Pupi blogja

Semmi kétségem nincs afelől, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb.

Ott van Ádám és Éva példája az almával arra, hogy az emberiség kárhoztatva van olyan „apróságra”, minthogy mindig arra vágyunk, ami tilos. Kisgyerekként egy csokit szeretnék este, és haragszunk mikor a szüleink nemet mondanak, mondván akkor nem fogunk enni a vacsorából. Vagy tinédzserként egy fiút szeretnénk megkapni, akit a legszexisebbnek találunk az egész iskolában, de sajnos a srácnak barátnője van. Minél tiltottabb valami, annál jobban vágyunk rá, és ha a tiltott gyümölcsöt megízlelhetnénk, az érdeklődésünk rögtön csillapodna iránta. Megtörténhet az is, mikor biztosra vesszük, ha a miénk lenne a hőn áhított dolog, attól még továbbra is ugyanúgy akarnánk.

Még az iskolában megfogadtuk a legjobb barátnőmmel, Anával, hogy sosem veszünk össze pasin, mert egyikük sem ér annyit, hogy tönkremenjen miattuk a barátságunk. Michael miatt – aki Ana nagy Ő-je –, ha úgy nézzük, mégis összevesztünk, pedig nem is az volt a vita tárgya, hogy esetleg belezúgtam volna vagy ilyesmi. Erről szó sincs, Michael még csak nem is az esetem. Mindennek az az okozója, hogy a legjobb barátnőm meglógott Európába, és míg ő Párizs utcáin sétálgatott, én akaratlanul is belecsöppentem egy olyan beszélgetésbe, melynek témája Michael és Daphne házasságának a miértje volt.

Aztán egy gázolás és majd’ egy hónapig tartó kóma – elütött valami vadbarom! – kellett ahhoz, hogy visszakapjam Anát miután olyan tornádó gyorsasággal vesztünk össze – azt hitte, hogy Michael pártján állok! – és nem beszéltünk több, mint másfél évig. De a sors megint közbeszólt, és alaposan összekutyulta, az amúgy sem állóvizet.

Elég volt egyetlen pillantást vetnem Francois Legrandra, és máris két lábbal a föld fölött találtam magam, vattacukorból készült felhők között, és ha szeretném még drámaibbá tenni a dolgot, akkor azt mondanám, hogy hallottam is felcsendülni Wagner nászindulóját. Utóbbit persze nem kell elhinni, ugyanis a Francois ujján lévő arany karikagyűrű már az első pillanatban észhez térített. Az eper illatú vattacukor felhőből visszapottyantam a földre és ismét a kerekes székemben találtam magam – melyre azért volt szükség, mert az alatt a „röpke” egy hónap alatt is, amit kómában töltöttem, az izomzatom legyengült –, amiről meg kell vallanom, hogy egyetlen óra leforgása alatt agygörcsöt kaptam – alig vártam, hogy újra megerősödjek és a széket örökre száműzzem az életemből. Sosem volt még olyan hatással rám egyetlen férfi sem, akikkel életem során találkoztam, mint amilyennel Francois hatott rám, éppen ezért voltam benne biztos már a legelső pillanatban, hogy alaposan benne vagyok a slamasztikában. A legnagyobb bajok ötös listáján szerepel szerintem, ha megtetszik a barátnőd férje. Onnantól fogva lőttek a több éves barátságnak, mert mégiscsak felebarátod párjára fáj a fogad. Velem sem volt ez másképp. Árulónak éreztem magam, és átkoztam a sorsot, amiért olyan szexi és tökéletes úriember Francois Legrand. Miért nem lehet egy pocakos pacák, bunkó modorral, hogy még csak véletlenül se ránduljon görcsbe a gyomrom, mikor figyelem a száját beszéd közben? Úgy sokkal könnyebb lenne minden, nem emészteném magam minden egyes pillanatban és nem érezném magam pocsékul, ha rágondolok, Ana szeretkezik vele éjszakánként, pedig én szeretnék. Nem csak tetszett Francois, hanem kívántam is őt, és ez csak még inkább bonyolította a dolgot. A pillantásától egyszerre éreztem pokoli forróságot végigcikázni a testemen és sarkköri fagyot, mely elárasztotta minden porcikámat. Nem egyszer és nem kétszer tett kétértelmű megjegyzést, amiktől az arcom pírba futott. Érintésétől mindig megborzongtam pedig csak a karomhoz ért hozzá valami vicces dolog mesélése közben, vagy búcsúzáskor nyomott egy-egy – számára – baráti puszit az arcomra, melyek közben a levegő mindig a tüdőmben rekedt.

Az érzéseket akaratlanul hasonlítottam össze azokkal, amelyeket az elmúlt években éreztem. Az utóbbi négy év siralmas volt. A legtöbb időt férfi nélkül töltöttem, persze egy-egy pár hónapig tartó kapcsolat színesítette a minden napjaimat. Ugyanazon a napon, mikor Ana megismerkedett Michaellel én is találkoztam egy jóképű és okos férfival, Harvey-val. A hónapokon át tartó magány és a testi kapcsolat hiánya okozta azt, hogy butaságot követtem el, és a megismerkedésünket követő maximum négy órán belül, Ana apjának dolgozószobájában egy kanapén hagytam magam elcsábítani és lefeküdtem Harvey-val. Utólag visszatekintve arra az időre, hatalmas hibának könyvelem el azt a cselekedetemet, de akkor abban a helyzetben és pillanatban jó ötletnek tűnt. A kapcsolatunk aztán nem csak egy gyors kanapé-numera maradt, lassanként megismertük egymást, de mindent elsöprő szerelem sosem alakult ki köztünk, inkább csak egymás társaságával kerültük el a magányt és biztosítottuk, hogy van aki megcsókoljon minket és éjszakánként legyen kihez bújni, és ne csak az üres, és hideg ágy árválkodjon mellettünk. Aztán az a kapcsolat, mint várható volt, néhány hónapon belül zátonyra is futott, és ismét szingli volt a hivatalos megnevezésem. Harvey-t követte Pete, a Bostoni Központi Kórház egyik mentőse, aki oltári dögös volt, meg az ágyban is tudott egyet s mást. De a holtomiglan-holtodiglan velem sem érkezett el. Míg a legjobb barátnőm két éven át Párizsban tengette a napjait, nem sok férfi volt az életemben, egy kezemen meg tudom számolni, hány férfival voltam együtt. Semelyik sem volt tartós kapcsolat, mindegyikük csak jött és ment az életemben.

Aztán „betoppant” Francois és akaratlanul elcsavarta a fejem. A kettőnk története egy bulin kezdődött, amelyet a kómából való felébredésem tiszteletére rendeztek. Ana gyorsan üdvözölt, majd arrébb is lépett, hogy átadja a többieknek is a lehetőséget a köszöntésre, mikor egy férfi lépett oda hozzám. A tekintetünk azonnal összekapcsolódott, és abban a pillanatban éreztem, hogy nekem „harangoztak”.