Pupi blogja

A lábaim megremegtek és az utolsó pillanatban kaptam el a mellettem lévő szék háttámláját, hogy ne essek össze.

– Nem hittem volna, hogy ilyen vicces ábrázatod lesz, mikor megtudod – nevetett fel Daphne gonoszan.

A poharat a szájához emelte, majd beleivott a narancslébe és közben végig engem nézett.

Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy minden, amit mondott igaz, így miután megköszörültem a torkom, hogy ne legyen rekedt a hangom, rá is kérdeztem.

– Az anyám küldött, hogy elhitesd velem a hazugságokat, amiket kitalált?

Daphne megint felnevetett, de most nem gonoszan, hanem mintha az év poénját mesélték volna neki az előbb, amin képtelenség nem mulatni.

– Szóval ezt hiszed? – kérdezte, miután befejezte a röhögést.

– Igen. Nem vettem be a hazugságát, hogy Michael megcsal engem, erre ideküldött téged – mutattam rá dühösen.

Hitetlenkedve felnevetett – vajon mindenen nevet? –, aztán hirtelen elkomorult és miután a poharat a pultra tette, egy lépéssel közelebb sétált hozzám.

– Jobb lesz, ha tisztázunk valamit. Nem téged csalt meg velem, hanem engem csalt meg veled – magyarázta gúnyosan. – Kettőnk közül te vagy a harmadik, a kapcsolat tönkretevő, felesleges harmadik. Felfogtad?

A szemem szúrni kezdett, és a lábaim a korábbinál is jobban remegtek. Nagy nehezen sikerült leülnöm, mielőtt még összecsuklottam volna a konyha padlóján.

– Ez nem lehet igaz… ez… – temettem a kezeimbe az arcomat.

– De igaz, minden, amit elmondtam, az utolsó szóig a színtiszta igazság. Te vagy a betolakodó, hisz mikor is bújtál az ágyába? Fél éve vagy talán kicsivel több ideje? Mi lassan egy éve vagyunk jegyesek, tehát akkor ki is van vele régebb óta? Hagyok időt, hogy kiszámold.

– Kifelé! – néztem rá dühösen.

– Tessék? – hökkent meg jól láthatóan.

– Mondom kifelé! – ismételtem meg még dühösebben.

– Csak a sokk miatt nézem most el, hogy kidobtál a vőlegényem lakásából – mosolygott rám, majd a nappali felé indult.

Követtem őt, hogyha esetleg mégsem akar elmenni, akkor a két kezemmel dobjam ki őt a lakásból. A táskájához lépett, és elhúzta a tetején lévő hosszú cipzárt. Kivett belőle egy vastag mappát, majd a kanapéra tette.

– Megmondanád Michaelnek, hogy válassza ki ebből – mutatott a kanapén lévő mappára –, hogy milyen legyen az esküvői meghívónk?

– Kifelé! – ordítottam.

Az ajtóhoz léptem és szélesre tártam, majd Daphne-t a táskájával együtt kitaszigáltam a lakásból, majd miután átért a küszöbön teljes erőmből bevágtam az ajtót, de előtte még hallottam, ahogyan gúnyosan ezt mondja: Nem is tudod, mennyire örülök, hogy megismerhettelek.

Ha eddig csak egy tűhegynyi esély is volt rá, hogy elbőgöm magam, ez a következő pillanatban el is illant. Kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy Daphne igazat mondott, elvégre mi oka lett volna hazudni, és bár próbáltam anyára kenni a dolgot, de tudtam, hogy ő sosem lenne képes ilyet kitalálni.

A konyhába mentem és töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd azzal együtt mentem vissza a nappaliban és ültem le a kanapéra. Kortyoltam a vízből, majd letettem a poharat az asztalra és felvettem mellőlem a mappát, melyet Daphne hagyott is, hogy egy üzenettel együtt adjam oda Michaelnek, vagy legalábbis hívjam fel a figyelmét az esküvői meghívó gyűjtemény létezésére. Remegő kézzel lapozgattam a mappát a hófehér, egyszerű, minta nélküli és arany betűstől kezdte egészen a giccses többoldalas meghívókig.

Ironikusnak éreztem a helyzetet, elvégre ezek közül egyiken az én barátom és egy másik nő neve szerepel majd, és ha nem lettem volna annyira dühös és megalázott, még kínomban nevetni is támadt volna kedvem. De ebben a helyzetben nem. Még a lélegzés is nehezen ment, úgy éreztem, mintha több mázsa súly lenne rajtam, melynek határozott szándéka, hogy az utolsó „csepp” levegőt is kiszorítsa a tüdőmből. Ez az érzés vetekedett egy másikkal, egy hasonlóan rosszal, melyet évekkel ezelőtt volt alkalmam megtapasztalni is.

Sok-sok évvel ezelőtt még nagyon fiatal lányként, utolsó általános iskolai évemben tagja voltam a suli lány focicsapatának és a tanárunk szerint azért, hogy lássuk, hogy ez milyen kemény sport, rendeztek egy meccset az egyik gimnázium valamelyik harmadikos osztályának szintén lány focicsapatával.

Ég és föld volt a két csapat teljesítménye, de küzdöttünk az utolsó pillanatig. Már csak fél perc volt hátra a barátságosnak kicsit sem nevezhető mérkőzésből, mikor az egyik gimis lány odakiáltott a csapattársának – akinél a labda volt –, hogy jó lenne kerek számra felhozni a végeredményt. Tizenkilenc-nulla volt az állás, és az ellenfél a huszadik, az utolsó találat után ácsingózott. A labdát „birtokló” lánynak is tetszett az ötlet, még jó néhány méterről is láttam a széles mosolyát. Aztán minden olyan gyorsan történt. A labdás lány belerúgott a bőrfociba, én pedig hős akartam lenni, aki nem hagyja, hogy a huszadik pontot is megszerezzék, így hirtelen ötlettől vezérelve léptem egyet jobbra, így pontosan a labdával szembe kerültem. Azt hittem, hogy meg sem kottyan majd, ha a labda eltalál.

Tévedtem!

A következő pillanatban hangos csattanás hasított bele a közben beálló csendben, majd az ütés erősségétől kiterültem a földön, mint Garfield, miután befalt tíz adag lasagne-t. Csak én nem a jóllakottságtól feküdtem ki, hanem egy gimis harmadikos lány rúgási erejétől. A fejem koppant a tornaterem padlóján, majd az utolsó, amire az eszméletvesztésem előttről emlékszem, hogy a testnevelés tanárunk hosszan a sípba fúj.

Most ugyanúgy éreztem magam, mint évekkel ezelőtt azon a bizonyos tornaórán. Mintha valaki egy bőrlabdával megrúgott volna. Most is égett az arcom, mint akkor, miután néhány pillanatnyi eszméletvesztés után magamhoz tértem. Csak akkor a nekem csapódó labda erejétől, most pedig a szégyentől borult képzeletbeli lángokba az arcom.

A fejem hirtelen hasogatni kezdett a rám törő gondolatártól, de képtelen voltam felfogni azt, ami történt.

Csak néhány percig voltam egyedül, ugyanis pár pillanattal azután, hogy az esküvői meghívó minták közül az utolsót is megnéztem, hallottam, hogy egy kulcs csúszik zárba, majd kattan egyet és kinyílik mögöttem az ajtó.

– Édes, már itt is vagyok – mondta Michael.

Két felem viaskodott egymással: az egyik felpattant volna, és miután odarohan Michaelhöz, alaposan felképeli, a másik részem viszont a szappanoperás viselkedés helyett meg tudná őrizni a nyugalmát… legalábbis látszólag.

Végül utóbbi felemet hagytam győzedelmeskedni és miután nagyot kortyoltam a pohár vízből, és megköszörültem a torkom, Michael felé fordultam.

A mosoly, ami eddig a szája sarkában bujkált azon nyomban lefagyott onnan. Fogalmam sincs, hogy milyen képet vághattam, de jól jött volna most egy tükör, hogy belenézzek.

– Beszélnünk kell! – szóltam hűvösen, majd visszafordultam az asztal felé.

Hallottam, ahogyan a papírzacskó, benne bizonyára az üveg pezsgővel koppan a parkettán. A velem szemben lévő fotelben ült le Michael az üvegasztal túlsó oldalára, majd összevont szemöldökkel nézett rám.

Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne nézzen már ilyen bambán, de végül fékeztem a dühömet és nagyot sóhajtottam.

– Néhány perccel ezelőtt keresett valaki – kezdtem bele, és magam sem tudom miért, de nem mondtam ki nyíltan, hogy a leendő felesége volt itt.

– Igen? Kicsoda?

– Adok egy kis segítséget, hátha rájössz, hogy ki az. Vörös haja van, és ezt hozta neked – böktem az ölemben lévő nyitott mappára –, hogy kiválaszthasd, hogy milyen meghívót szeretnél az esküvőtökre.

– Daphne – suttogta Michael megsemmisülten.

– Pontosan – helyeseltem hűvösen. – De nem értek valamit, amit jó lenne, ha elárulnál: hogyan lehet neked menyasszonyod, miközben az én – nyomtam meg a szót – barátom vagy?

Természetesen tudtam a választ a kérdésre. Nagyon is jól tudtam. Újra megdöbbentem azon, hogy mennyire jól kezelem ezt a helyzetet látszólag, és hogy még arra is van erőm, hogy a hülyét játsszam. Mikor Michael szótlanul meredt rám, a pumpa még jobban felment bennem.

– Ha nincs annyi vér a pucádban, hogy bevalld, egy rohadt szemétláda vagy, akkor majd én segítek. Egy rohadt szemétláda vagy, és úgy lehet menyasszonyod, hogy két vasat tartottál a tűzben. Nem tudod, mit éreztem, mikor megtudtam, hogy van valakid, fogalmad sincs mennyire dühös voltam, mikor elmondta, hogy ő a menyasszonyod. Dühös voltam, hogy azt tetted velem, amit Brian, de aztán Daphne elmondta, hogy tévedésben élek. Nem ő a szerető kettőnk közül, hanem én – ordítottam Michaellel.

– Ana, kérlek…

– Ne kérj engem semmire! Undorodom tőled, rád sem bírok nézni! – temettem kezeimbe az arcomat.

– Ana, szerelmem – szólt pár másodperccel később közvetlenül mellettem.

A hajamat kezdte el simogatni, de én ellöktem a kezét.

– Ne. Merészelj. Hozzám. Érni.

– Kérlek, hallgass meg, nem az van, amire te gondolsz! – mentegetőzött.

– Van menyasszonyod?

– Igen.

– Feleségül veszed heteken belül?

– Igen. Vagyis nem. Ez… ez...

– Igen vagy nem? – ordítottam.

Tudtam, hogy már rég oda a visszafogott és jól nevelt Ana. Most olyan voltam, mint egy felbőszült oroszlán, de cseppet sem érdekelt adott pillanatban.

– Igen – felelt végül.

– Akkor mégis úgy van, ahogy gondolom. Mégis egy utolsó rohadék vagy.

– Szeretlek, Ana – nézett rám ugyanolyan lágy pillantással, ahogyan az elmúlt hónapok során mindig.

– Én viszont… gyűlöllek – hazudtam rezzenéstelen arccal.

Igazából magamat gyűlöltem, amiért azok után, amit tett, még mindig szeretem. Hogy lehet valakit ezek után is szeretni? – kérdeztem magamtól.

– Tudtam, hogy gyűlölni fogsz. Ezért nem akartam, hogy bármi is legyen köztünk, mert a végén, ha megtudod, hogy mit titkolok előled, meg fogsz gyűlölni.

– Végig ezt titkoltad előlem? Hogy van egy menyasszonyod? – sipítottam.

Eddig még nem sikerült eljutottam oda, hogy összerakjam a darabokat és levonjam a következtetéseket.

– Igen. Ezen vesztem össze apámmal, hogy nem akartam elvenni Daphne-t.

– De aztán csak beleegyeztél – mutattam rá a tényre. – Miért?

– Ana, ez…

– Miért?

– Erre nem válaszolhatok még.

– Azt hiszem, nem árulok el neked nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy kettőnk között mindennek vége.

– Tudom. Remélem, egy nap majd megbocsátasz nekem. Talán, ha már elmondhatom, hogy miért lesz az esküvő, akkor nem gyűlölsz majd annyira.

– Semmi sem teszi jóvá azt, amit velem tettél és már nem érdekel, hogy miért veszed el Daphne-t. Soha többé nem akarlak látni.

A meghívókkal teli mappát lesöpörtem az ölemből, majd felkeltem a kanapéról.

– Hagytad, hogy azt mondjam, nem érdekel a hülye titkod. Bevallom, hogy én is hibás vagyok azért, mert ennyi ideig palira tudtál venni, de te… Én lettem az új Carol. Ezek után egy szavam sem lehet arra, hogy apa felszarvazta anyát, elvégre én is csak egy mocskos szerető vagyok, a te mocskos szeretőd! Vagyis csak voltam.

– Úgy látom, a legjobban az bánt, hogy mit gondolnak majd rólad – gúnyolódott.

– El sem hiszem, hogy ezt mondtad. De tévedsz, a legjobban az bánt, hogy olyan valakibe szerettem bele, aki meg sem érdemelte.

Mielőtt bármit mondhatott volna, a táskámért nyúltam és az ajtóhoz siettem. Vissza sem nézve rá rohantam ki a lakásból és csaptam be magam után az ajtót. A liftgombot őrült módjára nyomkodtam egyfolytában, hátha így hamarabb jön majd.

Míg leértem a földszintre mintha egy örökkévalóság telt volna el, de aztán már ezzel sem törődtem, csak hogy friss levegőre jussak végre. A kocsi kulcsom után kutattam a táskámban, mikor a karomnál fogva megpördített valaki. Michael állt velem szemben, és másik keze az arcomon simított végig, majd mielőtt egyet pisloghattam volna lecsapott az ajkaimra. Szenvedélyesen csókolt, talán szenvedélyesebben, mint ismertségünk során valaha. Kezei a derekamra kulcsolódtak és magához húzott. Kezeimmel a mellkasát ütöttem, már amennyire a köztünk lévő néhány centinyi távolságtól tudtam. Minden erőmet latba vetettem, hogy eresszen el végre, de hiába volt a „küzdelem”. Észre sem vettem, hogy mikor történt meg, csak arra eszméltem fel, hogy én is legalább akkor hévvel viszonzom a csókját, mint amennyire mohó volt Michael. A szívem folyton azt súgta, hogy nem számít, mi történt, mert szeretem őt, még mindig, az agyam viszont azt skandálta, toljam el magamtól ezt a szemétládát, pofozzam fel, és lépjek ki az életéből még ma. A szívem megszakadt, mikor eldöntöttem, hogy az eszemre hallgatok, és ennek megfelelően löktem egyet Michaelön, aki végre elengedett. Egy szó nélkül léptem tőle hátrébb és kezdtem kutatni a kocsi kulcs után és mikor ráleltem, bepattantam az autóba. Kitolattam a parkolóból és végig az útra koncentrálva és egy másodpercre se nézve a visszapillantóba a lakásom felé vettem az irányt.

Bevettem egy altatót, majd ruhástul az ágyamba zuhantam és magamra rántva a nyári, vékonyka takarómat vártam, hogy elnyomjon az álom.

Másnap reggel dörömbölésre ébredtem. Fogalmam sem volt róla, hogy kinek sürgős annyira, hogy bejusson a lakásomba, de kedvem sem volt kideríteni. A szemeim kipattanását követő második pillanatban utolértek az előző este eseményei és ettől a párnát a fejemre húzva próbáltam visszaaludni. A dörömbölés aztán abbamaradt, vagyis azt hittem. Egy perc sem telhetett el, mikor a mobilom felharsant és a dörömbölés újra kezdődött. Végül már kiabálást is hallottam. Némi koncentrálás után rájöttem, hogy Julie próbál szó szerint betörni a lakásomba.

Kikecmeregtem az ágyból, majd elvánszorogtam a bejárati ajtóig, aztán elfordítottam a kulcsot és kitártam Julie előtt. Egy szót sem szólt, csak a nyakamba csimpaszkodott. Mikor elengedett, a szobám felé indultam. Hallottam, ahogyan a bejárati ajtó csukódik, majd Julie feltűnt a szobám ajtajában. Lerúgta a cipőit a lábairól, majd befészkelte magát mellém az ágyba. Egymással szembe feküdtünk és az arcomat bámulta, azt hittem, hogy sosem fog megszólalni, de végül sóhajtott egyet, és belekezdett.

– Sírtál már?

– Nem.

– Akarsz sírni?

– Nem.

– Kiherélted Michaelt?

– Nem.

– Megbocsátasz neki?

– Nem.

– Mihez fogsz kezdeni?

– Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Honnan tudtad meg?

– Michael felhívott. Kérte, hogy beszéljek veled.

– Miért?

– Rá akart venni, hogy beszéljek veled, de nem tudtam, hogy miről kellene – magyarázta Julie. – Mikor rákérdeztem, hogy miről van szó, csak hallgatott egy ideig, majd röviden vázolta, hogy mi a szitu.

– És most mi lesz? Rá akarsz venni, hogy bocsássak meg neki? – érdeklődtem kíváncsian.

– Dehogy. Mikor végzett a meséjével, hogy csak téged szeret és blablabla, lecsaptam a telefont. Miért nem hívtál fel? – kérdezte felháborodva.

– Nem akartalak a problémáimmal traktálni. Szólni akartam róla, csak nem tudtam, hogy mikor. Sajnálom – szóltam bűnbánóan.

– Akarod, hogy elmenjünk inni és részegen fetrengjünk valamelyik árokban? – kérdezte halvány mosollyal pirosra festett ajkain.

– Nem – ráztam a fejem és én is elmosolyodtam.

– Reméltem, hogy ezt mondod – könnyebbült meg. – Akkor csak igyunk, fetrengés nélkül?

Ismét ráztam a fejem, hogy ezt sem szeretném, és Julie erre már nem szólt semmit. Egy ideig összevont szemöldökkel koncentrált, majd kipattant az ágyból engem is magával húzva.

– Tudom már, hogy mire van szükséged!

– Mire? – kérdeztem kelletlenül, miközben a fürdő felé lökdösött Julie.

– Először is egy hideg zuhanyra, hogy felébredj, aztán egy erős kávéra és végül egy fodrászra.

– Fodrászra? – fordítottam a fejem felé és értetlenül bámultam rá.

– A zuhany és a kávé után megtudod, hogy mire gondoltam.

Rám csapta a fürdő ajtaját, én meg teljesítettem a kérdését és lezuhanyoztam, persze nem hideg vízzel. Még csak az kellett volna!

A halványrózsaszín köntösömben és fehér szőrös papucsban csoszogtam a konyhába, ugyanis csörömpölést hallottam a helyiségből. Julie éppen rántottát pakolt két tányérra, amit aztán az asztalhoz szervírozott. Evőeszközöket és kávét is varázsolt aztán az asztalra és rám parancsolt, hogy reggelizzek.

– Hová megyünk? – kérdeztem Julie-t egy pillanatra ránézve, aztán ismét az utat figyeltem.

– Majd meglátod. Itt fordulj jobbra.

Tíz perc múlva végül a célállomás előtt állítottam le a kocsit és az épületre pillantva értetlenül kérdeztem Julie-tól.

– Mit keresünk mi itt?

– Szakítás után kell egy kis változás – felelte egyszerűen, majd kipattant a kocsiból.

– Mennyit vágjak belőle? – kérdezte tőlem a fodrász a forgós székben ülve.

– Rövid legyen, mondjuk váll fölötti – válaszolt helyettem Julie.

– Mi? Nem! Az sok.

– Bízz bennem! Tetszeni fog a végén. Tudod, változás – mosolygott Julie, majd lehuppant egy székre alig két méterre tőlem, hogy első sorból lássa ő is az átalakulásomat.

– Tetszik? – kérdezte a fodrász több, mint egy órával később.

A hajamat bámultam a tükörben, fordultam jobbra, fordultam balra. Rövidebb volt, mint számítottam rá, ennek ellenére tetszett. Sőt, egyenesen imádtam.

– Igen – feleltem.

Fizettem, majd elköszöntünk a fodrásztól, aki mint kiderült Julie egyik ismerőse, aztán a lakásom felé vettük az irányt. Próbáltam megfeledkezni Michaelről, minden igyekezetemmel küzdöttem azért, hogy ne gondoljak rá, de néhány alkalommal, vagyis konkrétan kétpercenként kudarcot vallottam. Julie valami állatos viccel próbált mosolyt csalni az arcomra, mikor beléptünk a lakásomba.

Ha a szám széle egy picit is megrándult, az abban a pillanatban ráfagyott, mikor felfogtam, kit látok a lakásban. Michael állt velem szemben és a kezében két ing volt.

– Mit keresel itt? – förmedtem rá rögtön.

– Tisztában vagyok vele, hogy elveszítettelek, éppen ezért jobb, ha elviszem a dolgaimat. Legalább addig, amíg meg nem bocsátasz, és újra nem kezdjük.

– Neked elment az eszed. Nem kezdek veled újra semmit és nem bocsátok meg. Elveszítettél egyszer, s mindenkorra.

– Tetszik az új hajad.

– Nem érdekel, hogy neked mi tetszik és mi nem – förmedtem rá. – Pakold össze minél hamarabb a cuccaidat és takarodj a lakásomból!

Míg Michael pakolt, én a konyhában takarítottam. Kellett valami, ami legalább egy parányit eltereli a figyelmemet.

Miután elment, gyűjtöttem egy kis bátorságot és miután Julie-t kitettem a kávézónál meglátogattam anyát. Bocsánatot kértem tőle, amiért csúnyán viselkedtem vele, és a nap hátralévő részét végigbeszélgettük. Szóba került Michael, apa, a nagyiék és minden olyan téma, ami eszünkbe jutott.

– Tudod, arra gondoltam, hogy elutazhatnánk néhány napra. Igazi anya-lánya kikapcsolódás – vetette fel vacsora közben. – Hátha meg tudnál feledkezni a történtekről.

– De csak néhány napra – egyeztem bele némi kikötéssel…

Az ébresztő hangja szakított ki mély és kellemes álmomból. Fáradtan szusszantva fordultam a másik oldalamra, miután lenyomtam az ébresztőt, és elméláztam azon, ha most otthon lennénk Párizs helyett, bőven éjszaka lenne, így jó néhány órát aludhatnék még, kiindulva az időeltolódásból. Megfordulni rossz ötlet volt, ugyanis az ablakon beszűrődő fény bántotta a szemeimet. Az sem érdekel, ha elkések alapon húztam magamra nyakig a takarót és próbáltam visszaaludni. Nagyon úgy tűnt, hogy erre ma nem lesz lehetőségem, ugyanis hallottam, ahogyan nyílik a szobám ajtaja. Pár pillanat múlva tompa puffanás hasított a csendbe és az ágy besüppedt mellettem. Apró test vackolt be a takaróm alá és bújt hozzám, én pedig automatikusan öleltem át.

– Jó reggelt, anya – mormolta a hang tulajdonosa és még szorosabban bújt hozzám.