mr. Stone elég érdekes ember, és semmit sem tesz csak úgy szívességből. Természetesen volt ára a hatalmas kölcsönnek, még pedig a lánya, aki bele volt habarodva Michaelbe jó ideje.

– Ha jól tudom, Michael összeveszett Ryannel emiatt.

– Igen – nyugtázta Nora, és nagyot kortyolt a teájába. – Apa tudta, hogy nem fogok változtatni a döntésemen, így csak Michael maradt, akit kiházasíthatna. Egy pillanat alatt csapott le Mr. Stone ajánlatára, anélkül, hogy megkérdezte volna Mike-ot arról, hogy neki erről mi a véleménye. Hatalmas veszekedés lett belőle, és egy pillanatig mindannyian tartottunk attól, hogy Michael megüti apát, de végül fékezte magát. Az ünnepek gyászos hangulatban teltek, ugyanis a bátyám nagy ívben tett arra, hogy mindenki aggódik érte. Nem hívott vissza minket, nem nyitott ajtót, mikor meglátogattuk, és abban is kételkedem, hogy az elején kimozdult-e egyáltalán a lakásából. Egy időre Antonióval visszamentünk Madridba, ugyanis el kellett rendeznie néhány dolgot. Sikerült néhányszor beszélnem a bátyámmal, és egy alkalommal kibökte, hogy ha nem lenne senki az életében, akkor belement volna ebbe a házasságba. Rögtön tudtam, hogy rólad beszél, de azért rákérdeztem a dologra, és ő elismerte, hogy tetszel neki. Bízott abban, hogy ti ketten talán egy pár lehetnétek, ha jobban megismeritek egymást. De apa kijelentette, hogy meg kell nősülnie, és a nő, akit el kell vennie, az Daphne. Nem volt kiút ebből, Michael akárhogy próbálta, nem tudott kibújni a házasság alól, nem tudott volna együtt élni azzal, hogy a családunk az utcára került, pedig ő tehetett volna valamit. Így aztán nagy nehezen, de belement az egyezségbe. Aztán egy nap anya megemlítette neki, hogy a barátnőddel közösen nyitottatok egy kávézót – Nora kis szünetet tartott, míg újra ivott a teájából, majd felkelt egy kicsit és járkált a helyiségben mondván, a hosszas üldögéléstől fáj a háta.

– Csúnyán viselkedett velem, mikor először megjelent a kávézóban – emlékeztem vissza arra a napra. – Nem tudtam, hogy miért olyan velem, amilyen. Annyira örültem, hogy újra láthatom, de ő igazi pokrócként viselkedett.

– Távolt akart maradni tőled. Bár kíváncsi volt a kávézóra, de nem számított arra, hogy majd megjelensz, hisz Julie dolgozott akkor. Azt akarta, hogy a viselkedése után ne legyél kíváncsi rá, de végül nem tudott parancsolni magának. Azt hitte, hogy ha csak barátok lesztek, azzal majd beéri.

– De nem így történt – kotyogtam közbe sokadszorra.

– Nem. Beléd szeretett, de közben pokolian érezte magát, amiért hazudnia kell neked. Félt tőle, de egyben reménykedett is benne, hogy követeled, mondja el a titkát. Félt, hogy meggyűlölöd őt, és reménykedett, hogy talán megbocsátasz neki. De mint tudjuk, az előbbi történt – mondta szomorúan.

– Nora, meg kell értened engem is. Teljes szívemből szerettem őt, és egy nap kiderült, hogy egész végig hazudott nekem. Azt mondta, hogy ő nem Brian, de azzal, amit tett, azt bizonyította, hogy mégis nagyban hasonlít rá.

– Várt téged – mondta néhány percnyi csend után. – Minden egyes nap arra várt, hogy visszajöjj, és már épp letett a dologról, mikor megjelentél a kórházban. Fogalmunk sem volt arról, hogy tudsz-e Julie balesetéről és egyszer csak betoppantál.

– Tényleg nem tudtatok arról, hogy Julie-val összevesztünk?

– Azt sem tudtuk, hogy ő egyáltalán tud arról, hogy merre lehetsz. Bár az első időkben gyanakodtam, de végül gondoltam, hogy te kérted meg őt, hogy egy szóval se említsen téged.

– Nem kértem tőle ilyet – ráztam a fejem.

– Michael szenved – váltott témát Nora.

Amit mondott, nem volt több egy suttogásnál, és az első pillanatban még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán akarta-e, hogy meghalljam a szavait.

– Miért? – kérdeztem, de Nora arckifejezéséből arra következtettem, hogy ez egy bugyuta kérdés volt.

– Mert férjnél vagy. Szenved, mert még mindig szeret téged, de te már nem szereted őt.

Tévedsz – akartam mondani, de végül nem szólaltam meg.

– Majd valaki felvidítja őt. Talán azok közül valaki, akik az elmúlt két évben ápolgatták a lelkét, és kielégítették a vágyait – mondtam gúnyosan.

– Nem tudod, hogy mit beszélsz. Michaelnek nem volt senkije utánad.

– Nora, nem vagyok se naiv, sem pedig hülye. Michaelnek vannak bizonyos igényei, és nem veszem be, hogy az elmúlt két évben nem szexelt.

– Voltak igényei… veled. És nem foglak elkezdeni győzködni, hogy már pedig ő tényleg nem feküdt le senkivel. Ha elhiszed, elhiszed, ha nem, akkor nem. De azért hidd el, szerintem – vigyorgott rám.

– Nekem… szükségem van egy kis gondolkodási időre, Nora. Próbálom elhinni, de ez nem olyan könnyű.

– Boldog vagy? – váltott hirtelen témát, de már meg sem lepődtem ezen, hisz nem az első alkalom a beszélgetésünk során, hogy ezt teszi.

– Jó életem van – feleltem.

– Nem ezt kérdeztem – rázta a fejét. – Arra vagyok kíváncsi, hogy szerelmes vagy-e a férjedbe, hogy boldoggá tesz-e téged.

Ezek voltak azok a dolgok, amikről nem akartam beszélni. Egyszerűen nem akartam neki arról beszélni, hogy bár Francois jó ember, nem vagyok szerelmes belé. Hogy még mindig Michaelt szeretem, hogy egyetlen átkozott percre sem tudtam kiverni a fejemből, bárhogyan is próbálkoztam. Hogy gyűlöltem és ugyanakkor mindennél jobban szerettem őt, és pokoli pillanatokat okoztak azok a másodpercek az elmúlt két évben, amikor arra gondoltam, biztos a feleségével van, éppen a méregdrága selyemlepedőt gyűrögetve maguk alatt. Erről hogyan beszélhettem volna Norának? Miként vallhattam volna be azt is, hogy nem, nem vagyok boldog, csak megvagyok? Képtelenségnek tűnt, hogy kibeszéljek magamból mindent, egyszerűen nem tehettem. Nem lett volna értelme. Mi változott volna, ha őszintén válaszolok neki? Talán Michael elvált volna, és a karjaimba vetette volna magát? Dehogy is, nem tette volna meg, és erre az élő példa a viselkedése volt a kórházban. Daphne sakkban tartja őt, és emiatt úgy hiszem, hogy sosem hagyja majd el. Éppen ezért nem szabad nyíltan beszélnem. Egyszerűen nem válaszolhattam Norának őszintén.

– Szeretem Francois-t. Mindent megtesz azért, hogy boldoggá tegyen. Ennél többet nem kívánhatnék – feleltem és igyekeztem, hogy valódinak tűnjenek a szavaim. – Michael miért fél Daphne-tól? – váltottam ezúttal én témát.

Napok teltek el a Norával való beszélgetésem óta, mégsem telik el olyan éberen töltött óra, amikor ne jutna eszembe az, amit mondott. Egyszerűen képtelen voltam elfelejteni, amit válaszolt a kérdésemre, és arra is képtelen voltam, hogy megemésszem azt a tényt, hogy Ryan képes volt egy kétes alakkal megállapodni.

Megbocsáthatatlan bűn volt, hogy a családját veszélybe sodorta. Még a szőr is felállt két hete a hátamon attól, amit Nora mesélt. Mr. Stone bár elég jó hírnévre tett szert az üzleti életben, de a pletykák mindig ott lebegtek a feje felett, hogy esetleg ő is egyike az állam legnagyobb gengsztereinek. Kétes üzleti ügyei jó néhány embernek szemet szúrtak a felsőbb körökben, éppen ezért mindenki igyekezett nem ujjat húzni Stone-ékkel. Norának fogalma sem volt arról, hogy az apja honnan ismerte Mr. Stone-t, de ez az ismeretség most gúzsba köti Michael kezeit. Daphne nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy ki az apja valójában, és ezt ki is használja azért, hogy magához láncolja Michaelt. Ryan ezzel az üzlettel, amit Stone-nal kötött, tönkretette a családját.

Megráztam a fejem, hogy ha csak kis időre is, de megszabaduljak ezektől a gondolatoktól. Épp a nappaliban ültünk Francois-val a kanapén, velünk szemben pedig Shantay és arról beszélgettünk, hogyan kellene berendezni Francois dolgozószobáját az új házunkban. Francois már unta a szállodát, így azt gondolta, hogy amíg a városban maradunk, szükségünk lesz egy házra, ahol rendesen lehet élni. Meg sem lepődtem azon, amikor egy hatalmas házat nézett ki, hiszen a párizsi otthonunk is orbitális méretű, számomra legalábbis. Be kellett vallanom, hogy nekem is tetszett a hatalmas családi ház, melyet a kertvárosban nézett ki, és már alig vártam, hogy holnap beköltözzünk. A Norával való beszélgetésemet követő második napon fogadott ezzel a remek hírrel Francois, és bár az első pillanatban hadakoztam ez ellen, de végül meggyőzött, hogy mivel én még szeretnék az országban maradni egy ideig, szó sem lehet arról, hogy egy lakosztályban rostokoljunk. Shantay egy héttel ezelőtt érkezett, és mivel ő Francois jobb keze, így a házzal kapcsolatos dolgokat is rábízta, köztük a berendezéseket. Nekem sem kedvem, sem időm nem lett volna, hogy ezekkel foglalkozzak, egyrészt mert még mindig rendszeres látogató voltam a kórházban, másrészt pedig mert Francois Párizsból idehívott ügyvédével tárgyaltunk az aukciós házzal kapcsolatban. Daniel nem említette a nevemet egy megbeszélésen sem, amiken az én képviseletemmel vett részt. Mindig csak névtelenként hivatkozott rám, és az egyik ilyen tárgyalás alkalmával kapta meg a részvényesek névsorát, a százalékos arányokat. Sosem tudtam róla, de valahogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy megkérdezzem Michaelt, hogy mégis mekkora része van a vállalatnál. A papírokon látszott, hogy a Stone-nal való megállapodás előtt neki és Ryannek is negyvenöt-negyvenöt százaléka volt a cégben, és Susan valamint Nora között oszlott meg a maradék ugyanakkora arányban. Aztán az alku után, hogy Burnséket kihúzza a csávából Daphne apja, az apa-fia részesedés csökkent tíz-tíz százalékkal, mely Mr. Stone és Daphne nevére került.

Nem tagadom, hogy elégedettséggel töltött el az, hogy az új iratokon az én nevem mellett a negyven százalék, Ryan és Michaelé mellett húsz-húsz, míg Stone-ék, és Susan valamint Nora neve mellett öt-öt százalék virított. A széles mosolyhoz, mely az arcomon terült szét, annak is köze volt, hogy elképzeltem, milyen képet vágnak majd, ha Daniel holnap megjelenik az iratokkal és rájönnek, hogy ezentúl az én markomban vannak. Kicsit kárörvendő voltam, de gondoltam, hogy a történtek után ennyi kijár nekem. Daniel felvilágosított arról is, hogy a cégnél miként működnek a szavazások. Teljesen olyan volt, mint a hajózási társaságnál: a százalékok döntöttek. Tehát ötvenegy százalék kell ahhoz, hogy döntés szülessen valamiben.

Már alig vártam, hogy holnap délután a következő megbeszélésre belibegjek és egyeseknek komplett agygörcsöt okozzak.

– Ana, hahó? – integetett a szemeim előtt Francois kirángatva engem a gondolataimból.

– Bocsánat, csak elkalandoztam – mentegetőztem.

– Fogadjunk, hogy a holnap délutánon jár az eszed? – nézett rám mosolyogva Shantay.

– Igen, azon. Várom, ugyanakkor pedig tartok is a pillanattól.

– Minden rendben lesz – nyugtatgatott Francois. – Különben is, ott lesz Michael, és ő biztosan nem hagyná, hogy Ryan megnyúzzon – kuncogott.

– Te őrült vagy – bokszoltam gyengéden a combjába, majd felpattantam a kanapéról. – Most benézek egy kis időre Julie-hoz, ha nem gond.

– Dehogy. Menj csak nyugodtan – felelte Francois.

A kórházban már ismerősként köszönt minden nővér és orvos, aki azon az emeleten dolgozott, ahol Julie kórterme volt. Bár az egyikükkel volt egy apróbb összeszólalkozásom, amikor finomat közölték, hogy talán nem kellene állandóan itt lennie valakinek Julie mellett, mert attól nem fog hamarabb felébredni. Csak Michael tartott vissza attól, hogy ráordítsak a nővérre, és helyettem ő felelte a középkorú nőnek, hogy lehet, hogy attól, mert itt vagyunk nem ébred fel hamarabb, de ha magához tér, legalább lesz itt valaki vele, és nem egyedül kell az első pillanatokat töltenie. A nővér megértette a mi indokunkat is, és azóta egyszer sem célozgatott arra, hogy jó lenne, ha nem a kórházban élnénk. Julie természetesen most sem volt egyedül, Michael az egyik fotelben ült és éppen rejtvény fejtett.

– Szia – mosolygott rám halványan, amikor meglátott.

– Szia – köszöntem én is, majd Julie-hoz léptem és nyomtam egy puszit az arcára. – Szia, csajszi – köszöntem neki is. – Történt valami változás? – pillantottam Michaelre, aki szomorúan megrázta a fejét.

– Felkészültél a holnapra? Három fenevaddal kell majd megküzdened – váltott témát, bizonyára azért, hogy hátha így elterelheti a figyelmemet.

– Az egyik fenevad te vagy? – próbáltam viccelődni, de az arcomon lévő vigyor lefagyott, amikor a rejtvényt az asztalra tette, és miután felkelt a fotelből, odasétált hozzám.

– Ha azt szeretnéd, akkor az leszek. Bármi, amit csak szeretnél – suttogott néhány centiméterre az arcomtól.

Úgy éreztem, hogy a helyiségben egy pillanat alatt lett kellemes hőmérsékletből sivatagi forróság. A szívem eszeveszett sebességre kapcsolt, és az agyam pikáns képek sokaságát villantotta fel előttem. Hogy mit akartam vagy inkább milyen legyen? Pucér. Tök pucér és vesse rám magát. Ez azonban bizarr volt, ugyanis ebben a helyiségben feküdt a kómában lévő barátnőm is, és megijedtem attól, hogy egy pillanatra még ez sem érdekelt, csak a vágy a férfi iránt, aki itt állt előttem, és akit mindennél jobban szeretek.

– Gyerünk, Ana, mondd ki, mit szeretnél – kérlelt és bal kezének mutatóujja végigsimított az alsó ajkamon.

– Tudod, hogy ezt nem szabad csinálnod – suttogtam, majd hátrébb léptem tőle. – Ezt csak a feleségeddel csinálhatod, aki után két hete úgy loholtál, mint egy pincsikutya – mondtam keserűen.

– Nora elmagyarázta neked, hogy miért nem szabad magamra haragítanom úgy istenigazából Daphne-t.

– Elmondta, hogy beszélgettünk? – csúszott fel a hangom néhány oktávval.

– Természetesen.

– Sajnálom, nem volt jogom ahhoz, hogy beleavatkozzak abba, mit és miért csinálsz a házasságodba – kértem elnézést, majd elléptem mellette és leültem a másik fotelbe.

Nem maradtam túl sokáig, és ennek Michael volt az egyik oka. Igyekeztem mély lélegzeteket venni, és megnyugodni, de az agyam újabbnál újabb pikáns képekkel ostromolt, és úgy éreztem, mintha két részre szakadtam volna, és míg az egyik ismerte volna a helyes utat, addig a másik csak a mindent elsöprő vággyal törődött volna, mely azt diktálja, hogy vonszoljam Michaelt abba a múltkori raktárba és csillapítsam a bennem tomboló vágyat. Alig telhetett el egy óra, amikor felkeltem a fotelből, és elköszönve tőle és Julie-tól is visszaindultam a szállodába.

Francois éppen a bőröndbe csomagolta a ruháit, míg Cyprien békésen szunyókált az ágyában.

– Azt akarom, hogy szexelj velem – mondtam ki az akaratomat, miután becsuktam magam után Francois szobájának ajtaját, majd el is fordítottam a zárban a kulcsot.

– Ana, mi történt? – nézett rám kétségbeesetten.

– Semmi, csak azt akarom, hogy vágj gerincre. Gyerünk Francois, ne nézz így rám, tudom, hogy csinos nő vagyok, és mivel mindketten szexre éhesek vagyunk, miért ne csillapíthatnánk a másik étvágyát – indultam meg felé elszántan, miközben a kabátomat kigomboltam, majd levéve magamról a földre ejtettem. Kibújtam a cipőből is, majd a pulóveremet hajítottam a szoba egy távoli sarkába. Francois egyre rémültebbnek látszott, és tudtam, hogy nem azért, mert annyira ronda lennék, hogy csak rémületre adok okot, hanem aggódott a szellemi épségemért. Bizonyára el sem tudta képzelni, hogy miért akarom, hogy lefeküdjön velem, holott két éve megegyeztük abban, hogy sosem szexelünk egymással. A pólóm szegélyéhez nyúltam, majd lekaptam magamról.

– Ana, állj le!

– Nem. Szexelni akarok, és mivel Michaellel nem lehet, így csak veled csinálhatom.

– Ana – sétált oda hozzám, és lefogta a kezem, még mielőtt a melltartóm kapcsához nyúlhattam volna. – Nem akarod ezt sem te, sem pedig én. Térj észhez, kérlek!

– El akarom őt felejteni – mondtam cincogós hangon, miközben szemeimet ellepték a könnyek. – Nem szerethetem őt, Francois. Nem szabad, és a múltban sem szabadott volna. Ennek nincs jövője, és nem akarok szenvedni.

– Tudom – mondta együtt érzően, majd átölelt.

Egy órával később már nyoma sem volt a szexéhes és kétségbeesett Anának. Igyekeztem csak a dolgomra koncentrálni, még pedig, hogy bepakoljam a bőröndökbe a holmijaimat. Hullafáradtan dőltem be az ágyba késő este, és amint letettem a fejem a párnára elnyomott az álom. Másnap reggel fáradtan keltem ki az ágyból, és még a zuhany sem segített azon, hogy felébredjek. Az új házban semmi dolgom nem volt, ugyanis Francois felvett három szobalányt, akiknek Francois meghagyta, hogy csomagoljanak ki. Őszintén, nekem nem lett volna kedvem ahhoz, hogy kipakoljak, és hálás voltam, hogy valaki ezt megcsinálja helyettem. Egy étteremben reggeliztünk, majd Cyp és Francois elcipeltek vásárolni, mert szerintük nem állíthatok csak be úgy a megbeszélésre. Mintha az alkalomra már nem vásároltam volna egy kosztümöt. Mikor megosztottam velük a dolgot, mindketten sandán bámultak rám, majd berángattak az első üzletbe.

Egy órakor a tükör előtt állva rúzsoztam a számat, majd visszaindultam a szobámba és felvettem a ruhát, amit Francois-tól kaptam. Egy fekete, Ralph Lauren ruha volt, melynek egyszerűségétől Francois furcsán bámult rám.

– Nem állíthatok oda miniszoknyában, meg melltartóban. Nem akarom tovább borzolni majd a kedélyeket, elég lesz a megjelenésem is, nem kell, hogy még a ruhám miatt is kiakadjanak – magyaráztam Francois-nak.

Daniel kettő óra előtt nem sokkal jött értem, majd elindultunk az aukciós házhoz. Majdnem fél három volt, mire odaértünk – hála a forgalomnak! – és Daniel mutatta az utat a konferenciaterem felé, lévén, hogy ő már járt itt néhányszor. Előreküldtem őt, míg vettem pár mély lélegzetet. Éppen a legjobb pillanatban értem oda az ajtóhoz, ugyanis láttam, ahogyan Daniel a papírokat Ryan elé teszi, Daphne pedig fancsali képpel bámulta a jelenetet.

– És hol van az a híres üzlettárs? – kérdezte unottan.

– Itt – feleltem szűkszavúan, majd besétáltam az ajtón.

A rám szegeződő húsz szempárból csak kettő nem tágult a normál háromszorosára, mégpedig Michaelé és Susané, hiszen ők tudtak a dologról. A többiek döbbenten bámultak rám, és a szájuk tátva maradt.

– Mi a fészkes fenét keresel te itt? – ordította Daphne.

– Én vagyok az új üzlettárs – rántottam meg a vállam.

– Ez nem lehet igaz – szólalt meg Ryan megsemmisülten.

– De, pedig az – mosolyogtam, majd elfoglaltam a Michaellel szembeni és Nora melletti széket.

– Üdv itt – tátogta Michael, én pedig akaratlanul elmosolyodtam.

A légkör feszült volt és kínos. Még fél óra múlva is olyan volt Ryan és Daphne, mintha citromba haraptak volna. Daniel és a többi ügyvéd ismét az iratokat nézték át, mikor is Michael telefonja megcsörrent. A zsebéhez kapott, majd előhúzta, hogy megnézze ki az, majd sietősen a füléhez emelte és beleszólt.

Nem akartam szemtelen lenni, de kíváncsi voltam arra, hogy ki az és mit akar Michaeltől, így szemmel követtem a jelenetet.

– Sharon, lassabban, mert nem értek semmit – mondta aztán Michael és egy másodperc múlva felpattant a székéből. – Azonnal indulunk.

– Mi történt? – kérdeztem rémülten.

– Julie felébredt a kómából – felelte boldogan, majd odajött hozzám. – Induljunk a kórházba – ajánlotta, én pedig mosolyogva bólogattam. Hagytam, hogy az ujjainkat összekulcsolja, majd kisiettünk az épületből és Michael kocsijával a kórház felé indultunk…