Pupi blogja

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – játszottam az ártatlant.

– Dehogynem tudod. Szerintem…

– Nézd, nagyon hálás vagyok, mert itt vagy és segítesz. De ettől még nincsen jogod, hogy kérdőre vonj, vagy, hogy mindenbe beleszólj – mordultam rá.

– Szóval mégis tudod, hogy miről beszélek.

– Ez csak az én dolgom – hangsúlyoztam ki az „én” szócskát, hogy megértse, jobb lenne, ha ebbe nem avatkozna bele.

Utáltam magam, amiért ilyen hangnemben beszélek Michael, de másképp talán nem értené meg, hogy a baleset, és a kórházból hazafelé tartó úton való rosszullétem olyan dolog, amiről nem akarok beszélni.

– Itt vagyok és segítek, de ehhez hozzátartozik az, hogy beszélj róla. Egyetlen szót sem mondtál a balesetről.

– És nem is fogok! Most azonnal válts témát, vagy hagyd el a lakásomat – szóltam durván, mire Michael meghökkent.

Bizonyára nyilvánvalóvá vált számára, hogy komolyan gondolom a tényt, hogy maradjon ki ebből. Bizonygattam magamnak, hogy minden rendben van, de igazából tudtam, hogy valami nem stimmel velem, és ez nem az agyrázkódás miatt van.

– Ana, kérlek… – fogta könyörgőre.

– Választhatsz: témaváltás, vagy kidoblak a lakásomból – néztem rá keményen.

– Ha kidobsz, ki fog vigyázni rád? – kérdezte gúnyosan. – Nem hagyhatlak egyedül, így választanod kellene, hogy anyukádat vagy apukádat hívjam fel.

– Nyomdafestéket nem tűrő dolgok jutnak eszembe, és ne akard, hogy kimondjam – sziszegtem.

– Nem akarom, így beszélni fogunk a balesetről – vágta rá.

Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Próbáltam magam lenyugtatni, de Michael „zsarolása” már csak olaj volt a tűzre.

– Tudod mit? – somolyogtam. – Nem doblak ki a lakásomból, mert akkor beárulnál a szüleimnek, ezért más módszerhez kell folyamodnom.

– Miről beszélsz? – gyanakodott.

Tudtam, hogy gyorsnak kell lennem, és bíznom kellett abban, hogy nem a következő húsz másodpercben jön rám a szédülés, mert akkor az egész veszett ügy.

Felpattantam az ágyról, majd a szomszédos szoba felé kezdtem futni. Nem akartam időt vesztegetni, míg megnézem Michael már reagált-e a kis akciómra, így hátranézés nélkül siettem a másik szobába. Becsaptam az ajtót, mikor beértem, majd a kulcsot is ráfordítottam. Michael egy pillanaton belül az ajtó túloldalán állt, és próbált benyitni.

– Ana, ez nem vicces! – mordult rám. – Gyere ki!

– Nem! – mordultam rá.

– Ana! – szólt erélyesen.

– Nem akarok a balesetről beszélgetni – csúsztam le a földre az ajtónak támasztva a hátam.

– Gyere ki! – a hangja kétségbeesetten csengett.

– Egyedül akarok lenni. Kérlek, most hagyj egy kicsit magamra!

– Nem! – felelt durván.

– Kérlek! – könyörögtem neki.

– És, ha rosszul leszel? Honnan fogom tudni? – A hangja kétségbeesetten csengett, majd még az ajtó túloldaláról is hallottam, hogy egy hatalmasat sóhajt. – Rendben van, nem beszélünk a balesetről, csak gyere ki.

– Nem hiszek neked.

– Esküszöm, hogy ha nem akarod, nem beszélünk róla.

Még mindig ülőhelyzetben kitapogattam a kulcsot, majd elfordítva a zárban, kinyitottam az ajtót. Kicsit arrébb csúsztam, és az ajtó már nyílt is. Michael besétált rajta, körbenézett, hogy hol lehetek, majd mikor megtalált, lekuporodott mellém.

– Jól vagy? – kérdezte, miközben megölelt.

– Sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled – hárítottam a kérdését.

– Én pedig sajnálom, hogy olyan akaratos voltam – simogatta a hátam. – De nem válaszoltál a kérdésemre. Jól vagy?

– Persze. Semmi bajom a már meglévőn kívül – öleltem át én is őt.

Percekig meg sem szólaltunk, csak egymást öleltük, Michael továbbra is nyugtatólag a hátamat simogatta, én meg élveztem azt az apró kényeztetést.

– Jobb lesz, ha visszaviszlek a szobádba – kelt fel mellőlem, majd lehajolt értem.

– Nem szükséges cipelned, tudok menni a saját lábamon – tápászkodtam fel.

Lassan visszasétáltunk a szobámba, én pedig befészkeltem magam az ágyba. Michael félig ülő félig fekvő helyzetbe mellém heveredett, és folytattuk tovább a tévénézést.

Percekkel később már laposakat pislogtam, és körülbelül húsz másodpercenként rám tört egy-egy ásítás. Aztán végül megadtam magam a fáradságnak, és elaludtam.

– Micsoda isteni illat… hmmm… – motyogtam. Aztán egy pillanattal később rádöbbentem, hogy nem a puha párnámon fekszem, hanem… Michael mellkasán. – Ó… öhm… szia – dadogtam Michaelnek, mikor felnéztem.

– Szóval isteni illatom van? – kérdezte vigyorogva.

Zavaromban a fejem a mellkasába temettem, ahol ki tudja mennyit aludhattam.

– Szóval?

– Szóval mi? – kérdeztem zavartan.

– Tényleg isteni illatom van?

– Ne szórakozz velem kora – kipillantottam az ablakon, és a nap már tűzött – akarom mondani késő reggel!

– Inkább kora délután – javított ki.

– Úristen! Én, én… én sosem alszom ennyit – ugrottam ki az ágyból. – Be kell mennem a kórház, és… – kezdtem el fel-alá futkosni a szobában. Kapkodtam össze-vissza, és mikor Michaelre pillantottam láttam, hogy a szemeivel követi minden mozdulatomat, és közben jókat derül a kétségbeesésemen.

– Nyugodj meg. A kórház megvár, nem szalad el sehová – próbált nyugtatgatni, majd felkelt az ágyról, és a következő futkosási rohamomkor kissé lefogott. – Először is, hozd rendbe magad. Én addig csinálok neked reggelit vagy uzsonnát… mindegy… a lényeg, hogy kaja lesz.

Próbáltam magam lenyugtatni, hogy minek kellett nekem ennyit aludni, ráadásul Michael mellkasán, de nem nagyon sikerült. Végül csak akkora csillapodtam le, mikor már a hajamat fésültem.

A hálószobám szekrényéből kivett ruhákkal a fürdőbe vonultam – szívesen maradtam volna a szobában is átöltözni, de gondoltam nem játszom Michael idegeivel. Ha tegnap egy hálóingtől kiborult, akkor ma, ha meglátna meztelenül, elvesztené a fejét. Azt hiszem. Remélem! – és felöltöztem, majd a konyha felé indultam.

A vajas-lekváros pirítós látványától összefutott a nyál a számban, és ajkaimat megnyalva nagy léptekkel indultam meg a konyhapult felé.

– Ülj le, és mindjárt ehetsz – csapott a kezemre Michael gyengéden, mikor le akartam venni a tálcáról egyet.

– A mindjárt az túl soká van. Addig nem bírom ki – szemeztem a pirítósokkal, Michael pedig nevetni kezdett. Rákaptam a tekintetemet, de nagy hiba volt.

– Kérlek, ülj le! – nézett mélyen a szemeimbe, és a kérlelő pillantásától remegtek a térdeim. Kissé kábán bólintottam – ha kért volna ebben a pillanatban, hogy ugorjak egy kútba, arra is bólintottam volna – és az asztalhoz lépkedtem.

Michael nagy pohárban valami sötétrózsaszín löttyöt tett elém, amibe belekortyolva megállapítottam, hogy márna ízű üdítő. Hm… a málnából sosem elég.

Leült velem szembe, de előtte még egy tucat pirítóst rakott egy nagyobb méretű tálcára.

– Te sosem eszel velem – állapítottam meg.

– Majd most… – nyúlt egy pirítósért, és beleharapott. – Egész jó az íze, úgyhogy te is nyugodtan neki láthatsz.

– Egész jó? Isteni finom – hümmögtem egy sort az első harapás után. – Még anyu pirítósán is túltesz, pedig az nagy szó.

Michael nevetett, ahogyan csak tömtem és tömtem a finom falatokat, mire félrenyeltem. A végére már a könnyeim is kicsordultak, ahogyan igyekeztem nem megfulladni evés közben, és nagy nehezen, de végül sikerült lenyelnem a kaját.

– Majdnem megfulladtam miattad – próbáltam szúrósan nézni.

– Én nem tehetek arról, ha félrenyelsz – rántotta meg a vállát, és harapott a kajából.

– Te tehetsz róla, mert folyton nézel evés közben – vádoltam meg.

– Azt a módszert nem lehet nem nézni – rándult meg a szája széle.

– Miféle módszer? – vontam fel a szemöldököm.

– Életemben nem láttam még embert ilyen gyorsan rágni – vigyorgott.

– Már megint az evés miatt cukkolsz. A múltkor az volt a baj, hogy sokat ettem, most meg… Te folyton gondolsz rólam dolgokat, amik nem tetszenek – fontam karba a kezeimet.

– Nehogy elkezd a lotyó témát! – szólt gyorsan, mire ördögien elvigyorodtam. – Ana, ne csináld!

Nem bírtam tovább és felnevettem. Michael csúfondárosan nézett rám, de azért ő is elmosolyodott.

– Eszem ágában sem volt felhozni, megnyugodhatsz.

– Hála az égnek – tette össze a tenyereit. Úgy tűnik nagyon megkönnyebbült.

– Most nincs kedvem felhozni a dolgot, de egy-egy gonoszabb napomon majd valószínűleg megemlítem – vigyorogtam, és élveztem a szavaim hatását, ami egy megrémült arckifejezés formájában varázsolódott a képére – bizonyára félt, hogy megint túl közel kerülök hozzá, mint tegnap délután, mikor szóba került a dolog. – De ezt a rágós dolgot nem értem – csóváltam a fejem.

– A rágós dolog lényege, hogy cirógatod az önbizalmam azzal, ahogy tömöd a pirítósokat. Ezek szerint tényleg ízlenek?

Ha azt mondanám, amit szeretnék, akkor kifejteném neki, hogy legszívesebben nem csak az önbizalmát cirógatnám, ugyanis van pár terület a testén, amit szívesen bebarangolnék.

Ott vannak például azok a telt ajkak, amik annyira kívánatosak és a puhaságuk megrészegít – tökéletesen emlékszem az apró szájra puszikra, amiket a decemberi partin kaptam –, az álla, aminek vonalát végigcsókolnám, és aztán gyengéden beleharapnék. A nyaka, amelynek minden milliméterét végigcirógatnám a nyelvemmel, aztán a mellkasa következne, aminek egy része most kilátszódik attól, hogy a felső két gomb nincs begombolva. Talán izmosabb a felsőteste, mint az álmomban?

Aztán haladnék lefelé ráérősen, mégis türelmetlenül, hogy minél hamarabb érinthesse szám a kockákat a hasán – elképzelhetetlennek tartom, hogy az álombéli Michaelnek több kockája legyen, mint a valódinak tőlem néhány méterre –, aztán folytatnám az utamat dél felé, hogy az ágyéka is legalább olyan bánásmódban részesüljön, mint a teste többi része…

– Hahó? – rángatott ki egy hang a kalandozásomból.

– Hogy? Mi? – ráztam meg a fejem kissé, hogy elűzzem azokat az késztetéseket, hogy rávessem magam, és addig becézgessem testét, míg már remeg a kéjtől.

– Csak ismételt megerősítést várok, hogy ízlik a kaja – mosolygott, és kissé furán nézett rám.

– Tényleg finom – igyekeztem összehozni egy mosolyt, de aztán nagyot nyeltem, mivel a tekintetem akaratlanul siklott a szájára. Milyen kívánatos ajkak… hmmm… Elég!

Felugrottam az asztaltól, amin Michael kissé meglepődött.

„Ana, ne bámuld már annyira!” – róttam meg magam.

– Akkor be tudsz vinni a kórházba? – kérdeztem, miközben igyekeztem nem felfalni a szemeimmel.

– Persze – bólintott. – Már jól laktál? – állt fel az asztaltól.

– Nem, ugyanis rád éhezem – mondtam volna legszívesebben, de végül csak bólintottam. Nem akartam kockáztatni, hogy meggondolatlanság szaladjon ki a számon.

Szinte menekültem a fürdőszobáig, majd becsaptam magam mögött az ajtót. A mosdó szélébe kapaszkodtam, és a tükörképemet bámultam.

„Mi a fene van velem? Mitől őrülök meg állandóan a közelében? Talán beleszerettem? Á, az képtelenség, hiszen szinte semmit sem tudok róla. Még alig ismerem. Valószínűleg csak hiányzik egy pasi az életemből és az első szembe jövőt – aki Michael – megkívánom. Csak ez lehet az oka az összezavarodottságomnak. Igen, ennek kell lennie! Csak kell valaki az ágyamba egy éjszakára, és aztán másképp gondolok majd Michaelre. Csak egy barát lesz. És akkor már nem lesz oka, hogy ne mondja el a titkát. A fene abba a titokba!”

– Ana, indulhatunk? – kopogott be Michael az ajtón néhány perc múlva.

– Egy pillanat és mehetünk – mondtam nyugodt hangon. Szerencsére a zavaros érzelmeim miatti kiakadásom kezdett elmúlni és a vérnyomásom is valószínűleg visszaállt a normális szintre.

Mikor kinyitottam a fürdő ajtaját ott állt tőlem pár centire, de egy ügyes mozdulattal kikerültem, és a táskám keresésére indultam. Michael felajánlotta a segítségét, de finoman elutasítottam a felajánlást, magam sem tudom, miért.

Nagy nehezen aztán megtaláltam, és végre elindulhattunk.

Fél perc sem telt el azóta, hogy elindultunk, mikor zihálni kezdtem, és ezt Michael is észrevette.

– Akarod, hogy megálljak egy kicsit? – ajánlotta.

– Eszedbe se jusson. Inkább siess egy kicsit jobban, és addig is tereld el valahogy a figyelmemet.

– Tényleg jó illatom van? – pillantottam rám futólag.

– Micsoda? – kérdeztem zihálva.

– Mikor felébredtél, azt mondtad, hogy „micsoda isteni illat… hmmm” – utánozta a hangomat a végén.

– Szerintem nem örülnél neki, ha kifejteném a véleményemet – néztem rá jelentőségteljesen. Teljesen biztos, hogy nem akarja hallani, mennyire elbódított és feltüzelt az illata.

Rám nézett, és az arckifejezésem láttán megvilágosodott.

– Ó, oké, akkor más téma – dobolt a kormányon, míg gondolkodott. – Már tudom is. Beszéltem Norával délelőtt a vacsoráról, amit meséltem neked, és benne vannak. Izgatott volt, hogy végre újra láthat téged.

– És mikor is lenne ez a vacsora? – Pedig emlékeztem, hogy Michael mondta, de jelen pillanatban az agyam csak egy információt tudott: autóban ülök, és lehet, hogy valaki mindjárt belénk hajt.

– Ma este – válaszolt készségesen.

– Oké, akkor ma este – ismételtem.

A kórházig vezető úton Michael mindenféle témával próbálta elterelni a figyelmem több-kevesebb sikerrel. De semmi sem volt fogható ahhoz, mint mikor a kórház parkolójában végre kiszállhattam a kocsiból. Nagyokat lélegeztem, és próbáltam megnyugodni. Néhány perc múlva már egész jó állapotban voltam.

Kerestük azt az orvost, aki a baleset után is ellátott, de sajnos ő a műtőben volt, de mondták, hogy szólnak valaki másnak. Az egyik nővér soron kívül – mivel Joseph Hawkins lánya vagyok, akit ott mindenki elismer – bekísért minket az egyik vizsgálóba. Míg az orvost vártuk körbepillantottam a helyiségben, és áthatóan tanulmányoztam minden berendezést. Aztán nem sokkal később meghallottam Michael hangját.

– Jó napot, uram! – furcsán hangzott, hogy nem doktor urat mondott, így odakaptam a tekintetem az ajtóban álló orvosra, majd egy kelletlen nyögés szakadt fel belőlem mikor megláttam, hogy kit is kerítettek nekem, aki megnézi a sebet a fejemen.

– Michael, jó napot – fogott kezet apa Michaellel.

– Mindjárt előkerítem Ana kórlapját és jövök is vissza.

– Annyira nem kell sietned – szóltam gúnyosan.

– Vicces vagy, prücsök – becézéstől felment bennem a pumpa. Becézgesse a kis Carolkáját.

– Jó napot, uram? – fordultam dühtől szikrázó szemekkel Michael felé, mikor már apa nem volt a helyiségben.

– Most mi a baj ezzel? Csak köszöntem neki.

– Mi baj is lenne? – morogtam.

– Én megértem, hogy haragszol rá, de attól nekem még meg kell adnom a tiszteletet felé. Nem fogok bunkó lenni vele. És valahol mélyen te is egyet értesz velem.

– Hát persze – morogtam újra.

– Most haragszol rám? – sétált oda hozzám és egyik kezével kisimított egy tincset az arcomból.

– Igen! – vágtam rá.

– Mivel engesztelhetnélek ki? – simogatta az arcomat.

Egy forró csókjától egy pillanat alatt elmúlt volna minden haragom, de tudtam, hogy ebbe nem menne bele.

– Mondd csak ki, amire gondolsz. Látom rajtad, hogy már tudod – mosolygott. – Mivel engeszteljelek ki?

Válasz helyett csak a számra mutattam, de Michael az első pillanatban nem értette, hogy mire célzok, így egy kis segítséget adtam neki. A mutatóujjammal dobolni kezdtem az alsó ajkamon, majd végig is húztam rajta az ujjam, és akkor végre megértette. Michael nyelt egyet, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta őket és az arca közelíteni kezdett az enyém felé. Nem értettem, hogy miért ment bele, hiszen annyira makacsul tiltakozik minden dologtól, ami átlépi a barátság kereteit, és egy csók határozottan a határok feldúlását jelenti.

Az utolsó pillanatban hunytuk csak le a szemeinket, aztán ajkait az enyémekhez érintette.

– Sikeresen megtaláltam a kórlapod.

A hangra azonnal szétrebbentünk, de már késő volt úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ugyanis apa tágra nyílt szemekkel bámult minket…