Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
13. fejezet
A baleset következményei
Homályosan észleltem a külvilágot, amikor magamhoz tértem. Hallottam egy autó szirénáját, de nem tudtam megállapítani, hogy milyen járműtől származhatott. Iszonyatosan fájt a fejem, így önkéntelenül nyúltam a homlokomhoz, de felszisszentem, ahogyan kitapogattam a rajta lévő sebet, melyből valami folyadék – nagy valószínűség szerint vér – folyt a szemem irányába. Éreztem és hallottam, ahogyan valaki a mellettem lévő ajtót rángatja, de hiába fordítottam arra a fejem, nem láttam, hogy ki lehet az, mivel a szemeimet alig tudtam kinyitni. Észleltem, hogy egy férfi folyton kérdezget valakit, hogy „Hölgyem, hall engem?”, de csak néhány pillanattal később fogtam fel, hogy engem szólongat, mire nagy nehezen kinyögtem egy igent. Kérdezgetett, hogy mim fáj, mire elnyöszörögtem neki, hogy a fejem, a bal karom és a bal oldalam. Aztán egy fülsértő hangot hallottam közvetlenül magam mellett, és valamiért biztos voltam benne, hogy éppen az autó vezető felőli oldalát próbálják eltávolítani. Aztán valaki kiemelt az autóból, és lefektetett valamire.
– Hozd a hölgy táskáját – hallottam meg egy mély férfihangot.
Éreztem, hogy elkezdenek tolni, majd becsukódik egy ajtó, aztán ismét csak a sziréna hangját hallottam. Sikeresen ki tudtam nyitni a szemeimet teljesen, és megállapítottam, hogy egy mentőautóban vagyok.
– Meg tudja mondani a nevét? – kérdezte mellőlem a mentős. Vissza akartam kérdezni, hogy minek, mikor ott a táskám? Vegye ki az igazolványomat és nézze meg. De aztán inkább feleltem a kérdésére.
– Ana… Ana Hawkins.
– Hawkins? Nem véletlenül… – kezdte, de közbevágtam.
– De igen – fintorogtam. – Joseph Hawkins lánya.
– Ha beértünk a kórházba értesítjük a családját a balesetről.
– Ne – ellenkeztem rögtön. – Nem akarom, hogy értesítsék a szüleimet. – Apát egyáltalán nem akarom látni a gyűrűs incidens miatt, anya pedig szívrohamot kapna, ha felhívnák az éjszaka közepén, hogy a lánya balesetet szenvedett.
– Akkor mit szeretne, kit értesítsünk?
Alaposan megfontoltam, de Julie-t sem rángathattam az éjszaka közepén a kórházba, holnap dolgoznia kell, és ha telefonálnának neki, halálra idegeskedné magát. Rajtuk kívül egyetlen ember jöhetett számításba, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, ha őt értesítik. Hiszen alig ismerem, és talán mégis inkább Julie-nak kellene szólni.
– Ms. Hawkins? – szólongatott a mentős, míg vacilláltam a két lehetőség közül.
De végül sikeresen meghoztam a döntést. A táskámra mutattam, amit aztán a középkorú férfi a kezembe adott, majd mivel nem engedett felülni „vakon” tapogatóztam benne, míg meg nem találtam, amit kerestem. Az irataim közül kihalásztam a különleges tapintású névjegykártyát, majd átnyújtottam a mentősnek.
– Michael Burns? – olvasta fel a kártyán látható nevet.
– Igen, neki szóljanak.
Néhány perccel később leállt a mentőautó, majd kinyílt az ajtó, és kitoltak a járműből. A sürgősségin a nővérpult mellett meg kellett állni, míg felszabadult az egyik vizsgáló. Így volt szerencsém hallani, amikor tájékoztatják Michaelt. A mentős a pultról felemelte a telefonkagylót, majd tárcsázni kezdett. Jó néhány másodperc múlva a férfi beleszólt a telefonba:
– Elnézést a késői zavarásért, Michael Burnst keresem – kezdte, majd szinte azonnal folytatta. Gondolom Michael mondta, hogy ő az. – A központi kórházból hívom – tartott egy pici szünetet. – Ana Hawkins kisasszonynak nem sokkal ezelőtt autóbalesete volt… Nyugodjon meg, uram… Úgy tűnik, hogy nem szenvedett súlyos sérüléseket, de szükség lesz jó néhány vizsgálatra… Azt mondta, hogy Önt értesítsük a balesetéről… A sürgősségire… Rendben, viszonthallásra – tette le a telefont. – Nemsokára itt lesz – nézett rám a mentős. Percek múlva betoltak az egyik vizsgálóba, majd nem sokkal később megjelent egy doktornő, és elkezdett vizsgálgatni. Amikor a bal oldalamat kezdte el tapogatni felszisszentem a fájdalom miatt. Ugyanez volt a helyzet, mikor a bal karomat nyomogatta az orvos.
Aztán megnézte a fejemen lévő sebet, ami nem volt túl mély, de azért jobbnak látta, ha néhány öltéssel összevarrja.
A következő órák aztán összefolytak, és nem igazán tudtam koncentrálni arra, hogy mi is történik körülöttem. Annyira emlékszem, hogy mikor az egyik vizsgálat véget ért, a következő kezdetét is vette. Egyedül a CT-ben töltött idő rémlik valamelyest. Mikor az utolsó vizsgálatnak is vége lett, és kitoltak a folyosóra, hogy az előkészített szobába vigyenek, megláttam Michaelt, amint fel-alá járkált. Mikor megfordult, rögtön észrevett, majd odasietett hozzám.
– Nem tudtam, hogy kit értesítsenek – kezdtem magyarázatba, de a számra tette a mutatóujját, elhallgattatva ezzel.
– Cssh. Köszönöm, hogy végül engem értesíttettél – simogatta meg az arcomat.
– A kisasszonyt be kell vinnünk a kórtermébe – szólalt meg a hordágy mellett az egyik ápoló.
– Persze, hogyne – lépett hátrébb Michael. – Nemsokára benézek hozzád, csak szerzek egy jó erős kávét – szólt még utánunk.
A kórterem ahová kerültem szerencsére két személyes volt – így nem unom magam halálra remélhetőleg, amíg itt leszek. A nő, akivel egy szobába kerültem aludt – mi mást is csinálna az éjszaka közepén –, ezért mindenki halkan mozgott.
– Mindjárt jön valaki, aki figyel Önre, amíg alszik – suttogott az egyik ápolónő.
– És, ha én figyelnék rá? – vetette fel Michael, és a szám a fájdalmaim ellenére is mosolyra húzódott.
Az ápolónő gondolkodóba esett, de Michael újra megszólalt.
– Ígérem, hogy egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőle, árgus szemekkel figyelem majd, és a legkisebb változásnál szólni fogok.
– Rendben – egyezett bele az ápolónő, akinek a névtábláján Barbara állt.
Bekötöttek egy infúziót, majd kaptam fájdalomcsillapítót, és aztán már csak hárman voltunk a kórteremben: a szobatársam, Michael és én.
– Nem muszáj maradnod – kezdtem, de Michael az ujjával, amit a számra tett, ismételten csendre intett, mint percekkel korábban a folyosón.
– Nem kényszerből maradok, hanem, mert szeretnék.
Egy párnázott széket húzott az ágyam mellé, és leült rá. Majd még az eddigieknél is halkabban beszélgettünk, nehogy a szobatársamat felébresszük.
– Nagyon megijedtem, mikor telefonáltak, hogy baleseted volt – simogatta az arcomat.
– Nem akartam, hogy megijedj. Tényleg sajnálom, hogy az éjszaka közepén iderángattalak, csak…
– Csak?
– Anya szerintem idegösszeroppanást kapott volna, ha megtudja ebben a kiborult állapotában, hogy balesetem volt, apát nem akarom látni, Julie meg hulla fáradt. Na, nem mintha te nem lennél, és szóval…
– Tehát én voltam a vészmegoldás? – fancsalodott el.
– Nem úgy értettem. Csak nem igazán ismerlek még, és ezért nem tudtam, hogy helyes-e, ha neked szólnak a balesetről – magyaráztam. – Örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam halványan.
– Ha szeretnél, jobban megismerhetsz – vigyorgott.
– És hová lett a „csak barátok” kikötésed? – lepődtem meg, de nagyon is tetszett a dolog, hogy meggondolta magát kettőnkkel kapcsolatban.
– Ó, az még mindig áll. Megismerhetsz, ha akarsz, de csak baráti kereteken belül – mondta határozottan.
– Értem – szóltam lemondóan, majd Michael arca helyett a plafont kezdtem bámulni.
– Sajnálom, de több nem lehet köztünk – fogta meg a kezem és megszorította. – Jobb lesz, ha most pihensz egy kicsit.
Megfogadtam a tanácsát, s hamarosan álomba szenderültem…
Mikor felébredtem, úgy éreztem magam, mint akin nemrég átment az úthenger, és szörnyen hasogatott a fejem. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és legelőször Michaelt pillantottam meg, aki tényleg árgus szemekkel bámult, mint ahogy megígérte az ápolónőnek. Halvány mosollyal köszönt nekem, amit két ásítás között viszonoztam.
– Borzalmasan nézek ki, ugye? – Bár költői kérdésnek szántam, azért válaszolt rá.
– Inkább csak viccesen – nevetett fel, mire csúnyán néztem rá.
– Ha nem tudnád néhány órája volt balesetem. Teljesen természetes, hogy pocsékul nézek ki – heveskedtem.
– Egy szóval sem mondtam, hogy pocsékul nézel ki – ellenkezett. – Inkább aranyosan – vigyorgott, aztán elkomorult.
– Valami baj van? – ijedtem meg rögtön.
– Édesapád az imént ment el. Az éjjel még nem akartad látni… – kezdte.
– Most sem – feleltem a szavába vágva, majd témát váltottam. – Nem tudod, hol lehet a telefonom? – néztem körbe.
– Minek az neked?
– Mondjuk, szólnom kellene Julie-nak, hogy délután nem tudok menni dolgozni. Úgyhogy be kell zárnia a kávézót.
Michael percekig nem reagált semmit, de aztán végül csak megszólalt.
– Mi lenne, ha tudnék valakit, aki szeretne dolgozni, akár csak kisegítőként is a kávézóban? – kérdezte.
– Örökké hálás lennék érte – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. – Ismerem az illetőt?
– A húgom az, Nora – felelte.
– Hívd fel, hogy fel van véve. Julie is teljesen biztos, hogy oda lesz az ötletért, hogy a húgod ott dolgozzon.
Még magyaráztam egy-két dolgot Michaelnek, és megadtam Julie számát, hogy Nora beszélni tudjon vele, aztán elment telefonálni.
– Tuti, hogy beléd van zúgva – hallottam meg egy női hangot a mellettem lévő ágyról.
– Tessék? – kérdeztem összezavarodva a szobatársamtól.
– Rossz alvó vagyok, így éjszaka jó párszor fent voltam, de ez a férfi állandóan itt volt és téged figyelt – magyarázta.
– Tudom. Agyrázkódásom van, és figyelnie kellett.
– De nem csak simán nézett téged, hanem áhítattal figyelt. Szerintem beléd van zúgva – rántotta meg a vállát, majd levette a mellette lévő kisszekrényről az újságot, és olvasni kezdte.
Nem tudtam, hogy mit gondoljak a dologról. Lázas izgalom kerített a hatalmába a gondolatra, hogy Michael esetleg érez valamit irántam, de az lehetetlen volt. Esetleg szívesen látna egyszer-kétszer az ágyában – lévén, hogy fantáziál rólam, legalábbis legutóbb erre célzott –, de ezen kívül nem érezhet semmit sem. Hiszen nem sok mindent tudunk egymásról, majdhogynem idegenek vagyunk. Mégsem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy esetleg mégis érezhet valamit, de kénytelen voltam elhessegetni a dolgot, hiszen még ha így lenne, sem lehetne köztünk több, szimpla barátságnál.
– Beszéltem Norával, és Julie-val is – jött vissza Michael pár perc múlva. – Oda meg vissza van a dologért, hogy Nora ott fog dolgozni – nevetett fel. – Jó reggelt – köszönt oda a szobatársamnak.
– Jó reggelt – felelt a pár méterre tőlem fekvő nő, akinek még a nevét sem tudom.
– Na, ennek örülök.
– Viszont ki fog téged nyírni, amiért csak most tudta meg, hogy az éjjel baleseted volt – hervadt le a mosoly az arcáról.
– Ó, akkor nagy bajban vagyok!
– Bizony ám.
Michael még maradt egy kis ideig, aztán elment haza, hogy aludjon egy kicsit, és, hogy rendbe szedje magát. Nem sokkal később apa megjelent, de a kérdéseire csak tőmondatokban feleltem, ami nagyon nem tetszett neki. Az egyetlen normális mondat, ami elhagyta a számat, míg a kórteremben volt, hogy ne szóljon anyának a balesetről, ha esetleg beszélnének – amit erősen kétlek, de ki tudja. Bólintott, aztán elköszönt és visszament a sürgősségire. Délután alapos fejmosást kaptam Julie-tól, amikor benézett hozzám, amiért ő csak későn tudta meg a balesetemet, de aztán mindjárt vidámabban kérdezősködött, hogy mi történt Michael és köztem. Mikor felvilágosítottam, hogy nem volt semmi ugyanis a közös vacsora elmaradt, elszontyolodott. Elhordta mindennek Carolt, amiért az ő gyűrűje miatt nem tölthettem az estét Michaellel. Mikor elkezdett nagyokat ásítani, szinte haza zavartam, hogy pihenhessen. A látogatóim sora nem ért véget, ugyanis egyszer csak két rendőr sétált be a kórterembe és engem kerestek. Felvették a vallomásomat, és mondták, hogy majd tájékoztatnak az ügy menetéről. Michael csak este jött vissza, de megint felajánlkozott, hogy majd ő figyel rám éjszaka, miközben alszom. A szobatársam, akinek kiderült, hogy Marie a neve, elvigyorodott, és mikor Michael egy percre magamra hagyott, míg elment kávéért, megint előjött a reggel felvetett témájával…
A maradék két nap, amit a kórházban töltöttem, szinte ugyanabban a körforgásban telt, azzal a különbséggel, hogy már kevésbé voltam rosszul egész nap. Próbáltam nem figyelni a borzalmas fejfájásra, és minden egyéb mellékhatásra, ami az agyrázkódásommal járt.
A harmadik napon izgatottan vártam az elbocsátó papírokat, hogy végre hazamehessek, és a saját ágyamban kupálódjak ki a balesetből. Az ujjaimmal a lábamon doboltam, míg az orvost vártam. Egyszer csak feltűnt Michael, és megjegyezte, hogy jót tett nekem, hogy hazaengednek, mert máris csillog a tekintetem. Kissé zavarba hozott a kijelentésével – magam sem tudom, hogy miért –, de próbáltam nem kimutatni.
Pár perc múlva az orvos is feltűnt a papírokkal, és magyarázott pár dolgot. Egy utasítást is kaptam, amire Michael készséggel jelentkezett ismét. Próbáltam nem gondolni arra, hogy mire is mondott igent, de csak nem tudtam kiverni a fejemből, és ettől a hazafelé vezető úton végig fülig ért a szám, de csak egy ideig, utána ugyanis valami egészen mást éreztem…
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése