Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
39. fejezet
A múlt pillanatai
– Tudtam én, hogy még mindig a férjemre fáj a fogad – dörrent rám Daphne mérges hangon. – És te? Hogy tehetted ezt velem? A feleséged vagyok – fordult Michael felé.
– Daphne, fejezd ezt be, és ne csinálj jelenetet! – hurrogta le Michael a feleségét.
– Mi az, hogy ne csináljak jelenetet? – sipította. – Az én férjem vagy, nem pedig az övé – mutatott rám megvetően –, és ha azt hiszed, hogy karba tett kézzel tűröm, hogy nevetség tárgyává tegyél, akkor nagyon tévedsz. Csak tudja meg az apám, hogy mit művelsz, és akkor a családodnak is, meg ennek az utolsó lotyónak is harangoztak – ordította, majd gúnyos mosolygás közepette felszegte az állát és megindult a liftek felé.
– Daphne, várj! – kiáltott utána Michael és felpattant a székről. – Beszéljük ezt meg – indult utána, de az első lépését követően elkaptam a karjánál fogva.
– Mi folyik itt?
– Ana, most erre nincs időm, majd beszélünk! – mondta gyorsan, miközben kiszakította magát a kezemből és sietősen a felesége után indult.
Semmi kétség, hogy tart Daphne-tól, de az apósától még jobban. A kíváncsiság egy röpke pillanat alatt támadt fel bennem, és tudtam, ha törik, ha szakad, de ki fogom deríteni, hogy mi a fészkes fene történik itt. Valamiért fél Daphne családjától, hisz ha nem így lenne, nem változott volna ölebbé, mikor szóba került Mr. Stone.
Bevallom, mikor túljutottam a kezdeti sokkon és valamennyire összeszedtem magam Michael jegyességének kiderülését követően, utánanéztem a családnak. Nem volt róluk sok információ az interneten, csak annyit találtam, hogy Bruce Stone – Daphne apja – üzletember, és aki számít, az ismeri a nevét. Vajon a Burns család hogyan ismerkedett meg velük? Mindig is barátok voltak, vagy talán valami estélyen ismerkedtek meg?
Tudnom kellett a válaszokat a kérdéseimre, két éven át makacsul hátat fordítottam, mikor valaki némi magyarázattal szolgálhatott volna, de rájöttem, hogy ez így nincsen rendben. Muszáj megtudnom, hogy hogyan és miért ment tökre az életem, és miért kellett több ezer kilométerre elmenekülnöm, miután kiderültek a dolgok. Válaszok kellettek, de nem Michaeltől. Szükségem volt magyarázatra, de tudtam, hogy jelen pillanatban tőle teljesen hiába és feleslegesen várnám, mert épp a feleségét engeszteli ki, ki tudja hogyan.
Nem akartam belegondolni abba, hogy vajon mit fognak csinálni, ugyanis egy percig sem hittem el azt, hogy Michael sosem feküdt le vele. Hiába esküdözött volna erre, akkor sem tudtam volna hinni neki. Teljes képtelenség, hogy Michael több éven keresztül kibírta, hogy ne érjen a feleségéhez, és ne műveljenek bizonyos dolgokat az ágyban. Bár jobban belegondolva egy esküt követően még talán el is hinném neki, hogy nem ért a feleségéhez, de azt már semmilyen körülmények között nem venném be, hogy más nőhöz sem. Michaelnek vannak bizonyos igényei, legalábbis, mikor együtt voltunk, voltak igényei. Bár az igény szó talán nem is a legjobb kifejezés rá, a kívánalom kifejezőbb, azt hiszem.
Bárhol és bármikor, bármilyen helyzetben egy pillanat alatt lett úriemberből felajzott szerető. Nem számított, hogy éppen moziban ültünk vagy Noráékkal vacsoráztunk, nem zavartatta magát, de végül mindig megadtam magam neki. Hogyne tettem volna.
Ki sem tudnám törölni ezeket az eseteket a fejemből, még ha akarnám sem. A legszívesebben arra a bizonyos éttermi esetre emlékszem, mikor Norával és Antonióval vacsoráztunk.
Az előételt néhány perccel azelőtt hozták ki, én pedig éppen a második falatot szúrtam a villára, mikor egy kezet éreztem végigsimítani a combomon. A villa csörömpölve hullott a tányérra, Noráék pedig aggódva pillantottak rám, hogy mi történt. Megráztam a fejem, hogy nincs semmi baj, és ismét megfogtam a villát, majd a rajta lévő falattal együtt a számhoz emeltem. Az első rágás után azonban a kéz ismét a combomra tévedt, de most már többször simított rajta végig. Tágra nyílt szemekkel fordultam Michael felé, aki viszont nem rám nézett, hanem a saját előételét tüntette ki a figyelmével. Diszkréten és feltűnésmentesen nyúltam az asztal alá, hogy elvegyem onnan Michael kezét, de ő ellökte az enyémet és ismét végigsimított a combomon, ezúttal viszont már a szoknyám alá furakodva. Próbáltam összezárni a lábaimat, hogy abbahagyja, amit művel – és nehogy más helyre is tévedjen a keze –, még mielőtt elveszíteném a fejem, de nem hagyta. Sokkal erősebb volt, mint én, ráadásul perzselő tekintetétől, mellyel aztán rám nézett, összezúzta az ellenállásom, és akaratlanul lazítottam el a lábaim. A szoknyám nem volt szűk, de nem is annyira lenge, ennek ellenére nehézség nélkül cirógatta a combom. Egy idő után a combom belső felére tévedt a keze, és abban a pillanatban félrenyeltem az éppen rágott falatot. Köhögve nyúltam a víz felé, és kortyoltam belőle, míg Michael keze egyre csak fentebb csúszott. A veszélytől, hogy bármelyik percben lebukhatunk, és az izgalomtól, hogy mit készül éppen tenni – holott nem az volt az első eset –, a szívem vadul vágtázott a mellkasomban, a vérem forrt, és olyan melegem lett, mintha bundában sétálgattam volna a sivatagban a nyár legforróbb napján.
– Ana, jól vagy? – kérdezte aggódva Nora és az arcomat kezdte tanulmányozni.
– Persze, csak egy kicsit meleg van itt – fulladt suttogásba a mondandóm vége, ugyanis Michael a legérzékenyebb pontomat kezdte simogatni a fehérneműmön keresztül.
A levegőt gyorsabban kezdtem szedni, amit evéssel próbáltam palástolni, nehogy feltűnjön valakinek. Folyton körbe tekintgettem, hogy észrevette-e valaki az asztal alatt zajló jelenetet, de úgy tűnt, hogy mindenki a saját asztalánál ülő társaságot tüntette ki a figyelmével. A cérna ott szakadt el, mikor Michael egy roppant ügyes mozdulattal félrehúzta a bugyimat és most már akadály nélkül és úgy istenigazából „gyötörni” kezdett. Lenyúltam az asztal alá, és elvettem a kezét magamról – ami be kell vallanom, nagy erőfeszítésbe került –, majd megigazítottam a szoknyámat és felpattantam a székről.
– El kell intéznem egy sürgős hívást, de a mobilom a kocsiban felejtettem. Michael, kikísérnél az autóhoz? – néztem rá ellentmondást nem tűrően.
– Hát persze – kapott az alkalmon és a tekintete megvillant.
Felkelt ő is a székről és szorosan a nyomomban haladt – egy pillanat alatt rájöttem, miért követ ilyen szorosan, mikor a fenekemnek nyomódott tagadhatatlan bizonyítéka vágyának –, bizonyára nem akarta, hogy bárki meglássa a dudort a nadrágja elülső részén.
A friss levegőn egy kicsit kitisztult a fejem, de csak egy kicsit. Viszont mikor odaértünk az autóhoz, aminek oldalához odadöntött Michael és azonnal szenvedélyesen csókolni kezdett, ismét elveszítettem a fejem. Kirángattam a zsebéből a kocsikulcsot és kinyitottam az autót, majd odavonszoltam az anyósülés ajtajához és miután kitártam az ajtót belöktem a kocsiba. Az ülést azonnal hátrébb tolta, én pedig szemből az ölébe helyezkedtem. A bugyimat egyetlen rántással tépte szét – elég kevés anyagból készült amúgy is, bár tudom, hogy a nagy hévben Michael még egy mama bugyival is megbirkózott volna –, majd néhány pillanattal és egy nadrágkigombolással később végre összeillesztette a testünket. Igyekeztem visszafogni a nyögéseimet, nehogy valaki meghalljon minket, de Michaelnek hála ez nem nagyon sikerült. A fejemet hátravetve ringattam a csípőmet és hajszoltam magunkat a gyönyör kapuja felé, miközben Michael kissé előredőlve a nyakamat csókolta, vagy éppen a fenekembe markolva ösztönzött még gyorsabb mozgásra. A tarkómnál fogva húzta a fejemet az övéhez, hogy száját az enyémre nyomhassa, és valamennyire elnyeljem gyönyörteljes kiáltását. Néhány mozdulattal később az én testem is megrándult, de képtelen voltam arra, hogy elfojtsam a nyögésemet, és Michael szájától eltávolodva tört fel a mellkasomból egy kéjes sikoly.
Sok idővel később önelégülten vigyorogva pattant ki a kocsiból, miután én is kiszálltam, majd megigazította a ruháját. A derekamnál fogva rántott magához – miután visszahúztam a helyére a szoknyámat – és csókolt meg, majd kézen ragadott.
– Ugye, tudod, hogy az este hátralevő részét bugyi nélkül kell töltenem? – kérdeztem, miközben bezárta a kocsit.
– Tudom, és nagy önuralmamba fog kerülni, hogy ne tűnjön majd el ismét a kezem az asztal alatt.
– Meg ne próbáld – szóltam rá félig komolyan –, mert újra a kocsiban fogunk kikötni.
– És ha éppen ez lesz a célom? – vigyorgott rám és kacsintott egyet.
– Ígérem, hogy éjjel bármit megtehetsz velem, csak most fékezd magad. Nem akarom, hogy Noráék még rosszabbat gondoljanak rólam, mint ahogyan most vélekednek.
– Rendben, visszafogom magam – adta meg magát. – De az ígéretet be fogom hajtani, már vannak is ötleteim. És azt előre borítékolhatom, hogy reggelre nem kicsit lesz majd izomlázad – villant meg ismét a szeme, majd miután futólag megcsókolt, beléptünk az étterembe.
– Bocsánat – kértem rögtön elnézést –, csak akadt egy kis probléma.
– Ja, gondolom – vigyorgott Nora –, biztos útban volt a sebváltó – kuncogott fel, én meg éreztem, hogy az arcomba tódul az összes vér, és pipacsvörössé válok.
– Drágám, ne hozd már őket zavarba! – kérte Antonio, de azért az ő szája is megrándult az elfojtott mosolytól.
– Ne aggódj, Ana! – próbált megnyugtatni. – Nem ítéllek el, és semmi ilyesmi, sőt, örülök, hogy boldoggá teszed a bátyámat, legalábbis abból a letörölhetetlen vigyorából arra következtetek, hogy eredményes volt az a „sürgős telefon” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
– Nora! – szólt rá Michael a húgára.
– Most mi van? Talán nincs igazam? Dehogynem – felelt a saját kérdésére. – Viszont most lássuk hozzá a kajához, mielőtt teljesen kihűlne.
Az este további részében Nora még elsütött néhány poént az én káromra, de ettől még remekül szórakoztam.
– Soha többé nem érhetsz hozzám nyilvános helyen! – róttam meg Michaelt, mikor odaértünk a lakására.
– Meg sem csókolhatlak, vagy csak a bugyidba nem férkőzhetek be? – mosolygott rám pimaszul.
– Egyik sem – mondtam durcásan, de azért a nyakkendőjénél fogva húztam magamhoz közel.
– Az teljességgel kizárt – ellenkezett, miközben a ruhám cipzárját húzta le.
– Nem – ellenkeztem és legörgettem a zakóját a válláról.
– De – vágott vissza. – Most pedig következik az ígéreted behajtása – suttogta a fülembe és az ölébe kapva vitt a hálószobájába.
Közös nevezőre nem jutottunk az éjszaka során, hogy hozzám érhet-e ezután, ha nyilvános helyen vagyunk, de reggelre valóban borzasztó izomlázam lett, ahogyan előre megjósolta.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a múlt emlékeit, melyek bár szépek voltak, de az előző életemhez tartoztak. Nem gondolhatok ilyenekre, hisz mindketten házasok vagyunk, ráadásul a szép emlékeket elcsúfítja a tény, hogy Michael mindvégig hazudott nekem.
Felkeltem a székről, ahová közben ismét leültem és visszamentem Julie-hoz. Leültem a fotelbe és próbáltam nem arra gondolni, hogy mit kellene most tennem, de nem ment. Akárhogy igyekeztem is, nem tudtam kiverni a fejemből a tervemet. Fél óráig bírtam ki, mikor is felpattantam és miután elköszöntem barátnőmtől, kisiettem a kórházból. Nem tudtam, hogy sikerrel járok-e, de a kávézóhoz hajtottam, hátha ott van Nora. Ő az egyetlen jelen pillanatban, aki válasszal tud nekem szolgálni a kérdéseimre.
Furcsa érzés kerített hatalmában, mikor az ismerős környékre értem. Az elmúlt két évben nem sok minden változott. Az üzletek nagy része még mindig megvolt, csak egy-két helyén állt más bolt. Az épületek is teljesen olyanok voltak, és ahogyan messziről láttam, a kávézó is a helyén volt még. Nem sok mindent tudtam a két év alatt, hogy mi történt a kávézóval, az egyetlen információm annyi volt, hogy az én részemet megvette Nora – ez az adásvételi szerződésből derült, amit az ügyvédem faxolt el Párizsba –, bankkölcsönt felvéve. Semmit sem akartam tudni, ami az itteni életemmel volt kapcsolatos, és nem csak Michael miatt. A Julie-val való vitám is okot adott arra, hogy makacsul bedugjam a füleimet, ha Boston került szóba.
Visszaemlékeztem Julie szavaira az utolsó beszélgetésünk alkalmával, és így, hogy már mindent tudok Michael házasságának körülményeiről, tudom, hogy igazságtalan voltam a barátnőmmel.
– Szerintem túl durva voltál Michaellel. Ha mindent tudnál, nem így viselkedtél volna vele. Jobb lenne, ha átgondolnád a dolgokat és hazajönnél – mondta kertelés nélkül.
– Te most őt véded? – kérdeztem dühösen.
– Nem, de be kell látnod, hogy esélyt sem adtál neki, csak leléptél.
– Adtam neki esélyt, hogy megmagyarázza, de azt mondta, nem mondhatja el – ordítottam. – Mégis mit kellett volna csinálnom? Elmenni az esküvőjére, és elsőként gratulálni nekik a házasságukhoz?
– Nem, de azzal, hogy elmenekültél, még semmi sem lesz jobb. Rosszul kezelted ezt a helyzetet, nem kellett volna ott maradnod Párizsban – magyarázott tovább.
– Szóval téged is behálózott – állapítottam meg. – Hogy sikerült a pártjára állítania? Becsábított az ágyába?
– Hogy gondolhatod ezt? – ordított ő is. – Soha egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy más is legyen köztünk, mint barátság.
– Á, szóval a barátod. Hát persze. Mi másért is hanyagoltál volna az elmúlt hónapokban, mint az ő társaságáért. Remélem, ő ezerszer jobb barát, mint én – mondtam elcsukló hangon, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy nehogy elsírjam magam.
– Ana, ez a veszekedés nem vezet sehová. Gyere vissza és hozz rendbe mindent!
– Eszem ágában sincs! Én… én nem megyek vissza, soha többé. Nekem… én jövő héten… mindegy. A lényeg az, hogy többé nem akarok visszamenni. El sem tudod képzelni, hogy mennyire fogsz hiányozni, de a tudatot sem tudom elviselni, hogy a legjobb barátnőm a puszipajtása lett annak az embernek, aki tönkretette az életemet. Ég veled, Julie, és vigyázz magadra. Szeretlek – köszöntem el tőle és mielőtt bármit mondhatott volna, kinyomtam a telefont.
Egy buta liba voltam, aki csak a saját fájdalmával és sértett büszkeségével törődött, és nem volt képes arra, hogy a fától lássa az erdőt. Az után a beszélgetés után egyszer sem beszéltem Julie-val, sőt, még telefonszámomat is megváltoztattam, hogyha akarna, se tudjon elérni. Azt sem mondtam el neki, hogy férjhez fogok menni, pedig eredetileg azért hívtam fel, hogy meghívjam az esküvőre. Sosem volt a pillanat megfelelő arra, hogy beszéljek neki Francois-ról vagy Cyprienről, aztán a veszekedéskor már nem is akartam elmondani. És ha jól tudom, a mai napig nem tud arról, hogy férjes asszony vagyok. Anyát teljesen letörte a hír, hogy Julie-val vége a barátságunknak, de végül ő is egyetértett velem abban, hogy a barátnőm Michael pártján állt. Akkor nem tudtam, hogy miért, most pedig már túl késő. Sosem tudom visszaszívni a szavakat, amiket a fejéhez vágtam, és talán sohasem kérhetek tőle igazán bocsánatot. Leparkoltam a kávézó előtt és az emlékek egy pillanat alatt rohamoztak meg. Ahogyan kinéztük a helyet, hogy ez lenne a legmegfelelőbb a kávézóhoz, ahogyan a bútorokat válogattuk ide, és amennyit viccelődtünk, miközben saját kezűleg festettük ki a helyiséget. Most, hogy visszatértem, és egész nap semmi dolgom sincs, hiányzik a kávézó. Párizsban volt munkám, ami lefoglalt egész nap, de az itteni semmittevéstől majd’ megőrülök.
Sóhajtva szálltam ki a kocsiból és határozottan indultam el a múltam egy szeretett darabja felé. A legnagyobb szerencsémre Nora dolgozott és a szemei kidülledtek, mikor meglátott engem az ajtóban. Gyorsan körbepillantottam, és halvány mosollyal az ajkaimon konstatáltam, hogy a berendezés megváltozott. Ez már jobban hasonlított Julie-hoz és Norához. Minden színes volt és mintás, és kicsit sem emlékeztetett a régi önmagára, a visszafogott berendezésekre, amit annak idején közösen vásároltunk.
Lassan indultam a pult felé, ugyanis kezdett inamba szállni a bátorság. Aztán rájöttem, hogy mégsem futamodhatok meg, mert tudnom kell, hogy mi folyik itt. Nagy levegő vettem és odaléptem Norához.
– Beszélnünk kell a bátyádról – szóltam határozottan.
– Rendben, de nem ez a legmegfelelőbb hely – bólintott. – Felhívom a kisegítőt, hogy ugorjon be néhány órára, aztán egy tea mellett mindent megbeszélünk.
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése