Pupi blogja

(Edward szemszöge)

– Megmondtam vagy megmondtam, hogy sikerül rávennem, hogy ő is jöjjön? – kérdezte Emmett önelégülten az itt létemre vonatkozóan.

– Igen drágám, te megmondtad – paskolta meg a férje arcát Rosalie.

– Örülök, hogy itt vagy – ölelt meg Carlisle, majd sorban a többiek is.

Alice nem felejtette el megjegyezni, hogy az ideút alatt gondoskodott Eleazarék új kanapéjáról, amiért nagyon hálás voltam húgomnak.

– Akkor itt az ideje, hogy beköltözzünk – nyitotta fel a kocsija csomagtartóját Carlisle, és kiemelt két bőröndöt.

Nem sokkal később már minden cuccunk a teraszon volt, de mielőtt ténylegesen beköltöztünk volna, nem ártott kitakarítani a házat, amit a lányok – Rosalie ugyan kicsit szájhúzva – elvállaltak.

– Addig mi elvisszük az öcsköst vadászni, mert ilyen szomjasan, koromfekete szemekkel nem kerülhet Bella közelébe – intett felém Emmett, majd megindult a fák irányába, mi pedig Jasperrel és Carlisle-lal követtük őt.

– Még Denaliban Alice Victoriára gondolt – kezdtem –, és arra, hogy rossz nyomon haladtam – pillantottam apámra, mikor már az erdőben futottunk.

– Ez igaz, Victoria becsapott téged. Alice látta, hogy továbbra is rossz nyomra vezet téged, és végül Brazíliában kötsz majd ki. De nem tudtuk, hogyan is szólhatnánk neked erről, mivel mikor hívtunk nem vetted fel.

– Nyomhattunk volna egy üzit – vágta rá Emmett. – Bár ez akkor senkinek sem jutott eszébe – gondolkodott el.

– Meg kell találnunk azt az átkozott Victoriát. Nem hagyhatom, hogy Bella száz mérföldes körzetébe kerüljön – váltam dühössé.

– Nem hinném, hogy Bella közelébe menne. Rá fog jönni, hogy itt vagyunk és vigyázunk rá – magyarázta Jasper, és arra gondolt, hogyha mégis idemerészkedne Victoria, semmivel sem tudnának engem visszatartani attól, hogy egy mozdulattal véget ne vessek az átokverte nőszemély földi pályafutásának. És meg kell hagyni, Jaspernek igaza volt, ha megtalálom, darabokra fogom szaggatni.

– Nem azért vagyunk itt, hogy Victoriáról beszéljünk. Ezt később is meg tudjuk tárgyalni, de Edwardnak innia kell – szólalt meg Carlisle.

A következő pillanatban nagyot szippantottam a levegőből, és megéreztem egy egészen csábító illatot, majd rögtön futásnak eredtem. Úgy két-háromszáz méterre megláttam egy szarvast, és tudtam, hogy az előbbi egészen fenséges aroma hozzá tartozott, így újra nekilendültem, hogy elkaphassam, de addigra az állat észrevett engem és rám pillantott. Bizonyára beindult a védekező ösztöne, mert menekülni kezdett, de ellenem semmi esélye nem volt. Néhány pillanattal és jó pár nagyobb lépéssel később sikeresen átszeltem a köztünk lévő távolságot, és rávetettem magam a védtelen állatra. Ütőeréhez hajoltam, majd pengeéles fogaimat a nyakába mélyesztettem, és mohón inni kezdtem…

Percek múlva már az utolsó csepp vért szipolyoztam ki a szegény állatból, de még mindig szomjas voltam. Két másik szarvast kellett elfogyasztanom, mire jóllakottnak éreztem magam. Carlisle-ék keresésére indultam, de ők ugyanott álltak, mint korábban.

– Ti nem vadásztatok? – néztem rájuk, de aztán rögtön megláttam néhány vérfoltot Emmett pólóján, így biztossá vált számomra, hogy ők is elejtettek néhány állatot.

– Vadásztunk, csak hamarabb végeztünk, mint te – magyarázta Carlisle, mire csak bólintottam. Visszafutottunk a házhoz, de a lányok addigra még nem végeztek a takarítással, így kint leültünk a lépcsőre.

– Nem vennénk sértésnek, ha esetleg segíteni szeretnétek – hallottuk meg Rosalie hangját. Felkeltünk mindannyian, majd nagylelkűen felajánlottuk takarító szolgálatainkat.

Teljesen biztos voltam benne, hogyha egy vámpírnak lehetne allergiája, akkor bizony én már tüsszentőrohamot kaptam volna a sok portól. Miután már úgy, ahogy csillogott a ház a tisztaságtól, szépen ráérősen behordtuk minden holminkat, majd mindenki elvonult a régi szobája felé, hogy berendezkedhessen – mi mással lehetne elütni az éjszakát, ha nem tudunk aludni? Éppen a polcokra pakoltam a lemezeimet, amikor a kezembe akadt az egyik Debussy cd-m. Megrohamoztak az emlékek, hogy Bella is szereti a Clair de Lune-t, és onnantól fogva már nem figyeltem semmire, csak átadtam magam a nosztalgiázásnak.

Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy valaki rázogat.

– Emmett bátyó hívja Eddy fiút. Hahó, öcskös, hallasz? Élsz még? – integetett a szemeim előtt.

– Mit akarsz? – kérdeztem durván, mert kirángatott az elmélkedésből. Éppen ott tartottam, amikor Bella szégyenlősen megkérdezte, hogy a vámpíroknál a házasság ugyanazt jelenti-e, mint az embereknél. Már éppen felvetette volna, hogy esetleg ő meg én valamikor szeretkezhetnénk, de Emmett kirángatott az emlékeimből.

– Azt hittem, hogy meghaltál, mert mozdulatlanul feküdtél – hagyta figyelmen kívül a paprikás hangulatomat.

– Emmett, 1918 óta halott vagyok, és ezt te is tudod. Tehát mi az igazi oka, hogy megzavartál? – türelmetlenkedtem.

– Miben is zavartalak meg? Mert mikor beléptem a szobába, éppenséggel a semmittevés nevezetű dolgot művelted – értetlenkedett, mire unottan bámultam rá. – Mellesleg hová lett az a jó modorú, jól nevelt Edward, aki türelmesen kivárta, hogy mit akarok mondani?

– Mondjuk úgy, hogy belehalt a türelembe veled szemben – vigyorogtam rá, miközben felültem.

– Nagyon vicces vagy mondhatom – durcáskodott karba font kezekkel, majd gondolatban az előbbi szavaimat elemezte. – És különben is, az előbb nem azt mondtad, hogy 1918 óta halott vagy? Akkor, hogy halhattál bele a türelembe?

– Emmett – nyögtem fel. – Bökd már ki végre, hogy mi a fenét akarsz! – mordultam rá.

– Jól van, jól van. Na, szóval. Mikor a szobánkban pakoltam Rose-zal gondolkodtam – itt egy pillanatra vigyorra rándult a szám széle, hogy Emmett gondolkodni is tud, de végül sikeresen visszatartottam a feltörni vágyó kuncogásomat –, hogy gyakorolhatnád azt a cuki mosolyodat, amitől Bella elalél. – Összezavarodottan bámultam Emmettre, aki értetlenségem láttán magyarázatba kezdett. – Gondoltam, azzal a mosollyal oldhatnád a hangulatot, amikor találkozol Bellával.

– Neked teljesen elment az eszed.

– Gondolj, amit csak akarsz, de amikor Bella megtudja, hogy hazudtál neki az erdőben, akkor szükséged lesz arra a mosolyra. Nem hinném, hogy azért a füllentésért majd a nyakadba ugrik, ugyanis attól szenvedett hónapokig. Tehát rajta – intett felém miközben leült mellém, én meg megpróbálkoztam azzal a mosollyal, de Emmett fancsali képét látva nem jártam sikerrel.

Ennek köze lehet ahhoz, hogy a szavain töprengtem. Az utóbbi néhány órában azt hittem, hogy Bella majd örülni fog, amiért csak hazugság volt, hogy nem szeretem. De arról az oldalról, amit Emmett vetett fel, még meg sem közelítettem a dolgokat. Mert Bellának ugye fordítva működik az agya, tehát az ellenkezőjére kell gondolnom, mint amit egy normális ember tenne. Ezek szerint Bella dühös lesz a hazugság miatt, és meg lesz minden oka, és joga rá.

– Hát ez minden volt csak nem mosoly. Gyerünk már öcskös, és… – hallgatott el, amikor Carlisle dolgozószobája felől – számunkra hangos – puffanás hallatszott.

Mindketten felpattantunk a fekete bőrkanapémról, és a hang felé vettük az irányt. Mikor beléptünk a szobába, ott állt Alice és Carlisle, és húgom lábai előtt egy igen vastag lexikon hevert.

– Mi történt? – hallottam meg Esme hangját a hátam mögött.

– Holnap kora délután, vagyis mivel elmúlt éjfél, már nevezhetjük ma kora délutánnak is, leárazás lesz az egyik seattle-i plázában – fordult felénk Alice, és csillogtak a szemei. Aztán a következő pillanatban Rosalie-val felsikítottak.

– Nők! – csóválta a fejét Jasper.

– És milyen kár, hogy nem mehetsz Alice, mivel iskolában leszel – Carlisle szavaira a sikoltások abba maradtak, és Alice kitágult szemekkel lefagyott.

– Mi? – csúszott jövőbe látó húgom hangja jó néhány oktávval feljebb.

– Jól hallod. Reggel megyek és visszaíratlak téged és Edwardot a gimnáziumba. És, ha csak nem lesz minimális számú órád a mai napon, akkor lemaradsz a leárazásokról – mondta ki Carlisle azokat a szavakat, amik az Alice típusú konkrétan vásárlásmániás lányoknak szinte egy halálos ítélettel ér fel.

– Ezt nem teheted velem – görbült le Alice szája, és sírás közeli állapotba került.

– Sajnálom, de az iskola fontosabb, mint az új ruhák a gardróbodba – tartott ki Carlisle a döntése mellett.

– Mintha már nem jártam volna eleget iskolába, és nem érettségiztem volna le tucatszor, ha nem többször – fújtatott Alice, majd Emmettet és Jaspert félrelökve kirohant a szobából. Jasper utána akart menni, hogy megvigasztalja, de megkértem, hadd beszéljek én Alice-szel.

A szobájukban találtam rá kobold húgomra, aki az ágyon fekve szomorkodott. Elhelyezkedtem mellette és próbáltam jobb kedvre deríteni.

– Elhiszem, hogy nem akarsz suliba menni, de azt hiszem, hogy megfeledkeztél valamiről.

– Miről? – szipogott, és összevont szemöldökkel, de nagyon is kíváncsian nézett rám.

– Hogy ez nem csak egy szimpla gimi, hanem „A” gimi.

– Ezt, hogy érted?

– Úgy húgocskám, hogy ebbe a suliba jár valaki, akit hónapok óta nem láttunk, és ha ma elmész vásárolni, akkor ismét elmulasztod a találkát vele. – Annak ellenére, hogy nem mondtam nevet, biztos voltam benne, hogy ki fogja találni, kiről is beszélek.

– Bella – villantott fel egy széles mosolyt.

– Pontosan. Tehát Bellát vagy az új ruhákat választod? – kérdeztem kíváncsian.

– Hát ez nehéz döntés… – vágott elgondolkodó képet, én meg tátott szájjal sokkolódtam, hogy hogyan képes pár göncöt választani szerelmem helyett, de aztán elnevette magát. – Csak vicceltem. Naná, hogy Bellát választom, ezt nem is kérdés. – Megpuszilta az arcomat, majd felpattant az ágyról és kirontott a szobából. – Carlisle, mikor indulunk már végre a suliba? – érdeklődött, és én csak mosolyogva csóváltam a fejem, hogy hirtelen mennyire sietni akar az iskolába. De teljesen megértettem Alice-t, hiszen én is számolom a perceket, hogy mikor láthatom végre Bellát. Felkeltem az ágyról, majd átmentem a szobámba, és folytattam a pakolást…

(Bella szemszöge)

Ziláltan, zaklatottan és sikoltozva ébredtem már megint az éjszaka közepén. A következő pillanatban szinte megvakultam, amikor miután nyílt az ajtó Charlie felkapcsolta a villanyt, így a szemeim elé kaptam a kezem.

– Minden rendben Bells, csak rossz álom volt – ölelt át miután leült mellém, és nyugtatóan a hátamat simogatta. Próbáltam lenyugtatni a légzésemet, hogy ne ziháljak annyira, de nem sikerült. Folyamatosan kapkodtam a levegőt, így meg sem tudtam szólalni.

– Bocsáss meg – nyögtem ki aztán nagy nehezen, majd könnybe lábadtak a szemeim.

– Mégis mit? – kérdezte Charlie.

– Hogy sosem hagylak nyugodtan aludni. Sajnálom – mondtam bűntudatosan.

– Cssh. Ne beszélj butaságokat – tolt el magától, hogy végig simíthasson az arcomon.

– Szeretlek, apu – mosolyogtam rá halványan.

– Én is téged, Bells. Most próbálj meg visszaaludni. Reggel iskola, és nem lenne jó, ha fáradt lennél. Megpuszilta a homlokomat, majd lekapcsolta a lámpát, és kiment a szobából. Nagy nehezen sikerült visszaaludnom, de nyugtalanul telt az éjszaka hátralevő része, ugyanis állandóan felébredtem. Mikor aztán Charlie elkezdett reggel készülődni a munkába, nem vesződtem tovább küzdeni, hogy ismét tíz-húsz percre elaludjak, aztán ismét felkeljek, hanem inkább hasznossá tettem magam és lementem a konyhába reggelit készíteni.

Charlie szemei kitágultak, amint meglátta az omlettet, és a kávét az asztalon, majd a pillantása rám szegeződött.

– Nem tudtam aludni – válaszoltam a kimondatlan kérdésére.

Egy tányérba öntöttem müzlit, rá pedig tejet, majd előhalásztam egy kanalat és leültem Charlie mellé reggelizni.

Az utóbbi napokban igyekeztem életvidámabb formában mutatkozni Charlie előtt, ugyanis múlt hét kedden véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetést apám és Renée között.

Mikor rájöttem, hogy telefonál sarkon akartam fordulni, de aztán meghallottam a nevem, és rögtön felkeltette az érdeklődésemet a beszélgetés témája, hogy miért kell rólam csevegnie valakivel – mint kiderült anyuval.

Sikerült kibogoznom Charlie szavaiból, hogy Renée szerint segítséget kellene kérnem – vagyis forduljak dilidokihoz. Abban a pillanatban egész jó ötletnek tartottam a felvetést, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez menjek, de aztán rádöbbentem, hogy az semmit sem segítene, hiszen nem beszélhetnék őszintén anélkül, hogy felfedném Cullenék titkát. És történhetett bármi, lehetek csalódott és sértődött, amiért Alice és a többi Cullen – Edwardot kivéve –, búcsú nélkül lépett ki az életemből, akkor sem lennék képes visszavágásként elmondani bárkinek is, hogy vámpírok.

Vajon egy dilidoki, hogy reagálna arra, ha azt mondanám, léteznek vámpírok? – morfondíroztam el.

Az biztos, hogy egy óra múlva kényszerzubbonyban vinnének el egy közeli elmegyógyintézetbe.

Végül aztán a telefonbeszélgetés végén, Charlie és Renée abban állapodtak meg, hogyha továbbra sem mutatok cseppnyi életkedvet sem, akkor Jacksonville-be kell költöznöm anyához és Philhez. De mivel erről szó sem lehet, ezért kell néha csöppnyi mosolyt varázsolni az arcomra.

– Egyébként – kezdte Charlie, kirángatva engem a gondolataimból – tegnap este telefonált Jacob.

– Miért nem szóltál, hogy telefonált? Talán kész a kocsim? – lelkesültem fel, hogy nem kell többet a cirkálóban utaznom. Rendkívül frusztrált a tény, hogy apu a rendőr kocsival szállít iskolába, és onnan délután haza is, de Charlie hajthatatlan volt, és ragaszkodott ehhez a megoldáshoz, hogy ne kelljen gyalogolnom. Reméltem, hogy az iskolatársaim megszokják az ideiglenes utazási módomat, de már eltelt egy hét, és még mindig úgy néznek rám, mint egy földönkívülire.

– Már aludtál, és nem akartalak felkelteni. És nem, nem azért hívott, mert kész a kocsid. Holnap érkezik meg az alkatrész a furgonhoz, szóval csak akkor tud nekilátni a javításnak. Szerdán vagy csütörtökön mehetsz majd érte – felelte, mire csalódottan felsóhajtottam.

– Ma egy kicsit hamarabb jövök érted, ha nem baj.

– Nem baj – nyugtattam meg.

Charlie felkelt az asztaltól, majd az előszobában felvette a kabátját, elköszönt tőlem és elindult az őrsre.

Amint a cirkáló látó- és hallótávolságon kívülre került, nyugodtan dagonyázhattam ismét a szokásos rosszkedvemben anélkül, hogy a viselkedésem miatt Floridába száműznének. Mosogatás után nem tudtam mit csinálni, amivel elüthetném azt az időt, amíg Charlie értem nem jön. Végül aztán leültem tévét nézni, egy ideig csak váltogattam a csatornákat, hátha van valami normális műsor kora reggel. Egy romantikus filmet kezdtem el nézni, és egészen jól bírtam sírás nélkül addig a pillanatig, amíg a főhős azt nem mondta a szerelmének, hogy „most már te vagy az életem”. Amint meghallottam azokat a szavakat, amiket néhány hónappal ezelőtt Edward is mondott nekem, rögtön eltört a mécses, és a film hátralévő részét könnyek között töltöttem. Csak akkor jöttem rá, hogy ennél rosszabbat nem is tehettem volna, mikor a stáblistát bámultam a film végén. A legkönnyebb módszer, hogy Charlie komolyan megfontolja, hogy Jacksonville-be költözzek, ha látja a kisírt szemeimet. Onnantól fogva megint árgus szemekkel vizslatna, és rövid idő alatt rájönne, hogy az elmúlt napok néhány apróbb mosolya csak ostoba színjáték volt. Kikapcsoltam a tévét majd felbattyogtam az emeletre, hogy a fürdőszobában rendbe szedjem magam. De fog- és arcmosás után sem néztem ki még tűrhetően sem. Azt hittem, hogy a fésülködés után valamit javul a helyzet, legalábbis a hajam helyén lévő madárfészek eltűnik, de semmi lényeges változás nem történt a kinézetemet illetően. Néhány perccel később egy autó dudált, én meg mivel biztos voltam benne, hogy Charlie az, így a földszintre siettem, majd felkaptam a kabátomat, rá pedig a táskámat és kiléptem a csípős, téli, hideg levegőre.

Bepattantam a cirkálóba, ahol Swan rendőrfőnök azonnal kiszúrta a szemeim vörösességet, így esélyem sem volt megúszni egy – ha szerencsém van – rövidebb, vagy egy – ha peches vagyok – hosszabb magyarázkodást.

– Csak egy filmet néztem – kezdtem magyarázatba.

– Miről is szólt az a film? – nézett rám felvont szemöldökkel.

– Fogságba esett bébifókákról – ironizáltam.

– Bella!

– Esküszöm, hogy egy film miatt van az egész. – Tudom, hogy arra várt, hogy arra esküdjek meg, hogy nem Edward miatt, de akkor hazudtam volna neki, mert végül is ha úgy vesszük, Edward volt az oka a kiborulásomnak.

– Rendben – hagyta rám, és az iskoláig meg sem szólalt. A parkolóban elköszöntem tőle, majd kiszálltam a kocsiból, és elindultam a bejárat felé.

Kis híján sokkot kaptam, mikor végignézve a pakolóban lévő néhány – hét óra után pár perccel nem tartózkodnak még olyan sokan az iskolában – autón, kiszúrtam egy ezüst Volvót, mellette pedig egy fekete Mercedest. Lemeredve bámultam az autókat, majd tovább indultam az épület felé – miközben megráztam a fejem, hogy kitisztuljon –, ugyanis biztos voltam benne, hogy az egész egy hallucináció. Lassan sétáltam a folyosón a spanyol terem felé, majd az előtte lévő ajtónál megtorpantam, ugyanis felnézve megláttam három személyt, akik az igazgató iroda felőli folyosóról léptek ki. Lassan pillantottam az arcukra, és mikor rájöttem, hogy kik is azok, a levegő bent rekedt a tüdőmben, ők pedig megdermedtek. Összeszorítottam a szemeimet, majd úgy is tartottam őket jó pár másodpercig, hogy a képzelgésnek legyen ideje szertefoszlani, de mikor kinyitottam a szemeimet, még mindig ugyanott, ugyanúgy álltak ott. Sokszor elképzeltem a pillanatot, amikor újra láthatom őket, de koránt sem azt éreztem, amit korábban szerettem volna. Ismét összeszorítottam, majd kinyitottam a szemeimet, hátha tényleg nem valódiak, de tévedtem. Be kellett vallanom magamnak, hogy tényleg itt vannak… újra.

Carlisle mosolyogva, Alice pedig széles vigyorral figyelt engem, Edward viszont mosoly nélkül, de elragadtatottan bámult, olyan volt az arckifejezése, mintha mindig is erre a pillanatra várt volna, hogy újra lássuk egymást.

De ez még nem jelent semmit, hiszen hónapokkal ezelőtt nem voltam elég jó számukra, és ez bizonyára mostanra sem változott meg – emlékeztettem magam.

Attól, hogy itt vannak, nem rángathatom magam felesleges reményekbe. Elejét kell vennem a dolgoknak, és meg kell előznöm, hogy újra csalódnom kelljen, így vettem egy nagy levegőt, majd elindultam. Elindultam be egyenesen a spanyol terembe, ott hagyva őket a folyosón. Leültem a szokásos helyemre, és próbáltam tartani magam, hogy ne álljak fel és rohanjak Edward erős, de védelmező karjaiba.