Pupi blogja

Lezuhanyoztam, majd felvettem egy pizsamát, és miután elhúztam a függönyöket, hogy besötétítsem a szobát, bebújtam az ágyamba. Bevackoltam magam két nagy párna közé, nyakig felhúztam a takarót, és bárányokat kezdtem számolgatni, hogy hátha elnyom az álom. Sajnos nem így történt! A szemeim görcsösen kinyíltak újra és újra, de a pontos okát nem tudtam.

Talán azért, ami a kórházban történt köztem és Michael között, vagy amiért Francois szerint engednem kellett volna a vágyaimnak, esetleg mert teljesen kifordultam önmagamból, mióta visszajöttem Párizsból. Az is megeshet, hogy mindhárom ok közrejátszott abban, hogy olyan voltam, mint akinek hurkapálcikákkal támasztották volna ki a szemeit, nehogy elbóbiskolhasson. Fáradt voltam, isten tudja csak mennyire, mégsem nyelt el az álmok világa. Folyton Michael csókjára gondoltam és arra mennyire jó volt az, ami kettőnk között történt ott a raktárban. De el kell felejtenem ezt az egészet, és újra a régi Anának kell lennem. Annak a hideg és fegyelmezett Anának, akivel senki sem mer ujjat húzni. Akinek jéghegy lett a beceneve Francois vállalatánál.

Újra a megfontolt és kimért Ana kell hogy legyek, aki ha végig megy a folyosón, hirtelen mindenkinek rengeteg munkája lesz. Emlékszem egyik alkalommal láttam, amint Lionel titkárnője körlevelet küld a gépén a többieknek, ezzel az üzenettel: „A Jéghegy kibújt az irodájából és a folyosón kószál”.

Újra ennek a nőnek kell lennem, nem pedig egy idiótának, aki Michael egyetlen szép szavától folyékony halmazállapotot vesz fel. Michael egy nyamvadt csókkal felolvasztotta a Jéghegyet és ez nincsen rendjén.

Nagy nehezen elhessegettem a gondolataimat Michaelről, de aztán valami más tolakodott az elmémbe. Mi van akkor, ha Julie épp most ébred fel, mikor én henyélek?

Egy pillanat alatt ugrottam ki az ágyamból és rángattam el a függönyöket, hogy megtöltsék a szobámat a nap gyenge sugarai.

Ebből elég legyen, még csak nem rég jöttem el a kórházból! – szóltam magamra a szoba közepén, mikor épp a ruhásszekrényhez igyekeztem. – A kórház lett a második otthonom, kétszer annyi időt vagyok ott, mint a férjemmel és a lányommal, ez nem fog semmi jóhoz vezetni. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy folyton úgy érzem, hogy ott kell lennem Julie-val, még akkor is, ha mikor mesélek neki valamit, nem tud válaszolni.

Görcsösen imádkozom azért, hogy magához térjen és ne szenvedjen károsodást az agya, és ennek egyik oka a bűntudatom. Természetesen hiányzik nekem, de akkor is mardos a bűntudat. Egyszerűen képtelen lennék elviselni, ha többé nem térne magához, és mindkettőnk számára a veszekedésünk lenne az utolsó emlékünk. Azt nem tudnám feldolgozni.

A lábaim mintha önálló életre keltek volna, úgy igyekeztem a szekrény felé, hogy aztán a kezeim kirángassanak egy adag ruhát.

– Azt hittem, hogy alszol, anyuci – mosolygott rám Cyprien, mikor lehuppantam mellé a kanapéra. Egy virág alakú nyalóka volt nála és a Tom és Jerry-t nézte.

– Nem tudtam elaludni – feleltem. – Apa tudja, hogy rengeteg édességet eszel? – próbáltam elvenni tőle a nyalókát, de a kis kezeivel erősen szorította.

Na, nem mintha erősebb lenne nálam, de ahogy védte azt a nyalókát, elvette a kedvem attól, hogy megfosszam tőle.

– Nem – mosolygott édesen. – Folyton a laptop előtt ül, így anélkül foszthatom ki az édességkészletet, hogy rajtakapna – kuncogott fel. – Visszamész a kórházba?

– Igen – bólintottam. – Jaj, kincsem, úgy sajnálom, hogy olyan kevés időt töltünk együtt – szomorodtam el, és magamhoz öleltem Cyprient.

– Semmi baj, mami. Julie néninek szüksége van rád – simogatta apró kezével a hátamat.

– De, igenis baj, mert neked is szükséged lenne rám – ellenkeztem. – Nagyon szeretlek, ugye tudod? – kérdeztem rekedten.

Cyp eltolt magától, majd kicsi ujjával letörölte a könnyeimet.

– Ne sírj, mami – nyomott puszit az arcomra majd megölelt. – Mami? – kérdezte félénken nem sokkal később.

– Igen?

– Nem mehetnék veled? Ígérem, hogy csendben leszek és nem zavarom Julie nénit. Kérlek!

– Nem is tudom – morfondíroztam, miközben eltoltam magamtól. – Még olyan kicsi vagy, és nem hiszem, hogy jót tenne neked, ha velem jönnél.

– Na, mami – váltott kiskutya tekintetre. – Légyszi, légyszi!

– Vesd be apádnál is ezt a tekintetet, és ha elenged, akkor velem jöhetsz.

– Köszönöm, köszönöm – ugrott a nyakamba, majd miután egy cuppanós puszit nyomott az arcomra, Francois szobája felé szaladt.

Hallottam, ahogyan győzködi az apját, akinek nagyon nem tetszett Cyp ötlete, de csak beleegyezett, ugyanis kislányom hatalmas mosollyal az arcán sétált ki Francois szobájából, majd eltűnt a sajátjában. Néhány pillanattal később az oroszlánfejes hátizsákjával szaladt oda hozzám.

– Mi van benne? – mutattam a táskára.

– Színes ceruzák, meg színezők.

Feladtam Cyprienre a kabátját meg a sapkáját, majd a kezébe nyomtam a hátizsákját, aztán én is felöltöztem, a táskámat a vállamra dobtam, a telefont meg a zsebembe süllyesztettem. Még kiabáltam Francois-nak, hogy majd jövünk, és miután felmarkoltam a bérelt autó kulcsait, kiléptünk az ajtón.

A hátsó ülésen bekötöttem Cyp biztonsági övét, majd beszálltam én is, és kórház felé indultunk.

A folyosón összefutottunk Carollal, akinél Cypriennek be kellett vetni a rajtam és Francois-n gyakorolt kiskutyapillantást, ugyanis nem akarták beengedni Julie-hoz.

És láss csodákat, működött, pedig nem hittem volna, hogy Carolt ennyivel le lehet kenyerezni. Kislányom Julie kórtermének ajtajában megtorpant és megszorította a kezem.

– Mi a baj? – guggoltam le elé.

– Olyan lesz, mint a fényképeiden? – kérdezte félve.

Megértettem a gondját, mert az első alkalommal én is féltem belépni Julie-hoz. Rettegtem attól, hogy nem olyan lesz, mint ahogyan emlékeztem rá, de feleslegesen aggódtam.

– Nem, szebb lesz, mint a fényképeimen – mosolyogtam rá halványan, majd felegyenesedtem és beléptünk a kórterembe.

Már természetesnek vettem, hogy Michael is ott van, bár most arra vágytam, hogy váljon köddé, ugyanis zavarban voltam a raktárban történtek miatt.

A tekintete rögtön ránk esett, amint beléptünk a szobába, és halványan elmosolyodott, mikor Cyp odaintegetett neki.

Levettem Cypről a kabátot, meg a sapkát, és miután a fotelbe dobtam a kabátomat, kézen fogtam és odasétáltunk Julie-hoz. Apró termete miatt Cyp nem sok mindent látott, ezért felkaptam az ölembe.

– Igazad volt, mami, szebb, mint a képeken, még így is, hogy alszik – suttogott.

A szemem sarkából láttam, ahogyan Michael mosolyog, de igyekeztem nem figyelni rá.

– Bár a haját azért megfésülhetnéd, mami, hogy még szebb legyen – mosolygott rám.

– Ha óvatos leszel, akkor megfésülheted te is – ajánlottam fel, mire a mosolya még szélesebb lett. – De tényleg csak akkor, ha óvatosan csinálod.

– Ígérem. Hol van a fésű? – kezdett el mocorogni a karjaimban, mire talpra állítottam.

– Ott a szekrényben – mutattam az ágy mellett lévő komódra.

Cyp kihúzta a felső fiókot, majd kiemelte belőle Julie hajkeféjét. Odavittem neki egy széket, amire feltérdelt, majd finom mozdulatokkal fésülni kezdte barátnőm haját.

Miután úgy találta, hogy Julie most már olyan szép, mint Csipkerózsika, bevackolta magát az egyik fotelbe és színezni kezdett. Tényleg beváltotta az ígéretét, ugyanis csendben volt; a satírozások hangjától és a Julie-ra kötött gépek pittyegésétől eltekintve síri csend volt a kórteremben. Néha-néha Cyp felpillantott rám és elmosolyodott, vagy odanyújtotta nekem a könyvet, hogy lássam, milyen ügyesen színez, ilyenkor én is mosolyogtam, esetleg megdicsértem, hogy milyen szép.

Michael jelenléte frusztrált és nem volt egy normális gondolatom sem. Folyton magamon éreztem perzselő tekintetét, amitől melegem lett. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni őt, de gondoskodott arról, hogy ez ne sikerüljön. A tűrőképességem utolsó szála akkor szakadt el, mikor odament Cyprienhez beszélgetni. Zavart, hogy ott guggolt tőlem fél méterre, és a normálisnál százszor gyakrabban nézett rám. Fájón vettem tudomásul, hogy nem ismerem őt. Tudom, hogy mire, mikor és hogyan reagál, de sosem ismertem meg őt teljesen. Volt titka előttem, ami a kapcsolatunk végéhez vezetett, és ettől úgy érzem, mintha őt magát sosem fejthettem volna meg.

Egy pillanat alatt keltem fel a fotelből és indultam a mosdó felé, hogy megmossam az arcom hideg vízzel és lecsillapodhassak. Épp mikor kiértem az ajtón, valaki elkapta a karomat.

Nem kellett lángésznek lennem ahhoz, hogy tudjam, Michael az.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva és keze még mindig a karomat tartotta.

– Nem – mordultam rá, és kiszakítottam magam karmainak fogságából. – Hagyj békén!

– Ana – nyúlt utánam ismét, mikor elindultam a mosdó felé.

– Mit akarsz?

– Mondd el, hogy mi a baj! – kért gyengéden.

– Te – feleltem –, te vagy a bajom. Minden rendben volt az életemmel, míg vissza nem jöttem és össze nem kutyultál mindent. Mi a fenének kellett megcsókolnod és berángatnod abba az átkozott raktárba? Hagyj békén, és ne szólj hozzám többé! – sziszegtem, és mikor elindultam ismét a mosdó felé már nem kapott utánam.

Megmostam az arcom hideg vízzel, hogy valamelyest észhez térjek, de nem jártam valami nagy sikerrel. A fülemben visszahangzottak a szavak, melyeket Michaelnek mondtam, és bár tudom, hogy durva voltam, mégsem állt szándékomban visszaszívni azokat vagy bocsánatot kérni értük. Így sikerült elérnem, hogy távol maradjon tőlem és ne csábítson bele semmit izgató, bár ugyanakkor bűnös dologba. Hiszen ő házas, ahogyan én is, és attól, mert az én házasságom csak egy színjáték, az övé még biztosan nem az. Emlékszem arra, mikor azt mondta, hogy sosem feküdt le Daphne-val, de egy szavát sem hittem el. Biztos, hogy megszámlálhatatlanul sokszor voltak együtt és a nászéjszakájuk is pazar volt. A zöld szemű szörny átvette felettem az uralmat és a féltékenységemtől már gondolkodni sem tudtam. Folyton az lebegett a szemeim előtt, ahogyan összegabalyodva, szenvedélyesen, buja hangokat kiadva fekszenek a méregdrága selyem ágyneműben, és Michael azokat a szavakat mormolja Daphne-nak, amiket nekem is annak idején.

Nem szabadna ilyenekre gondolnom, egyszerűen ki kellene vernem a fejemből Michaelt és az észveszejtő csókjait, de nem megy. Minél inkább próbálom őt elfelejteni, annál többet gondolok rá akaratlanul is. Szinte észre sem veszem, és már megint a mosolyán vagy az izmos mellkasán merengek. Szükségem van Michaelre, mint egy falat kenyérre, de kénytelen leszek nélküle élni, még akkor is, ha örökké boldogtalan leszek. Sosem lehetünk együtt, sosem lehet az enyém, sosem fog hozzám tartozni. Mindig Daphne-é lesz, és nekem csak az átkozott emlékek maradnak. Ennyivel kell beérnem, még ha fáj is, ha bele is roppanok, nekem csak ennyi adatott.

Újra megmostam az arcom, majd visszaindultam a kórterembe, hogy felöltöztessem Cyprient, és visszainduljunk a szállodába, ugyanis este anyával vacsorázunk.

Egy folyosó választott már csak el Julie szobájától, mikor egy beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet. Először azt hittem, hogy lényegtelen dolgokról beszélnek, de aztán meghallottam a nevemet Susan szájából.

– De Ana talán…

– Anya, felejtsd el! – mordult rá Michael.

– De ő talán segíthetne, esetleg beszélhetne a férjével… – kezdte újra Susan.

– Még csak az kellene – kiabált Michael. – Inkább az utcára kerülök, de nem fogok pénzt kérni attól a férfitól, aki elválaszt Anától.

– Nem Francois Legrand választ el Anától, hanem te magad. Hazudtál neki és becsaptad, ha nem lenne Francois se biztos, hogy megbocsátott volna neked.

– Apa miatt csináltam ezt az egészet. Elvettem miatta egy nőt, akit sosem szerettem csak azért, hogy ne kerüljünk az utcára, de az egész nem ért semmit, mert már megint a csőd szélén áll a cég. A semmiért taszítottam a nőt, akit szeretek, egy másik férfi karjaiba, és elvárnád, hogy attól az embertől kérjek pénzt?

– Sosem kérnék tőled ilyet, ha lenne más megoldás – felelt Susan nyugalommal teli hangon.

– Ez a szöveg ismerős. De most nem dőlök be neki. El sem tudom hinni, hogy egyáltalán megfordult ez a fejedben.

– Kisfiam, kérlek. Nem ajándékba kell az a pénz, az utolsó centig vissza fogjuk fizetni Francois-nak, csak beszélj Anával – kérlelte Susan a fiát.

– Az imént mondta, hogy ne szóljak hozzá többé. És amúgy sem fogok tőle pénzt kérni. Nem és kész!

– A büszkeséged vezérel, Michael.

– Pontosan. Az elmúlt napokban csak azt hallottam, hogy Francois milyen jó ember, milyen jó férje Anának. Nem fogok esélyt adni arra, hogy Ana rájöjjön, tényleg egy csődtömeg vagyok, aki a férje térdei előtt esedezik pénzért. Ha ennyi bőr van apa képén, akkor menjen el ő Legrandhoz, mert én nem fogok, és Anát sem kérem meg rá.

– Apád nem is tud erről.

Hallottam, amiket mondtak, mégsem tudtam felfogni őket. Michael egy korábbi mondatánál leragadtam, melyből kiderült, hogy miért kellett elvennie Daphne-t. Összekötötte az életét egy nővel, csak azért, hogy megóvja a családját és ne kelljen az utcára kerülniük.

Mielőtt azonban még tovább fokozódott volna a vita kettejük között, a pillanatnyi csendet megszakította egy telefon csörgése. Kellett egy pillanat, mire rájöttem, hogy az én telefonom cseng a zsebemben, aztán már csak arra tudtam gondolni, hogy le fogok bukni, hogy hallgatóztam. Mi a fenéért nem halkítottam le az átkozott mobilt, mikor beértünk a kórházba?