Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
11. fejezet
Charlie
meghökkenve tekintett rám. Azt hiszem, nem hitt a fülének, amikor azt mondtam,
őszinte leszek hozzá és megosztom vele az igazságot. Talán még én magam sem
tudtam felfogni. Szó sem volt arról, hogy meg akarnék futamodni, egyszerűen
csak elhamarkodottan jártattam a számat. Nem tudtam, miként lehetnék őszinte, és
ugyanakkor elővigyázatos is, hogy ne keverjem bajba Edwardékat.
– Talán üljünk
le – javasoltam a székek felé intve –, mert ez nem olyan egyszerű.
A kezeimet
tördelve és a számat rágcsálva gondolkodtam, hogyan is foghatnék hozzá az
egészhez. Nem zúdíthatok mindent egyszerre Charlie-ra, finoman kell elkezdenem,
és úgy haladni a durvább dolgok felé.
– Minden rendben
lesz, Bella. Csak mondd el! Titokban tartom, esküszöm, senkinek sem mondom el.
Nem hagyom, hogy bántódásod essen.
Felkaptam a
fejem és hitetlenkedve bámultam Charlie-ra. Most tényleg azt mondta, amit?
Ha tudná, hogy
akitől meg kellene védenie, teljesen más személy, mint akire – vagy akikre –
gondolt. És őt egy szolgálati fegyver meg bilincs nem állítaná meg.
– Azt hiszed,
azért nem mondtam el eddig az igazat, mert esetleg Edwardék ártanának
nekem? – kérdeztem rá a sejtésemre.
Valahol
várható volt Charlie kiakadása, de azért meglepődtem, mikor felemelte a
hangját.
– Nem tudom,
hogy mit higgyek. Azelőtt úgy tűnt, te vagy a legboldogabb ember a földön, majd
Dr. Cullenék csak úgy leléptek, és folyton azért aggódtam, nehogy valami
ostobaságot csinálj magaddal. A mosolyod eltűnt, és olyan voltál, mintha a
világ összes fájdalmát a vállaidra helyezték volna. De azóta, hogy visszajöttek,
nem értek semmit.
A telefon
csörgése megakadályozott abban, hogy rögtön feleljek. Vártam, míg a hívó – a
karomat tettem volna fel rá, hogy Alice az – leteszi. Amikor ez bekövetkezett,
és végre esélyem lett volna reagálni, fent megszólalt a mobilom. Aztán mindkét
telefon rázendített.
– Nem kellene…
– kezdte Charlie, de nemet intettem.
– Alice vagy
Edward az. Vagyis azt hiszem, mindketten kitartóan próbálnak elérni.
– Miért nem
akarod felvenni? Szeretnéd, hogy én… - emelkedett fel a székről.
– Szerintem le
akarnak beszélni arról, hogy elmondjam neked az igazat. Talán azt hiszik, hogy
bosszúból csinálom, amiért Edwarddal vége lett köztünk mindennek.
– Edward
szakított veled? – Nem tudtam nem észrevenni a megkönnyebbülést a hangjában,
amikor kiejtette a szakítás szót. Én viszont közben egyre kisebb és kisebb
darabokra törtem. A kérdés csak az volt, hogy mikor roppanok össze.
– Az elején
kezdem, aztán a végén elérkezünk ahhoz is, hogy ki szakított kivel.
A telefonok
továbbra is csörögtek, így mielőtt elkezdhettem volna az egész titokfelfedős
dolgot, odacsörtettem és felkaptam a kagylót.
– Bella? –
kérdezte rögtön Alice.
A mobilom
odafönt elhallgatott.
– Én vagyok. –
Ez a két szó is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, visszahangzik a vonal.
Kihangosított Alice, és most tizennégy fül hallgatja (nem mintha amúgy nem
hallották volna) minden szavam.
– Tudom, hogy
nem azért csinálod, mert Edward nem szépen beszélt veled, amikor visszaértél La
Push-ból, de kérlek, gondold át, hogy…
– Elég! –
fojtottam belé a szót. – Elegem van abból, hogy mindenki meg akarja mondani,
hogy mit tegyek. Elegem van, érted? Belefáradtam. Magányosabbnak érzem magam,
mint mikor nem voltatok itt. És nem
akarok magányos lenni, és nem akarok megőrülni.
– Bella,
minden rendben van – hallottam meg Carlisle békés hangját. Máskor megnyugodtam
kellemes hangjától, most viszont csak még dühösebb lettem.
– Nincs minden
rendben. Semmi sincs rendben, hát nem értitek? Itt van, és nincs vége. Csak
most kezdődik igazán, és csak egyetlen módon érhet véget – fakadtam ki, és
minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Erősnek kell lennem
ahhoz, hogy mindent elmondhassak Charlie-nak.
– Bella, nem
értjük, hogy…
– Nektek nem
kell érteni – vágtam közbe ismét. – Csak ne hívjatok megint!
Ezzel
lecsaptam a kagylót, és visszaballagtam Charlie-hoz.
Ismét helyet
foglaltam, és vártam, hogy kérdezzen valamit a hívással kapcsolatban, de nem
tette. Türelmesen – legalábbis úgy tűnt – várta, hogy megnyíljak.
– Próbálom a
lehető legegyszerűbben mondani, de lesznek dolgok, amiket nem oszthatok meg
veled. Kérdezhetsz a végén, de nem biztos, hogy válaszolni fogok. Tudom, hogy… –
Elakadtam.
– Csak mondd
el! – Charlie lefogta a kezemet, mellyel időközben az asztal felületét kezdtem
kaparni.
– Ez nem így
megy – szóltam hevesen. – Vannak szabályok, amelyeket be kell tartanom. Tudom
már, mit teszek. Egyszerűen csak kimondom, és hagyom, hogy megértsd az
információt, és aztán mesélek. Tehát, tessék, kimondom: Edwardék nem hétköznapi
emberek. Ők… ők természetfeletti lények.
Charlie úgy bámult rám. Az úgy szó körülbelül
ennyit tesz: Hát kislányom, te megőrültél. Gyorsan-frissen szükséged van egy
kényszerzubbonyra, meg egy csak oda szóló jegyre valamelyik elmegyógyintézetbe.
Nem
hibáztathattam azért, mert azt hitte, hibbant vagyok. A helyében én is ezt
gondoltam volna, ha a lányom képtelen dologgal jön elő.
Már-már
vártam, hogy a telefonhoz rohan, és orvost hív hozzám, de ez nem történt meg.
Csendesen üldögélt, folyton engem bámulva, és emésztette az információt, vagy
azon gondolkozott, melyik lenne a legjobb intézet, ahová beutaltat.
Dörzsölni
kezdte a két szemöldöke közötti részt. Amikor abbahagyta aztán, a bőre
piroslott a helyén.
– Hm… ez érdekes.
De pontosítanád a természetfeletti szót. Mik ők? Boszorkányok, szellemek, talán
tündérek?
– Ezek közül
egyik sem, és ne is várd, hogy megmondjam, mert nem lehet. – Aztán rájöttem. –
Te most viccelődsz? Apu, én komolyan beszéltem.
– Bella, ez
csak rossz vicc lehet. Olyan nincs, hogy természetfeletti család lakjon a városban,
és az egyikük orvos legyen.
Úgy tűnt, hogy
máshonnan kell megközelítenem a dolgokat. Tudnia kellett, hogy mindez igaz.
– Akkor magyarázd
meg, miért hasonlítanak annyira egymásra, holott nem is rokonok? Hm? Évek óta
itt élnek, és egyikük sem változott? Ez nem tűnt fel? Azt isten szerelmére,
Edward és a többiek tinédzserek, és nem nőttek egy centit sem, SEMMIT sem
változtak.
– Talán csak… –
elhallgatott, és valami magyarázatot próbált találni. Reméltem, hamarosan rájön
arra, hogy csak azaz egy opció elfogadható, amit én ajánlottam. – Mesélj –
legyintett aztán –, talán ha magyarázatot kapok bizonyos dolgokra, akkor
elhiszem ezt a természetfölötti históriát.
– Az elején
nem tudtam az igazat, aztán egy alkalommal Jacob egy régi történetet mesélt, és
így vált világossá. Amikor szembesítettem Edwardot, bevallotta, hogy igaz, hogy
ők nem olyanok, mint te vagy én. Ők mások, teljesen mások.
– Jake miféle
történetet mesélt neked? Hogy került a képbe ő is? – kezdtek záporozni a
kérdései, de feltartottam a kezem, mielőtt még egyet mondhatott volna.
– Csak annyit
mondhatok, hogy egy régi legenda volt. Sajnálom, apu, de felelősséget kell
vállalnom azért, amit tudok. Nem tehetek felelőtlenül kijelentéseket.
– Tehát az
őszinteség csak fél őszinteség – jegyezte meg alig hallhatóan. – De ez is több
mint a semmi... Ott tartottál, hogy
Edward nem tagadta, hogy valamiféle természetfeletti micsoda.
Bólintottam,
és folytattam a mesélést.
– Aztán
elmentünk baseballozni, és a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan szerettük volna.
Sajnálom, apu azokat, amiket akkor mondtam. Nem gondoltam komolyan, de kellett
valami, hogy elmehessek. És az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha megbántalak. És a
phoenixi balesetem sem úgy volt, mint ahogyan sejted. Részletekbe nem mehetek
bele, de annyit tudnod kell, a dolgok sokszor nem azok, amiknek látszanak.
– Tehát
baseballozás közben történt valami, és azért kellett elmenned?
– Remek
meglátás. Nyomozónak kellett volna menned – viccelődtem, pedig nevetni és
mosolyogni volt az utolsó, amihez kedvem volt. Legszívesebben ordítottam volna.
Aztán
következett a történetben a nyár Edwarddal, bár akkor nem történtek súlyos,
véres dolgok.
A nyakamon
felállt a szőr, és az volt az érzésem, hogy figyel valaki. Mikor kinéztem az
ablakon, nem láttam senkit, de ez nem volt meglepő. Kint sötét volt, és mivel
biztos voltam benne, hogy a kukkolóm vámpír, az utca túloldaláról is
kristálytisztán hallotta minden egyes szavunkat.
Nem akartam,
hogy Charlie észrevegye a hirtelen felbukkanó feszültségemet. Minden
igyekezetemmel azon voltam, hogy fenntartsam a látszatot, hogy minden a
legnagyobb rendben.
– Aztán a
születésnapomon történt egy kisebb baleset. Edward pedig meg akart védeni. Azt
akarta, hogy soha többé ne forduljon elő az, ami az Alice által szervezett
ünneplésen történt. Ezért elhagyott. Azt hiszem, hogy nem kell ecsetelnem
azokat a hónapokat. Aztán most visszajöttek, és a bocsánatomat kérte.
– Amikor nagy
léptekkel távozott az utcából nem úgy tűnt, mintha megbocsátottál volna, és
minden szép és jó lenne közöttetek – állapította meg.
Újabb
pillantást vetettem a kinti sötétségre, tudtam, hogy valaki még mindig figyel.
Reméltem, hogy Edward az, vagy valaki más a családjából, hátha túl sokat akarok
elkottyintani. Akkor pedig majd a figyelő megakadályozza.
– Elfogadtam
azt, hogy védelmezni akart, mint mindig – mosolyodtam el önkéntelenül a
számtalan alkalomra gondolva, amikor biztonságot nyújtó karjai megóvtak egy-egy
eséstől, melyeket kétballábaim okoztak. – A teljes megbocsátás azonban még
odébb van. De talán sosem lesz lehetőség arra, hogy mindent helyrehozzunk.
Nagyot
nyeltem, és elgondolkodtam azon, vajon Victoria mikor fog megölni. Holnap? Jövő
héten? Egy hónap múlva, vagy kettő?
Nem akartam
meghalni, de azt sem, hogy sakkban tartson a mocskos kis üzeneteivel, és
folyton a hátam mögé kelljen nézni, hátha ott lapul.
– Az utóbbi
hetekben aztán minden rosszabb lett, mert…
Újra
megcsörrent a telefon.
Lehunytam a
szemem, és próbáltam leküzdeni a dühömet, amiért arra képtelenek, hogy egy
kérdést teljesítsenek. Hiszen világosan megmondtam, hogy ne hívjanak. Alice-nek
látnia kellene, hogy semmi olyasmit nem fogok mondani, mint például: vámpír
vagy harapás. Nem tudom elhinni, hogy ennyire nem bíznak meg bennem.
Be akartam
végre fejezni a történetet, és túl lenni az egészen, éppen ezért pattantam fel,
és rohantam a telefonhoz. Minél hamarabb beszélek velük, annál hamarabb akadnak
le a telefonról, és fejezik be a zaklatásomat.
– Tudhatnátok,
hogy…
– Helló,
Bella! – A hangtól belém szorult a folytatás, és a levegő kiszorult a tüdőmből.
Az utolsó hang volt, amelyet ezen az átkozott világon hallani szerettem volna.
– Mit… mit
akarsz? – szedtem össze egy kis bátorságot.
– Örülök, hogy
őszinteségi rohamod van, és végre nem nézed hülyének az apádat – nevetett ördögien
Victoria a vonal túloldalán. Közel álltam ahhoz, hogy ott, helyben összepisilem
magam a felismeréstől, amire jutottam.
Immár
nyilvánvalóvá vált, hogy nem Edward vagy bármelyik másik Cullen áll kint, és
figyel, hanem ez a pszichopata nőszemély. Figyel engem! Látja, hogyan veszem
egyre szaporábban a levegőt. Látnia kell, hogy halálra sápadtam, és hogy
remegnek a térdeim. Ott áll, valahol kint. Talán egy fának dől, csak mert ehhez
van kedve. És figyeli minden szavamat, a mozdulataimat. Figyeli az apámat.
– De nagyon
vigyázz, hogy amikor ismét leülsz arra a szokványos kis székre, hogyan fejezed
be a mondatot, amit elkezdtél. Ha kiejted a nevemet a szádon, kitépem az
ajtótokat és átharapom azt a hófehér torkocskádat. Világos?
Alice. Neki
látnia kell ezt. Tudnia kell, hogy itt van Victoria.
– Azt
kérdeztem, hogy világos? – morogta.
– I… igen. –
Aztán magam sem értem, hogy miért, de hozzátettem. – Edwardék tudják, hogy itt
vagy. Úton vannak, és szét fognak tépni.
A vonal
túloldalán nevetés harsant, gonosz, ördögi kacajt hallatott.
– Emiatt nem
kell aggódnom és neked sem. Nem tudják, hogy itt vagyok. Fogalmuk sincs arról,
hogy mennyire rettegsz, te átkozott. Figyelmeztetlek, hogy ügyelj arra, mit
mondasz.
Ezzel letette
a telefont.
Percekbe telt,
mire elegendő bátorságom volt ahhoz, hogy ismét leüljek Charlie-val szembe.
Át kellett
gondolnom, hogy mit tegyek. Engedjek továbbra is a zsarolásnak, vagy vessek
véget a dolognak. Arról nem mondott semmit, hogy esetleg bántaná Charlie-t, és
bíztam benne, hogy nem teszi meg. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor
megszabta nekem, hogy mit mondhatok és mit nem az apámnak.
– Ott
tartottam, hogy az utóbbi hetekben minden rosszabb lett, mert… valaki bántani
akar. Köze van ahhoz, ami a baseballozás közben történt, és ahhoz is, hogy
megsebesültem Phoenixben. Apu, figyelj rám – nyúltam át az asztalon, és
megfogtam a kezét. – Nagyon szeretlek.
Lehunytam a
szemem, hogy erőt merítsek, de amikor kinyitottam a szemeimet a látásom
homályossá vált.
– Nagyon
szeretlek, apu, és köszönöm neked az elmúlt hónapokat. Örülök, hogy
ideköltöztem hozzád.
– Bella, miért
mondod most ezeket?
A telefon újra
csörögni kezdett. Tudtam, hogy ki van a vonal túloldalán. Csak nem
figyelmeztetni akar, hogy egy perc múlva rám fogja rúgni az ajtót?
– Meg kell
tenned valamit. Ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondok. – Letöröltem a
könnyeimet, és ellentmondást nem tűrően néztem Charlie-ra. – Én most felmegyek
az emeletre a kabátomért. Egy perc múlva ki fogok lépni az ajtón, és te abban a
pillanatban hívd fel Cullenéket. Mondd meg nekik, hogy James társa – direkt nem
mondtam ki Victoria nevét, hátha valóra váltja a fenyegetést, és betör a házba.
Nem akartam még jobban kockáztatni Charlie életét. – eljött értem, hogy
megbosszulja a halálát. Üzenem Edwardnak, hogy szeretem, és hogy azért hagytam
el, hogy megvédjem.
Mielőtt
Charlie bármit szólhatott volna, felrohantam az emeletre. Minél hamarabb el
akartam hagyni a házat, hogy megvédjem aput. Szerencsére Charlie nem említette,
hogy a kabátom a fogason van, és nem az emeleten. A mobilomat lehalkítottam, és
a zoknimba rejtettem. Csak remélhetem, hogy nem lesz semmi baja. Egy apró
fecnire néhány szót firkáltam, majd visszamentem a földszintre. Megöleltem
aput, miközben megszorítottam a kezét, így csúsztatva oda a papírdarabot. Aztán
felvettem a kabátomat. Vetettem még egy pillantást Charlie-ra – talán ez az
utolsó alkalom, hogy láthatom őt –, aztán kiléptem az ajtón. Victoria kilépett
a sötétből, és a szemközti ház előtti lámpa alá állt. Én pedig elindultam felé,
hogy véget vessek a játékának.
Címkék: Before sunrise
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
szia ez hihetetlen remélem aliceék időben érkeznek charlie jól fogadta
puszy
demon írta...
2012. szeptember 19. 23:19
Nos, hogy időben érnek-e oda, az még számomra is kérdéses. Charlie-nak esélye sem volt, hogy kiboruljon, Bella folyton fecsegett.
Egyelőre annyi biztos, hogy az utolsó fejezet Edward szemszög lesz.
Pupi írta...
2012. szeptember 19. 23:28
Nos... hűűű :)
Este már fáradt voltam, azért csak most írok...
Nagyon kíváncsi vagyok Charlie gondolataira, na meg arra is, hogy Alice valóban látott-e valamit.
Tetszett, hogy Charlie kétkedett, és győzködni kellett, mire egy kicsit is befogadóbb lett. Persze, nem tudom, miket gondolhat ezután, de az, hogy egyből elhiggyen mindent, elég valószerűtlen.
Bellának meg csak akkor van némi esélye a túlélésre, ha Alice látta a beszélgetésüket, vagy Victoria nem szívleli a gyors halált. Bár lehet, hogy bosszúból, a hallottak fejében átváltoztatja, hogy még inkább szenvedjen, az átváltozás és az Edward miatt érzett fájdalmából adódóan is.
Nagyon szuper lett, zseni vagy! :D
Valahogy mindig sikerül úgy kuszálni a fejezeten belül a szálakat, hogy a végére fogalma se legyen az olvasónak, hogy mi lesz a következő fejezetben és ez rettentően jó :D Nagyon ügyes vagy :)
Ha belegondolok, hogy mik fognak még itt történni... Hm... ;)
Edward a maga mazochista szokása miatt, tuti magát fogja hibáztatni. Irtó kíváncsi vagyok, mit fog szólni ahhoz, hogy Bellának végig Victoriával kellett szembenéznie, és miközben Bella valósággal rettegett, ő számonkérte és kiabált vele, ahelyett, hogy megvédte volna... Persze, nem tudhatta, de neki ez már épp elég lesz az önsanyargatáshoz.
Nagyon várom a vasárnapot és milliószor is köszi, hogy publikálod a történeteid, kész kikapcsolódás olvasni őket :D
Eslina írta...
2012. szeptember 20. 6:35
Szia!
Ez a kedvenc Ed-Bella ficem! :) Szóval egyben várom is az utolsó fejezetet, de mégsem hisz akkor vége lesz...
Ez a fejezet nagyon tetszett. Bella elég bátor volt, hogy végre felülkerekedjen egy csomó vámpíron. :) Edward büszke lehetne rá, hisz az egyikük megakarja ölni. Remélem nem lesz túlságosan szomorú a vége ( bár ez a Te döntésed).
Ui.: A Mindenki egyetért fejezetit is várom már! :)
Claubella írta...
2012. szeptember 21. 21:31
Szia Pupi!
Újra és újra elolvasom a történet fejezeteit és mindig találok valami apró szálat ami elgondolkodtat! Az ízelítő remek,vajon mi lesz a folytatás?
Köszönet az eddigiekért!
Üdv.:Gabi
Névtelen írta...
2012. szeptember 27. 7:48