Pupi blogja

Ana nem tudott arról, hogy Francois-val ebédeltem. Ezt egy elejtett mondatából tudtam meg, néhány másodperccel azután, hogy igent mondtam a meghívásra, miszerint velük vacsorázok.

– A buli óta úgysem találkoztál Francois-val és Cypriennel. Cypnek már nagyon hiányzol, mindig kérdez téged mikor telefonálunk – mosolygott Ana.

Várjunk csak! Ha Ana nem tudott arról, hogy a férjével ebédeltem, akkor hogy küldhette Francois-t az étterembe, hogy szórakoztasson? A kettő kizárja egymást, és roppantul furcsa. Először azt hittem, hogy Ana nem emlékezett a dologra, de aztán egy másik mondata rácáfolt a dologra.

– Abba az étterembe megyünk, ahol a múltkor ebédeltünk volna, mikor Cypék itt voltak. Hála az égnek, hogy megemlítettem Francois-nak, hogy fel kell hívjalak, és ő átvállalta a feladatot, mert a vita után Michaellel biztos elfelejtettem volna, te meg várhattál volna egy örökkévalóságig.

A darabok apránként álltak össze a fejembe, ugyanis Ana csacsogásától nem tudtam koncentrálni. Nem arról volt szó, mert imádom a csajt, de abban a pillanatban összeragasztottam volna a száját, hadd gondolkozzak nyugodtan.

Tehát a szitu bizonyára a következő: Anának dolga volt, de még beszélt Francois-val, akinek megemlítette, hogy le kell fújnia a közös ebédet. Francois átvállalta a melót, hogy rám csörög, de ehelyett megjelent az étteremben, úgy mintha Ana küldte volna, de a feleségének nem szólt a dologról, sőt hazudott neki, mert azt mondta neki, hogy felhívott engem. A kérdés csak az, hogy miért csinálta mindezt?

Az egész helyzet egy nagy katyvasz volt, és a dolgot tovább bonyolította az, hogy mikor érdeklődtem Anánál a baba ügyről nem szóltam neki arról, hogy Francois mesélte a dolgot.

Magam sem tudom, hogy miért, de nem vallottam be, hogy a férjének eljárt a szája, talán azért is, mert Francois bánta, hogy ő kotyogta ki nekem a dolgot a barátnőm helyett. Anának azt füllentettem, hogy Michael mesélt a dologról. Úgy tűnt, hogy az exével való barátságom már nem zavarja úgy, mint majdnem két éve, mikor a hír hallatán rám csapta a telefont és azt követően szóba sem állt velem.

Engedelmesen bólogattam Ana csacsogása közben, úgy tűnt, hogy most csak megerősítésre volt szüksége tőlem, holott azt sem tudtam, hogy miről van szó. Miután elment a kávézóból, és magamra maradtam, pontosabban két vendéggel, végigpörgettem magamban a gardróbom tartalmát, és próbáltam kigondolni, hogy mit vegyek fel a vacsorára.

Mégis miben menjek? Valami egyszerű ruha kell, magas sarkú cípő, meg a kis, fekete kézitáskám. Minek öltöznék ki... pontosabban kinek öltöznék ki? Francois nem érdekel, mint férfi, Francois nem érdekel, mint férfi...

Nos, mikor hazaértem, és kitártam a szekrényeimet, gondba ütköztem. Oké, hogy egyszerű ruhát gondoltam ki, de olyanból volt legalább négy tucattal.

Anyától nem kérhettem segítséget, hogy mégis melyik lenne a legelőnyösebb számomra, mert furcsállotta volna, hogy minek próbálok fel ötven ruhát egy hétköznapi vacsorához.

Az én kis titkomról, miszerint Francois Legrand nem hagy hidegen, senki sem tudott. Nem kockáztathattam meg, hogy valaki véletlenül elkottyintsa Anának, hogy mi a harci helyzet. Legalább két órán át próbálgattam ruhákat, és cipőket hozzájuk, végül aztán meguntam, és az első kezem ügyébe akadó darabra azt mondtam, hogy: oké, ez lesz az. Lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magam, a hajamat pedig csattokkal a fejem tetejére tűztem, aztán magamra kaptam a ruhát. Smink gyanánt egy kis szempillaspirált rittyentettem magamra, meg leheletnyi szájfényt.

Ott álltam teljesen készen a szobámban a tükör előtt, és kétségtelenül csinos voltam.

– Mi a jó fenét csinálsz, Julie? – kérdeztem magamtól, és lemondóan megráztam a fejem.

Az ágyamhoz sétáltam és lerogytam rá, majd lerúgtam a cipőimet.

Egyszerűen nem tehetem ezt. Nem helyes. Egyetlen férfi sem ér annyit, hogy miatta tönkremenjen a barátságom Anával, pedig nagyon is azon az úton haladok, hogy mindez megtörténjen. Egyszerűen be kell látnom, hogy Francois a legjobb barátnőm férje, és ehhez kell tartanom magam. Csak az elérhetetlensége vonz, ha egy éjszakára megkapnám, bizonyára lanyhulna az érdeklődésem iránta.

Julie, ez nem helyes. Francois egy éjszakára sem lehet a tiéd, fogd fel végre, hogy ő nem a te barátod. Francois Anáé és kész. Nincs mit tenni ellene, és nem is kell a megváltoztatása érdekében cselekedni.

Ő is csak egy férfi, ugyanolyan, mint a többi, ha az egyiket ismered, akkor az összeset.

A telefonomat a kezemben véve ültem továbbra is az ágyamon, és két énem viaskodott egymással. Fogalmam sem volt, hogy melyik fog győzedelmeskedni, de egy biztos volt, akárhogyan is döntök, nem lelem benne örömömet. Az egész nem arra ment ki, hogy mi a jó nekem, hanem mi a helyes. És kétségkívül a legrendesebb megoldást választottam, mikor kiválasztottam Ana telefonszámát a telefonom memóriájából és megnyomtam a hívás indítása gombot.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a három hosszú búgás, mely után aztán barátnőm hangját véltem felfedezni a vonal túloldalán.

– Még nem vagyunk teljesen kész. Fél óra és ott vagyunk érted – hadarta Ana.

– Nem azért hívtalak – sóhajtottam. – Ne haragudj, de ez a mai este nem fog összejönni.

– Valami baj van? – aggódott Ana rögtön és hallottam a háttérben Cyprien hangját.

– Nem igazán érzem jól magam. Talán elkaptam valami vírust az egyik vendégtől. Nem akarlak megfertőzni titeket, így sajnos vissza kell utasítanom a meghívást.

Egy pillantást vetettem a fejem felett lévő plafonra, hogy nem tervezi-e hogy rám szakad az orbitális hazugságom miatt.

– Persze, értem – felelte tömören. – Jobbulást kívánok neked.

– Köszönöm, szia – köszöntem el tőle, majd megszakítottam a hívást.

Igen, ez volt a helyes megoldás. A kérdés már csak az, hogy akkor miért érzem magam olyan pocsékul?

Míg Francois és Cyprien vissza nem mentek Párizsba betegnek tettettem magam, így nem kellett velük találkoznom. Nem akartam ismét összezavarodni, és még kevésbé szerettem volna a bajt keresni magamnak, azért tartottam meg a távolságot. Nem tudom, hogy Ana furcsállotta-e a dolgot, de az biztos, hogy nem tette szóvá, sőt még csak nem is célozgatott arra, hogy esetleg kétségbe vonná az állítólagos betegségem valódiságát.

Harcoltam azért, hogy mosolyogni tudjak, mikor Ana történeteket mesélt a családjáról, hogy mennyire igyekeztek őt boldoggá tenni, miután Michael úgy elbánt vele.

Apropó, Michael. Jártam bent néhányszor nála az irodában, és eléggé gyanússá váltak Anával számomra. Fújtak egymásra, ugyanakkor, ha a másik nem figyelt gyengéden pillantottak a másikra. Tudtam, hogy valami bűzlik körülöttük, csak azt nem tudtam, hogy mi.

Kellett néhány hét ahhoz, hogy megtudjam, mi a fészkes fene történik közöttük, és azon az estén az is világossá vált számomra, hogy az órák, amikor szenvedtem azért, mert görcsösen el akartam felejteni Francois-t teljesen feleslegesek voltak.

Majdnem leszédültem az étteremben a székről, amikor Ana bejelentette, hogy gyereket vár. A gyomrom görcsbe rándult, és a levegő a tüdőmben rekedt. Egy gyerek csodálatos dolog, de nem hiszem, hogy valódi boldogsággal töltött volna el, ha Ana pocakjában egy kis Francois növekszik. Aztán amikor kiderült, hogy nem kis Francois, hanem kis Michael van útban, az állam a padlón koppant. Semmit sem értettem, ahogyan az asztalnál ülők közül sem mindenki volt tisztában a dolgokkal.

Abban a pillanatban, mikor Ana elmondta, hogy ők Francois-val igazából nem is valódi házasok, legszívesebben kimenekültem volna a világból. A megkönnyebbülés, hogy nem egy házas férfi tetszik, vegyült a mérhetetlen haraggal, amiért Ana hazudott.

A dolog, hogy másnap ismét visszamegy Párizsba, és ezúttal nem csak egy kacsa az egész hír, mint legutóbb, mikor Michael furmányos módon itt marasztalta őt, sem volt elég, hogy elnézzem neki a dolgot, és megöleljem.

***

Rá sem hederítettem arra, hogy Francois utánam rohant, és a karomat elkapva kezdett magyarázkodásba.

– Nem érdekel, hogy mi miért történt. Mindkettőtöknek volt elég ideje, hogy elmondjátok az igazat, mégsem tettétek meg – förmedtem rá végül, majd kirántottam a kezem a markából.

– Kérlek, Jul! Nem akartunk megbántani... nem akartalak megbántani.

Nagy levegőt vettem, miközben szorosan lehunytam a szemeimet egy pillanatra, aztán elszántan pillantottam Francois-ra.

– Mond meg az igazat, csak képzeltem azokat a pillantásokat, vagy...

– Tényleg tetszel – vágott közbe, és végigsimított az alsó ajkamon.

– Akkor pláne el kellett volna mondanod. A nagy semmiért éreztem magam pocsékul, amiért a legjobb barátnőm férjéről fantáziálgatok.

– Én is sokat gondolok rád – szólt rekedten, és közelebb lépett hozzám. – És esküszöm, hogy el akartam mondani, de sosem volt megfelelő az alkalom. Amikor pedig alkalmam lett volna, az a fickó megjelent.

– Milyen fickó? – kérdeztem értetlenül és ellöktem Francois kezét, amelyik még mindig az alsó ajkamon kalandozgatott.

– A volt barátod, Pete.

– Számtalan eset lett volna, amikor lehetőséged adódott, hogy elmond az igazat, de te hallgattál, mert úgy kényelmesebb volt.

– Esküszöm, hogy nem, Jul. Én tényleg... csak... induljunk tiszta lappal, kérlek. Adj egy esélyt, hogy megismerjelek, és talán legyen valami kettőnk között – kért gyengéden, és a szavaira még dühösebb lettem.

– Talán? – nevettem fel idegesen. – Talán legyen valami? Mi a fenét képzelsz?

– Nem ígérhetek semmit – rázta hevesen a fejét Francois. – Megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem leszek szerelmes, de enélkül is jól érezhetnénk magunkat.

– Mond, hogy rosszul értelmeztem a szavaidat, és nem éppen arra próbáltál megkérni, hogy néha napján feküdjek be az ágyadba. Vagy egyszerűen csak egy alkalomra szeretnéd?

– Kérlek, ne mond így! – szólt halkan, majd mindketten a hang irányába fordultunk.

Susan, Nora, Antonio és Ryan közelítettek felénk és furcsán bámultak ránk.

– Julie, minden rendben? – kérdezte aggódóan Susan.

– Nem. Semmi sincs rendben – morogtam, majd mindannyiukat faképnél hagytam.

Beszálltam a kocsimban, majd miután bekötöttem a biztonsági övemet, beindítottam a kocsit, és elhajtottam az étteremtől. Francois lesújtva állt a járdán – állapítottam meg, amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé, hogy érzi magát.

Tanácstalanul köröztem a belvárosban, majd hirtelen ötlettől vezérelve, leparkoltam a kedvenc bárom előtt, ahol sajnos már jó néhány hete nem jártam.

Bent felhuppantam az egyik bárszékre, majd mikor a csapos odajött hozzám, hogy mit kérek, rendeltem két tequilát.

Mindkettőt magamba döntöttem, nem törődve a sóval és a citromkarikával. Kissé marta a torkom, de nem érdekelt. Már a negyedik felesnél jártam, mikor ismerős férfihang ütötte meg a fülemet.

– Mi ez a nagy ivászat, Julie?

A szemem sarkából láttam, hogy Pete felült a mellettem lévő székre.

– Dühös vagyok, és jelen pillanatban pocsék társaság, úgyhogy ne sértődj meg, amiért ezt mondom, de kopj le!

– Nem sértődöm meg, de nem is megyek el – rántotta meg a vállát, majd rendelt két tequilát ő is.

Az egyiket aztán elém tolta, majd koccintottunk, és felhörpintettük a pohár tartalmát. Pete újabb kört rendelt, és miközben vártunk az italunkra, kíváncsian fordult felém.

– Mi az oka annak, hogy feltűnően pocsék hangulatban vagy?

– Kiderült, hogy a pasi, aki tetszik nem is valódi férje a legjobb barátnőmnek – feleltem kissé akadozó nyelvvel, ugyanis öt feles tequila, mégiscsak öt feles tequila.

– Csak nem arról a franciáról van szó, akivel a múltkor ebédeltél? – érdeklődött tovább, majd elém tolta az italomat, miután a csapos megtöltötte a poharakat.

– Deee, ő az. Megkért, hogy ismerkedjünk az ágyban – röhögtem fel. – A legjobb barátnőm hónapokon át hazudott nekem, a férje meg a szeretőjének akar. El tudod ezt képzelni? Kész apsz... abszurd a dolog.

– És mit feleltél neki?

– Már nem emlékszem – ráztam a fejem, amit aztán abba hagytam, mert elkezdett forogni velem a világ.

– Remélem, elküldted a pokolba – fűzte hozzá Pete, majd megitta az italát.

– Asszem, hánynom kell – ejtettem ki dadogta, fogalmam sincs hány tequilával később.

– Jobb lesz, ha hazaviszlek.

– Te is részeg vagy.

– Úgy értettem, hogy hozzám haza – javította ki magát, majd lesegített a székről.

A táskámat a kezembe nyomva tuszkolt ki a bárból, majd valamerre elindult engem maga előtt tolva.

– Én nem mehetek el hozzád – próbáltam megállni.

– Julie, nem foglak berángatni az ágyamba, de lásd be, hogy nem tudsz hazamenni, és én csak egy saroknyira lakom.

– Jó, de nem fekszem le veled – motyogtam, majd hagytam, hogy a lakására vonszoljon.

Fogalmam sincs, hogy mi történt az éjszaka folyamán, az utolsó, amire emlékszem, hogy Pete lehúzta a ruhám cipzárját nem sokkal azután, hogy odaértünk a lakására.

Iszonyatosan bántotta a szemem a fény. Próbáltam eltakarni a napot, nehogy megvakítson, de aztán inkább a halántékomhoz kaptam a kezem, mert a másnaposság miatti fejfájástól majd szétszakadt a koponyám. Az első dolog, amely ezt követően tudatosult bennem, az volt, hogy egy kéz van a hasamon, amely még csak véletlenül sem az enyém. Próbáltam észhez térni, hogy rájöjjek, mi folyik körülöttem, és tágra nyílt szemekkel állapítottam meg, hogy egy francia ágyban fekszek, teljesen pucéran, és a kéz tulajdonosa Pete volt, aki szintén ruha nélkül helyezkedik el mellettem.

Felnyögtem, ahogyan pillanatokkal később, mikor körbe pillantottam a szobán, egy használt óvszeren akadt meg a tekintetem az ágyban.

Legszívesebben belevertem volna a fejem a falba, mikor összeállt a kép, és tudatosult bennem, hogy az éjjel lefeküdtem Pete-tel.