Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
11. fejezet
Why don’t you and I
Michaellel a sétából percre pontosan akkor értünk vissza a kávézóhoz, amikor a munkaidőm kezdődött. Az épület előtt elköszöntünk, hogy majd beszélünk – fogalmam sincs hogyan, mivel nem tudjuk egymás telefonszámát, lakcímét, és semmi ilyesmit –, majd beálltam dolgozni. Julie még maradt egy kicsit, hogy beszámoljak neki végre a Brian ügyről. Mikor ahhoz a részhez értem, hogy a konyhaajtóból visszanézve még mindig lefagyva állt, barátnőm hangosan felkacagott, és én is elmosolyodtam. Végül aztán örült, hogy végre teljesen túl vagyok az exemen. Aztán faggatni kezdett, hogy mi volt Michaellel, de csak néhány mondatban vázoltam neki a barátság témát. Julie délután négy körül indult el a kávézóból, és felkészültem, hogy a nap hátralévő részét majd a gondolataim rabságában töltöm, de szerencsére elég nagy volt a forgalom, így időm sem volt Michaelön merengeni. Órákkal korábban, míg a kérdésemre vártam a választ, hogy meg tudom-e majd valamikor, hogy miért nem lehetünk sosem egy pár, reménykedtem, hogy valami kiküszöbölhető dolog lesz a magyarázata, de nem így volt. Este nyolckor a kávézóban már csak néhányan tartózkodtak, és az éppen olvasott női magazin, és a háttérben szóló lágy, halk zene sem segített a gondolataim elől menekülni. Emlékeztem a témáról való beszélgetés minden szavára, és a fejembe vésődtek Michael hanglejtései is:
– Megtudhatom majd egyszer, hogy miért is nem lehet köztünk semmi sem? – nyeltem nagyot, miközben feszülten vártam a válaszát. Egyrészt nem akartam faggatni, de másrészt úgy éreztem, jogom van tudni az okot, ami miatt legjobb esetben is csak barátok lehetünk. De Michael magyarázata nem nyugtatott meg teljes mértékben.
– Egy napon sajnos úgyis meg fogod tudni – sóhajtott.
– És annyira rossz dolog lenne, ha megtudnám? – kérdeztem gyengéden.
– Nem is tudod, mennyire – nevetett fel kelletlenül. – De tudom, hogy jogod van tudni annyit, amennyit csak megoszthatok veled.
– Akkor ki vele – mosolyogtam rá, de legbelül rettegtem a mondandójától.
– Tettem valamit a családomért, amit tudom, hogy bánni fogok életem végéig, de nem volt más lehetőségem. – Az agyamban megjelent egy jelenet, amint Michael megöl valakit, mert egy ilyen vallomás után mi másra gondolhatnék.
– És emiatt, a tett miatt börtönbe kerülhetsz, azért nem mondod el, hogy pontosan miről is van szó? – kérdeztem óvatosan.
– Nem – válaszolt nevetve, majd egy pillanattal később elkomorult. – Remélem nem hitted, hogy megöltem valakit, vagy ilyesmi. –Zavarban lévő arcom láttán bizonyára rájött, hogy nekem nagyon is ilyesfajta gondolataim voltak. – Szóval nem, nem kerülhetek börtönbe azért, amit tettem. – Egészen megnyugodtam attól, hogy nem kell majd látogatásra járnom a börtönben, és biztos voltam abban, hogy Michaelnek nem állna jól a narancssárga börtönuniformis.
– De ennél pontosabb magyarázattal nem fogsz szolgálni, ha jól sejtem – állapítottam meg.
– Jól gondolod. Ennyivel kell beérned, ha ez neked megfelel.
– És mikor tetted ezt a dolgot a családodért? – kérdeztem, elterelve a dolgot, hogy a részleges magyarázata megfelel-e nekem vagy sem.
– Ma reggel. Vagyis apa karácsony előtt hozta szóba, és eléggé összekaptunk rajta, én pedig úgymond leléptem. Anyával beszéltem karácsonykor, és utána hónapokig nem is beszéltem vagy találkoztam velük. Aztán ma reggel elmentem hozzájuk és megbeszéltük a dolgokat. Akkor hallottam a kávézóról is, anya mesélte…
Még zárás után is, miközben takarítottam, azon elmélkedtem, hogy vajon mit kellett megtennie a családjáért Michaelnek. Talán jobb, hogy nem tudom? Ki tudja. Azt mondják, amiről nem tudunk, az nem fáj. De van, hogy jobb, ha tudjuk a dolgokat, mintha elhallgatják előlünk…
Hazafelé tartva az autóban rám jött a nevető görcs, ahogyan felrémlett előttem Michael arckifejezése, amikor mesélni kezdtem Brianről. Először tartottam neki egy néhány mondatos gyorstalpalót a múltbéli kapcsolatomról, mielőtt meséltem volna a partyn történtekről. Mikor ahhoz a részhez értem, hogy Brian melyik testrészéhez húzta a kezem, hogy érezzem mennyire készen áll a leteperésemre, Michael megkért, hogy ne részletezzem a dolgokat. Láttam az arcán, hogy nem esett neki jól a következtetése, hogy lefeküdtem az exemmel. Aztán megkegyelmeztem neki és tájékoztattam őt a tényről, hogy szexről szó sem volt, és befejeztem a mesélést. Arra a kérdésére, hogy szeretem-e még Briant, egy jóleső nemet válaszoltam, ami láthatólag elégedettséggel töltette el. Aztán nem nagyon beszéltünk már, csak élveztük a friss levegőt, majd visszakísért a kávézóhoz, ő pedig elhajtott az autójával...
Otthon elég fáradtan támolyogtam be a fürdőszobába, és inkább a zuhanyzót vettem igénybe a fürdőkád helyett, mert tartottam attól, hogy simán elaludnék a langyos, habos vízben nyakig elmerülve. Az ágyba bezuhanva megkönnyebbültem, mikor eszembe jutott, hogy mivel a ma délelőtti műszakot Amber, a kisegítő a kávézóban, elcserélte holnap délelőttre családi ügy miatt, ezért Julie szabaddá válik, így lesz időnk benézni néhány ruhaüzletbe, felfrissíteni a ruhatárunkat. Beállítottam az ébresztőmet és aztán mielőtt annyit mondhattam volna, hogy fapapucs, elaludtam.
***
Julie egyáltalán nem örült, mikor reggel fél nyolckor felhívtam, hogy készülődjön, mert nyolcra ott leszek érte, és vásárolni megyünk. Persze egy perccel később kapcsolt, hogy a tervekben tényleg szerepelt a vásárlás szó, nem csak képzelte, és már egyáltalán nem bánta, hogy felébresztettem, sőt, fel volt háborodva, hogy miért ilyen későn megyünk a plázába.
Pontban nyolc órakor értem a házuk elé, és Julie már a kapuban toporgott. Gyorsan bepattant a kocsiba, és hogy a kedvenc boltjainkra – nem is tudtam, hogy vannak ilyenek – több időnk legyen, folyton elégedetlenkedett, hogy miért megyek olyan lassan. De aztán sikerült vele megértetnem, hogy a sebességet be kell tartanom, még ha egy üzlet bejárásával kevesebb időnk is lesz. Végül ő is belátta, hogy igazam van, és nem hangzott el több „lépj a gázra” mondat a szájából.
***
Tizenegy táskányi ruhával estem haza fél egykor, és bosszankodtam, hogy miért van olyan kicsi szekrényem, mert az újonnan vásárolt holmik nem igazán akarnak beférni a már így is megtömött polcokra. Miután sikeresen betuszkoltam minden egyes ruhadarabot, felhívtam anyát, hogy átugorhatnék-e hozzájuk ebédre. Mi mást válaszolhatott volna, igen helyett? Így egy óra után néhány perccel állítottam le az autót régi otthonom udvarán. Anya a teraszon várt, mosolytalan kifejezéssel. Már az első pillanatban tudtam, hogy ismét a Carol ügy miatt ilyen letört, így csak csalódottan sóhajtottam egyet.
– Nem aludt itthon – utalt apára.
– Sajnálom, anya – öleltem át.
– Menjünk be, mert nem akarom, hogy a szomszédok lássák, hogy milyen letört vagyok – terelt be az ajtón, én meg magamban dühöngtem, hogy ki a fenét érdekelnek most a szomszédok? Naná, hogy anyát.
A húslevest és a sajtos-tejszínes húst, krumplipürével pillanatok alatt bevágtam. Anya egyszer majdnem megfullasztott mikor megkérdezte, hogy honnan menekültem, hogy ilyen éhes vagyok. Aztán arra gyanakodott, hogy a hűtőmben és a fagyasztómban ásványvízen és mirelit hamburgeren kívül semmi sincs, de én meggyőzően állítottam, hogy nincsen igaza. Mivel még mirelit hamburger sincs benne, de ezt anyával nem osztottam meg. Még maradtam egy kicsit nála beszélgetni, de aztán elindultam haza. Jobb dolgom nem lévén, kitakarítottam a lakást. Mire végeztem, szinte már lenyugodott a nap, és én fáradtan dőltem be a nappaliban lévő fotelbe. Vacsorára rendeltem két pizzát, és azokkal karöltve bepattantam a kocsiba, majd a kávézóba igyekeztem. Julie-nak felcsillant a szeme, ahogyan meglátta a kezemben a pizzás dobozokat, és megérezte, az extra sajtos-sonkás-kukoricás finomságok illatát. Tele szájjal meséltem neki apa Carolnál alvásáról, mire ő szemforgatva rázta a fejét. Átkoztam azt a pillanatot mikor a nőcskét megmentettem egy sznob asszony vagánykodásától a partyn. Ott kellett volna hagynom, hadd hallgassa végig az unalmas beszámolót.
Julie-nak segítettem záráskor többek között a takarításban, majd hazafuvaroztam.
– Nekem is kell jogosítvány – szólalt meg az egyik piros lámpánál Julie.
– Évek óta mondogatom neked. Na, nem mintha zavarna, hogy olykor-olykor én fuvarozlak különböző helyekre – magyaráztam neki, majd a lámpa zöldre váltott és elindultam.
– Tudom, és hálás vagyok neked, amiért hurcolászol. Köszönöm, hogy élősködhetek rajtad – nevetett fel.
– Nem is élősködsz – ellenkeztem.
– Oké – hagyta annyiban. – De akkor is köszönöm. Szerintem hamarosan belecsapok a dolgokba. De akkor szereznünk kell valakit a kávézóba. Nem tudok majd annyit dolgozni, ha autós suliba járok.
– De hát ott van Amber – fordultam felé, mikor leállítottam a kocsit a házuk előtt.
– Ne mond, hogy te meg vagy vele elégedve, mert én koránt sem. Nem csak, hogy egyáltalán nem szimpatikus, de lusta is. A vendégek is panaszkodnak rá.
– Arra célzol, hogy rúgjuk ki? – kérdeztem.
– Senkinek sincs nagy kedve bemenni egy olyan helyre, ahol a kiszolgáló savanyú, és szemtelen. Szóval, igen, arra célzok. De majd én kirúgom, ne aggódj emiatt.
– Nem azért kérdeztem. Beszélek vele, ha gondolod. Nem kell magadra vállalnod.
– Akkor beszéljünk vele közösen – ajánlotta, én pedig beleegyeztem. Julie-val elköszöntünk egymástól, majd kiszállt az autóból. Hazamentem és azon nyomban a fürdőbe vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd bedőltem az ágyba. Körülbelül három percig nézhettem a tévét, majd elnyomott az álom.
***
Mikor felébredtem, egészen fittnek éreztem magam. Kipihenten másztam ki az ágyból, és rendbe szedtem magam, majd nagy elhatározásra jutottam.
A közeli szupermarketbe mentem, hogy bevásároljak minden olyasmi dolgot, amire szükségem lehet. A bevásárlókocsi szinte roskadozott a sok élelmiszertől és minden egyébtől, amivel alaposan „megtömtem”.
A csomagtartó nem lehetett volna elég nagy, hogy mindent kényelmesen, és biztonságosan – úgy, hogy biztos legyen, hogy semmi sem fog összetörni, összenyomódni, vagy megsérülni – bepakolhassak, így a hátsó ülésre is bőven raktam a szatyrokban lévő cuccokból. Ötször fordultam a garázs és a lakás között, mire mindent felhordtam szerény hajlékomba. Aztán további négy órán át kerestem helyet a dolgoknak és pakoltam el mindent. Igazán üdítően éreztem magam attól, hogy bármi egyszerű fogást el tudok készíteni, amihez éppen kedvem szottyan, mert minden hozzávaló található itthon. A konyhaszekrények polcain az eddigi ürességek helyén több tucat féle fűszerek sorakoztak. A hűtő csupaszsága helyett tejtermékek, üdítők és különféle termékek vigyorogtak rám. A fagyasztó sivárság helyett pedig most tömve volt fagyaszott húsokkal és gyümölcsökkel, valamint mirelit holmikkal. Elégedetten huppantam fel a konyhapultra és széles vigyorral bámultam a kinyitott szekrények tartalmát. Hónapokkal ezelőtt is ezt kellett volna csinálnom és nem csak gyorskajákon élni – állapítottam meg. Főtt ételhez akkor jutottam, mikor anyánál vagy étteremben ettem. A gyors kajának és a mozgáshiánynak – mert a kávézóban nem sokat járkálunk – meglett a számomra egyáltalán nem felüdítő, sőt bosszantó eredménye, amit a combjaimon, a csípőmön és a hasamon tapasztalhatok. A néhány kiló felesleg nagyon aggasztott, de ha Ambert kirúgjuk még kevesebb esélyem lesz megszabadulni a plusz kilóktól.
A következő pillanatban aztán nem foglalkoztam a dologgal, és vidáman kezdtem neki a vacsora elkészítésének. Míg a kaja lassan és biztosan főtt a tűzhelyen, elérkezettnek láttam az időt, hogy a lakás különböző részén található, dobozokban tárolt holmijaimat szépen elpakoljam. Mire a vacsora készen lett, én is végeztem a pakolással. Minden egyes dobozt eltüntettem és elégedetten ültem le az asztalhoz enni. Persze tök egyedül nem volt valami nagy élmény, de hát én akartam egyedül élni. Pontosabban nem egyedül élni, csak menekülni apa dolgai elől...
***
A napok alig akartak eltelni és én már türelmetlenül vártam a hétvégét, teljesen feleslegesen. Hiába álmodoztam egy pihentető alvásról, vagy egy késő délelőttig tartó henyélésről, mind hiú ábrándnak tűnt egy egyszerű okból kifolyólag: Ambert kirúgtuk.
Amiből három dolog következett. Az első, hogy így Julie-val felváltva dolgoztunk, szabadnap nélkül. A második, hogy így ismét szinte semennyi időt nem töltöttünk együtt. A harmadik, hogy mivel minden nap dolgoztam, fáradt és kimerült voltam, és úgy néztem ki, mint, akit most nyúztak meg. Így egyáltalán nem festettem jól, sőt kifejezetten rossz állapotban voltam, mikor Michael péntek délután, éppen a műszakom kellős közepén besétált a kávézóba.
– Most mondhatnám, hogy elképesztően gyönyörű vagy, de akkor füllentenék. Így csak annyit mondok, hogy édesen festesz – vigyorgott rám, miután felült a középső bárszékre.
– Én pedig mondhatnám, hogyha a barátom lennél, ami még nem vagy, akkor nem kellene ilyen éhes tekintettel méregetned, és édesnek gondolnod, de így csak annyit mondok, hogy köszönöm – vigyorogtam önelégülten. Bizonyára marha édes lehettem a narancslé és kávé foltokkal a felsőmön, valamint csapzott hajjal és a karikás szemekkel.
– Hát ez? – vette fel a hirdető újságot a pultról, majd leolvasta a bal felső sarokban lévő címet: – Edzőtermek. Az miért kell?
– Ha a barátom lennél, elmondanám, de abban a fázisban még nem tartunk, bármennyire is úgy hiszed.
– Ana, gyerünk már. Mond csak el szépen, hogy miért olvasgatod ezt az oldalt – nézett áthatóan, miközben az újságot bökdöste a mutatóujjával.
– Mintha nem lenne szembetűnő. Mintha nem tudnád – fújtattam. Megint azt csinálja, mint annak idején a partyn, hogy tudja, hogy miről van szó, de azt várja, hogy kimondjam.
– Tényleg fogalmam sincs. Esküszöm. – Talán tévedtem és mégsem veszi észre a nyilvánvalót.
– Ha lesz egy kis szabadidőm, elkezdek járni kondizni.
– Miért is? – kérdezte értetlenül.
– Mert meghíztam – magyaráztam neki, mire felnevetett. – Ezen mi olyan vicces? – kérdeztem bosszúsan.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Határozottan emlékszem a decemberi Anára, és látom a mostanit – emelkedett meg a széken és alaposan végig mért – és én csak annyit látok, hogy még kívánatosabb lettél. Ha te ezt hízásnak nevezed, akkor nevezd annak. Nekem más a véleményem. És most elküldhetsz a fenébe azzal, hogy nem érdekel, hogy én mit gondolok, de akkor is tudnod kell, hogyha lehetne, akkor most azonnal randira hívnálak – mosolygott, és a randi szó hallatán eléggé izgatott lettem. Addig a pillanatig, míg nem ért el az agyamig a néhánnyal azelőtti „ha lehetne” szavai, és szinte sokkolóan ért a felismerés, hogy nem szabad elfelejtenem, hogy csak barátok vagyunk.
– Nem küldelek el a fenébe. Csak, én ezt másképp látom. De, hogy-hogy erre jársz? Rég nem láttalak – elgondolkodva rájöttem, hogy az a vasárnapi találka nem is volt annyira régen.
– Csak nem hiányoztam? – lett önelégült.
– Ne bízd el magad, annyira. De most komolyan, nem hinném, hogy csak bájcsevegésre jöttél. Elő a farbával. Miért vagy itt?
– Túlságosan jó emberismerő vagy – szólalt meg.
– Tévedsz. Csak kivételesen beletrafáltam. Szóval?
– Az igazság az, hogy… – kezdte, de türelmetlenül közbevágtam.
– Hogy?
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése