Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
12. fejezet
Vacsora vagy mégsem?
– Szeretnélek meghívni, vacsorázni.
– Ezt most nem mondod komolyan, ugye? – hitetlenkedtem.
– Dehogynem – ellenkezett.
– Ez…
– Tehát visszautasítasz – szólt lemondóan.
– Eszem ágában sincs – mondtam gyorsan. – Csak egyszerűen nem alkalmas az időpont – magyaráztam.
– De hát, még azt sem mondtam, hogy melyik napra gondoltam – vonta össze a szemöldökét.
– Az teljesen mindegy, mert egyik nap sem jó. Ugyanis, csak ketten vagyunk itt Julie-val. Nincs egy szabad percem sem. Ha nem itt vagyok, akkor is az itteni ügyekkel foglalkozom, vagy alszom.
– Csak kifogást keresel – húzta el a száját.
– Esküszöm, hogy nem. Tényleg szeretnék veled vacsorázni, csak egyszerűen, szinte levegőt venni sincs időm.
– Beszélj Julie-val, biztos meg tudjátok oldani. Szombat este hétkor ott leszek érted.
– Hol? Azt sem tudod, hogy hol lakom – gondolkodtam el, hogy esetleg honnan tudhatja.
– Ki van téve az ajtón a kis táblára a címed, és a telefonszámod. Tudod, a tűz esetén értesítendő rubrikában – válaszolta, én meg gondolatban a fejemre csaptam, hogy ez nekem nem jutott eszembe. – Mellesleg, ha már én tudom a címedet és a számodat, úgy igazságos, hogy te is tudd az enyémet – tett egy névjegykártyát az asztalra. – Most mennem kell, mert Noraékért megyek a repülőtérre. Akkor szombaton találkozunk – intett és kisétált az ajtón, én meg lefagyva álltam a pult mögött.
Vacsora, Michaellel, szombaton – emésztettem az információkat. De mibe menjek? Milyen étterembe megyünk? És mire fel a meghívás? Ez most randi vagy sima baráti vacsora? Mondjuk azt mondta, hogy csak barátok lehetünk. De lehet, hogy meggondolta magát? – záporoztak a kérdések a fejemben…
A kérdésekre még szombaton délután sem tudtam a válaszokat. Szerencsére Julie-val meg tudtuk oldani a dolgokat, így elmehetek Michaellel vacsorázni, és holnap csak délutános leszek, így lesz időm kipihenni az estét. Egyáltalán mit akarok majd kipihenni? – vetődött fel a kérdés. Végül nem törődtem a dologgal, csak beálltam a zuhany alá. Miután végeztem, gyorsan megtörölköztem, majd felkaptam a fürdőköntösömet, és nekiálltam a vizes hajamat kifésülni…
Körülbelül fél órával később már száraz hajjal vigyorogtam magamra a tükörben, majd felvarázsoltam az arcomra egy szolid sminket. Miközben a ruhám cipzárját húztam fel, a tükörbe nézegetve magamat rájöttem, hogy ennél a ruhánál jobbat nem is találhattam volna. Egyszerű, fekete, amiben bárhová is megyünk, nem leszek se nem alul, se nem túlöltözött. Hét óra előtt tíz perccel már indulásra készen álltam, és vártam, hogy Michael végre csengessen. Az órát bámultam, és mikor a másodpercmutató kattant, a cipőm sarkával én is dobbantottam egy aprót.
Hét óra előtt kettő perccel csörgött a telefonom, azt hittem, hogy Michael az, hogy késni fog, de a kijelző csak ennyi állt: Anya.
– Igen? – szóltam a telefonba.
– Jaj, Ana – mondta anya, és hallottam a hangján, hogy sír.
– Mi történt? – kérdeztem, majd meghallottam a csengőm hangját.
– Ide tudnál most jönni? – kérdezett vissza, miközben kinyitottam az ajtót. Ott állt Michael fekete öltönyben és halványkék ingben, és pimaszul vigyorgott rám, de bizonyára látta az arcomon, hogy nincs minden rendben, mert ráfagyott az arcára a mosoly. Intettem neki, hogy jöjjön be, majd becsuktam utána az ajtót. – Ana, ott vagy még?
– Igen, persze, itt vagyok. De, mi történt?
– Találtam egy gyűrűt. Annak a nőcskének vett egy gyűrű – zokogott fel.
– Anya, nyugodj meg. Nemsokára ott leszek – próbáltam megnyugtatni.
– Oké, szia – köszönt el, majd megszakadt a vonal. Ott álltam kezemben a telefonnal, lefagyva, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Természetes volt, hogy anyával kell most lennem, de ugyanakkor akartam ezt a vacsorát Michaellel.
– Mi a baj? – kérdezte. Nem volt értelme hazugságokat kitalálni, hiszen ő is tud Carolról.
– Apa vett egy gyűrűt a nőcskéjének, és anya megtalálta. Teljesen kiborult – tettem le a telefont az asztalra, majd a kezeimbe temettem az arcomat.
– Tényleg az lesz a legjobb, ha most elmész hozzá – ölelt át.
– Szóval nem haragszol? – mormoltam a mellkasába.
– Dehogy haragszom. Ne beszélj butaságokat – nevetett fel. – Akarod, hogy elvigyelek? – kérdezte a hátamat simogatva.
– Nem kell, ne fáradj. Ígérem, bepótoljuk, ha még szeretnéd azt a vacsorát.
– Persze, hogy szeretném – felelte gyorsan, majd elengedett. Az arca olyan közel volt, hogy éreztem a lélegzetét az arcomon. Nyomtam egy puszit az arcára, majd hátrébb léptem tőle. – Jobb, ha most indulsz – ment az ajtó felé, és a telefonomat és a táskámat felkapva én is követtem őt…
Kint elköszöntem tőle, majd mindketten bepattantunk a kocsinkba, és elindultam anyáék felé. A házban felsiettem az emeletre, majd csak annyit láttam, hogy anya bőröndökbe pakolja apa ruháit.
– Anya – szólítottam meg, és rám kapta a tekintetét. Összevont szemöldökkel nézett rám.
– Szia. Miért vagy kiöltözve? – kérdezte.
– Mindegy – hárítottam a kérdést, mert ha megtudná, bizonyára rosszul esne neki, hogy ahogyan ő fogalmazna, tönkretette az estémet. – De te mit csinálsz?
– Azt, amit már régen kellett volna. Hónapokig tettettem a hülyét, hátha így elhagyja azt a nőt, de azért mindent én sem nyelek le – fújtatott, majd újabb adag inget pakolt a fekete bőröndbe.
– Lehet, hogy azt a gyűrűt neked vette – vetettem fel.
– Majdnem három évtizede vagyunk házasok, ami alatt sokszor kaptam tőle ékszereket, főként gyűrűket. De ez – lépett az éjjeli szekrényhez, amiről aztán elvett egy kicsi, fekete dobozt, majd kinyitotta, és kivette belőle a gyűrűt – nem az én méretem – húzta fel félig az ujjára, mert tovább már nem ment –, és ezt apád is jól tudja. Tisztában van az ujj méretemmel, hiszen mindig ugyanakkorát vásárolt, tehát ez nem az enyém – tette vissza az ékszert a dobozába, majd letette az éjjeli szekrényre.
– Hol találtad? – Nem hinném, hogy apa az éjjeli szekrényen tárolná.
– Az egyik zakójában. El akartam vinni a tisztítóba, és mikor átnéztem a zsebeit, ráakadtam a szajhája ajándékára. Segítesz? – intett a bőröndök felé, én pedig készségesen segítettem neki belerakosgatni apa holmijait…
Két órával, és nyolc bőrönddel később a szoba felszabadult apa minden dolgától. Sikeresen kivonszoltuk őket a folyosóra, majd anyával vacsorázni indultunk. Mikor megemlítettem neki, hogy egészen jól viseli a dolgot, csak annyit mondott, hogy bár szerette volna, ha ezt elkerülheti, de megfordult párszor a fejében, hogy végül szétmennek majd apával, szóval nem érte akkora nagy meglepetés.
Épp végeztünk a vacsorával, amikor apa betoppant az ajtón. Odaköszönt nekünk, majd elindult az emeletre átöltözni. Fél perc múlva rohanva jött le a lépcsőn és összezavarodottan kérdezte, hogy miért vannak a cuccai a folyosón. Anya megitta a maradék almalevet a poharából, majd csak annyit mondott apának, hogy azt akarja, költözzön ki a házból. Apa álla a padlót verte, és meg sem tudott szólalni, csak tátogott, mint egy hal.
– El akarok válni – mondta aztán anya higgadtan.
– Tessék? – kérdezte apa meglepetten.
– Jól hallottad. Több dolgot már nem tudok, és nem is akarok lenyelni neked. Elegem van. A gyűrű volt az utolsó csepp a pohárban.
– Francine, kérlek… – kezdte apa.
– Kapsz egy órát, hogy elhagyd a házat. Nem érdekel, hogy hová mész, csak innen el – szólt anya határozottan.
– Francine…
– Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani, csak menj el – nézett anya máshová, hogy elrejtse könnyeit.
Apa végül sóhajtott, majd szép lassan kihordta a cuccait a kocsijába. Az utolsó fordulónál anya szólt neki, hogy a gyűrűt se felejtse el, amit az éjjeli szekrényen talál.
– Ana, most szeretnék egyedül lenni – szólt anya, miután apa már elhagyta a házat.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – tétováztam. Nem akartam őt ilyen állapotban magára hagyni.
– Nem lesz semmi bajom, csak most muszáj egyedül lennem – kérlelt, és én nagy nehezen belementem.
– Rendben. De holnap felhívlak, oké?
– Megegyeztünk. – Megpuszilt és elindultam hazafelé.
Borzalmasan éreztem magam, és csak arra vágytam, hogy minél hamarabb otthon legyek, és alaposan kisírjam magam. Az egyik jelzőlámpánál, míg várakoztam, hogy zöldre váltson, az ujjaimmal doboltam a kormányon. Milyen jó lehetett volna ez az este, Michaellel egy étterembe, ehelyett éppen hazafelé tartok teljesen kiborulva – sóhajtottam fel, majd letöröltem egy kicsorduló könnycseppet.
A lámpa is megelégelhette a türelmetlenségemet, hiszen zöldre váltott, és én abban a pillanatban, könnyes szemekkel gázt adtam.
A következő pillanatban egy autó reflektora vakított el oldalról és semmit nem láttam, majd egy hangos reccsenés és csend. Óvatosan emeltem fel fejemet a kormányról és reszkető kezemmel nyúltam a homlokomhoz. Ujjaimra meleg, és sötét színű anyag ömlött és először azt sem tudtam, hogy mi az. Majd az utolsó gondolatom még körvonalazódott bennem, mely szerint vérzek, utána pedig elhomályosult minden…
A következő pillanatban egy autó reflektora vakított el oldalról és semmit nem láttam, majd egy hangos reccsenés és csend. Óvatosan emeltem fel fejemet a kormányról és reszkető kezemmel nyúltam a homlokomhoz. Ujjaimra meleg, és sötét színű anyag ömlött és először azt sem tudtam, hogy mi az. Majd az utolsó gondolatom még körvonalazódott bennem, mely szerint vérzek, utána pedig elhomályosult minden…
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése