Pupi blogja

– Múlt időben beszélsz – szólalt meg néhány pillanattal később Susan.

Bólintottam és vártam, hogy újra kérdezzen, de ez nem történt meg. A még mindig kezében lévő hajtinccsel szórakozott és teltek a percek, a csend egyre csak húzódott.

– Susan, én…

– Mikor volt ez?

– Nem sokkal azután derült ki, hogy megtudtam, a fiadnak menyasszonya van. És…

– Nem kell magyarázkodnod – intett és a hajtincset a fülkében lévő szemetesbe dobta. – Megértelek… vagyis nem teljesen, de elfogadom a döntésedet. Bizonyára úgy érezted, hogy nem tehetsz mást. Michael megbántott téged és gondolom Francois sem éppen örült neki, hogy egy másik férfitól vársz gyereket. Bár nem tartom helyes döntésnek az abortuszt, de ez ellen már nem tehetünk semmit – beszélt kitartóan, én pedig egyik ámulatból estem a másikba, és tátott szájjal figyeltem Susant.

– Várj! – szakítottam félbe, mielőtt még több badarságot hord össze. – Te azt hiszed, hogy nem akartam a babát? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Akartad? – pillantott rám kíváncsian.

– Persze, hogy akartam. Miért ne akartam volna?

– Mert Michael átvert és…

– Tudom, hogy szeretett – mondtam elmélázva. – Hazudott, ez igaz és ezt sosem fogom tudni megbocsátani neki, de azt is tudom, hogy amikor azt mondta, hogy szeret, az valódi volt. Az nem volt hazugság. És bár miatta menekültem el egy másik kontinensre, de boldog voltam attól, hogy gyereket várok tőle. Terveim voltak, a babával minden héten elmentünk volna az Eiffel-toronyhoz, amikor már tudott volna járni, fogócskáztunk volna a parkban, aztán…

– Nem akartál visszajönni – állapította meg.

– Nem, és sejtem, hogy most mire gondolsz. És jól gondolod. Nem szóltam volna Michaelnek a babáról.

– Ennyire gyűlölted őt? – kérdezte szomorúan.

– Nem azért, mert haragudtam rá, hanem csak… mi értelme lett volna? Tudom, hogy Michael nem tagadta volna meg őt, ismerem annyira, hogy tisztában legyek azzal, hogy nem tagadná le a gyerekét. De milyen kapcsolat lett volna kettejük között? Több ezer kilométerre lettek volna egymástól, és én képtelen lettem volna egy gépre felrakni a gyermekemet, hogy ideküldjem néhány napra és telefonhívásoktól eltekintve azt se tudjam, hogy mi van vele, kik vannak körülötte.

– Mi lettünk volna körülötte, a családja – váltott erélyes hangnemre Susan.

– Ezt tudom, ott lettél volna neki te, Nora, Antonio, és Michael. És Daphne meg Ryan? Nem engedtem volna, hogy Daphne a gyerekem közelébe menjen, vagy a férjed megvetően nézzen rá.

– Ez csak kifogás. Büntetni akartad a fiamat azzal, hogy eltitkoltad volna előle, hogy van egy gyereke – pattant fel mellőlem és kirontott a mosdóból.

Felbőszülten követtem őt vissza a többiekhez, és határozott szándékom volt tisztába tenni ezt az egész baba-dolgot. Többé már nem érdekelt, hogy ki tudja meg a titkomat – csak Francois és én tudtunk a terhességemről –, nem érdekelt, ha Michael is hallja, egyedül csak az számított, hogy Susan nem képes megérteni azt, amit akkor éreztem. Susan jó pár lépéssel előttem haladt, mikor felemelt hangon beszélni kezdtem hozzá.

– Én még nem fejeztem be a beszélgetésünket!

– Én viszont igen – pillantott vissza rám és tovább lépkedett Michaelék felé.

Mire visszaértünk ott volt már anya és apa, Sharont viszont nem láttam sehol sem, de ideges voltam, így a kérdést, hogy ő merre van, későbbre halasztottam.

– Nem! Addig nem tágítok a témától, míg…

– Önző voltál, hoztál egy döntést, és bele sem gondoltál abba, hogy nem csak rólad volt szó.

– Mi folyik itt? – kérdezte Michael és tekintete az anyja és köztem cikázott.

– Ana? – kérdezte anya is.

– Nem, nem voltam önző. És pontosan azért hallgattam volna, mert nem csak rólam volt szó. Attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, már nem én számítottam, csak ő, mindent érte tettem volna.

– Ezzel aztán védekezhettél volna előtte, mikor rájön az igazságra, mondhattad volna neki, hogy: kicsikém, mindent csak érted tettem, csak a te érdekedben szakítottalak el az apádtól.

– Lett volna apja – ellenkeztem.

– Mégis, hogy képzelted? – villantak meg a szemei. – Azt hazudtad volna, hogy az a francia suhanc az apja?

– Valaki elmagyarázná végre, hogy mi a fészkes fene folyik itt? – kiabált Michael, de mindketten figyelmen kívül hagytuk a szavait.

– Ne merészeld Francois-t francia suhancnak nevezni, mert ezerszer többet tett értem, mint a te drágalátos fiad! – ordítottam.

– Csendesebben, mert ez egy kórház – csitított minket apa.

– Teszek rá – fordultam apához, majd vissza Susanhöz. – Tudod, ha nem ilyen komoly dologról lenne szó, felnevetnék a képmutatásodon.

– Képmutatás? – kérdezte hitetlenkedve.

– Pontosan. Most annyira megy neked a felháborodás, hát közlöm veled, hogy a te hibád is, hogy soha nem láthattad volna az unokádat. De nem csak a tiéd, hanem mindannyiótoké – mutattam Norára, majd Antonióra és végül Michaelre. – Akkor kellett volna felháborodnod, mikor Michael elhatározta, hogy szépen átver engem. Ha nem hazudtok a képembe hónapokon át, akkor most nem lenne miről veszekedni.

– Van egy közös gyerekünk? – nézett rám Michael és a szemei elkerekedtek.

– Nincs – feleltem neki egy pillanatra ránézve, majd ismét Susant tüntettem ki a figyelmemmel.

– De ha lenne sem tudnál róla, mert sosem akarta volna neked elmondani – magyarázta Susan Michaelnek.

– Ana, mi folyik itt? – jött oda hozzám anya és maga felé fordított.

– Nem sokkal azután, hogy úgy döntöttem, egy ideig Franciaországban maradok, kiderült, hogy gyereket várok tőle – mutattam Michaelre. – És Susan nehezményezi, hogy akkor úgy döntöttem, hogy sosem mondom el Michaelnek – magyaráztam, és mielőtt folytathattam volna, Michael közbevágott.

– Nem akartad nekem elmondani?

– Miért mondtam volna?

– Talán, mert az én gyerekem is lett volna?

– Láttad volna egy évben kétszer, talán háromszor? De akkor is csak úgy, ha te repülsz Franciaországba, mert kisgyereket nem engedtem volna el egyedül több ezer kilométerre. Egy idegen lett volna számodra, mert nem lettetek volna együtt annyit, hogy közel kerüljetek egymáshoz. Talán, ha nagyobb lett volna, itt tölt egy-két hetet veled. Közben pedig azon retteghettem volna a nap minden percében, hogy a feleséged mikor fojtja bele egy kanál vízben.

– Daphne?

– Igen, ő, vagy talán több feleséged is van? – kérdeztem, majd visszatértem a tárgyhoz. – Gyűlölt engem, amiért a szeretőd – ejtettem ki undorodva a szót – voltam, természetesen teljesen jogosan. De mit gondolsz, hogy fogadta volna, hogy a szeretődtől született egy gyereked? Gyűlölte volna őt, és mindent megtett volna, hogy ne kelljen látnia többé. Ahogy engem is eltüntetett az útból. És akkor még ott van az apád is. Vagy szerinted elfogadta volna, mint az unokáját? – intéztem a kérdést Susannek. – Hát persze, hogy nem. Nora és Antonio három éve vannak együtt és annyi idő alatt nem békélt meg a helyzettel. Nem fogadja el a lányod gyerekét, mint unokáját, szerinted az enyémet elfogadta volna? Az első pillanattól fogva utált engem, és soha nem tekintette volna a vérének a gyerekemet. Mindig is egy fattyú lett volna a szemében. Ettől akartam volna megóvni, mert ez egy anya dolga. Hogy szeresse a gyerekét és törődjön vele, hogy mindentől megóvja, és hogy mindig mellette legyen.

A helyiségre néma csend telepedett, és mind engem bámultak.

– Viszont az egész vita teljesen felesleges, ugyanis az a baba sosem született meg.

– Elvetetted? – kérdezte felháborodva Michael.

– Miért hiszed te is azt, hogy képes lettem volna erre? Nem, nem vetettem el, hanem elvetéltem.

– Anának igaza van – szólalt meg Nora, a hangja alig volt több mint szimpla suttogás.

Susan, Michael és én egyszerre kaptuk Norára a tekintetünket.

– Hiába nézel így – szólt Michaelre –, akkor is igaza van. Ha megtehetem majd, én sem fogom a feleséged közelébe engedni a gyerekemet, mert az a nő egy undok hárpia. És apa közelébe se. Az én gyerekemet ne vegyék körbe ilyen emberek.

– Nem beszélhetsz így az apádról – szólt rá Susan Norára.

– De hát ez az igazság. Nem fogadja el Antoniót, nem hagyja, hogy hozzámenjek  feleségül és már most gyűlöli a gyerekünket. Mégis, hogy kellene róla beszélnem?

– Nem hagyja? – kérdeztem értetlenül.

– Azt mondta, hogyha hozzámegyek, akkor kitagad a családból. És ha ezt megteszi, akkor egy vasat sem látok majd az aukciós ház osztalékából, márpedig szükségünk van a pénzre.

Igyekeztem elnyomni az érzéseimet, mint például a sajnálatot, amit Nora ébresztett bennem. Próbáltam csak a haragra koncentrálni, amit Susan hozott elő belőlem és több-kevesebb sikerrel sikerült is.

– Legalább egyvalaki megért – mondtam, majd megfordultam és a táskámmal együtt a kórház kávézójába indultam.

Vettem egy szendvicset, meg egy üveg vizet és leültem enni. Az utolsó falatot rágtam éppen, mikor megláttam Michaelt, amint belépett a helyiségbe. Egyből kiszúrt és megindult felém.

Ittam egy kortyot, és mikor odaért hozzám, rögtön ráförmedtem.

– Miért van az, hogy utánam koslatsz… már megint? Azt hittem, hogy a legutóbbi liftes akciód után világosan kifejtettem, hogy szállj le rólam!

– Beszélnünk kell! – csak ennyit mondott, majd komótosan helyet foglalt velem szemben.

– Ha beszélgetni akarsz, beszélgess a feleségeddel. Nekem semmi közöm hozzád és a fecsegési témáidhoz.

– Te is jól tudod, hogy van közünk egymáshoz – hajolt át az asztal felett és az arca csak milliméterekre volt az enyémtől. – Visszacsókoltál a liftben. Még mindig érzem a csókod ízét – suttogta.

– Akkor raktározd el az emléket, mert az volt az utolsó alkalom, hogy megcsókoltál – szegtem fel az állam és hátradőltem a széken, hogy messzebbre kerüljek tőle.

– Nekem határozottan más a véleményem – vigyorgott. – A csókról jut eszembe, a férjed mit szólt hozzá? Vagy el sem mondtad neki?

– Képzeld, hogy elmondtam neki – vigyorogtam rá, az ő arcáról viszont lehervadt a mosoly.

– Nem tűnik agresszív embernek, bár én se perverznek… – mondta elgondolkodva. – Ugye nem bántott?

– Francois nem agresszív, te viszont tényleg perverz vagy.

– Sosem panaszkodtál.

– Mert nem volt okom – böktem ki gondolkodás nélkül.

Michael arcán széles mosoly terült el és visszahelyezkedett a székére.

– Szóval, mit mondott a csókra?

– Mit mondott volna? Semmi különöset. Vagy azt remélted, hogy emiatt az egy kósza csók miatt majd elhagy engem és beadja a válópert?

– A remény hal meg utoljára.

– Mit keresel itt, Michael? – kérdeztem témát váltva és az arcomon már hűlt helye volt a korábbi mosolynak. – Mert nem hiszem, hogy csak azért jöttél utánam, hogy arról érdeklődj, a férjem tervezi-e a kivégzésedet. Bökd ki, hogy mit szeretnél!

– Nem csak két-háromszor látogattam volna meg évente – kezdte. – Mindent megtettem volna, hogy minél gyakrabban lássam őt. Ha más megoldás nem lett volna, akkor Franciaországba költöztem volna a mellettetek lévő házba. Folyton nálatok lógtam volna, hogy együtt lehessek vele.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szerette volna a gyermekünket. Sosem beszélgettünk hosszabban a gyerekekről, így igazából ezer százalékig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán akar-e gyereket. De azok, amiket mondott…

– Nem számít, hogy mi lett volna.

– Igenis számít. Azt akarom, hogy tudd, mindennél jobban szerettem volna őt. Ő lett volna a mindenem. Ha kislány lett volna, biztos vagyok benne, hogy olyan haja lenne, mint neked…

– És olyan szemei, mint neked.

– …a te mosolyodat örökölte volna. Ő lett volna a leggyönyörűbb kislány a világon. A barátjának vagy egy tucat teszten kellett volna átesnie, mielőtt áldásomat adtam volna a házasságukra. Vagy ha fiú lett volna, megtaníthattam volna focizni, és együtt járhattunk volna meccsekre. És egy nap találkozott volna egy olyan csodás lánnyal, mint te, és teljesen elvesztette volna az eszét, mint annak idején én tőled már a legelső pillanatban – álmodozott.

A kávézó egy távoli pontját kezdte fixírozni és megköszörülte a torkát… többször is. Igyekezett mindenhová nézni, csak rám nem.

Felálltam a székről, majd odasétáltam hozzá és miután leguggoltam, a kezemet az álla a téve kényszerítettem, hogy rám nézzen.

A tekintete csillogott, de nem huncutul, ez másfajta csillogás volt. Olyan, mint mikor igyekszünk visszafojtani a kicsordulni készülő könnycseppeket, de attól még ott az árulkodó jel: a szemek csillogása.

Soha ilyen sebezhetőnek nem tűnt még, mióta ismerem. Hasonlított ahhoz, mint mikor tudta, hogy elveszített. Hasonló volt, mint mikor utánam jött a parkolóba, és mielőtt megcsókolt volna a szemembe nézett. De csak hasonlított azon alkalmakhoz, mert most nem olyan volt, mint akkor. Ez most megrendített. Életem szerelme annyira sebezhetőnek tűnt, mintha egy véletlen mozdulattal porrá lehetne zúzni. Végigsimítottam az arcán, mire az igyekezete, hogy ne sírja el magát hasztalanná vált. Szemeiből kövér könnycseppek indultak útnak, igyekeztem letörölni őket, de azokat újabb és újabb követte. Az én látásom is elhomályosult, de nem akartam előtte sírni. Nem akartam, hogy egymás vállán sírjuk ki a bánatunkat és történetekkel traktáljuk a másikat, hogy milyen lett volna, ha nem veszítem el a babát. Soha többé nem akartam előtte törékenynek mutatkozni, mégis az voltam. Annyira elgyengültem, pedig két éven át én voltam maga a kőszikla. Tökéletesítettem a hideg álarcomat Francois cégénél, én voltam maga a megtestesült szikla, és nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is. Néha-néha elmosolyodtam, vagy nagyon ritkán nevettem, sírni viszont sosem sírtam, legalábbis mások előtt. Egyetlen alkalommal engedtem meg, hogy valaki sírni lásson, mikor kiderült, hogy elveszítettem a babát.

Most meg… visszatértem és néhány óra leforgása alatt hagytam, hogy sírni lássanak. És őszintén? Nem bántam meg. Nem, mert ha nem sírok, nem tudja meg Michael, hogy terhes voltam. És ha nem tudta volna meg, akkor nem jöttem volna rá, hogy a tervem, miszerint sosem tudta volna meg, hogy a baba tőle van, az egyik legnagyobb ostobaság volt a világon. Soha nem akartam őt ennyire sebezhetőnek látni. Tudtam, ha valaha is így látom, többé már nem tudom magamnak azt hazudni, hogy már nem szeretem. Mert igenis szeretem. Ugyanakkor gyűlölöm is. És azt is tudtam, ha mindazzal tisztábban lettem volna, hogy ennyire szerette volna a gyermekünket, és bármire hajlandó lett volna érte – például Franciaországba való költözés – akkor elmondtam volna neki. Nem tartottam volna Ryan vagy Daphne viselkedésétől, mert Michael a széltől is megóvta volna.

Sosem tudjuk már meg, hogyan alakultak volna a dolgok, csak álmodozhatunk és mondhatjuk, ez lett volna, vagy az lett volna, de minden csak feltételezés, az igazság örök rejtély marad.

– Te leszel a világ egyik legjobb édesapja. A másik kettő Francois és Antonio – próbáltam felvidítani őt, és egy pillanatra tényleg halvány mosoly ült ajkaira.

Még egyszer végigsimítottam az arcán, majd otthagytam őt, és elindultam a szállodába. Végig azon gondolkodtam, hogy bár haragudtam rá, mégis hogy a fenébe bírtam ki két évet, hogy ne lássam őt, hiszen egy pillanatra sem szűntem meg szeretni őt. És a legfontosabb kérdés jelen pillanatban: így, hogy a haragom iránta nagyrészt elpárolgott, hogy a fenében fogok tudni tőle talán végleg búcsút venni, ha visszamegyünk Franciaországba?