Pupi blogja

14. fejezet

A legszexibb ápoló a világon

Kicsit feszült lettem, míg a lakásom felé tartottunk. Nem tudtam mi lehet a gond, de nehezen lélegeztem, és az sem segített, hogy a lehúzott ablakon jött be a friss levegő. Egy alkalommal kénytelen voltam szólni Michaelnek, hogy álljon le az út szélére, mert rosszul vagyok.

– Talán vissza kellene mennünk a kórházba – vetette fel.

– Minden rendben van, csak ki kell szállnom egy kicsit – nyitottam ki az ajtót, és lassan kiszálltam, majd az autó oldalának dőltem.

– Igyál egy kicsit – nyújtott felém Michael – miután ő is kiszállt a kocsiból – egy ásványvizes üveget. Elvettem tőle és nagyokat kortyoltam belőle. Eléggé melegem volt, és nem akartam sokáig feltartani Michaelt, így mondtam neki, hogy induljunk. Vitatkozott velem egy kicsit, de aztán meggyőztem, hogy jobb, ha megyünk. Az utolsó saroknál, ami a lakásomtól választott el, már remegtem, és az ülés oldalába kapaszkodtam.

A lakásomhoz érve szinte kiugrottam a kocsiból, és szaporán lélegeztem. Próbáltam tartani magam, és normálisan viselkedni Michael előtt, és sikerült is többnyire, legalábbis azt hittem.

Mikor beléptünk a lakásomba, máris jobb kedvem lett az ismerős környezetet látva.

– Te komolyan gondoltad azt, amit a kórházban mondtál? – kérdeztem, mikor becsuktam utánunk az ajtót.

– Öhm, sok mindent mondtam a kórházba, melyikre is gondolsz pontosan? – merengett el.

– Hogy itt is vigyázni akarsz rám – pontosítottam.

– Talán gond? – vonta fel a szemöldökét.

– Dehogy. Csak nem szeretném, hogy úgy érezd, ez valami… hogy ez… – habogtam.

– Azért ajánlottam fel, mert ezt szeretném – vágott közbe. – De, ha neked ez gond, akkor…

– Már mondtam, hogy nem gond, sőt… – hallgattam el jelentőségteljesen, mire elmosolyodott. – Na, gyere és megmutatom, mi merre van.

Kis lakás lévén hamar körbejártunk mindent, aztán neki akartam látni valami ebédnek, de Michael szinte kitessékelt a konyhából, és meghagyta, hogy feküdjek be szépen az ágyba, ahová majd behozza az ebédet.

Életem során nem sokszor hozták nekem ágyba a kaját, így kapva kaptam az alkalmon. Lezuhanyoztam, majd felvettem a pizsamámat, és megfogadva Michael „utasítását” befeküdtem az ágyamba, aztán bekapcsoltam a tévét.

Normális műsor terén nem volt nagy választék, választhattam, hogy romantikus film, vagy kórházas sorozat. A kórházakból egy jó időre elegem lett, így végül a kissé csöpögős film mellett voksoltam. Hajtott a kíváncsiság, hogy Michael vajon miként teljesít a konyhában, de lusta voltam kikelni az ágyból. A film már majdnem véget ért, mikor megjelent a saját ápolóm egy nagyobb méretű tálcával.

– Hmm… – szimatoltam bele a levegőbe. – Spagetti, nyami – futott össze rögtön a nyál a számban.

– Remélem ízleni fog – tette a tálcát az ölembe, majd leült mellém.

– Te nem eszel? – kérdeztem, mikor a villát a kezembe fogtam.

– Nem vagyok éhes – felelte.

Be kell vallanom, hogy nem tudtam választani melyik a jobb: az íze vagy az illata. Ilyen finom spagettit még soha életemben nem ettem, így egy-kettőre elpusztítottam a tányéron lévő adagot.

– Kérsz még? – tudakolta, mikor a számat töröltem meg a szalvétával.

– Van még? – csillantak fel a szemeim, mire Michael kuncogott, majd bólintott. Felkapta a tányért, majd a konyhába ment. Nem sokkal később ugyanakkora adagnyi spagettivel tért vissza, mint első alkalommal. Letette a tányért a tálcára, majd ismét mellém heveredett.

– Nem szeretem, ha néznek evés közben – szóltam rá gyengéden a harmadik falat után, amikor láttam, hogy engem fürkész.

– Azért nézlek, mert tetszik, amit látok – rántotta meg a vállát.

– Tetszik, hogy eszek? – nevettem fel, majd belekortyoltam a kólába.

– Aha. Nem vagy az a szokásos, számolom a kalóriákat lány. Annyit eszel, amennyi jólesik.

– Szóval bélpoklosnak tartasz? – lepődtem meg.

– Dehogy tartalak annak – nevetett fel, és percekig abba sem hagyta.

– Akkor mégis miért nevettél annyira? – kérdeztem, mikor végre már nem ért fülig a szája.

– Mert folyton félreértesz.

– Először lotyónak néztél, most meg bélpoklosnak – fontam karba a kezeimet.

– Nem néztelek lotyónak – heveskedett. – Folyton ezt vágod a fejemhez – sértődött meg, és hátat fordított nekem.

Letettem mellém a tálcát, hogy nyugodtan felé fordulhassak. Rátettem kezeimet a vállára, majd feltérdeltem, és a bal oldalán a fejemet előredugtam, hogy tanulmányozhassam az arcát. A szeme sarkából rám nézett, aztán az ablakon bámult ki. Bal kezemmel, ami eddig a vállán nyugodott, előre nyúltam, és a fejét magam felé fordítottam, miközben akaratlanul siklott nagyujjam az alsó ajkára.

– Csak azért vágom mindig a fejedhez, mert imádom hallgatni, ahogy rögtön ellenkezel, hogy nem néztél lotyónak – suttogtam néhány centire az arcától.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és többször végigsimítottam ujjammal az alsó ajkán, és közben arra vágytam, hogy bárcsak a szám lenne az ujjam helyén.

Michael nagyot nyelt, és az ajkaimat figyelte. Aztán néhány pillanat múlva elhúztam ujjam az ajkáról, és közelíteni kezdtem felé. Szinte súroltam számmal az övét, mikor megköszörülte a torkát, és elfordította a fejét.

– Tudod, hogy ezt nem szabad – suttogott.

Egy pillanat alatt hátráltam el tőle, majd felkeltem, és a fürdőszobába mentem. A mosdónak támaszkodva vettem nagy levegőket, de végül abbahagytam, mert rám jött a hányinger. Megnyitottam a csapot, és hidegvízzel megmostam az arcom, hogy egy kicsit felfrissüljek.

Meg akartam csókolni. Ez biztos. Meg akartam tenni. Ó, de még mennyire. És talán ő is akarta. Egy idióta vagyok. Lehet, hogy most mindent elrontottam, és már a barátom sem akar lenni.

Az orvos mondta, hogy néha rám törhet a szédülés, de azért nem gondoltam, hogy majd itt és most fog, így éppen, hogy csak meg tudtam kapaszkodni a mosdó melletti polcban. Viszont lesodortam jó pár tusfürdőt, és néhány hajápolási kencét.

– Ana, jól vagy? Bemehetek? – hallottam meg Michael hangját.

– Nem és igen – hangzott az értelmes válasz.

Rögtön nyílt az ajtó, és megláttam Michael aggódó arckifejezését. Egy pillanat alatt mellettem termett, a karjaiba vett, visszavitt a szobámba és letett az ágyra.

– Jobb lenne, ha hívnál egy orvost – szóltam félhangosan, miközben betakaróztam.

– Nagyon rosszul vagy? – telepedett mellém, és aggódó kifejezéssel tanulmányozta az arcomat.

– Nem nekem van szükségem orvosra, hanem neked.

– Miért is? – vonta fel a szemöldökét.

– Tuti, hogy sérvet kaptál, míg idehurcoltál – feleltem készségesen.

– Nem vagy nehéz, ha erre céloztál.

– De nehéz vagyok – ellenkeztem. – Bár gyanús, hogy ezt te miért nem így látod – gondolkodtam el.

– Talán, mert nem vagy nehéz – nevetett fel.

– Pszt. Épp gondolkodom a lehetőségeken – szóltam rá.

Eltelt egy kis idő mire átrágtam magam pár teórián.

– Mit csinálsz? – lepődött meg, mikor a karját kezdtem fogdosni.

– Hmm… nincs az átlagosnál magasabb testhőmérsékleted – szóltam töprengve.

– És ez miért is jó? – ráncolta a homlokát.

– Azt nem mondtam, hogy jó vagy rossz. Csak egy megállapítás volt, miszerint nem vagy vérfarkas. – Hmm… nem is alacsonyabb az átlagosnál a hőmérsékleted – fogtam meg megint a karját. Aztán ellenőriztem, hogy van-e pulzusa. Majd szinte szétfeszítettem a száját, és megnéztem, hogy hosszabbak-e a szemfogai, mint kellene, de nem láttam semmi erre utaló jelet. Aztán mutatóujjamat a szájába dugtam, és megvizsgáltam, hogy a fogai pengeélesek-e, de ismét kudarcot vallottam az újabb teóriáimmal.

– És ezt miért kellett? – kérdezte, miután a kezeim a szájától jó nagy távolságra kerültek.

– Megnéztem, hogy vámpír vagy-e.

– Ezt most ugye nem mondod komolyan? – nevetett fel, mint még soha rövid ismeretségünk során.

– Teljesen komolyan mondom. Két teóriát is ellenőriznem kellett. Sok könyv szerint a vámpíroknak hosszú szemfogaik vannak, de egy könyvsorozatban azt olvastam, hogy csak pengeéles fogakkal rendelkeznek – magyaráztam.

– És mire jutottál? – kérdezte még mindig rajtam mulatva.

– Hogy nem vagy vámpír – mondtam kissé lehangoltan.

– Ahogy látom, csalódott vagy emiatt – állapította meg. – Talán jobb lenne, ha vámpír lennék? – kérdezte meghökkenve.

– Az legalább magyarázat lenne a „csak barátok” dumádra, hogy távolság kell, nehogy kiszívd a véremet – feleltem félhangosan.

– Ne kezdjük ezt – tartotta fel a kezét. – Nem akarok erről beszélni.

– Rendben, akkor beszéljünk valami másról – tartottam apró szünetet, míg látszólag gondolkodóba esek. – Tudom már. Mondjuk, akkor beszéljünk arról, ami az imént történt.

Szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem a beszéddel.

– Beszéljünk arról, hogy néhány perce meg akartalak csókolni.

– Ana – csattant fel, de figyelmen kívül hagytam a reakcióját.

– Meg akartalak csókolni – mondtam tagoltan. – Akartam azt a csókot. Jobban, mint bármi mást a világon. És fogalmad sincs mit éreztem, mikor elhúzódtál.

– Szerinted én nem akartam? – kiabált rám, és én összerezzentem, így lehalkította a hangját, de csak egy kicsit. – Azt hiszed, hogy én nem akartalak megcsókolni? Nem is tudod milyen nehéz volt elhúzódnom.

Nem szóltam egy szót sem, csak vártam, hogy kidühöngje magát. Talán csak az agyrázkódás miatt éreztem úgy, de a dühös Michael teljesen feltüzelt. Dühös volt, és csak fel-alá járkált a szobában, az én fejemben meg pörögtek a jelenteket. Megráztam egy kicsit a fejem, hogy kiűzzem a gondolatokat, de nem sikerült. Továbbra is csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lehet, ha az az erős test szorít magához, miközben testünk összeforr.

– És szerinted mit éreztem, mikor az éjszaka közepén felhívtak azzal, hogy baleseted volt? Míg az a fickó el nem mondta, hogy nem olyan súlyosak a sérüléseid, majd beledöglöttem, hogy mi bajod eshetett. Van fogalmad arról, hogy milyen gyorsan hajtottam, míg a kórházba nem értem? El sem tudod képzelni, mit éreztem, mikor megláttalak! Ott voltál, karnyújtásnyira tőlem, és éltél! – sóhajtott fel a végén.

Próbáltam figyelni arra, amit mondott, de közben ott voltak azok a képzelt forró jelenetek, amiben szeretkezünk, és máris elterelődött a figyelmem Michael szavairól.

– Megijesztettelek? – csillapodott le a végére, és bűnbánóan nézett rám.

Megindult az ágy felé, és leült, majd közel hajolt és megsimogatta az arcomat.

– Sokszor fordul elő, hogy elveszíted a fejed? – kérdeztem vissza válasz helyett.

– Nem válaszoltál a kérdésemre – nézett rám szúrósan.

– Ahogyan te sem az enyémre – néztem én is szúrósan.

Fél percig sem bírtuk és mindketten elnevettük magunkat.

– Nem ijesztettél meg, csak azt hiszem meglepődtem – feleltem aztán az előbbi kérdésére.

– Nem szoktam elveszíteni a fejemet. Egyszeri alkalom volt, ami nem fordul elő többet.

Kár! Igazán jól állt neki, talán túlságosan is. Elég, Ana! Elég a perverz gondolatokból! Teljesen biztos, hogy csak az agyrázkódás miatt vagyok ilyen… milyen is? Fura, talán…

– Most el kell mennem egy kis időre. De este visszajövök, jó?

– Ühüm.

– Talán fel kellene hívnod valakit, hogy ne legyél egyedül, ha esetleg rosszul lennél, vagy ilyesmi…

– Minden rendben lesz – próbáltam megnyugtatni.

– És, ha mégsem?

– Michael, menj már! Nem lesz semmi baj.

Végül nagy nehezen felállt, megígérte, hogy este visszajön – „utasított”, hogy ki sem kelhetek az ágyból –, majd elment. Előhalásztam a távirányítót, és kapcsolgatni kezdtem a tévét.

Alig néhány perccel azután, hogy Michael elment, csörögni kezdett a telefonom. Lassan kikeltem az ágyból, és a hang irányába mentem. A nappaliban leltem rá, egyenesen a táskámból jött a hang. A készüléken Michael neve állt.

– Igen? – szóltam bele.

– Mondtam, hogy ne kelj ki az ágyból – dörrent rám Michael.

– De hát csörgött a telefonom – méltatlankodtam. – Ha nem hívtál volna, nem kelek ki az ágyból – mutattam rá a tényre.

– Nem lett volna muszáj felvenned – ellenkezett.

– Teljesen biztos, hogy nem fogunk közös nevezőre jutni a témában. Később beszélünk.

– Ki ne kelj az ágyból.

– Igenis, őrmester – kuncogtam.

– Akkor később. Szia – köszönt el.

Csak egy sziát kellett volna nekem is mondanom, de meggondolatlanul szaladt ki a számon valami.

– Siess vissza – legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet.

– Amilyen gyorsan csak tudok – valamiért biztos voltam benne, hogy mosolyog.

Megszakítottam a hívást, és a telefonnal együtt – hogy ha esetleg újra hívna, akkor már ne kelljen kikelnem az ágyból, visszafeküdtem.

Este valóban visszajött, és addig úgy egy tucatszor hívott, amivel mindig molyosra késztetett. Egy pohár víz, és fájdalomcsillapítók társaságában üdvözölt, amit belém is diktált.

– Ha fájt a fejed, miért nem vettél be gyógyszert?

– Mert azt mondtad, ne keljek ki az ágyból – feleltem egyszerűen, mire kaptam tőle egy ronda pillantást. – És ha most megbocsátasz, kimennék a mosdóba. Azt szabad?

– Hát… – gondolkodott el. – Rendben, kiengedlek – vigyorgott rám.

Gondoltam, hogy egyúttal le is zuhanyozok, remélhetőleg azért nem kell „engedélyt” kérnem tőle.

– Ana, csörög a mobilod – kopogott az ajtón Michael, mikor már a zuhany alatt álltam.

– Behoznád? – szóltam kicsit hangosabban, hogy biztosan meghallja.

– De hát pucér vagy – vágta rá rögtön.

– Akkor ne nézz ide!

Nyílt az ajtó, én meg elzártam a vizet, megtöröltem a kezem, és kinyúltam a telefonért.

– Szia, Julie – köszöntem.

A fürdőszoba ajtaja halk kattanással csukódott be, miután Michael kiment.

– Pedig meg akartalak lepni. Ezek szerint elfelejtettem kikapcsolni a hívószámküldést – sóhajtott nagyot.

– Majd legközelebb meglepsz. Képzeld, ki van itt – suttogtam a végére, hogy ha Michael a közelben van se hallja, amit mondok.

– Kicsoda? – suttogott ő is, fogalmam sincs miért.

– Michael.

– És mit keres ott? – suttogott továbbra is.

– Ápolómnak szegődött, míg felépülök – mosolyogtam.

– És milyen? – érdeklődött.

– Remek.

– Micsoda bő válasz.

– Oké, ő a legszexibb ápoló a világon – emlékeztem vissza a délutáni „kitörésére”. – Figyelmes, és kedves.

– Én eddig is tudtam, hogy ő számodra a legszexibb a világon. Azt hiszem ideje elővenni azt a dögös hálórucit.

– Minek? – értetlenkedtem.

– Hogy egy csapásra elfelejtse a „csak barátok” szöveget – felelte.

– Julie!

– Akarsz forró éjszakát vagy sem?

– Agyrázkódásom van! És lehet, hogy nem is fog neki tetszeni rajtam az a hálóing.

– Hidd el nekem, hogy mikor meztelenül fekszetek összegabalyodva, a lehető legnagyobb közelségben, az agyrázkódás lesz az utolsó dolog, ami az eszedbe fog jutni. Szerintem meg tetszeni fog neki az a hálóing. Ott takar, ahol kell, és nem anyagtakarékos, hogy téged idézzelek, mikor megvetted.

– Adja az ég, hogy igazad legyen. Holnap hívlak – lelkesültem fel.

– Oké.

– De miért is hívtál? – kérdeztem meg, mert arról egy szó sem esett.

– Az már teljesen mindegy. Szia – köszönt el, és aztán már csak a pityegő hangot hallottam.

Egyszer egy pillanatra meginogtam, de szerencsére nem szédültem el. Miután befejeztem a zuhanyozást törölközőt tekertem magam köré, majd az ajtóhoz lopóztam, és kiszóltam.

– Michael, nehogy less! – szóltam rá.

– Öhm… oké – felelte néhány pillanat múlva.

Kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, majd a szobába siettem, ahol a fotelben ott ült Michael behunyt szemekkel. A szekrényből kivettem a piros szalaggal átkötött dobozt, majd visszasiettem a fürdőbe, de előtte még szóltam Michaelnek, hogy kinyithatja a szemét. A dobozban rejlő hálóinget azt hittem, hogy az életben nem veszem fel, de Julie ezt minden alkalommal megcáfolta mikor szóba került. Váltig állította, hogy ezt a darabot egyszer Michael kedvéért veszem fel, és nagy meglepetésemre, igaza lett.

Sóhajtva vettem fel magamra a hálóinghez tartozó bugyit, majd a hálóinget is, aztán a tükör felé fordultam.

A látvánnyal nem voltam teljesen megelégedve. Felül nagyon is jól festett a ruhadarab, épp annyira volt csak kivágott, amennyire szükséges volt, de aztán a tekintetem lejjebb siklott a rózsaszín ruhadarabon, és komolyan megfontoltam, hogy leveszem magamról, és egy normális pizsamába bújok bele. A hasamnál úgy éreztem, mintha a második bőröm lenne, pedig nem is volt túlzottan passzos, de még ennek ellenére látszottak benne a gyorskaják miatt felszedett plusz kilók. Sosem voltam az a fajta lány, aki sok gondot fordított volna arra, hogy számolja a kalóriákat, vagy egy-két plusz kiló miatt koplaltam volna, esetleg belefogtam volna egy-egy fogyókúrába, de valamiért most mégis zavartak a szinte észrevétlen apró párnácskák. De csak szinte! Alul viszont még combközépig sem ért a hálóing, és a combjaimra nézve egyből eszembe jutottak Katie a szavai és a nap, amikor választás elé állítottam Briant, miután rajtakaptam őket.

Talán akkor nem volt Katie-nek igaza, most viszont teljes mértékben, ugyanis tényleg úgy festettem, mint egy disznó, csak a nagy combjaimat – amiket lehetne csülköknek is nevezni – láttam.

Nagyokat lélegeztem, hogy legyen erőm kimenni a fürdőszobából, és reménykedtem, hogy Michael igazat mondott nem sokkal ezelőtt a kávézóban, hogy kívánatosnak talál, mert különben sosem heverem ki a csalódást. Még egy pillantást vetettem magamra, és, hogy a kinézetemen egy picit javítsak, gyorsan fogat, és arcot is mostam – már amennyire tudtam az utóbbit csinálni anélkül, hogy átáztatnám a kötést –, majd megfésültem a hajam, és egy kicsi szájfényt is tettem a számra, majd lassan elindultam a szoba felé.

Michael éppen a tévét nézte, de az érkezésemre felpillantott, és a szemei kitágultak, ajkai pedig elnyíltak.

Lassan indultam el felé, és közben láttam, ahogyan végig néz rajtam és majd’ felfal a szemeivel, majd nagyot nyel.

– Kedvenc színem a rózsaszín lett – suttogta elfúló hangon, mikor megálltam előtte.

– Szóval tetszik? – kérdeztem.

Nagyot nyelt ismét.

– Elmondhatatlanul kívánatos vagy ebben a hálóingben – állt fel a fotelből.

Mutatóujjával végig simította a ruha kivágása mellett a bőrömet, és a melleim között állt meg, majd ott visszafordult, és felfelé haladt.

– Éppen ezért el kell most mennem, kiszellőztetni a fejem.

– Mi? – sipítottam.

– Vagy kiszellőztetem a fejem, vagy maradok, de akkor nem fogom tudni magam visszafogni, és két percen belül leszedem rólad ezt a ruhát.

 – Maradj! – leheltem.

– Nem tehetem. Ha tudnád az igazat, te sem akarnád, hogy maradjak. Amint kivertem a fejemből a perverz gondolatokat, ígérem, visszajövök. De most mennem kell.

Szinte menekült a lakásból, az ajtó pedig nagy csapódással csukódott be mögötte.

Megsemmisülve rogytam le az ágyra, majd feljebb helyezkedtem, és akaratom ellenére pityeregtem el magam a hoppon maradásom miatt, aztán nem sokkal később álomba sírtam magam.