Pupi blogja

17. fejezet

A kék ruha és az éttermi incselkedés

– Azt hiszem, én inkább kint várok – motyogta Michael, majd kisétált a vizsgálóból.

Apa végre felocsúdott a meglepődöttségéből, és közelebb sétált hozzám.

– Rendes fiúnak látszik – utalt Michaelre.

– Nincs kedvem erről beszélgetni veled – mordultam rá.

– Akkor miről van?

– Őszintén? Semmiről. Különben sem azért vagyok itt, hogy társalogjunk – piszkálgattam a körmöm.

Míg apa a sebet nézte a fejemet, én Michaelön merengtem. Vajon nagyon haragszik a csók miatt? Mármint ő is akarta, csak… nem értem magam, miért akaratoskodtam. Megmondta, hogy kizárólag barátok lehetünk és biztos voltam benne, hogy csak a pasi hiányom miatt vagyok így összezavarodva. De mi van, ha mégsem? Ha tényleg őt akarom. De ez nem lehetséges. Meg kell tartanom a szükséges távolságot, ami annyit tesz, hogy ne ugorjak rá, mikor éppen egy kis gyengédségre vágyok. Pici távolság kell! Nem zúghatok bele, mert nincs kedvem egy viszonzatlan szerelem miatt keseregni.

Vagy csak a baleset miatt érzem magam ilyen furcsán?

– Apa… – kezdtem tétovázva, mert nem volt kedvem beszélgetni vele, ugyanakkor kénytelen vagyok megkérdezni őt, mint orvost.

– Igen?

– Lehet az agyrázkódás következménye az, hogy furcsán viselkedek?

– Mit is takar pontosan az a furcsa? – puhatolózott.

– Érdekes álom, a gondolataim egyik pillanatról a másikra más irányt vesznek, ilyesmikre gondolok – rántottam meg a vállam, mintha ez nem is lenne olyan nagy dolog, belül viszont feszülten vártam apa válaszát.

– Ha érdekes álmaid vannak Michaelről és sokat gondolsz rá, akkor az nem a baleset miatt van – pillantott fel, miközben a kórlapomra írt valamit.

– De… de hát én… nem is mondtam, hogy Michaelnek ehhez köze van – dadogtam.

– Nekem nyilvánvaló volt, hogy miért kérdezed – mosolygott halványan. – Vannak alvászavaraid, hangulatingadozásaid, rosszulléteid?

– Egyszer-kétszer kicsit szédültem, meg néha gyorsan változik a hangulatom – feleltem készségesen.

Apa feltett még néhány kérdést, hogy megbizonyosodjon arról, hogy minden rendben van-e, majd bekötötte a sebemet. Kérésemre csak épp a szükséges nagyságú kötés került a fejemre, hogy az utcán ne tátott szájjal bámuljon mindenki. Aztán néhányszor személyesebb kérdést is feltett, én viszont mindig rámordultam, hogy nem ezért vagyok itt. Pár perccel később végre mehettem, és megkönnyebbülve láttam, hogy Michael az egyik széken ül. Örültem, hogy nem hagyott itt. Szótlanul ballagtunk a kocsijához, udvariasan kinyitottam nekem az anyósülés ajtaját, mire elmormoltam egy köszönömöt, de szóra sem méltatott.

– Akarsz beszélni a dologról? – pillantottam felé, miközben hazafelé tartottunk.

Reméltem, hogy végre megszólal, mert már egyre feszültebb lettem a csend miatt, ráadásul kellett valami, ami eltereli a figyelmemet arról, hogy mennyire félek az autóban. Michael bekapcsolta a rádiót, ezzel adva a tudtomra, hogy nem, nem akar beszélni a csókról.

Igyekeztem elterelni az iránti rettegésemet, hogy mindjárt belénk hajt valaki, ezért a rádióból szűrődő zenére próbáltam figyelni, de csak próbáltam, elég kevés sikerrel. Aztán az egyik piros lámpánál megelégeltem a szótlanságot, így egy mozdulattal kikapcsoltam a rádiót, és amennyire csak tudtam felé fordultam.

– Beszélnünk kell a dologról! – jelentettem ki határozottan.

Michael a rádió felé nyúlt, hogy újra bekapcsolhassa, de én elkaptam a kezét.

– Tudom, hogy akaratos voltam, és, hogy talán felrúgtam a kis baráti megállapodásunkat – magyaráztam, de nem reagált. – Mit vársz tőlem, mit mondjak? Hogy sajnálom, hogy csókot kértem engesztelésképpen? Hogy sajnálom, hogy megtörtént? Ha erre vársz, akkor csalódást kell okoznom. Eszem ágában sincs bocsánatot kérni.

Nem szólt egy szót sem, csak gázt adott, mikor a lámpa zöldre váltott. Míg a lakásomhoz nem értünk megint csend volt a kocsiban, és mikor kiszálltam, szöget ütött a fejemben valami, aminek természetesen hangot is adtam.

– Különben is, ne csak engem hibáztass a történtekért. Simán mondhattad volna, hogy találjak ki valami mást, de nem. Te is akartad azt a csókot, úgyhogy legyél szíves és ne csak engem okolj azért, hogy így alakult – fújtattam, majd az előre hulló tincseimet egy mozdulattal a vállam mögé söpörtem és felszegett állal a bejárat felé indultam. Michael persze rögtön követett, de egy hang sem hagyta el a száját. Dühösen nyomtam be a harmadik emelet gombját a liftbe lépve, majd miközben haladtunk felfelé mindenhová néztem, csak rá nem. Előkerestem a kulcsaimat a táskámból, majd a liftből kilépve rögtön a lakásom ajtaja felé vettem az irányt.

– Ha most nem haragszol, lefekszem egy kicsit, mert rosszul vagyok – indultam el a szobám felé, de elkapta a karomat.

– Mi a baj?

– Ó, most már hajlandó vagy újra hozzám szólni? Micsoda megtiszteltetés – szóltam gúnyosan. – És, hogy mi a baj? Nem volt, aki elterelje a figyelmem a kocsiban, így… ááá, mindegy – legyintettem dühösen, majd nagy léptekkel megindultam a szobám felé.

A táskámat a fotelbe dobtam, majd lerúgtam a cipőimet, és lefeküdtem. Néhány pillanattal később Michael besétált a szobába, és miután ő is megszabadult a cipőitől, ledőlt mellém. Az oldalunkon feküdtünk mindketten, egymással szemben és a másik tekintetében merültünk el. Még mindig kicsit sértődött voltam, mert a csók „balhét” rám verte, így egy mozdulattal megfordulva helyezkedtem el, háttal neki. Éreztem és hallottam, ahogy közelebb ficereg hozzám, én meg úgy távolodtam tőle. Aztán egy sóhaj szakadt fel belőle, és kezét a derekamra téve húzott magához.

– Igazad van, én is akartam azt a csókot. Sajnálom, hogy tapló voltam – suttogta a fülembe.

– Bocsánatkérés elfogadva – suttogtam én is és szorosan hozzásimultam, majd fogalmam sincs, hogy miért, hisz’ nem voltam fáradt, de elaludtam…

Nem tudom meddig voltam az álmok birodalmában, de mikor visszanyertem az öntudatomat, Michael keze még mindig a derekamon volt, és szorosan mögöttem feküdt.

– Jobban vagy már? – érdeklődött.

Honnan tudja, hogy felébredtem?

– Fogjuk rá – feleltem egy pillanatnyi gondolkodás után.

– Pocsék ápoló vagyok, ugye? – szólalt meg kis idő múlva.

– Nem, dehogy – biztosítottam gyorsan.

– Jobb lesz, ha lemondom azt a vacsorát a húgomékkal – vette el a kezét a derekamról, majd felkelt az ágyról.

– Dehogy mondod le – szóltam rá. – Ideje, hogy megismerjem a pasit, aki miatt utál az apád – fordultam felé.

– Micsoda? – vonta fel a szemöldökét.

– Antonióról beszéltünk az apáddal a partin, és a véleményem miatt megutált – magyaráztam neki.

– Dehogy utál, csak nem viseli jól, ha nem az van, amit ő akar, vagy valaki nem osztozik vele a véleményén. Ne is törődj vele – legyintett.

– Mellesleg melyik étterembe is megyünk? – váltottam témát.

– Miért? – kérdezett vissza, miközben felvette a cipőit.

– Mert attól függően öltözök ki – feleltem egyszerűen.

– Nők! – sóhajtott fel Michael, de aztán készségesen megmondta a hely nevét.

Felpattantam az ágyról, majd a szekrényemhez léptem, és kitártam az ajtajait.

– Te jó ég! – nyögött fel Michael.

– Hmmm? – fordultam hátra értetlenül, mivel fogalmam sem volt, hogy mire célozott az imént.

– Vásárlásmániás vagy? – cikázott a tekintete köztem és ruháktól roskadozó szekrény között.

– Nem igazán – feleltem. – Csak szeretem, ha minden alkalomra akad valami.

– Ó, már értem – bólogatott.

Végignéztem a ruháimat, és kiválasztottam hármat, amiket leakasztottam a fogasról, majd a fürdőbe vonultam felpróbálni őket.

Elsőként egy rózsaszín pántnélküli ruhát vettem fel, ami az utóbbi időben felszedett kilóim ellenére is egészen jól állt rajtam, viszont ahogyan forogtam a tükör előtt, és tüzetesebben tanulmányoztam, hogyan is nézek ki benne, rájöttem, hogy ez a darab talán nem a legmegfelelőbb választás arra, hogy étteremben menjek benne csillogó anyaga miatt. Sóhajtva vettem le, és akkor jöttem csak rá, hogy a legutóbb még úgy vélekedtem, hogy egy ideig nem akarok rózsaszín cuccot viselni, így még gyorsabban bújtam ki belőle, majd felkaptam egy másikat. Ez egy fekete pántos darab volt. A pántoktól egészen a mell alatti részig különböző formájú díszek voltak rajta. Forogtam egyet a tükör előtt, majd csóváltam egyet a fejemen, és levettem a ruhát, egy „túl rövid” megállapítással. Beletörődően vettem fel a fürdőbe magammal hozott utolsó darabot, mikor kopogást hallottam.

– Ana, minden rendben? – hallottam meg Michael aggódó hangját.

– Persze, nincs semmi gond – feleltem.

– Ha nem baj, akkor hazamegyek én is készülődni – szólalt meg újra.

– Nyugodtan.

– Este érted jövök. Vigyázz magadra és majd hívlak, hogy nem esett-e bajod.

– Nem lenne egyszerűbb, ha kamerát szerelnék minden helyiségbe és otthonról nyomon követnél? – kérdeztem kissé gúnyosan.

– Nem is olyan rossz ötlet – vágta rá.

– Michael! – méltatlankodtam.

– Csak viccelek – nevetett fel. – Akkor én megyek is – szólalt meg ismét, majd egy-két másodperccel később hozzáfűzte: – Mellesleg én a kékre szavazok.

Rögtön tudtam, hogy a ruháról beszél, így vigyorogva fordultam a tükör felé, és néztem meg magamon az említett ruhadarabot. Kétség kívül ez volt a legszolidabb a behozott három ruha közül.

– Miért pont arra? – kérdeztem.

– Mert abban talán csak néhány férfi eszét veszed majd el az étteremben, ahelyett, hogy mindenkit megőrjítenél! – felelte kis idő múlva, pedig már kétségeim voltak, hogy egyáltalán a lakásban tartózkodik-e még.

– Például kinek veszem majd el az eszét? – kérdeztem, majd az alsó ajkamat beharapva vártam a választ.

– Pontosan tudod, hogy kire célzok – szólt élesen. Persze, hogy tudtam, hogy kire céloz.  Saját magára, de attól még akartam, hogy kimondja.

Elég, Ana! – szóltam magamra. – A kórházban is az akaratoskodásommal kezdődött minden, jobb lesz, ha most visszafogok magam.

– Ne haragudj, hogy megint eluralkodott a kisördög énem – léptem az ajtóhoz, majd résnyire nyitottam.

Épp csak a fejemet dugtam ki, hogy a ruhában még csak véletlenül se lásson.

– Nem haragszom – emelte fel a kezét, és végigsimított az arcomon. – Később találkozunk – ejtette vissza maga mellé a kezét, majd egy mosolyt követően távozott.

Visszaléptem a tükör elé, még egy pillantást vetve a ruhára, majd gondoltam, egye fene, akkor ebbe megyek. Levettem a ruhát, és a szobámba visszaérve az ágyra tettem, a másik kettőt pedig visszaakasztottam a szekrénybe.

Újra a fürdőbe vonultam, és lekapkodtam a fehérneműket magamról, majd egy pipere tükröt felkapva, beálltam a zuhany alá. A tükörben néztem a kötést a fejemen, míg bevizeztem a hajam, és akkor is figyeltem, mikor a samponnal behabosítottam. Óvatosan mostam a hajam, nehogy átázzon a kötés, majd még óvatosabban öblítettem le a sampont…

Mikor kész voltam, egy törölközőt csavartam testem köré, majd kiléptem a zuhanyzóból. Rögtön a tükörhöz mentem és azonnal fésülni kezdtem a hajam, majd a hajszárítóval megszárítottam. Addig, míg kigondoltam, hogy milyen sminket is varázsoljak magamra elment egy kis idő – ami alatt Michael kétszer hívott, hogy jól vagyok-e –, így kissé sietősebben készülődtem. Végül csak kihúztam a szemem fekete szemceruzával, tettem egy kis pirosítót az arcomra és szájfényt az ajkaimra. A szobámban felöltöztem, majd visszamentem a fürdőbe, hogy megszemléljem, hogy nézek ki.

– Tűrhető – állapítottam meg.

Néhány percig vacilláltam, hogy milyen lábbelit is vegyek fel, de végül egy egyszerű, fekete magas sarkúra esett a választás. Nyakláncot nem tettem a nyakamba, de a füleimbe szív alakú fülbevalók kerültek. A legtöbbet a táskaválasztással töltöttem, de végül egy sima, fekete mellett döntöttem. Épp egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, mikor valaki csengetett. Mosolyogva tártam ki az ajtót, és Michael vigyorgó képével találtam szembe magam – nem tudom miért csengetett, hisz nála van a pótkulcs. A vigyor pillanatok alatt lefagyott az ajkairól, és nagyot nyelve nézett végig rajtam.

– Mi az? Rosszul nézek ki? Átöltözzek? – kérdeztem félve, hogy lehet, hogy borzalmasan festek.

– Eszedbe se jusson – suttogta, aztán már normál hangnemben folytatta. – Gyönyörű vagy.

– Köszönöm – szóltam kissé elpirulva.

Bezártam az ajtót, majd a lifthez sétáltunk. Végig magamon éreztem a tekintetét, de fogalmam sem volt, hogy miért bámul annyira. Tényleg egy szolidabb ruha volt rajtam, így nem értettem, hogy miért fixíroz annyira, de azért nagyon is tetszett a dolog.

Az úton az étterem felé mindenfélével próbálta elterelni a figyelmem, és sikerült is neki. Most nem voltam rosszul és nem szorítottam az ülést, hogy mikor szállhatok már ki végre. Sejtettem, hogy tisztában van vele, hogy csak a baleset óta viselkedem ilyen furán az autókban, de a világért sem kérdezett volna rá… hála az égnek. Nem álltam még készen, hogy nyíltan beszéljek valakinek a dologról.

Nem sokkal később megérkeztünk az étteremhez. Michael úriemberként kinyitotta nekem az ajtót és a kezét nyújtotta, hogy segíthessen kiszállni. Őrült lettem volna, ha elutasítom ezt az apró gesztusát. A karját nyújtotta aztán, amibe mosolyogva karoltam bele, majd a bejárathoz sétáltunk. Rögtön jobb oldalon egy nő állt, egy magas asztalféleség előtt, amin egy nagy könyv volt.

– Burns néven van asztalfoglalásunk – mondta Michael a nőnek, aki egy ezer wattos mosolyt és csábos pillantást lövellt a mellettem álló férfire, mire megköszörültem a torkom, hogy jó lenne, ha levenné róla a kocsányon lógó szemeit. Kétség kívül féltékeny voltam. Remek!

Egy férfinek intett a nő, aki készséggel kísért minket egy asztalhoz. Mikor a talán harmincas évei végén járó férfi végigmustrált, Michael megköszörülte a torkát, aztán rám vigyorgott. Talán ő is féltékeny volt, mint pillanatokkal ezelőtt én. Michael kihúzta nekem a széket – megelőzve a férfit, aki az asztalhoz kísért minket – aztán miután „segített” nekem leülni, helyet foglalt velem szemben. Mielőtt harmincat számolhattam volna megjelent egy pincér két étlappal, ami odanyújtott nekünk.

– Milyen italt hozhatok Önöknek? – tudakolódott.

– Egy üveggel kérünk a legjobb borukból – felelt Michael a pincérre sem pillantva.

– Én pedig egy pohár narancslevet kérek – szóltam, mire Michael felkapta a fejét.

– De… – kezdte volna, de közbe vágtam.

– Tudod, hogy nem ihatok – utaltam arra, hogy még mindig kénytelen vagyok gyógyszert bevenni a fejfájásomra. Arra pedig nem ajánlatos alkoholt fogyasztani.

– Persze, el is felejtettem – mondta letargikusan, mintha ez akkora baj lenne, hogy elfelejtette. Tévedett!

– Azonnal hozom – szólt még a pincér, majd eltűnt a látószögemből.

Diszkréten körbepillantottam a helyiségben, lévén, hogy sosem jártam még itt, majd visszanézve Michael felé feltűnt, hogy valamit leplezetlenül bámul. Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy engem, pontosabban a dekoltázsomat tüntette ki teljes figyelmével. Bár nem volt túlságosan sokat mutató a kivágás a ruhámon, ő mégis úgy figyelte a melleimet, mintha átlátna azon a kék anyagon, és az alatta lévő fehérneműn.

Bármennyire is szerettem volna, egyszerűen képtelen voltam kordában tartani magam, és incselkedni kezdtem Michaellel. A mutatóujjamat végigvezettem a ruha „V” alakú kivágásán, majd ahol már anyag takarta a bőrömet, megfordult az ujjam és felfelé vette az irányt. Michael elnyíló ajkakkal nézte, ahogyan az ujjam a melleim között simítja a bőrömet, majd megrázta a fejét, és az arcomra pillantott. Nem tudtam visszatartani a vigyorgásomat, ő pedig zavartan – amiért rajtakaptam – mosolygott vissza rám. A pincér pillanatokkal később visszaért az asztalhoz, és letette elém a narancslevet, Michaelnek pedig töltött a borból. Izgatottan vártam végre, hogy Noráék is megérkezzenek, régen láttam őt, és a barátjára is kíváncsi vagyok. Mikor Michaellel egymás tekintetét kezdtük vizsgálni valaki megszólalt mellettem, aki határozottan nem lehetett Antonio, hisz a hang gazdáját ismerem… sajnos.

– Nem hittem volna, hogy itt fogunk összefutni, Ana.