Pupi blogja

Sebesen lépdeltem a repülőtér kijárata felé, majd az első felbukkanó taxit leintettem. Megmondtam a sofőrnek a címet, és megkértem, hogy siessen. A szívem a torkomban dobogott végig az úton, és amíg a kórházban a műtők emeletére nem értem. A liftajtó kinyílt és egyből láttam, hogy néhányan állnak és ülnek a két ajtó között – a másodikon túl csak a beteg és a műtétnél jelenlévő emberek tartózkodhatnak. A folyosón elhelyezett székek közül négy foglalt volt: Sharon, Susan, Nora és Antonio ültek rajtuk, utóbbiak éppen műanyag pohárból ittak valamit. Nem foglalkoztam a pánikkal, ami kezdett eluralkodni rajtam, amikor megnéztem, hogy kik is vannak még ott. A falnak támaszkodva Michael, a karjába kapaszkodva meg Daphne állt. Nagy levegőt vettem, majd kilépve a liftből sietős léptekkel közeledtem feléjük.

– Hogy van Julie? – kérdeztem rögtön.

– Nem tudjuk. Még senki sem jött ki, hogy tájékoztasson minket – zokogott fel Sharon.

– Sziasztok, mellesleg! – pótoltam az imént elmaradt köszönést, és mindannyian mondtak valami válaszfélét. Láttam a szemem sarkából, hogy Michael engem figyel, de ebben a pillanatban ő volt az utolsó, aki érdekelt.

– De hogy kerülsz ide? – kérdezte Sharon, mikor már a sírása szipogássá enyhült.

– Julie a barátom volt – emeltem fel egy kicsit a hangomat akaratom ellenére. – Nem is kérdés, hogy miért vagyok itt – vettem vissza a hangerőből.

– Honnan tudtál a balesetről? – nézett rám Susan.

– Anya hívott fel és szólt, hogy mi történt – feleltem.

Nem volt kedvem beszélgetni senkivel sem, de talán néhány választ azért megérdemelnek.

– De ő honnan tudta meg a telefonszámodat? – vonta össze a szemöldökét Nora.

– Mindig is tudta ő is, és Julie is – adtam meg a magyarázatot, mire Michael szája tátva maradt.

– De hát, azt mondták, hogy ők… – kezdte Sharon.

– Én kértem meg őket, hogy senkinek – nyomtam meg a szót – se mondják el. De később mindent elmagyarázok, csak alig állok a lábamon, ugyanis az elmúlt három napban körülbelül öt órát aludtam, ráadásul elmondhatatlanul kétségbeesett vagyok – ültem le Sharon mellé – az ötödik székre –, és megszorítottam a kezét.

– Én nem aggódok, mert a lányom harcos típus, és tudom, hogy túl fogja élni – szorította meg ő is a kezem.

– Lenne egy kérdésem – szólalt meg Nora előredőlve, és tudtam, hogy a mondatot nekem címezte.

– Csupa fül vagyok.

– Hol a ménkűben voltál az elmúlt két évben, míg mi halálra aggódtuk magunkat miattad? – csattant fel.

– Franciaországban – feleltem készségesen, majd nem bírtam magammal és hozzátettem –, mellesleg ha te és a kedves családod – pillantottam Susanre, aztán Michaelre – nem hazudik a képembe, akkor okotok sem lett volna az aggódásra.

– Ana, mi csak… – kezdte Susan.

– Már nem érdekel a magyarázatotok – intettem csendre. – És különben sem azért vagyok itt, hogy a mentegetőzéseteket halljam.

Csendben ültünk és várakoztunk, hogy az orvos felbukkanjon és tájékoztasson minket Julie állapotáról.

– Ki műti Julie-t? – kérdeztem kis idő múlva.

Szükségem volt a válaszra, tudnom kellett, hogy kinek a kezeiben van a barátnőm. Az itt dolgozó orvosok mindegyikét ismertem, legalábbis két évvel ezelőttig. Remélem, nem valami zöldfülű kezeiben van Julie.

– Carol – szólalt meg most először – a köszönésen kívül – Michael.

– Hogy mi? – pattantam fel. – Apám lotyóján kívül egy orvos sem volt ebben az átkozott kórházban?  – hördültem fel.

– Mikor Julie-t behozták, akkor nem – felelte Sharon.

– És Carol nem a lotyóm – hallottam meg apa hangját.

– Tök mindegy – legyintettem. – De nagyon ajánlom, hogy a nőd megmentse Julie életét, különben… – megölöm, tettem hozzá gondolatban.

Apa nem szólt semmit, csak megfordult és elment. Arcomat a tenyereimbe temettem, és könyökeimmel a térdemen támaszkodtam.

– Ezt idd meg – hallottam meg ismét apa hangját néhány perc múlva, mire felkaptam a fejem.

Egy műanyag poharas valamit nyújtott felém. Elvettem tőle, és belekortyoltam. Borzalmas íze volt, és kávénak sem lehetne nevezni, de azért megittam. Felálltam és a kukához sétáltam, hogy kidobjam a poharat, de apa szavaitól lefagyva torpantam meg néhány lépés után.

– Hát a vejem és az unokám hol van?

Lehunytam a szemeim, míg nagy levegőt vettem, majd tovább indultam a kuka felé. Kidobtam a poharat, majd visszafordultam feléjük és végignéztem a többiek arcán. Mindannyian döbbenten bámultak rám, főként Michael, majd a pillantása lentebb tévedt, és kellett néhány pillanat, mire felfogtam, hogy a kezemet bámulja, pontosabban a rajta lévő gyűrűt. Minden kétséget kizáróan senki sem tudott a tényről, hogy férjhez mentem.

– Franciaországban – néztem apára. – Francois-nak még el kell intéznie egy s mást, de Cypriennel nemsokára ők is jönnek.

Michael megfeszült a szavak hallatán, és ha jól láttam a szemem sarkából haraggal nézett rám.

– Gondolom, anya mesélt róluk – feltételeztem, mire apa csak bólintott.

Nem tagadom, örültem a ténynek, hogy apa az unokájának tekinti Cypet, és a gondolatra elmosolyodtam.

Nem sokkal később anya is megérkezett hatalmas csomagokkal – mikben, mint kiderült reggeli van az itt lévőknek. Mikor meglátott engem, elsírta magát, és nekem sem kellett több és pityeregni kezdtem. Szorosan megölelt, majd ő is megkérdezte, hogy hol van Francois és Cyprien, és neki is ugyanazt válaszoltam, mint apának. Apával váltottak pár szót, amin nagyon meglepődtem, mert egész barátságosnak tűnt a csevegésük; úgy tűnik, hogy jóban vannak, amit anya nekem sosem említett egy telefonhívás vagy e-mail alkalmával sem.

A következő két óra eseménytelenül telt. Magamon éreztem Michael bámulását, de akárhányszor rápillantottam, rögtön más irányba kapta a tekintetét. Daphne egy kis időre lelépett, aminek nagyon örültem, ugyanis így nem volt alkalma gyűlölettel bámulni rám. Egyre idegesebb voltam, hogy még mindig nincs semmi hír Julie állapotáról, ezért fel-alá kezdtem járkálni. Láttam, hogy Michael a szemeivel követi a mozdulataimat, de nem foglalkoztam különösebben a dologgal. Nem sokkal később elmentem a mosdóba, és mikor kijöttem, ott állt Michael a falnak támaszkodva.

– Szóval férj és gyerek? – szólalt meg kissé gúnyosan.

– Szóval feleség? – szóltam hasonló hangnemben, visszaemlékezve a Daphne virsli ujján lévő aranygyűrűre.

– Mennyi idő kellett hozzá, hogy összehozd azt a gyereket?  És azzal a fickóval hol találkoztál? Vagy már akkor is ismerted, mikor mi együtt voltunk? Talán két vasat tartottál a tűzben?  – tette fel sorra a kérdéseit, de az utolsónál betelt a pohár. A tenyerem hangosan csattant az arcán, ahogyan pofon vágtam.

– Egy képmutató rohadék vagy. Én nem te vagyok, hogy két emberrel legyek egyszerre. Azt hiszem, összekeversz magaddal – néztem rá megvetően, majd dühösen visszaindultam anyáékhoz.

A légkör ugyanolyan volt, mint kettő perccel korábban, mikor a mosdóba indultam, egy kivétellel: Nora sétálgatott a folyosón egyik kezét a derekára téve.

– Te terhes vagy? – kérdeztem tőle teljesen feleslegesen, ugyanis minden jel a várandósságára utalt.

Másik keze a hatalmas pocakját simogatta a sötétkék felsőjén keresztül.

Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, aminek nem tudtam az okát.

– Észre sem vettem. Sajnálom, csak nem vagyok jó passzban. Gratulálok nektek – pillantottam Antonióra is.

Mindketten bólintottak, de nem szóltak egy szót sem, aminek kifejezetten örültem.

Michael visszaállt a korábbi helyére, és újfent engem bámult folyamatosan. Néha a legszívesebben ráförmedtem volna, hogy fejezze be, de végül mindig lenyeltem a békát.

Épp a körülbelül milliomodik körömet róttam a folyosón, mikor meghallottam egy férfihangot.

– Itt nem szabad rohangálni! Állj meg!

A következő pillanatban kinyílt az ajtó mögöttem, mire azonnal odafordultam.

Láttam a hosszú hajú kislányom, aki éppen felém rohan, és mögötte a lassan lépkedő Francois-t, akinek a tekintete azonnal Michaelre villant, míg közeledett felénk.

A következő pillanatban Cyprien már a nyakamat ölelte át és fejét a hajamba fúrta.

– Szia – pusziltam meg a feje búbját.

– Szia – motyogta.

– Azt hittem, hogy csak később jöttök – mondtam Francois-nak, mikor odaért hozzánk.

A tekintetét újra Michaelre szegezte, és elmosolyodott, majd csókot nyomott a számra. Egyáltalán nem olyan volt, mint amit a vállalatnál vállaltunk, hogy senkinek se legyen kétsége afelől, hogy szeretjük egymást; ez sokkal másabb volt. Pontosan azért csinálta, hogy megmutassa Michaelnek, hogy én már az övé vagyok.

– Hiányoztál – felelte.

– Nekem is hiányoztál, anyuci – nyomott puszit az arcomra Cyprien.

Rámosolyogtam, majd a többiekre pillantottam, akik mind minket figyeltek.

– Mindenki, ő itt Francois, a férjem és Cyprien, a lányom. Ők pedig…

– Kitalálhatom? – nézett rám kérlelően Cyp.

Miután bólintottam, sorban mindenkiről kitalálta, hogy ki kicsoda.

– Ő Antonio – mondta percekkel később, miután már beazonosította anyát, apát, Sharont és Susant. – Emlékszem, hogy mindig mosolyogtál, ha valamit nem tudtam, hogy kell angolul mondani, és helyette franciául mondtam. Azt mondtad, hogy Antonióra emlékeztetlek – pillantott rám.

Mosolyogva figyeltem az én kicsi lányomat, amint visszaemlékszik azokra a napokra, amikor meséltem a jelenlévőkről.

– Ő csakis Nora lehet. Irigyelted őt, amiért szembe szállt a családjával a férfiért, akit szeretett.

– Irigyeltél engem? – nézett rám döbbenten Nora.

– Csak nem Brian miatt? – mosolygott apa.

– De, miatta – feleltem apának, majd Nora felé fordultam. – Évekkel ezelőtt, mikor elkezdtem járni Briannel, anyáék kiakadtak és azt akarták, hogy szakítsak vele; én pedig megtettem. Aztán látták, hogy szomorú vagyok és végül nagy kegyesen áldásukat adták.

– Bár ne tettük volna – sóhajtott fel apa, mire elmosolyodtam.

– Bárcsak – helyeseltem.

– Hát, mi nem kaptunk áldást – szólalt meg Antonio – sőt, Ryan azt mondta, hogy nem ismeri el a babát… miattam.

Egy kicsit sajnáltam őket, amiért Ryan még mindig nem fogadta el Antoniót, de aztán arra gondoltam, hogy mindannyian tudtak Daphne-ról és ettől egy pillanat alatt elszállt a sajnálatom. Rossz embernek éreztem magam, amiért ezt érzem, de bármennyire is akartam, nem tudtam és talán nem is akartam változtatni rajta.

– Ő pedig bizonyára Michael – vette vissza a szót Cyprien.

– Igen, ő az – mondtam savanyúan.

– Olyan helyes, mint amilyennek mesélted – vigyorgott rám Cyp, nekem meg meghűlt a vér az ereimben.

Michael halványan elmosolyodott és engem kezdett bámulni.

Kis idő múlva kijött Carol és az arckifejezése semmi jót sem ígért.

– Hogy van a lányom? – sietett oda hozzá Sharon.

– Súlyos sérülései vannak. Műtét közben újra kellett éleszteni és sajnos semmi biztatót nem tudok mondani, mert…

– De életben fog maradni? – kérdeztem kétségbeesetten.

Carol figyelmen kívül hagyta a kérdésemet és folytatta az elkezdett mondatot.

– …oxigénhiány keletkezett az agyában és sajnos kómába esett – közölte a diagnózist Carol letörten. – Percek múlva felviszik az intenzív osztályra, de néhány óráig még nem mehet be hozzá senki. Nagyon sajnálom.

Bármennyire is küzdöttem ellene, mégis elsírtam magam. Francois-ba kapaszkodva zokogtam és képtelen voltam elhinni, hogy valóban megtörtént ez a borzalom: