Pupi blogja

Tíz nap telt el azóta a kórházi jelenet óta, melynek során Michael megtudta, hogy gyereket vártam tőle, és kiderült – számomra – Susan betegsége. Az elmúlt napok eseménytelenek voltak azt leszámítva, hogy már Nora és Michael is tudott az édesanyjuk mellrákjáról. Susan már nem tudta tovább titkolni a betegségét, ugyanis míg korábban nyoma sem volt a – hajhulláson kívül – a kemó mellékhatásainak, addig a következő kezelés után a gyengeség és a többszöri hányás mindenkinek feltűnt.

A kórházban jelentkezett az első rosszullét Susannél, épp mikor azt figyeltem, hogy Antonio keze Nora pocakján köröz. Egy pillanatra Michaelre néztem és láttam, hogy ő is a testvére hasát bámulta, mint én azelőtt. Azt hittem, hogy így volt a jó döntés, hogy Michael tudott a terhességemről, mert ennek köszönhetően jöttem rá, hogy kiváló apja lett volna a gyerekünknek, de az elmúlt napokban ez megváltozott. Hiba volt, hogy mindenki előtt beszéltem a dologról, és ennek oka Michael levertsége volt. A szívem összefacsarodott minden alkalommal, mikor láttam, hogy elmerülve a gondolataiban csak ül és bámul előre. Folyton az járt a fejemben, hogy lehet megint a babára gondolt.

Épp csak visszakaptam a tekintetem Noráékra, mikor láttam, hogy Susan felpattan a székről és a mosdó felé siet.

– Anya? – szólt utána Michael és Nora egyszerre.

– Majd én utána megyek – ajánlottam és mielőtt bármit szólhattak volna, már ott sem voltam.

A női mosdóból öklendezések hangja szűrődött ki, mire rögtön benyitottam. Egy ajtót kivéve minden fülke nyitva volt.

– Susan? – kopogtam be az egyetlen zárt ajtón.

– Minden rendben – motyogta, majd újra öklendezni kezdett.

– Engedj be!

– Menj vissza a gyerekeimhez és mondd meg nekik, hogy minden rendben.

– Susan, engedj be! – förmedtem rá.

A zár kattant és kinyílt az ajtó. Susan a földön ült, majd újra a kagyló fölé hajolt. Leültem mellé és megszorítottam az egyik kezét.

– Csúnyán viselkedtem veled… miattam mindenki megtudta a titkodat… és te mégis… itt vagy és a kezem fogod, miközben hányok. Igazán drámai pillanat, meg kell hagyni.

– Tévedsz. Csak hányni készülsz – javítottam ki, mire halványan elmosolyodott.

– Sajnálom – motyogta, majd kiadta a gyomra tartalmát.

Néhány perccel később a kézmosó fölé hajolva hideg vízzel megmosta az arcát és többször is kiöblítette a száját.

– Nincs semmi gond – feleltem korábbi szavára.

Értetlenül nézett rám, mire elmondtam, hogy mire válaszoltam azt, amit.

– Nem csak a hányásra céloztam, hanem a viselkedésemre is. Nem volt jogom ahhoz, amint néhány napja mondtam.

– Felejtsük el – mosolyogtam rá, majd miután még egyszer kiöblítette a száját, visszaindultunk a többiekhez.

Akkor azt mondta Michaelnek és Norának, hogy bizonyára rosszat evett, amiatt lett rosszul, de mikor ez megismétlődött még kétszer aznap és a rá következő hetvenkét órában is legalább tízszer, már nem volt értelme hazudni.

Ki akartam maradni a Burns család dolgaiból amennyire csak lehetséges, és a tény, hogy szépen leléptem, mikor Susan készülte bevallani a betegségét a gyerekeinek, ebbe beletartozott. Volt még egy másik oka is annak, hogy elmentem: nem bírtam volna látni Michael fájdalmát.

Eléggé összezavart néhány nappal azelőtt, mikor sírni láttam és egy hasonló alkalom teljesen a feje tetejére állított volna engem érzelmileg. És ez volt az utolsó dolog, amit akartam. Egy megrendült Michael látványa nem hiányzott az alaposan felépített, és úgy, ahogy összefoltozott életembe. Nem volt szükségem arra, hogy még ennél is többet gondoljak rá, és úgy általában kettőnkre, ami teljesen badarság volt, mert nem létezik olyan, hogy mi, csak ő és én.

Minden egyes nap, szabadidőm minden percét a kórházban töltöttem. De nem csak én, hanem Michael is. Julie-nak szerencsére már nem kellett az intenzív osztályon lennie, kapott egy saját kórtermet – de ennek ellenére még mindig csak a közeli hozzátartozók lehettek bent nála –, így nála „loptuk a napot” és vártuk, hogy végre felébredjen. Sharon amikor csak tudott ott volt a lánya mellett, de neki is dolgoznia kellett, így a legtöbb időt Michael és én töltöttük ott. Szinte már a kórház volt a második otthonunk, becipeltünk oda mindent, amire csak szükségünk volt: váltásruhát, tisztálkodó szereket, könyveket, magazinokat, keresztrejtvényeket.

– Min vesztetek össze? – kérdezte Michael.

Felpillantottam a Cosmopolitan magazinból, amit épp olvastam és értetlenül néztem Michaelre.

– Tessék?

– Min vesztetek össze? Mármint Julie-val.

– Mintha nem tudnád! – horkantottam, majd visszatértem a Cosmo olvasásához.

– Nem, Ana, nem tudom, épp azért kérdezem! – csattant fel, és a könyvet – amit olvasott – az asztalra vágta.

Megrázta a fejét és kiviharzott a kórteremből. A Cosmót letettem az asztalra, majd nagy léptekkel megindultam utána. A folyosón szinte futnom kellett, hogy utolérjem, de végül csak sikerült, és a karját megragadva késztettem megállásra.

– Te vagy az utolsó személy, akinek joga van felemelni a hangját velem szemben. Ne merészeld még egyszer! – morogtam villámló tekintettel.

– Mert, mit fogsz csinálni? – kérdezte gúnyosan.

Csak egy pillanat műve volt, míg a másik kezével megragadta az enyémet, és a falnak nyomott.

– Eressz el! – förmedtem rá.

– Csak miután te engem.

Egy pillanat alatt vettem le a kezem a karjáról – nem tűnt fel, hogy még mindig fogtam –, de ő nem engedett el.

– Eressz el! – követeltem újra, de ő fittyet hányt rá. – Michael, engedj el!

– Nem akarlak – mosolygott rám és közelebb lépett hozzám, így arcunk csak néhány centire volt egymásétól.

– Nem érdekel, hogy mit akarsz. Engedj el!

– Nem érdekel, hogy azt akarod, engedjelek el – rántotta meg a vállát.

– Mi a fene bajod van? Az előbb még felbőszült bika voltál, most meg itt szórakozol velem.

– Te vagy a bajom. Az őrületbe kergetsz – morogta.

– Én nem csináltam semmit, úgyhogy ne fogd rám az idegbajodat! – sziszegtem és minden erőmet latba vetve löktem el magamtól Michaelt.

Ez hihetetlen! Képes rám fogni azt, hogy elviselhetetlen barom. Egy őrjítően szexi és perverz gondolatokat előcsalogató elviselhetetlen barom. Elég, Ana! Fogd vissza a fantáziádat. Szépen kezdj el visszaindulni Julie kórtermébe, mielőtt a két éves önmegtartóztatásod eredményeképp berángatod a női mosdóba és letepered. Gyerünk, szépen indulj el, hogy minél messzebb legyél tőle!

Michael szélesen vigyorogva állt tőlem néhány lépésre, és nem zavartatva magát majd’ felfalt a szemeivel.

– Mit bámulsz? – förmedtem rá.

– Természetesen téged.

– Bámuld a feleségedet, és ne engem! – morogtam és visszaindultam Julie kórtermébe.

Félúton azonban Michael elkapta a karomat és belökött egy ajtón, aztán bezárta utánunk az ajtót.

– Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem, miközben körbepillantottam a helyiségben.

Rájöttem, hogy egy raktárféleségben vagyunk, ami tele volt injekciós tűkkel, gézekkel, de további megfigyelésre már nem futotta, ugyanis Michael maga felé fordította az arcomat.

Mielőtt ellenkezhettem volna, gyengéden megcsókolt, épp csak érintve ajkaimat az övével.

– Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem tőle ugyanazt, mint korábban.

– Az őrületbe kergetsz te, meg a rövid szoknyád – mormolta a nyakamba.

Minden szabad bőrfelületet behintett a csókjaival, én pedig nem ellenkeztem. Mekkora idióta vagyok!

Nekilökött az egyik állványnak, majd hozzám préselte magát, és míg a nyakam csókolgatta, kezei a combjaimon és az oldalamon simítottak végig.

– Michael, állj le, kérlek! Férjnél vagyok és te is nős vagy, ezt nem szabad! Michael, engedj el! Nem csinálhatsz belőlem megint szeretőt, hallod? Ott nagyon jó, folytasd! – nyögtem elfúló hangon. – Vagyis ne, ne folytasd, be kell ezt fejezned… fejeznünk. Mindketten házasok vagyunk, és bár a nejed egy igazi boszorkány, de mégsem érdemli meg, hogy újra felszarvazd velem és én… én szeretem Francois-t és nem akarok félrelépni, mert…

– Cssh, ne beszélj, inkább csókolj meg! – motyogta a számnak, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Minden ellenállásom összeomlott, és a hajába markolva húztam a fejét még közelebb az enyémhez. Kezei a combomba martak, majd feljebb tornázta rajtam a szűk szoknyámat, egészen a derekamig. Aztán a blúzom gombjait vette kezelésbe és szép sorban kigombolta az összeset. Elszakadt az ajkaimtól és miután az államat végigcsókolta, lefelé haladt a nyakamon át a melleim felé. Hátravetett fejjel hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. A következő pillanatban a fenekem alá nyúlva kapott az ölébe, én pedig automatikus fontam a lábaimat a csípője köré, és mivel így volt köztünk vagy egy fejnyi különbség, le kellett hajolnom, hogy a számat az övére nyomhassam. Míg ajkaink a másikét kóstolgatták megszabadítottam őt a nyakkendőjétől és elkezdtem kigombolni az ingét.

Már az utolsó inggombnál tartottam, mikor az egyetlen szó, melyet kimondott, észhez térített.

– Szeretlek – nyögte a számba.

– Abba kell hagynunk, ezt nem szabad! – szakadtam el tőle és addig mocorogtam, míg leengedett az öléből.

– Kívánlak – húzott magához.

– Akkor sem szabad!

– Nem ellenkeztél, és…

– Tudom, és hibát követtem el. Már nem az vagyok, aki két éve. Már nem veszel le a lábamról egyetlen szép szóval, és nem hízelegheted le rólam a ruháimat szenvedélyes és sokat ígérő csókokkal. Hazudtál nekem, és miattad egy másik kontinensre menekültem. Jó életem volt Franciaországban, egy remek férj és egy tündéri kislány mellett, a munkámat imádtam. És aztán itt volt Julie balesete, és nem érdekelvén, hogy te is itt lehetsz, rohantam vissza. És most… össze vagyok zavarodva, az őrületbe kergetsz, és legszívesebben most azonnal visszamenekülnék Párizsba – fakadtam ki, míg visszagomboltam a blúzomat és megigazítottam a szoknyámat.

– Össze vagy zavarodva, mert ott a férjed, de még mindig engem szeretsz, ahogy én téged.

– Elég! – kiabáltam rá. – Ne mondj semmit!

Elfordítottam a zárat és kirontottam a raktárból, majd egyenesen Julie kórtermébe siettem. Nyomtam egy puszit a homlokára, és miután elmormoltam neki egy „hamarosan jövök”-öt felkaptam a táskám és a kijárat felé rohantam. A hűs levegőn kiszellőztettem a fejem, és míg vártam a taxit, amit rendeltem, azon gondolkodtam, hogy most mi a fenét kellene csinálnom.

A szállodába érve Cyprient a nappaliban találtam egy csoki és egy mese társaságában. Nem akartam őt megzavarni, így csak egy puszit nyomtam a csokimaszatos arcára, majd Francois keresésére indultam. A szobájában találtam rá, épp az ágyon ült, ölében a laptopjával és valamit nagyon gépelt.

– Majdnem lefeküdtem Michaellel – panaszkodtam, miután becsuktam magam mögött az ajtót és levetődtem az ágyra mellé.

– Jó neked – motyogta rám se pillantva, és kitartóan gépelt tovább.

Odamásztam hozzá, és lecsaptam a laptop tetejét – majdnem Francois ujjai látták a kárát – és újra elmondtam ugyan azt.

– Majdnem lefeküdtem Michaellel.

– Hogy mi? Hogy történt? Mesélj el mindent! – kérte, én pedig részletesen beszámoltam neki a történtekről.

– Ennyi történt – sóhajtottam a kiselőadás végén és türelmesen vártam, hogy megossza velem a gondolatait.

– Hülye vagy, hogy megfutamodtál! – mondta néhány másodperccel később.

– Hé, ki vagy te és mit csináltál a férjemmel? – méltatlankodtam. – Hallottad egyáltalán azt, amit meséltem?

– Persze, hogy hallottam – bólogatott. – Te magad mondtad, hogy milyen jó volt. Épp ezért gondolom, hogy hülye vagy, amiért leállítottad.

– Férfiak – fújtattam, majd dühösen kitrappoltam a szobájából. – Amerika téged is megőrjített. Miért is hittem, hogy majd te megértesz? – kiabáltam még a folyosóról, majd bevágtam a szobám ajtaját.