Pupi blogja

– Te már fel is öltöztél? – kérdeztem meglepetten, mikor kinyitottam a szemeimet és láttam, hogy Cyprien teljes „harci díszben” fekszik mellettem.

– Igen – motyogta, majd ásított egy nagyot. – Anya, jobb lesz, ha felkelünk, mert el fogunk késni az oviból.

– Tévedsz. Csak te késel el az óvodából, én a munkából fogok és apukád véres fenevaddá változva fogja lekiabálni a hajat a fejemről – nevettem.

Cyprien is kacagni kezdett, és nevetése betöltötte a szobát. Már a hasát fogta – pedig nem is volt olyan jó vicc, de örülök, hogy megnevettettem – és úgy próbált beszélni.

– Tudod, hogy apa sosem tudna haragudni rád.

– Tudom, csak vicceltem – simítottam végig az arcán, majd kikeltem az ágyból.

Míg zuhanyoztam, addig Cyprienre bíztam, hogy válassza ki, ma milyen ruhában menjek dolgozni. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán ezt mégsem kellett volna, de aztán rájöttem, hogy Cyp ismeri az ízlésemet, és sosem öltöztetne szivárványnak vagy esetleg bohócnak.

Fésülködés közben az elmúlt két év alatt most először örültem annak, hogy a hajam újra hosszú. Gyűlöltem mindent, ami a régi Anára emlékeztetett, és ha lett volna merszem, egy arcplasztikára is bejelentkeztem volna, hogy a tükörbe nézve ne egy palimadár köszönjön rám. De ma… bár a hajam színe megváltozott – néhány árnyalattal világosabbra festettem –, még így is a régi önmagamra emlékeztet, ennek ellenére jelen pillanatban ezt nem bánom. Miközben a számra kentem egy kis rúzst, a tekintetem az ujjamon lévő gyűrű tévedt és eltöprengem azon, hogy milyen szép életem van.

Néhány nap múlva lesz pontosan másfél éve, hogy férjhez mentem. Francois nagyon jó ember, és mellettem volt a Michaellel történtek után. Szerencsés vagyok, amiért találkoztam vele azon a hajón néhány nappal azután, hogy kiderült, hogy a férfi, aki szerettem egy másik nő jegyese. Az anyával tervezett pár napos kiruccanást Párizsban ejtettük meg, és befizettünk egy szajnai hajóútra. Ott találkoztam Francois-val és a tündéri pici lányával, Cypriennel. A kicsi szőkeség azonnal a szívembe lopta magát, és azt hiszem ez fordítva is így van. Talán az fogott meg bennük, hogy nem a fülig érő mosolyt láttam az arcukon, hanem tudtam, hogy nem vagyok egyedül, nem csak én akarok meghalni azon a helyen, abban a pillanatban. Francois első felesége, Cyprien anyukája azon a napon ünnepelte volna a harmincadik születésnapját. Mintha az agyamba égették volna, úgy emlékeztem Cyprien minden egyes szavára, mikor elmesélte, hogy ők miért is vannak ott azon a hajón.

– Anyukám születésnapja van ma. Tudod, ő már fent van a mennyországban az angyalkákkal és onnan figyel minket. Apa mondta, hogy anya azt szerette volna, ha a születésnapján eljövünk ide – hangzottak a szomorú szavak az akkor négy és fél éves kislány szájából.

Igyekeztem elhessegetni a gondolataimat a lányom akkori szomorúságáról, az elmémbe viszont egy nem éppen szívderítő ember fészkelte be magát. Az, akinek a nevét tabu kimondani ebben a házban, és aki egyenesen Franciaországig űzött két évvel ezelőtt.

– Anya, kész vagy már? – kérdezte Cyprien, sikeresen megakadályozva, hogy elmerüljek a gondolataimba és Michaelön járjon az eszem.

– Igen – léptem ki a fürdőből, majd rögtön az ágyra és az arra kikészített ruhaegyüttesemre tévedett a tekintetem.

– Tetszik? – érdeklődött izgatottan a lányom.

– Persze, hogy tetszik. Nem is értem, hogy miért nem lettél stylist.

– Anya, de hisz még csak hat és fél éves vagyok. Az ilyesmihez idő kell, először még fel kell nőnöm, és rá kell hoznom apára a frászt, amikor egy rosszfiúval állítok haza az oldalamon – mondta halálosan komolyan, én viszont elnevettem magam.

– Oké, elismerem, hogy igazad van – bólogattam. – És apukád tényleg frászt fog kapni, ha egy rosszfiúval toppansz be az ajtón úgy tíz vagy tizenkét év múlva. Jobb lesz, ha előre felkészíted.

– Majd észben tartom – jelentette ki, aztán kiviharzott a szobából.

Nem tudtam, hogy hová megy, de gondoltam, míg vissza nem jön, gyorsan felöltözöm. Egyszerű, mégis elegáns ruhákat készített ki nekem: fekete, térdig érő szoknyát, homokszínű selyem felsőt és fekete magas sarkút.

Miután felöltöztem ismét a fürdőbe léptem és a hajamat egy szoros kontyba rendeztem. Gyöngysort tettem a nyakamba, majd a lányom keresésére indultam. Az étkezőben leltem rá, amint éppen egy lekváros pirítóst igyekezett elpusztítani. Leültem hozzá, és megittam egy kávét. Körülbelül tíz perc múlva végre elindultunk egyenesen az óvoda felé.

– Az a lány piszkálódik még veled? – pillantottam Cyprienre két háztömbnyire az óvodától.

– Milyen lány? – tette az ártatlant.

– Cyprien – nyújtottam el a nevét rosszallóan. – Nagyon jól tudod, hogy kiről beszélek. Aki okos tojásnak nevezett, mert tudsz franciául és angolul is.

– Nem, nem csúfolódik már – sóhajtott megkönnyebbülten. – Azóta, mióta megfenyegetted, hogyha tovább gányolódik, leborotválod a derékig érő haját.

– Nem gányolódik, hanem gúnyolódik – javítottam ki.

– Akkor az – rántotta meg a vállát.

– Ennek ellenére sem szeretsz már óvodába járni – mondtam ki a tényt.

– Attól, hogy már nem gá… gúnyolódik velem, még furcsán bámul, és folyton azzal a játékkal akar játszani, amivel én. Alig várom, hogy iskolás legyek. Ugye nem abba az iskolába írattok majd, ahová őt fogja az anyukája. Ugye nem? – nézett rám kérlelően.

– Nem abba az iskolába jársz majd – nyugtattam meg.

Az óvoda előtt leparkoltam, majd bekísértem Cyprient. A szülők mosolyogva köszöntek nekem, és Cyprien csoporttársai is, kivéve a gúnyolódós kislányt, ő rám nyújtotta a nyelvét, majd beszaladt a lány vécébe.

Cyp cuppanós puszit nyomott az arcomra és szorosan megölelt, mielőtt ott hagytam volna. Sietősen mentem a kocsimhoz, és igyekeztem a lehető legrövidebb úton eljutni az irodához a lehető legkevesebb idő alatt.

– Sajnálom, sajnálom – mentegetőztem, mikor a tárgyalóba beléptem. Kihúztam a Francois bal oldalán lévő széket, majd leültem. Kinyitottam az előttem lévő mappát és gyorsan átfutottam a sorokat; aztán már egy-kettőre belerázódtam a megbeszélés témájába.

– Te mit gondolsz, Ana? – tudakolódott Francois és rám pillantott.

– Támogatom az ötletet.

– Még felesleges pénzkidobás az egész. Ugyan már, Francois, ez a nő nem ért a hajózási társaság ügyeihez. Nem értem, hogy egyáltalán minek van itt!

– Lionel – szóltam az előbb szólónak. – Attól, hogy franciául vonod kétségbe az ittlétemet, még értem, amit mondasz. Ha nem is beszélek perfektül franciául, azért még nem vagyok hülye!

– A feleségemnek igaza van – állt ki mellettem Francois és az asztal alatt megszorította a kezem.

– Ana, kérlek, magyarázd el, hogy miért gondolod, hogy jó ötlet megvenni azt a hajót – kérte Francois jobb keze Shantay.

– Még nem kezdődött el a hajózási időszak, ergo olcsóbban lehet hajóhoz jutni. Ha még várunk egy-két hónapot az árak növekedhetnek öt vagy akár tíz százalékkal. Szezonon kívül olcsóbban lehet vásárolni, és ez nem csak a hajókra vonatkozik.

Még néhány percig egyeztettünk a vásárlással kapcsolatban néhány dolgot, majd lassan mind kifelé szivárogtunk a tárgyalóból.

– Kezdem azt hinni, hogy eddig akkor vásároltatok hajókat, amikor Lionel a hasára csapott és azt mondta, na, itt az ideje vásárolni, ahelyett, hogy bárki ésszerűen végiggondolta volna.

– Tudod, hogy az utóbbi időben, mármint mielőtt megismertelek, nem nagyon foglalkoztam a cég ügyeivel. Minden időmet Nicole-lal töltöttem, amíg csak lehetett.

– Igen, persze, tudom. Ne haragudj, hogy megemlítettem.

– Semmi gond. De most jut eszembe, hogy az én kis feleségem még ma nem is üdvözölt – csapott a homlokára. – Na, gyere ide asszony és adj egy csókot! – vigyorgott, majd a blúzom aljánál fogva húzott magához.

– Te megőrültél – nevettem fel és arcon pusziltam.

– Á, dehogy, csak jó kedvem van. Láttad Lionel arcát, mikor elmagyaráztad, hogy miért érdemes megvenni azt a hajót? Köpni-nyelni nem tudott.

– Láttam, és meg kell hagynom, hogy a nevetőgörcs kerülgetett a mérges ábrázatát látva. Khm… elengedhetnél? – pillantottam a kezére.

– Ja, igen, bocs – vette le a kezét a derekamról és az asztalához sétált, majd leült a székére.

– Tudod, ha igazi házasok lennénk, mármint, ha szerelmesek lennénk egymásba, vagy legalábbis működne köztünk a kémia, akkor ilyen mondatoknak nem is kellene elhangozniuk.

– Igazad van. Akkor lehúznám a rolót az ajtón, és az asztalon csinálnánk piszkos dolgokat – vigyorgott.

– Perverz.

– És te ennek a perverznek a felesége vagy.

– Csak papíron. Igazi házasok csak egy etye-petye után lennénk.

– Most már teljesen biztos, hogy kezelésre szorulsz. A tény, hogy a szexet már nem nevezed nevén az utolsó csepp a pohárban.

– Okoskodik az a multimilliomos, aki az első feleségével szexelt utoljára, ami mikor is volt? Három éve?

– Mondod te, mikor Michael volt az utolsó férfi, akit az ágyadba engedtél! – vágott vissza Francois.

– Szánalmasak vagyunk. Mindkettőnkre ráférne egy füllesztő éjszaka.

– Dettó – helyeselt Francois.

A következő pillanatban kitört belőlünk a nevetés és percekig abba sem hagytuk. A helyzetünk annyira szánalomra méltó volt, hogy ezen képtelenség volt nem nevetni.

A kacagásnak a telefonom fülsüketítő hangja vetett véget. Előkerestem a táskámból, majd mielőtt felvettem volna még megnéztem, hogy ki hív.

– Szia, anya – köszöntem neki.

– Ana, nem is tudom, hogy mondjam el – szólt tétován.

– Anya, mi a baj?

– Most telefonált Sharon – kezdte és közben egy ajtó csapódását hallottam a háttérben.

– Anya, mondd már! – csattantam fel.

– Julie-t elgázolta egy autó. Épp most indulok abba a kórházba, ahol apád is dolgozik. Sharon azt mondta, hogy az orvosok úgy látják, nagyon súlyos Julie állapota.

A hír hallatán lemerevedtem és a levegő is a tüdőmben rekedt. Láttam, ahogy Francois rémülten néz rám, hogy mi lehet a baj.

Egyetlen mondatot préseltem ki magamból, mielőtt lenyomtam volna a hívás vége gombot:

– Az első járattal indulok Bostonba.