Pupi blogja

Öt perc vagy talán még ennyi idő sem telt el azóta, hogy Carol közölte velünk a borzasztó híreket, a hangulat azonban változatlan volt. Egyszerűen képtelenek voltunk felfogni a történteket, nem tudtuk megérteni, hogy egy olyan életvidám lánnyal, mint Julie, miért történt ilyesmi. Sharont anya és apa vigasztalta, Norát Susan, Antonio és Michael próbálta megnyugtatni és az én könnyeim Francois ingét áztatták át, miközben Cyp a fejemet simogatta. A helyiséget betöltötte a szipogások és a sírások hangja. Ebbe a jelenetbe csöppent a ki tudja milyen dolgából visszatérő Daphne. Nem látszott feldúltnak, szomorúnak, vagy megrendültnek, mikor Michael elmondta neki, hogy milyen híreket hozott Carol, de nagy szerencséjére kárörvendő sem volt, különben itt mindenki előtt téptem volna meg a vörös haját. Sharonnak végül hozatni kellett egy nyugtatót, mert annyira kiborult a lánya állapotától. Fél órás unszolást követően aztán beleegyeztem, hogy Francois-val és Cypriennel tartok a szállodába – fogalmam sincs, hogy melyikbe, de az biztos, hogy valahol kivettek egy lakosztályt – hogy lezuhanyozzak és átöltözzek.

– Menjetek előre – mondtam Francois-nak, miközben Cyprien kabátján húztam fel a cipzárt. – Elköszönök Sharontól, és utánatok megyek.

– Rendben – bólintott Francois –, a kórház előtti parkolóban találkozunk.

Egy gyors puszit követően, amit a látszat kedvéért a számra adott, kézen fogta Cypet és elindultak a lift felé.

– Sharon – szólítottam meg. – Most el kell mennem, hogy rendbe szedjem magam a szállodában, de hamarosan visszajövök – guggoltam le elé.

– Hiányoztál neki – terelte el a témát és könnyes szemeit rám emelte. – A vitátok után borzasztóan érezte magát.

– Nekem is hiányzott. Nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá – töröltem le ujjaimmal a kicsorduló könnyeimet. – Sietek vissza – mondtam még, majd a lift felé siettem.

A liftre nem sokat kellett várnom – szerencsére, ugyanis minél hamarabb szabadulni akartam innen – és miután beszálltam, a földszinthez tartozó gombot megnyomtam. Az ajtó már majdnem becsukódott, mikor egy kéz csúszott a résbe, mire az ismét kinyílt.

Felpillantva láttam, ahogyan Michael beszáll a liftbe, de még mielőtt feldolgoztam volna az információt és alkalmam lett volna menekülni előle, az ajtó becsukódott.

– Tévedtem – kezdte rögtön és a karomnál fogva maga felé fordított. – Sajnálom.

– Most melyik tévedésedről is van szó a sok közül? – kérdeztem cinikusan és kirántottam a karom az ujjai közül.

– A férjed lányáról.

– Nem! – förmedtem rá. – Ő nem csak Francois lánya, hanem az enyém is. Úgy szeretem őt, mint ahogyan… – haraptam el a mondatot, és újra nekiindultam a mondandómnak. – Úgy szeretem őt, mintha a lányom lenne. És teszek a sajnálatodra, sőt rád is teszek nagy ívből – vágtam hozzá.

– Kérlek, Ana…

– Ne kérj semmire, nincsen jogod hozzá! Különben is, mi a fészkes fenét keresel itt? Nem a feleségeddel kellene lenned, ahelyett, hogy itt hazudozol nekem?

– Nem hazudok neked – rázta a fejét.

– Na, persze – horkantam fel.

Csóvált egyet a fején, majd egyet előre lépve, egyszerűen benyomta a liftmegállító-gombot.

– Mit művelsz? – csattantam fel és nyúltam volna oda, hogy újra elindítsam a liftet, de Michael elhúzta a kezemet.

– Min vesztetek össze Julie-val? – kérdezte kíváncsian.

Értetlenül néztem rá, és szemeiben egy parányi szikrát kerestem azt illetően, hogy bár feltette a kérdést, de ennek ellenére tudja a választ. Erre utaló jelet viszont nem láttam, és ettől csak még értetlenebbnek éreztem magam.

– Nem mondta el neked?

– Ana, én azt sem tudtam, hogy tudja, merre vagy… vagyis voltál az elmúlt két évben.

– De ez… lehetetlen, mert ti… barátok vagytok és… Nem értem – sóhajtottam nagyot.

– Soha sem mondta el nekem, én mindvégig úgy tudtam, hogy senki sem tudja, hogy merre vagy. Aztán egy nap elmentem anyukádhoz és kibökte, hogy jól vagy. Kértem, hogy mondja meg a címed vagy egy telefonszámot, amin elérhetlek, de azt felelte, hogy nem tudja egyiket sem, mert bár felhívtad, nem mondtál neki semmit.

– Miért akartál elérni?

– Két éve várlak, Ana. Az utcán figyeltem az embereket, hátha meglátlak valahol. Reggelente elmentem hozzátok, és mielőtt anyukád kiment volna a postáért, elloptam a leveleit és átnéztem őket, hátha jött egy tőled.

– Te lenyúltad anya postáit?

– Megtennéd, hogy nem ragadsz le néhány szónál és figyelsz rám? – csattant fel, de aztán már nyugodtabban folytatta. – Azt próbálom neked elmondani, hogy csak arra vágytam, hogy visszagyere.

Elkezdett közeledni felém és pedig azzal arányosan léptem hátrafelé, míg neki nem ütköztem a lift hátának. El kellett ismernem, hogy sarokba vagyok szorítva, és ez igen csak kedvezett Michaelnek, legalábbis a mosolyából erre következtettem. Tovább lépkedett felém, míg a mellkasunk szinte összeért. Kezeivel megtámaszkodott a fejem két oldalán, ajkai alig néhány centire voltak az enyémektől, és úgy mormolta:

– De rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy férjes asszonyként térsz vissza.

– Mintha te nem lennél házas, úgy mondod – szóltam gúnyosan.

– Megöl a féltékenység, amióta tudom, hogy másé vagy. Majd’ belehalok abba, hogy valaki más csókol téged és nem én, hogy más érinti ezt a testet – egyik kezét leengedte és végigsimított az oldalamon –, hogy más nevét nyöszörgöd szex közben.

– Tudod, hasonlóképpen éreztem magam, mikor két éve beszambázott Daphne a lakásodba és felvilágosított a kialakult helyzetről – kapaszkodtam az utolsó szálba, ami még megvédett attól, hogy olvadt csokiként terüljek el a padlón.

Mert bár gyűlölöm Michaelt, ugyanakkor meg akarom csókolni, és szeretkezni akarok vele, itt és most. Azt hiszem, elment az eszem. Igen, teljesen biztos, hogy elment az eszem. Ellenkező esetben nem gondolnék ilyenekre. Ő egy másik nő férje, és az, hogy elevenen élnek bennem a buja éjszakáink – vagy nappalaink; az attól függ – emlékei, még nem jelenti azt, hogy be kell dőlnöm neki és a szép szavainak.

Vajon még mindig úgy bírja szuflával az ágyban, mint régen?

Elég legyen, Ana! Hogy gondolhatok ilyenre, mikor miatta léptem le annak idején, miatta sírtam hetekig, miatta lettem csak árnyéka önmagamnak?

– Sosem feküdtem le vele – felelte.

– Sosem? Hát akkor pocsék lehetett a nászéjszakátok – gúnyolódtam.

– Megtennéd, hogy befejezed ezt a gúnyosságot? Mert nem áll jól neked ez a nemtörődöm stílus – csattant fel.

– Nem érdekel, hogy szerinted jól áll-e vagy sem. Ez vagyok én, az új Ana, akit nem érdekel semmi, aki gúnyos, és mindez csak miattad van – ordítottam az arcába.

– Te nem akartad tudni azt, amit titkoltam – vágott vissza.

– Tehát az egész az én hibám? Hogy mekkora rohadék vagy!

– Nem, persze nem a te hibád – visszakozott rögtön. – És igazad van, rohadék vagyok, de olyan rohadék, aki csak arra tud gondolni, hogy milyen lenne újra megcsókolni téged.

– Ne merészeld! – szóltam rá, de úgy tűnt, hogy nem érdekli őt a figyelmeztetésem.

Michael ajkai egy pillanat alatt csaptak le az enyémekre. Időm és őszintén bevallva erőm sem volt ellenkezni. Egy apró puszinál nem állt meg, és mohón kóstolgatni kezdte a számat.

Hogy mekkora pofátlan ez a férfi, de iszonyatosan jól csókol!

Kezei befurakodtak a lift hátsó fala és közém és a fenekembe markolva húzott magához még közelebb.

– Hagyd abba! – kérleltem őt, és közben igyekeztem ellökni magamtól, sikertelenül.

A nyelve bekúszott a számba és mire feleszméltem, azon kaptam magam, hogy ugyanakkora hévvel viszonozom a csókját. Szégyentelenül belenyögtem a szájába, mikor kezei ismét a fenekembe markoltak.

Éhes ragadozónak éreztem magam, és többet és többet akartam. Arra vágytam, hogy Michael feltüzelt vadként leszaggassa rólam a ruháimat és a lift padlóján tegyen magáévá.

Forró gondolataim mintha észhez térítettek volna, egy pillanat alatt löktem el magamtól Michaelt és zihálva köptem a szavakat:

– Soha többé ne merészeld!

A gombokhoz léptem és újra elindítottam a liftet. Hallottam, ahogyan mögöttem Michael is kapkodja a levegőt. A földszintig már meg sem szólaltunk, és a liftből kilépve hátra sem nézve haladtam a parkoló felé.

Francois egy fekete Mercedes oldalának dőlve várt engem, Cyprien pedig az autóban ült.

– Mi történt? – kérdezte Francois, mikor odaértem hozzájuk.

– Megcsókolt – feleltem egyszerűen.

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét Francois.

– Jól hallottad. Michael megcsókolt a liftben, én barom meg hagytam, sőt, még vissza is csókoltam. És csak akkor löktem el magamtól, mikor már piszkos gondolataim is voltak – hadartam el neki egy szuszra.

Láttam, ahogyan megrándul a szája széle az elfojtott vigyortól, ami miatt csúnyán néztem rá.

– Nehogy kinevess, mert véged! – böktem mellkason.

– Még mindig olyan jól csókol, mint régen? – kérdezte halálosan komolyan, majd nem bírván magával felnevetett.

– Nem nevetned kellene, hanem felháborodnod, amiért egy másik férfival csókolóztam, pedig te vagy a férjem! – mordultam rá. – Be kellene menned és kiverni Michael fogait, amiért letámadott!

– Ana, ha a miénk valódi házasság lenne, fel is lennék háborodva, és tuti kiverném a fogait Michaelnek. De így, hogy látszatházasságban élünk és te is akartad azt a csókot, csak nevetni tudok azon, hogy ilyen dühös vagy, pedig te is benne voltál a dologban – nevetett tovább.

– Ha-ha – gúnyolódtam, majd megkerültem a kocsit és beszálltam az anyósülésre.

Azt sem figyeltem, hogy merre megyünk, csak Michaelön bosszankodtam, vagyis igazából azon, hogy egy barom vagyok. Isteni jó volt az a csók, de ezzel csak annyit értem el, hogy tudja, hogy még mindig hatással van rám, és hogy lotyónak tart, amiért férjes asszony létemre vele smárolok a liftben. Egy forró zuhany és egy adag tea kellett ahhoz, hogy lenyugodjak, és ne akarjam a fejem a falba verni. Cyprien mesét nézett a nappaliban lévő plazmatévén, mi meg a szobámban ültünk Francois-val a kanapén.

– Mihez kezdjünk? – kérdeztem tanácstalanul.

– Fogalmam sincs – csóválta a fejét.

– Mi lesz, ha soha többé nem ébred fel? – temettem kezeimet az arcomba.

– Ana, ne legyen bűntudatod – simogatta a hátam.

– Az utolsó emléke az lesz rólam, mikor lehordtam a telefonban azért, mert szóba állt Michaellel.

– Nem inkább azért aggódsz, hogy neked lesz ez az utolsó emléked?

– Nem a bűntudatom miatt vagyok itt – magyaráztam. – Hanem, mert ő a legjobb barátnőm, mindig is ő volt. És bár mérges voltam, nem kellett volna összevesznem vele. Talán sosem mondhatom el már neki, hogy mennyire sajnálom azokat, amiket a fejéhez vágtam.

– Julie fel fog ébredni – próbált vigasztalni, kevés sikerrel.

– Néhány nap és vissza kell mennünk – sóhajtottam.

– Mindent meg fogunk oldani, ne aggódj semmi miatt – ölelt meg Francois.

Szerencsére Francois csomagolt nekem ruhát, és nem kellett még azzal pazarolnom az időt, hogy vásárolni menjek. Gyorsan felöltöztem, majd visszamentem a kórházba, míg Francois és Cyprien a szállodában maradtak pihenni.

A kórházban már megfogyatkozott a létszám: Nora, Antonio, Michael és Susan volt csak ott.

– A többiek? – kérdeztem.

– Sharon elment édesanyáddal valahová – felelte Susan.

– Van valami hír?

– Nincs – felelt újra Susan. – De rendbe fog jönni Julie.

– És ha nem? Ha soha többé nem ébred fel? Akkor mi lesz? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

– Az nem történhet meg – válaszolt Michael.

Eddig nem mertem ránézni, de a válaszával egy időben kaptam a tekintetem Michaelre.

A szemem sarkából láttam, amint Nora Antonio kezét a pocakjára húzza, és az arcuk felderült. Bizonyára a baba rúgott. Megbabonázva fordítottam a teljes figyelmem Nora hasára és csúszott ki a számon a kérdés:

– Szabad?

Mindenki rám nézett és az a furcsa arckifejezést, amit produkáltak, nem lehetett szavakba önteni.

– Ne haragudj, felejtsd el, amit mondtam.

– Nem, semmi gond – mosolyodott el Nora. – Gyere csak – intett.

Bátortalanul sétáltam oda hozzá és tétován nyújtottam a kezem a hasa felé. Néhány pillanat telt el, és éreztem, ahogyan a pici rúgott. Csodálatos érzés volt. Képtelen voltam elvenni onnan a kezem és addig tartottam ott, míg a baba abba nem hagyta. Felemeltem a fejem, és elcsukló hangon mondtam Norának:

– Köszönöm.

– Ana, mi a baj? Miért sírsz? – törölte le a könnyeket az arcomról.

– Nem számít már – feleltem, majd gyors léptekkel megindultam a női mosdó felé.

Az egyik fülkét magamra zártam, majd lecsúsztam a földre a fal mentén és zokogni kezdtem.

Alig telt el néhány másodperc, mikor valaki kopogott.

– Ana, én vagyok – hallottam meg Susan hangját. – Engedj be!

– Egyedül szeretnék lenni – feleltem szaggatottan.

– Kérlek, engedj be! – próbálkozott újra.

Sóhajtottam egyet, majd kinyitottam az ajtót. Susan leült mellém a földre, majd miután hosszasan megölelt, eltolt magától és az arcom simogatva kérdezte:

– Mi a baj?

– Nem számít – feleltem ugyanazt, mint nem sokkal korábban Norának is.

– Igenis számít – ellenkezett.

– Nem, már nem – hárítottam ismét, majd megöleltem őt újra. A hátán a blézerét markoltam és mikor elengedtem valami furcsát vettem észre. Az ujjaim között egy nem olyan vastag, de azért jó néhány szálból álló hajtincs volt.

Értetlenül bámultam fel Susanre, aki mikor meglátta a hajtincset az ujjaim között, kikapta a kezemből és amennyire tudta a markába rejtette.

– Mi történt? Ez… – dadogtam. – Neked csomókban hullik a hajad? Susan…

– Nem mondhatod el senkinek – kezdte kétségbeesetten. – Ryanen kívül senki sem tudja, a gyerekeim főleg nem.

– Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek.

Kinyitotta az ajtót és nézelődött egy ideig – bizonyára ellenőrizte, hogy van-e itt rajtunk kívül valaki –, majd becsukta az ajtót.

– A kemoterápiától hullik a hajam.

– Neked… – hallgattam el hirtelen, amikor felfogtam, hogy ez mit jelent.

– Igen. Néhány hete kiderült, hogy mellrákom van.

– Ez nem lehet igaz – csóváltam a fejem.

– De bizony igaz – sóhajtott Susan. – De Michaeléknek még nem mertük elmondani.

Percekig csendben ültünk, és míg én emésztettem az információkat, ő ugyanezen okból hallgatott, várta, hogy felfogjam az egészet. Úgy éreztem igazságosnak, hogy miután elmondta ő a titkát, én is elmondjam ez enyémet – vagy legalábbis az egyik titkomat.

– Terhes voltam Michaeltől – böktem ki, mire Susan rám kapta a tekintetét.