Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
24. fejezet
Nyílt kártyák
– Nem vagyok normális. Egyszerűen elment az eszem, amikor belementem – dühöngtem, miközben Michael a ruhám cipzárját húzta fel.
– Te mondtad, nem én – próbálta oldani a hangulatot, de most kivételesen nem jött be neki.
Egy „chö” hang hagyta el a számat, mire megállt a mozdulatban.
– Oké, vettem a lapot. Nem vicceskedem ma este – szólalt meg pár másodperc múlva, majd végre a cipzárt is felhúzta teljesen.
Odasétáltam a tükörhöz és miközben megnéztem, hogy festek a fekete ruhámban, csalódottan mormoltam a szavakat:
– Mikor megvettem ezt a ruhát, a legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szegényt az apámmal és a szeretőjével közös vacsorán kell viselnem. Micsoda pazarlás!
– Van még egy csomó ruhád a szekrényben.
– Tudom, de ő a legkisebb áldozat. Annak idején azért vettem meg, mert utolsó darab lévén harminc százalékot engedtek az árból.
– Ha jól gondolom, többé nem tervezed majd felvenni ezt a darabot – simított végig az oldalamon.
– Hát, jól gondoltad – helyeseltem. – Otthon leszel ma este? – fordultam felé, és karjaimat a nyaka köré fontam.
– Igen, azt hiszem. Miért kérdezed? – motyogta a nyakamba.
– Mert, ha rosszul alakul az este, akkor szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra – mondtam rejtélyesen, de ő pontosan tudta, hogy miről beszélek.
– Á, szóval, ha apukád nője tényleg egy hárpia, ahogy gondoltad, akkor szeretnéd az éjjelt szeretkezéssel tölteni? – távolodott el a nyakamtól és a szemeimbe nézett.
– Ez a második napunk szex nélkül, és kezdem egyre kevésbé bírni a megvonást – suttogtam, és a szám beszéd közben néha az övéhez ért.
– Te nem akartál velem lenni – gúnyolódott.
– Ideges voltam a vacsora miatt, ahogy most is – sóhajtottam fel. – Hidd el, hogy nem lettem volna jó társaság az ágyban – kuncogtam.
– Vacsora után gyere el hozzám, és akár jól sikerült a találka hármasban, akár nem, véget vetünk a megvonásnak – vigyorgott rám, majd megcsókolt.
Apát ma még kénytelen voltam felhívni, hogy hol is lesz a vacsora és hánykor, de egy percnél tovább nem tudtunk beszélni, mert Carol ott sipákolt neki a telefonban, hogy menjen már, mert dolguk van.
Az étterem, ahol a következő kínos órákat fogom eltölteni, nem volt a legismertebbek top tízében, és bizonyára ez az oka, hogy apa éppen ide hozott minket. Elvégre nincs szüksége még nagyobb botrányra, mint ami már amúgy is kirobbant, mikor megtudták, hogy Hawkinsék válnak. Szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre nem szemtől szemben kíváncsiskodnak az emberek, hanem a hátunk mögött teszik. Ez kedvtől függően jó vagy éppen rossz hír számunkra, mindesetre több órányi fecsegéstől megkíméljük magunkat, mert ha azok a pletykafészkek egyszer belekezdenek a mondandóikba, le sem lehet lőni őket. Javarészt nem kérdéseket tesznek fel, hiszen tudják, hogy már semmi újat nem tudhatnák meg, így inkább a hasonló történetekkel traktálnak. Belegondolni is rossz, hogy másoknak meg velünk példálóznak. Mesélnek családokról, akikről azelőtt sosem hallottam, de a beszélgetés végére már annyit tudok egyikről, másikról, mintha barátok lennénk, vagy legalábbis jó szomszédok. Én sem maradok ki a „buliból”, legnagyobb sajnálatomra, és különféle pletykák kaptak velem kapcsolatban is szárnyra. Persze mind alaptalannak bizonyult, kivéve, amely az otthonról való elköltözésem okait taglalta.
Az étterem nem volt túl nagy, mégis barátságos érzést keltett. A pincér apa asztalához kísért, ahol már ott ült ő és öt kiló vakolattal az arcán Carol is. Mindketten felálltak mikor odaértem, de puszival – szerencsére – csak apa üdvözölt.
Egy pohár bort rendeltem, és míg vártuk, hogy kihozzák beállt az első kínos csend. Akaratlanul kalandoztak el a gondolataim, hogy ahelyett, hogy itt lennék, tölthettem volna az estét Michaellel is. Mennyivel könnyebb lenne, ha itt lenne velem – sóhajtottam fel gondolatban.
Természetesen felajánlotta, hogy elkísér, ha szeretném, és szerettem is volna, de végül jobbnak láttam, ha előbb megbizonyosodunk arról, hogy ez a kapcsolat működik-e, mert ez valamiféle „bemutatom a fiúmat a családomnak” este lett volna úgy. Michael nem örült, mikor ezt kifejtettem neki, de végül belátta, hogy igazam van. Biztosak voltunk abban, hogy szeretjük egymást, de van, hogy ez még nem elég egy működő kapcsolathoz. Megegyeztünk abban, hogy még várunk egy kicsit, és, ha készen állunk, akkor megejtjük anyuéknak a nagy bejelentést. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy végig csak az én családomról beszéltünk és egy pillanatig sem merült fel az, hogy esetleg valamikor ő is be szeretne mutatni a szüleinek – annak ellenére, hogy már ismerjük egymást. Végül elhessegettem a gondolataimat, miszerint valamiért nem akarja, hogy a családja előtt is hivatalosan egy pár legyünk, és úgy gondoltam, lesz még idő ezzel foglalkozni.
Gondolataimból a pincér hangja szakított ki.
– Parancsoljon, hölgyem – tette le elém a pohár bort.
– Köszönöm – mosolyogtam rá.
Bólintott, aztán elsomfordált.
– Mondd csak, Ana, hogy megy a kávézó? – kérdezte Carol.
A meglepettségtől köpni-nyelni nem tudtam. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ő kezdeményez majd beszélgetést.
Bár megérdemelte, hogy az legyek vele, mégis úgy gondoltam, hogy fiatal még az este ahhoz, hogy bunkó legyek.
– Jól – válaszoltam tömören, de azért egy halvány mosolyt felvillantottam.
– Tudtad, hogy Carolnak van egy fia? – vette át a szót apa.
– Nem, nem tudtam – feleltem.
Több beszélgetésre szerencsére nem futotta, mert a pincér visszajött hozzánk, hogy sikerült-e már választanunk valami vacsorát.
Miután rendeltünk és a pincér elment, ismét beállt a kínos csend, amit most apa tört meg.
– Hogy van mostanában Michael? – tette fel a kérdést.
Felnevettem burkolt kérdése miatt, hiszen nem volt értelme a köntörfalazásnak, de azért belementem a játékba.
– Megvan.
– És ti… – hallgatott el jelentőségteljesen.
– Korai lenne még bármit is mondani – zártam le a témát.
Kétségkívül ez a legkínosabb este jó ideje az életemben, pedig még fél óra sem telt el. Jobbra-balra tekintgettem a helyiségben és mindent alaposan áttanulmányoztam, csak, hogy ne kelljen velük foglalkoznom. Ők sem beszélgettek, csak bámultak előre, az asztalunknál beálló csendet csak apa hangos sóhajai törték meg.
Attól, hogy elővegyem a telefonomat és játszani kezdjek a kígyós játékkal rajta, csak az előétel felbukkanása mentett meg. Lassan ettem és ügyeltem arra, hogy mindig legyen a számban étel, így kihúzva magam a beszélgetés alól. De hát az a fél fogamra is kevés valami, ami a tányéromon volt egy-kettőre elfogyott.
Egyszercsak apa nem bírta tovább és dühösen, de azért ügyelve a hangerejére, nehogy mindenki minket kezdjen bámulni, megszólalt.
– Azt hittem azért vagyunk itt, hogy ti – mutatott először rám, majd a nőcskére – megismerjétek egymást. De eddig a fületek botját sem mozdítottátok. Most kimegyek a mosdóba, de mire visszaérek, szedjétek össze magatokat.
Felpattant a székről és elviharzott.
Carol egy ideig követte a mozdulatait a szemével, de aztán felhagyott a dologgal.
Nem úgy tűnt, mintha bármelyikünk is ismerkedni akarna, így csak csendben ültünk és vártuk vissza apát. Végül aztán a csend király játékot én nyertem meg, ugyanis Carol beszélni kezdett.
– Nyilvánvaló, hogy utálsz – kezdett be a mondókájába –, és meg is van rá minden okod – folytatta.
– Ugye, most nem azzal az olcsó dumával akarsz jönni, hogy te igazából egy rendes nő vagy, akinek adnom kellene egy esélyt, hogy bebizonyíthasd, tényleg szereted apát? Mert, ha ez volt a terved, akkor el kell, hogy keserítselek, ugyanis nem veszem be ezt a maszlagot – szögeztem le neki, hogy nem vagyok hülye.
– Szó sincs erről – visszakozott rögtön. – Nem vagyok rendes nő, és nem kell nekem esélyt adnod, ugyanis nem szorulok rá. Jobb lesz, ha kiterítjük a kártyáinkat – ajánlotta, mire bólintottam.
– De tényleg nyílt lapokkal játszunk, mert nincs kedvem a köntörfalazásokhoz.
– Természetesen. Nem szeretlek téged – mondta ki őszintén. – És ennek csak egy oka van: Francine-re emlékezteted az apádat. Utálok mindent, ami rá emlékezteti, így eleve esélytelen, hogy megkedveljelek.
– Csak nem félsz, hogy apa elhagy téged, hogy visszakuncsorogja magát anyához? – nevettem fel hitetlenkedve, de ő cseppet sem találta viccesnek ezt a felvetésemet.
– Majd’ a fél életüket együtt töltötték. Hogyne félnék, hiszen szerették egymást. És, ahol egyszer tűz volt, ott parázs is marad – magyarázta.
Eszembe jutott, hogy az én esetemben ez nem így van. Brian iránt semmi parazsacska nem maradt bennem, szerencsére.
– Azért nem mindig – javítottam ki őt.
– De a szüleid esetében talán. Elismerem, hogy okos, szép és jól nevelt fiatal lány vagy, de nem kedvellek.
– Talán, ha egy futó kalandból lettem volna, kedvelnél? – vontam fel a szemöldököm.
– Azt hiszem, igen. Így viszont egy valamit tehetünk csak.
– És mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.
– Elviseljük egymást – mondta ki egyszerűen.
Akaratlanul nevettem fel a szavain. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen vicces pillanatokban lesz részem az este folyamán.
– Miből gondolod, hogy el akarlak viselni? Honnan veszed, hogy nem akarlak kiüldözni apám életéből?
– Onnan, hogy nem tudnál, ahogyan én sem téged.
– Ebben ne legyél biztos – tájékoztattam őt vigyorogva.
Egy pillanatra félelem suhant át az arcán, de aztán rendezte a vonásait.
– Egy nap Mrs. Hawkins leszek, így vagy úgy – mondta ki rezzenéstelen arccal. – És ebben nem tudsz megakadályozni. Mindketten szeretjük az apádat, és ő is szeret mindkettőnket.
– És ez ad okot arra, hogy fegyverszünetet kössünk? – nevettem fel sokadjára.
– Ki beszélt itt fegyverszünetről? – döbbent meg. – Én csak annyit ajánlottam, hogy tűrjük meg egymást azon ritka alkalmakkor, mikor Jo egybe terel minket. Nehogy azt hidd, hogy nekem könnyebb elviselnem téged, mint neked engem – nézett rám olyan megvetően, mint hónapokkal ezelőtt a partin.
– Akkor úgy tűnik, egyetértünk valamiben – bólogattam. – Remélem azok a ritka alkalmak a ritkábbnál is ritkábbak lesznek.
– Szintúgy – vigyorgott gúnyosan, aztán integetni kezdett a hátam mögött valakinek.
A vállam fölött diszkréten arra sandítottam és megláttam az egyik oszlopnak dőlő apát.
– Mióta van ott? – fordultam vissza a lotyó felé.
– Végig ott volt – adta meg a választ, majd széles mosolyt varázsolt az arcára, ugyanis apa odaért hozzánk.
Megcsókolta Carolt, amitől a rosszullét kerülgetett, de a jól nevelt tulajdonságom megtartása érdekében, amivel a nő illetett nem sokkal ezelőtt, inkább nem hánytam ki az előételt az asztalra.
Apa visszaült a helyére, és pillanatokon belül hozták a vacsoránkat. Közel sem éreztem olyan kínosnak a hangulatot, mint néhány perccel korábban, vagy csak megnyugodtam a ténytől, hogy Carol fél a szüleim közt lévő esetleges parázstól.
Bár nem beszélgettünk sokat, sikerült megtudnom apa ódáiból, amiket zengett, hogy a nője az egyik legjobb orvos a kórházban, és, hogy a fia egyidős velem. A nevét is említette apa, de mivel cseppet sem voltam rá kíváncsi, így nem figyeltem oda.
Míg a desszertre vártunk, ismét unatkozni kezdtem, ugyanis ők ketten elkezdtek beszélni valami új sebészi eljárásról, amiből én egy szót sem értettem.
Egyre jobban hiányzott Michael és nem mellesleg vártam, hogy vége legyen a két nap óta tartó megvonásunknak.
A desszertet éppen ezért evés helyett szinte tömtem magamba, de ezt apáék szerencsére nem vették észre.
A parkolóban a vacsora végeztével elköszöntem tőlük – apától egy puszival, Caroltól meg egy biccentéssel –, majd beültem a kocsimba. Míg Michael lakásához hajtottam elgondolkodtam az este kimenetelén. Kétségkívül ugyanúgy utáltam Carolt, mint eddig, de valahol egy kicsit tiszteltem is azért, hogy beetetés helyett inkább őszintén beszélt velem. Ettől viszont még nem hittem, hogy igazán boldoggá tudná tenni apát. Nem csöngettem hosszút, mikor megérkeztem, mert tudtam, hogy azt nem szereti Michael. Egy pillanaton belül nyitódott az ajtó – mintha ott toporgott volna a túloldalán, hogy mikor érkezem végre –, majd berántott a lakásba és az ajkaimra vetette magát.
– De mohó valaki – kuncogtam, mikor áttért a nyakam csókolgatására.
Hátra kezdtem lépegetni, hogy a szobájába induljunk, de megállított.
– Az túl messze van – motyogta, majd a tőlünk pár méterre lévő kanapé felé kezdett húzni.
Míg ajkai ismét a nyakamra tapadtak, addig kezei a ruhámat igyekezték minél gyorsabban levenni rólam. Minden felesleges ruhadarabtól – vagyis az összestől, ami rajtam volt – megszabadított, aztán magáról is lekapkodta, és lenyomott a kanapé előtti puha szőnyegre. Néhány pillanattal később pedig aztán hozzákezdtünk, hogy a két nap óta tartó megvonást beszüntessük.
– Milyen volt a vacsora? – kérdezte sok idő múlva.
Még mindig a szőnyegen feküdtünk – én hason és félig-meddig ő is – pucéran, és éppen a hátamat csókolgatta.
– Nem verekedtünk össze, nem törtünk tányérokat, senkisem sérült meg és botrányt sem csináltunk. Ha így nézzük, akkor egész kellemes este volt. Vagyis lett volna, ha más a társaság, így viszont csak túléltem.
– Ühüm – motyogta, és ajkaival felfelé kezdett haladni a hátamon, míg végül elérte a nyakamat, aztán pedig a számat.
Szenvedélyes csókban forrtunk össze, közben ő a derekamnál fogva húzott közel magához. Addig ügyeskedett, míg a végén már a hátán feküdt, én pedig rajta.
Aztán egy ideig megint nem szólaltunk meg – vagyis értelmes szó nem jött ki a torkunkon –tevékenységünk miatt, ami természetesen nem bélyeggyűjtemény nézegetés volt…
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése