Pupi blogja

– Ana, Ana – rázogatott valaki.

Zihálva tértem vissza a valóságba, és az első, amit megláttam Michael volt, teljes felöltözött valóságában. Kissé felültem, de csalódottan vettem észre, hogy rajtam is ruha van.

– Rosszat álmodtál, de most már minden rendben – simogatta meg az arcomat.

– Mi? – kérdeztem vissza, összezavarodva.

Honnan veszi, hogy rémálmom volt?

– Sikoltottál – felelte.

Ó, ha tudná, hogy nem rémálom miatt sikoltottam, hanem mert ő… vagyis az álombéli énje, éppen nagyon, de nagyon forró dolgot csinált… velem, nekem. Nem csodálom, hogy tényleg sikítottam, ugyanis…

És ekkor fogtam fel teljesen a dolgokat. Minden csak egy álom volt. Az egész csak egy forró, és pikáns álom volt, és egyetlen momentuma sem volt valóság.

Fülledt álom Michaellel és velem a főszerepben. De még milyen álom! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fantáziadús az agyam, hogy ilyen álmot képes összehozni.

– Csak egy álom volt – csaptam csalódottan az ágyra.

Már nem ziháltam annyira, mint korábban, de a légzésemet még most sem lehetne normálisnak és nyugodtnak nevezni.

– Sajnálom, hogy magadra hagytalak – hajtotta le a fejét.

Fogalmam sincs, hogy mit mondtam neki erre, vagy, hogy mondtam-e egyáltalán akármit is, csak felkeltem az ágyból, és a fürdőbe siettem.

Belenéztem a tükörbe, és a látvány elborzasztott. A hajam az izzadt bőrömre tapadt, a szemeim pedig duzzadtak voltak az elalvás előtti sírástól. Lekapkodtam magamról azt az átokverte hálóinget, majd a fürdőben lévő szemetesbe hajítottam.

Nevetséges voltam, ugyanis a hálóinget hibáztattam azért, hogy a forró éjszaka, amire vágytam végül csak álom formájában valósult meg, vagyis inkább csak kezdett megvalósulni. Beálltam a zuhany alá, és csak a hideg vizet engedtem meg, hogy lehűljön a felhevült bőröm. Nem tudom meddig állhattam ott, ugyanis a zuhany alatt is az álom járt a fejemben. Végül aztán kimásztam a kabinból, majd megtörölköztem, és felvettem azt a pizsamát, amit eredetileg is viselni akartam, mielőtt Julie megemlítette volna azt a rózsaszín szörnyet.

Azt hiszem, egy jó ideig egy rózsaszín holmit sem akarok felvenni! A sírás miatt duzzadt szemeimmel nem tudtam mit kezdeni, így öltözés után ki is mentem a fürdőből, és a konyhába siettem. A szekrényből előszedtem a meleg szendvics sütőt, majd nekiálltam kaját csinálni, hajnali fél háromkor – legalábbis az óra szerint ennyi az idő.

– Akarod, hogy segítsek? – szólt a hátam mögül Michael.

Felé fordultam, és egy pillanatig el akartam fogadni a segítségét. Közben láttam, amint végigmérte a pizsamámat.

– Nem szükséges. Ülj csak le.

– Miről álmodtál? – kérdezte kis hallgatás után.

A sajtreszelő megállt a kezemben.

– Ha nem baj, akkor nem akarok erről beszélni – pillantottam rá futólag, majd visszafordultam és tovább reszeltem a sajtot. – De mondtam valamit álmomban? – muszáj voltam megkérdezni, hogy mit hallott.

– Semmit, csak sikítottál egyet. Bár elég érdekes sikoly volt, mármint nem az a félős sikoly, hanem ...

– Mikor jöttél vissza? – tereltem el a témát a szavába vágva.

– Úgy egy-két órája – felelte.

Rémesen erőltetettnek éreztem a beszélgetést, de mégis szükséges volt, hogy ne azon az álmon merengjek.

Michael nem volt éhes, de azért leült velem az asztalhoz, míg ettem.  Most nagyobb gondom is volt annál, hogy aggódjak olyasmi miatt, mint például Michael már megint bámul, miközben eszek.

Az én nagyobb problémám természetesen az az álom volt. Máskor az álmaimat hipp-hopp elfelejtettem, de tudtam, hogy ezt csak azért sem tudom majd kitörölni a fejemből, hátha így kínozhatom magam.

Azért megnyugodtam, hogy a sikításon kívül semmit sem hallott. Az lett volna csak az égő, ha motyogok valamit.

A tányért a mosogatóba tettem, majd Michaellel visszaindultunk a szobámba.

Nagyot nyelve figyeltem az álmom egyik helyszínét, a franciaágyamat. Némi habozás után aztán lefeküdtem, és elnyomtam magamban a késztetést, hogy a sötétkék lepedőt szépen lecseréljem, ugyanis nem akartam, hogy Michael kérdéseket tegyen fel, vagy egyszerűen csak hibbantnak nézzen.

Egyikünk sem erőltette a beszélgetést, csak csendben bámultuk a tévét. Aztán valami szöget ütött a fejembe.

– Neked nem kell dolgoznod?

– Hát, nem sokkal múlt három, úgyhogy nem, épp most nem kellene – felelte vigyorogva.

– Jaj, tudod, hogy értem.

– Szóltam apának, hogy egy ideig nem megyek be – rántotta meg a vállát.

– És nem volt kiakadva miatta?

– Nincs joga ahhoz, hogy kiakadjon. Főleg nem az után, amit értük tettem – vált dühössé.

– Váltsunk témát – szóltam gyorsan, mire bólintott. – Sikeresen lenyugodtál? – Késztetést éreztem arra, hogy felhozzam a hálóinges témát.

– Egyre jobb témák – nevetett fel idegesen.

– Legalább rájöttél valamire – szóltam rejtélyesen.

– Mire is pontosan? – ráncolta a homlokát.

– Hogy a rózsaszín lett a kedvenc színed – próbáltam visszatartani a feltörni készülő vihogásomat, de végül nem sikerült.

Michael először csúnyán nézett rám, de aztán ő is nevetni kezdett.

– Szánalmas vagyok – kezdtem magam teljesen őrültnek nézni, ugyanis magamon nevettem, és a viselkedésem is elég ingadozó volt.

Először el akartam felejteni mindent, ami azzal az átkozott álommal volt kapcsolatos, de aztán mégis én magam hoztam szóba.

– Tévedsz. Nem vagy az. Hidd el, hogy az egész az én hibám. Oké, nem az egész, mert te teszed próbára a türelmemet, azokkal a kis akcióiddal – pontosított.

– Mi ez a többes szám? – vontam fel a szemöldökömet.

– Hát a hálóinges, meg a délutáni dolog, aztán a kórházban is… – folytatta volna, de én közbevágtam.

– Kórházban? Én a kórházban nem csináltam semmit – csattantam fel.

– Dehogynem – vágta rá.

– Akkor halljuk, mivel is tettem próbára a türelmedet?

– Azzal, ahogy aludtál.

– Hogy mi? – nevettem fel.

– Ez egyáltalán nem vicces – háborodott fel. – Ha látnád magad, ahogyan alszol, biztosan megértenél – állította határozottan.

– Miért, hogyan alszom? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem fogom az orrodra kötni. Még a végén valahogyan ellenem fordítanád – vágta rá.

Álsértődöttségemben ismét a tévét kezdtem el bámulni, Michael meg engem. Valami idióta film ment a tévében, de csak látszólag fókuszáltam a filmre, a gondolataimban viszont nagyon is máshol jártam.

El kell felejtenem azt az álmot valahogy! Muszáj lesz! Nincs más választásom! Az, ami abban az álomban történt sosem fog megvalósulni, ezért kár is ilyesmikre gondolnom! Hiszen megmondta, hogy csak barátok lehetünk!

Az ember gyűlölhet szavakat? Lehetnek olyan szavak, amiket, ha meghall, feláll a hátán a szőr?

Mert velem szerintem ez történt. Mikor meghallom azt, hogy „csak barátok” rám jön a rosszullét, és legszívesebben Afrikáig menekülnék, ha kell gyalog, a fehér mamuszomban. De azt hiszem, hogy jó párszor még találkozni fogok ezzel a rosszullétet előidéző kifejezéssel.

– Nora szeretne látni téged, és Antoniónak is be akar mutatni – rángatott ki az elmélkedésből Michael.

– Szívesen megismerném Antoniót – bólogattam hevesen.

– Mit szólnál hozzá, ha holnap, vagyis ma este négyesben vacsoráznánk valahol?

– Jól hangzik – mosolyogtam.

– És be kellene menned a kórházba is, hogy megnézzék a sebedet – intett a fejem felé.

– És a rendőrségre is be kellene mennem, meg elintézni a biztosítást, hogy új kocsit vehessek, és minden ilyesmi – sóhajtottam fel kelletlenül.

– Mindent elintézünk, ne aggódj – próbált megnyugtatni.

– Elintézünk? – vontam fel a szemöldököm.

– Persze, ugyanis, mint ápolód mindenhová el kell kísérjelek. Ha akarod, ha nem – vigyorgott a végére.

– Még a mosdóba is? – érdeklődtem rémülten.

– Oké, ott kapsz egy kis szabadságot – szólt nagyvonalúan.

– De rendes valaki – mondtam gúnyosan.

– Most váltsunk témát – szólt komolyan. – Beszélnünk kellene arról, ami a kocsiban történt.