Pupi blogja

– Ez itt a nappali – mutatott körbe az első helyiségen. Körbeforogtam egyszer, kétszer, háromszor, majd már terelt is tovább. – Ez a vendégszoba – tolt be egy nagyobb szobába. Majd tovább is indult velem. – Ez itt a konyha – léptünk be a helyiségbe, ahol mennyei illatok csapták meg az orromat, de mielőtt nagyon belemerülhettem volna a konyha tanulmányozásába megint tovább „vonszolt”. – Ez itt a hálószobám.

A szobában volt egy hatalmas ágy, egy sötétkék kanapé, és egy hatalmas plazma tévé – alatta egy DVD lejátszó –, aminek a két oldalán hatalmas polcok voltak, rajtuk több száz filmmel. További tanulmányozásra, hogy mi van még a helyiségben, már nem volt lehetőségem, mert a figyelmem akaratlanul siklott vissza az ágyra.

– Vízágy – szólalt meg egyszer csak Michael.

– Hmmm? – pillantottam rá.

– Látom, hogy azt nézed – felelte.

Biztos vagyok benne, hogy félreértette a bámulásom okát. Ő arra asszociált, hogy a fajtájára vagyok kíváncsi, én pedig arra, hogy milyen lehet benne ébredni, miután Michael alaposan „kifárasztana”.

Elég a kalandozásból! – szóltam magamra.

Megfordultam és kisétáltam a szobából, hogy hátha akkor már nem kísértenek a perverz gondolatok. A konyhába mentünk, és míg én a bárszéken ültem, Michael a kajákat kavargatta.

– El sem hiszem, hogy ilyen lakás helyett az elmúlt heteket nálam töltötted javarészt – pillantottam ismét körbe.

– Nekem tetszik a lakásod – fordult hátra hozzám egy pillanatra, majd a figyelmét már ismét a kajákra fordította.

– Ezt örömmel hallom – mosolyogtam.

Megkért, hogy a bontsam fel a bort, amit odaadott nekem, de miután végignézett rajtam, inkább kivette a kezemből a bontót és az üveget is.

– Valami baj van az öltözékemmel? – néztem magamon végig, de semmi furcsát nem láttam.

– Sosem bocsátanám meg magamnak, ha a felsőd vörösboros lenne – felelte komolyan.

– Ezt ugye nem mondod komolyan? – nevettem fel. – Ez csak egy felső, és különben is, nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy magamra borítsam. Amúgy meg tök mindegy, hogy milyen színűt vettem volna fel, ha az a sorsa, hogy foltos legyen, akkor úgyis foltos lesz. Tehát ide azzal a borral, te pedig menj vissza a tűzhelyhez! – nyújtottam a kezem ellentmondást nem tűrően.

– De akaratos valaki – motyogta, de azért visszalépett a tűzhelyhez és tüntetőleg egyszer sem nézett hátra.

– Most nem hat meg az érzelmi zsarolásod – sétáltam oda hozzá, és nekidőltem a pultnak néhány centire tőle.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – szólt sértődötten.

– Erről! – feleltem tömören a viselkedésére utalva. – Talán jobb lesz, ha inkább hazamegyek, hátha akkor elmúlik ez a durcásságod – rántottam meg a vállam, majd egy sóhajtással később az ajtó felé vettem az irányt. Már a nappaliban voltam, és a kanapéról a táskámat vettem fel, mikor elkapta a derekam.

– Nem mehetsz sehová – duruzsolta a fülembe.

– Tehát akaratom ellenére fogsz itt tartani? – mosolyodtam el.

– Ha kell, akkor igen – nevetett fel.

– Kénytelen leszel megkötözni, mert akkor is elmegyek – blöfföltem, majd nekidőltem a mellkasának. Karja szorosabban kezdte ölelni a derekam, a másik kezével pedig elkotorta a hajamat a nyakamból, szabaddá téve a bőrfelületet.

– Kérlek, ne menj! – lehelte nagyon közel a nyakamhoz, és ettől az ajkain kiáramló levegő a bőrömet cirógatta, mire akaratlanul rándultam össze.

Szaporán kezdte venni a levegőt, amivel folyamatosan borzolta az érzékeimet, majd mikor ajkai súrolták a nyakamat, felsóhajtottam. Végül nem kezdte csókolgatni a nyakam, sem nem térképezte fel a területet a nyelvével, hanem csak megköszörülte a torkát, és elengedve a derekamat hátrálni kezdett.

Én is megköszörültem a torkom, majd rendeztem a vonásaimat, aztán mikor már egészen visszatért a normális Ana, megfordultam.

– Rendben van, nem megyek.

Talán inkább meg kellett volna kérdeznem, hogy még mindig akarja-e, hogy maradjak, de nem akartam neki lehetőséget adni, hogy elküldjön. Rámosolyogtam, amit halvány ugyan, de viszonzott, majd visszaindultunk a konyhába. Nem sokkal később kész lett a vacsora, és miután kihúzta nekem a széket, velem szembe ő is leült.

Egy hümmögés tört fel belőlem az első falat után, amin csak somolygott. Aztán szerettem volna, ha ilyen hangok már nem hagyják el számat, de a harmadik falat után megkérdezte, hogy ízlik-e. Mikor azt feleltem neki, hogy ellenkező esetben nem hümmögtem volna, megjegyezte, hogy az első falat óta nem csinálom, így felmerült benne némi kétely. A lelkemre kötötte, hogy ne fojtsam vissza a tetszésem hangjait. Én pedig eleget tettem a kérésnek, és ő minden hümmögés után elmosolyodott. Azt hiszem, hogy a vacsora végére nem kicsivel növeltem az egóját! Az utolsó falat után fújtattam egyet, és aggódva kérdezte, hogy mi a baj.

– Teljesen tele vagyok – feleltem. – Egy falat sem csúszna már le.

– Akkor mi lesz a desszerttel? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

– Még az is van?

– Mindjárt hozom – állt fel az asztaltól egy bólintás után.

– Nem fog belém férni – nyűgösködtem.

– Akkor bevisszük magunkkal a szobába, és, ha már lesz neki egy kis hely, akkor megeszed, oké? – ajánlotta, én pedig bólogattam.

Valahogyan majd csak letuszkolom a desszertet, ha már ennyit fáradozott vele – állapítottam meg, mikor a finomságot megláttam. Egy hatalmas tálcára pakolta a desszerteket, aztán megindultunk a szobája felé. A kanapé felé vettem az irányt, de szólt, hogy az ágyon kényelmesebb lesz a filmet nézni. Egy „felőlem” után levettem a szandálokat a lábaimról. Rám szólt, hogy nem kellett volna, mire visszavágtam neki, hogy a hófehér ágytakaróra mégsem fogok cipőben felmászni. Erre azzal érvelt, hogy csak nyugodtan, végül a csatát megnyertem, amikor szandálok nélkül fészkeltem be magam a párnák közé. A pocokon a filmek abc sorrendben voltak – kiderült, hogy Nora ötlete volt, persze Michaelnek fél napjába telt, mire rendezte őket –, és kérte, hogy mondjak egy címet.

Egy akciófilmét mondtam, erre ő egy romantikust húzott ki a helyéről.

– Azt hittem, hogy én választok – mormoltam, mire felnevetett.

– Te ilyesmit választottál volna – lóbálta meg a kezében lévő tokot –, csak tekintettel voltál rám.

– És ezt mégis honnan veszed? Honnan tudod, hogy nem éppen egy akciófilmet akarok nézni? – húztam fel a szemöldököm.

– Ismerlek! – felelte egyszerűen.

– Igen, már körülbelül fél éve – tudtam, hogy ő nem így értette, de ezt nem akartam kihagyni.

– Az alatt nagyon is sikerült kiismernem – szólt, majd betette a lejátszóba a filmet.

– Á, igazán? – kérdeztem kíváncsian.

– Igazán! – feküdt fel az ágyra. – Például tudom, hogy öt percen belül közelebb mászol hozzám, és a fejedet a mellkasomra téve nézed tovább a filmet, miközben az egyik kezeddel az ingemet fogod majd – mondta mindentudó vigyorral a képén.

– Én nem szoktam fogdosni az ingedet – heveskedtem.

– Dehogynem – vágta rá.

– Akkor miért nem szólsz rám? – csattantam fel.

– Mert szeretem, mikor azt csinálod, onnan tudom, hogy milyennek találod a filmet. Ha horrort nézünk, akkor a durva jeleneteknél mindig jobban szorítod, és akkor tudom, hogy félsz, ezért a hátadat simogatom, hogy megnyugodj. Akciófilmeknél, csak néha markolod meg hirtelen, és akkor tudom, hogy megijedtél. Romantikus filmeknél pedig csak tartod, nem szorítod, csak egyszerűen fogod, ezzel jelezve, hogy éppen olvadozol – az utolsó szót fintorogva ejtette ki.

– Tehát nyitott könyv vagyok előtted – állapítottam meg csalódottan.

– Azért vannak helyzetek, mikor fejtörést okozol.

– Te viszont olyan vagy, mint egy acélból készült lakattal lezárt könyv – mondtam csalódottan, hogy én ilyen dolgokat nem tudok róla.

– Inkább csak vasból készült – mondta, aztán elindította a filmet…

Nem sokkal később felfedeztem valamit. Michaelnek igaza volt abban, hogy a mellkasán fogok kikötni az ingét szorongatva, vagyis romantikus film révén csak a markomban tartottam az anyagot.

– Neked tetszik a film? – kérdeztem.

– Kicsit csöpögős – vallotta be.

– Inkább nagyon – kuncogtam fel.

Visszafeküdtem eredeti helyemre, míg ő felpattant és kicserélte a lemezt arra, aminek a címét korábban mondtam. Aztán visszafeküdt mellém, majd a mellkasára húzott. Szélesen elmosolyodtam.

Már láttam néhányszor azt az akciófilmet, de mint minden nézés alkalmával, most is megijedtem, mikor felrobbant benne a főszereplő férfi háza. Michael felkuncogott, és tudtam, azért, mert valóban szorongatni kezdtem rajta az inget.

– Ne nevess ki! – akartam mondani, mikor felemeltem a fejem, hogy tettetett sértődéssel ránézhessek, de végül egy hang sem jött ki a torkomon, ugyanis tudatosult bennem, hogy az arca sokkal közelebb van, mint hittem.

Akaratlanul nyíltak el ajkaim, hogy nyelvemmel megnyaljam őket, amint elidőzött a tekintetem a száján. Nagyot nyelt, aztán ahogyan fentebb néztem, láttam, hogy engem fürkész. Minden erőmet összeszedve hátráltam, mert nem akartam túlfeszíteni a húrt, és felrúgni a csak barátok dolgot azzal, ha rávetem magam, de a dolgok másképp alakultak.

Egy pillanat alatt fúrta kezét a hajamba, hogy a tarkómnál fogva húzza az arcomat az övéhez, és ajkait az enyémekre nyomhassa. Már csak egy hajszál tartotta az akaraterőmet, így hátrébb húztam a fejem, de ő a tarkómnál fogva ismét a szájához húzta az enyémet. A fejem akkor vesztettem el teljesen, mikor nyelve gyengéd erőszakkal feszítette szét a számat, hogy az enyémre találva az őrületbe kergessen. Egy pillanat alatt szálltam be én is a „játékba”, hogy a nyelveink végre – ismerkedésünk óta először – vad táncot járhassanak. Már a szájra puszijai is feltüzeltek ugyanúgy a partin, mint két hete a kórházban, de azok ehhez képest semmik sem voltak. Egyik kezemet a nyakára csúsztattam, hogy a lehetetlennel dacolva férkőzzek hozzá még közelebb. Másik keze a combomat kezdte simogatni, majd egyre feljebb siklott, és a fenekemen simított végig, majd végül a felsőm alját feljebb tolva, tenyere a hátamra csúszott.

Egyetlen dolgot akartam abban a pillanatban: őt, teljes valójában.

Mindent megadtam volna, ha az a forró álmom a hálóinges eset után ebben a szent minutumban valósággá válhatna.

Fogalmam sincs, hogy mikor történt, de a következő pillanatban, amikor egész ép gondolataim voltak – körülbelül két másodpercig tartott, míg Michael el nem szakadt az ajkaimtól, mire reflexszerűen nyíltak ki a szemeim. Mélyen a szemeimbe nézett, majd újra észveszejtő csókot kezdeményezett – meg tudtam állapítani, hogy változott a felállás, és ő tornyosul fölém, gyengéden rám nehezedve, miközben az ágyban található díszpárnák közé süppedek. Végül ismét elszakadt az ajkaimtól, hogy egy pillanattal később már a nyakamat érinthesse a nyelvével és minden millimétert végigkóstolhasson. Hangosan sóhajtoztam az gyengéd és finom érintéseitől, de egy nyögés akaratlanul csúszott ki a számon, mikor a felsőm elején található cipzárt kissé lehúzta, hogy nyelvével végigcirógathassa a melleim közötti területet, de egy pillanattal később már ismét az ajkaimra tapadt és mohóságától akaratlanul mosolyogtam bele a csókba.

Persze gondolhattam volna, hogy minden jónak – jelen esetben nagyon jónak, sőt elképesztően jónak – vége fog szakadni. Konkrétan a filmben lévő – újabb – robbanás okozta a tényt, hogy Michael ölelése és csókja abbamaradt, és mire kinyíltak a szemeim, már az ablaknál állt, nekem háttal. Tudni akartam, hogy ő is úgy zihál-e, mint én, hogy őt is teljesen elbódította-e az elmúlt percek történése, de mivel a film hangja elnyomott minden mást, nem tudtam meg semmit sem.

Teljesen biztos voltam benne, hogy ennek nem lesz jó vége, és amikor kiborult, mert a kórházban elcsattant az a csók, a mostanihoz képest, ha összehasonlítanánk, egy kavicsot kellene egy sziklához. Haragszik mindkettőnkre, rám is és önmagára is, és ebben a pillanatban elevenen élt az emlékeimben a csókja, így nem akartam hallgatni, ahogy különböző dolgokat vág a fejemhez. Még rózsaszín ködben akartam lenni egy kicsit, így egy opcióm maradt, ha meg akarom úszni a haragját.

– Jobb lesz, ha most hazamegyek – keltem ki az ágyból és igyekeztem minél gyorsabban magamra kapni a szandálomat, de a kezeim remegtek, így szerencsétlenkedtem egy sort.

Még csak rám sem nézett, nem szólt egy szót sem, hogy igen, menjek, vagy ne, inkább maradjak, olyan szavakra meg csak vágyhattam, amik így szólnának: „azt akarom, hogy maradj, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk”.

– Majd holnap hívlak – szóltam még a szoba ajtajából, aztán sietős léptekkel közeledtem a nappali felé, hogy felkapva a táskámat, eltűnjek a lakásból.

Több, mint egy hónap telt el azóta az akciófilm nézésből, perceken át tartó csókolózásba torkolló este óta, és nem, nem én vagyok az oka az azóta tartó dolognak.

– Michael, ez egyszerűen már nevetséges. Ez körülbelül a harmincadik… nem, a negyvenedik üzenetem, de egyre sem válaszoltál. Talán kínosan kellene éreznem magam, amiért, ha hívlak egyszerűen kinyomod a telefonod, ha csengetek a lakásod előtt, egyszerűen nem válaszolsz, és amiért egy rohadt üzenetemre sem reagáltál? Hát képzeld el, hogy eszméletlenül kínosan érzem magam, és nem kicsit megalázó. Ha lennél szíves végre visszahívni, azt megköszönném – csattantam fel, mert a hetek óta tartó gyerekes viselkedése az idő folyamán az elnézőből átcsapott felettébb bosszantóba.

A telefonomat dühösen az ágyra hajítottam, ami lebuckázva rajta hangos koppanással ismerkedett meg a padlóval. Fújtattam egy sort, de végül a telefont otthagytam és a fürdőbe vonultam készülődni anya hülye partijára.

Az eltelt hetekben változott egy s más. Éjszakánként már nem volt, aki az álmomat őrizze, ettől magányosnak éreztem magam, így a kapjuk el egy szóra az éppen a lakásából távozó Michael projektre is csak néha volt kedvem – akkor sem jártam soha sikerrel –, mert többnyire mélabús voltam. Nem nagyon mozdultam ki a lakásból, csak ha dolgozni mentem, és Julie, valamint Nora is látták, hogy nincs minden velem rendben.

„Tudjátok, hogy hangulatrombolók vagytok?” – fakadt ki egyik nap Nora, mikor éppen a megérkezett árukat pakoltuk a raktárban. Julie-val egy pillanatra egymásra néztünk, majd megrántottuk a vállunkat – amivel felbosszantottuk Michael húgát – és folytattuk a munkát.

Norát próbáltam kifaggatni azzal kapcsolatban, hogy mi van Michaellel, de szomorúan csak annyit mondott: az utóbbi hetekben nem nagyon találkoztam vele, ha igen, akkor sem volt beszédes kedvében.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért viselkedik ennyire furcsán Michael. Persze értem én, hogy a barátok nem szoktak nyálcserét végrehajtani, és a nyelvük nem szokott a másik szájában „fickándozni”, de ez még nem ok erre a… bunkóságra. Igen, azt hiszem, erre ez a legmegfelelőbb szó a viselkedésére!

A nagy Michaelről való merengés következtében, nem figyeltem oda, így mire feleszméltem már egyetlen dolog sem volt, amiben megkapaszkodhattam volna, és a következő pillanatban hangos puffanás adta hírül, hogy miután a vizes lábaim megcsúsztak a padlón, elestem. Mérgesen keltem fel a földről, majd kitapogattam sajgó pontjaimat.

Remek, tuti, hogy nem úszom meg néhány kék-zöld folt nélkül – dohogtam, majd fújtatva törölköztem meg és indultam vissza a szobámba felöltözni.

Egyszerűen nem értettem anya viselkedését. Múlt hónapban elmaradt a parti, mert nem akarta, hogy beszédtéma legyen – mindenki megtudta, hogy apa elköltözött! –, hisz még friss volt a hír, de aztán mindenkit megnyugtatott, hogy a következő alkalommal biztosan meg fogja tartani.

Pár napja, mikor kénytelen voltam elmenni anyához – tartottam attól, hogy majd feltűnik neki a fejemen lévő heg, de végül megúsztam a dolgot –, úgy tettem, mintha nem érdekelne a dolog – pedig majd’ belehaltam a kíváncsiságba –, de azért csak rápillantottam a meghívottak listájára, hogy kik jelezték vissza a részvételüket és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy Burnsék melletti rubrikában egy pipa jel van.

A szívem nagyot dobbant, hogy itt lesz Michael, de aztán rájöttem, hogyha az utóbbi hetekben menekült előlem, akkor az utolsó hely, ahol felbukkanna az a parti lenne.

Így hát teljes beletörődéssel indultam el – taxival, mert még mindig nincs új kocsit – anyához, persze kedvetlenül. Átkoztam az egész partit, meg anya véleményét, hogyha eljátssza az összetört szívű nőt és sajnáltatja magát, akkor majd busásabb összegek szerepelnek azokon a csekkeken. Legszívesebben mondtam volna a taxisnak, hogy forduljon meg és vigyen haza, és ennek elég nagy köze volt ahhoz, hogy nem csak Burnsék neve mellett volt a pipa, hanem Joneséknál is. Brian volt az utolsó ember a Földön, akit látni akartam, és még kedvtelenebb voltam.

Anya pörgött, mint mindig a partik előtt, így igyekeztem távol maradni tőle. Mivel semmi dolgom nem volt – ha lett volna sem voltam olyan állapotban, hogy megcsináljam –, így pofátlan módon felmentem az emeletre tévét nézni. Anya fél óra múlva jött utánam – persze megdorgált, hogy mit keresek az emeleten ahelyett, hogy a földszinten szorgoskodnék – így kelletlenül levánszorogtam.

A meghívottaknak körülbelül a fele már megérkezett, mikor a szemem sarkából – most nem kellett anya mellett bájvigyort a képemre erőltetni – láttam, hogy megérkezett Brian a szüleivel. Gyorsan eltűntem a terepről, nehogy összefussak vele, és csak jó tíz perc múltán merészkedtem ki a konyha biztonságot nyújtó falai közül. Először kidugtam a fejem az ajtón, majd elővigyázatosan körbeszimatoltam, hogy látom-e valahol, és fellélegezve csörtettem át az étkezőn, hogy aztán annak az ajtajából fürkésszem a terepet, hogy merre lehet. Mivel ott sem láttam elvegyültem a tömegben…

– Ana, kedvesem – hangzott fel mögöttem egy női hang.

Mosolyogva fordultam meg, hiszen nagyon kedveltem Susant, de aztán lefagyott a vigyorom, ugyanis a Burns család öt személlyel képviseltette magát. Susan kedvesen, Ryan ellenségesen, Nora vigyorogva, Antonio pedig barátságos mosollyal nézett rám, de a tekintetem az utolsó személyre függesztettem. Michael egy semmi-sem-történt-és-nem-kerültelek-az-utóbbi-hetekben mosollyal bámult, nekem meg forrni kezdett az agyvizem.

– Jó estét – morogtam, majd egy Michaelnek címzett ronda pillantás után, menekülni kezdtem, és naná, hogy Brianbe ütköztem bele.

Pompás!

Egy szót sem szólt, csak felemelte a kezét. Nem értettem, mit akar, de aztán a gyűrűs ujjára mutatott a másik kezével. Nem volt rajta semmi! Kellett vagy fél perc, mire kapcsoltam, hogy a semmi azt jelenti, hogy gyűrű se.

– Na, most melyik zsebedbe tetted? – szóltam kelletlenül.

– Egyikbe se. Ha már nincs menyasszonyod, akkor gyűrűt sem kell viselned – válaszolt.

– Mi történt?

– Elérted a célod az étteremben, ugyanis elhagyott. Most már csak a tiéd vagyok – lépett közelebb, és végigsimított az arcomon.

– Ugye, most nem azt várod, hogy bocsánatot kérjek, vagy, hogy azt hazudjam, sajnálom, hogy kidobott? – kérdeztem gúnyosan, de ennek ellenére a keze az arcomon maradt, és még annyi kedvem sem volt, hogy ellökjem a mancsát.

Szólásra nyitotta a száját, de még mielőtt válaszolhatott volna…

– Ana, beszélhetnénk? – jelent meg Michael. – Kérlek!

Bólintottam, aztán arrébb sétáltunk.

– Mit akarsz? – kérdeztem rögtön.

Egyszerre éreztem magam a felhők között, hogy itt van, ugyanakkor mérges voltam rá, amiért került, most meg csak hipp-hopp megjelent, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

– Rég láttalak – szólt akadozva, nekem meg valószínűleg vörösbe váltott az arckifejezésem, hogy miért ekkora szemét velem.

– Hogy mekkora álszent bunkó vagy – förmedtem rá.

– Ana, nézd…

– Ennyit tudsz mondani, hogy rég láttalak? – utánoztam a hangját a végén. – Az elején még dühös is voltam magamra a történtekért, aztán úgy gondoltam adok egy kis időt, de elvesztettem a türelmem. Megaláztam magam előtted a tömérdek üzenettel, és te figyelembe sem vettél. Elegem van, és ezt nem csinálom tovább! Játszadozz valaki mással, mert én ezt nem tűröm el! – ordítottam vele.

– Ennek köze van hozzá ugye? – bökött Brianre. – Miatta van ez az egész?

– Mi a fészkes fenéről beszélsz? – értetlenkedtem.

– Arról, hogy bizonyára rájöttél, hogy még mindig bele vagy zúgva. Így azt akarod, hogy eltűnjek a képből. Nehogy azt hidd, hogy nem láttam, amint az arcodat fogdossa.

– Milyen képről beszélsz? Emlékeztetnélek rá, hogy mi csak barátok vagyunk a rohadt kis titkod miatt. És, ha tényleg azt hiszed, hogy még mindig szeretem Briant, akkor hülyébb vagy, mint gondoltam.

– Rá gondoltál akkor is, mikor csókolóztunk nálam? – förmedt rám.

– Egy szemét rohadék vagy. De tudod mit, talán ideje, hogy hagyjam Briannek, hogy rendbe hozza a hibáit – mondtam tűnődve.

Remélem, hogy elhitte, pedig csak blöfföltem. Brian lenne az utolsó férfi, akitől akarnék valamit. Láttam Michaelön, hogy érzékenyen érintené, ha tényleg akarnék valamit az exemtől, így még nagyobbat akartam belerúgni.

– Most, ha megbocsátasz, visszamegyek beszélgetni Briannel. További szép estét – terült el egy vigyor az arcomon.

Barom, barom – szidtam magam, de annyira dühös vagyok Michaelre. Még visszapillantottam rá, ahogyan kezeit az arcába temette, de aztán folytattam az utamat, hogy bosszút álljak rajta, amiben Brian segíteni fog, akaratán kívül is.

Már csak imádkozhatok, hogy Michael dühében nehogy lelépjen, hanem maradjon és az első sorból nézze a „műsort”…