Pupi blogja

– Nem tudom – felelte. 

– Akkor mit akarsz? –  érdeklődtem. 

– Nem tudom – válaszolta ugyanazt, mint az előző kérdésemre. 

– Akkor mit tudsz? –  kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Nagyon remélem, hogy most valami rendes választ ad, mert a „semmit semmel” nem sokra megyek. 

– Azt, hogy kedd van – felelte humorosan, mire én nagyon rondán néztem rá. – Oké, nem humorizálok, mert ez komoly téma – kaparta le a vigyort az arcáról. 

– Annak nagyon örülnék  – szóltam hűvösen. – Tehát?  

– Abban biztos vagyok, hogy szeretem az édesanyádat, Ana. De… – hallgatott el. 

– Carent is – mondtam ki a tényt. 

– Carol – javított ki. 

– Most nem az a fontos, hogy hogyan hívják – csattantam fel, de aztán már nyugodtabb hangnemben folytattam. – Ki kell találnod, hogy mit akarsz. Döntened kell közöttük. Nem tarthatsz két vasat a tűzben. Anya ebbe nem menne bele, ezt… 

– Láttam a gardróbot –  vágott közbe. – Szinte az összes ruháját eltüntette –  sóhajtott, aztán felállt, az ablakhoz sétált, amin kinézett és úgy beszélt tovább. – Nem értem, hogy gondolhatta azt, hogy változtatnia kell az öltözködésén. Mindig is csinos volt. Mikor megismertem őt, biztos voltam benne, hogy ő a leggyönyörűbb nő a világon. Az eltelt évek pedig csak még érettebbé és szebbé tették. Ha összefutok a régi haverokkal és képeket mutatok nekik róla, mindenki irigykedve nézi, hogy milyen elképesztően szép a feleségem – fordult meg a végére. – De ott tartottam az előbb, hogy szeretem őt, de Carol is fontossá vált számomra – váltott vissza a korábbi témára. 

– De mi tetszett meg benne? Talán vonzott a fiatalsága? – kérdeztem kíváncsian. 

– Csak pár évvel vagyok idősebb nála. Különben sem keltik fel a figyelmemet a korodbeliek – szólt. 

– Hol találkoztatok? –  érdeklődtem, de mivel az ideje nagy részét a kórházban tölti, így nagy valószínűséggel, ott ismerkedtek meg. – Nem kell válaszolnod, azt hiszem, rájöttem. 

– Ő is orvos a sürgősségin – erősítette meg a sejtéseimet.

Én csak bólintottam. 

– De hogy kezdődött? – kérdezgettem tovább.

– Ana, ez lassú folyamat volt és nem csak egymásnak estünk az egyik vizsgálóban –  szólt, majd belekezdett a mesélésbe. – Sokszor volt hasonló  a munkabeosztásunk. Az elején csak üdvözöltük egymást és távozáskor elköszöntünk, később már pár szót váltottunk néha. Aztán pedig már kávét is vittünk egymásnak kedvességből, és ha volt időnk, akkor beszélgettünk… 

– Nem értelek, hogy miért tetted – vágtam közbe. – Nem szabadott volna hagynod, hogy bármi is kialakuljon kettőtök között. 

– Hidd el, hogy sosem akartalak titeket megbántani, pedig ezáltal fájdalmat okoztam neked is. Ti vagytok a legfontosabbak az életemben. De az édesanyád és köztem egy ideje megváltoztak a dolgok – szólt lesütött szemekkel. 

– De hát ti… tudod…  szóval… csináljátok… azt – utaltam arra, amit nem is olyan régen láthattam volna, ha hamarabb nyitok rájuk. Ismét hálát adok az égnek, hogy nem korábban érkeztem. Így kimaradtam a szüleim házaséletének rám nem tartozó jeleneteiből. 

– Igen, ez igaz – mondta zavartan. – De már nem olyan, mint régen – folytatta. – Mármint nem arról van szó, mert az olyan, mint ezelőtt, mindig is szenvedélyesek voltunk… – Felnyögtem, hogy ez nem éppen az én dolgom, apa pedig zavarba jött, de azért folytatta –, Szóval… öhm… azt kivéve, minden megváltozott. Az ágyon kívül elhidegültünk egymástól. Nem tudom, hogy ilyen lehetséges-e egyáltalán, de én legalábbis így érzem. De nem lehet vele erről beszélni, mert a gondok a szőnyeg alá vannak söpörve a nagyszájú környékbeliek miatt. Még a házon belül is meg kell játszanunk magunkat – vált dühössé a végére. 

– Bár máshol élhetnénk, ott talán nem érdekelne senkit sem a magánéletünk – merengtem el egy pillanatra hangosan. 

– Az jó lenne. – Ezek szerint nem csak én vágyom egy másik környékre. – Ha anyád helyében lennél… – kezdte. 

– Már kidobtalak volna a házból  – fejeztem be az ő megkezdett mondatát, de láthatólag ő másra számított. – Egy egyéjszakás kalandot talán, de csak talán, még elnéztem volna neked a helyében, de ezt… – hagytam a levegőben lógni a mondatot. 

– De a ruhák, meg, hogy meg akar változni… – értetlenkedett. 

– Az még nem jelenti azt, hogy meg is bocsát neked – világosítottam fel. 

– Lehet, csak azért nem tette még ki a szűrömet, mert akkor beszédtémák lennénk – gondolkozott el. 

– Nem tudom, hogy mit gondoljak erről – szóltam őszintén, miközben a számat rágtam. 

– Te is meglepődtél reggel, ugye? – váltott témát. 

– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza. 

– Nem szereted a partikat –  mondta ki a tényt. 

– Én csak reméltem, hogy talán ebben a hónapban nem lesz – tűrtem a fülem mögé egy előre hulló hajtincsemet. 

– Ne aggódj, ebben az évben ez az utolsó – vigyorgott rám. 

– December lévén jó, hogy ez az utolsó, a következő hónap második szombatja már januárban lesz – mosolyogtam vissza rá. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Miért vagyok ilyen vele? Szóra sem kellene méltatnom őt a történtek után, erre meg itt nevetgélünk. Biztos a kialvatlanság miatt vagyok ilyen fura. 

– Ha gondoljátok, akkor segíthetek a kávézó berendezésében. Tudom, hogy nem vagyok már mai gyártmány, meg nem vagyok sem trendi, sem cool, ahogy valószínűleg ti mondanátok, de azért hátha a segítségetekre lehetek – váltott témát és ajánlotta fel a szolgálatait. Tulajdonképpen nem is lenne olyan rossz ötlet, merengtem el egy pillanatra. 

– Köszönöm. Majd megbeszélem Julieval – szóltam két ásítás között. Kellett nekem az alvatlanságra gondolni. – Azt hiszem, hogy én megyek aludni, mert éjszaka le sem hunytam a szemeimet, mivel… – hallgattam el jelentőségteljesen. Apa újfent ismét az ablakon bámult ki, de a sóhajtásából jöttem rá arra, hogy vette a lapot, mire céloztam az előbb. – Jó éjszakát! – köszöntem el tőle. 

– Jó éjt, neked is – szólt. Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, de nem tudtam, hogy mit tegyek. Az egyik felem, melyet az eszem irányít, csak úgy kisétálna a dolgozószobából és nyugodt szívvel a szobájába vonulna, a másik, a szívem által vezérelt felem viszont… 

– Ana? – szakított ki a gondolatmenetemből apa. 

– Tessék? – fordultam vissza. 

– Te mit szeretnél? –  nézett rám. 

– Most nem az számít, hogy én mit szeretnék, hanem hogy mi lesz a legjobb számotokra – válaszoltam. 

– De attól még kíváncsi vagyok. Szóval? – faggatott apa. 

– Természetesen azt akarom, hogy együtt maradjatok. De már mondtam, hogy ez nem tőlem függ – mondtam őszintén. 

– Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem – jelentette ki csöndesen. Ekkor győzött a másik felem, és azt tettem, amit a szívem diktált. Azért, hogy tisztában legyen azzal, hogy nem tudom utálni őt a tettéért, odasétáltam hozzá és megpusziltam az arcát, erre ő átölelt. – Menj nyugodtan aludni – szólt aztán. 

– Oké – mondtam, majd elengedett, én pedig elindultam a szobámba. A folyosón csak egy pillanaton múlt, hogy anya nem látott meg. Nem lett volna szerencsés, ha észrevesz, amint a dolgozószobából jövök ki. Azt hitte volna, hogy elárultam őt, mert szóba álltam apával.

Miután a lebukás veszélye nulla százalékra csökkent, a szobámba siettem. Ott aztán a szekrényből előszedve egy fehérneműt és egy pizsamát a fürdőszobába vonultam. A ruháimat a szennyesbe dobtam, majd beálltam a zuhany alá és próbáltam nem elaludni, de egyre nehezebben nyíltak ki a szemeim. Percekkel később már pizsamában sétáltam vissza a szobámba, majd gyorsan előszedtem az ágyneműmet és befeküdtem az ágyba. Nem sokkal később elnyomott az álom… 

A szerdát azzal töltöttem, hogy minden meghívottat felhívtam, hogy ismét erősítsék meg a részvételüket. Fél tizenegytől fél tizenkettőig – azért ebédszünetet hagytam nekik és magamnak is –, és egy órától este hétig a telefonon lógtam. Anya tapasztalatai szerint, mivel eddig mindig ő telefonálgatott, a hívásokkal már három órára – ha az új meghívottak többet kérdezősködnek a bekalkuláltnál, akkor is maximum négy órára – készen kellett volna lennem, de pár embernek – akik már ezelőtt egy csomó partin voltak – nem volt elég, egy „Igen, ott leszünk” válasz, hanem kiselőadásba kezdtek. A környékbeli pletykafészkek, pedig egy-egy szaftos történet reményében faggattak, és tettek fel különféle kérdéseket. Anya általában valami kitalált kötelességre hivatkozva le tudta őket rázni, bezzeg én ráfoghattam bármilyen teendőre, figyelembe se vették, hogy elintéznivalóm van, csak újabb kérdésekkel bombáznak. Legszívesebben egy csomószor lecsaptam volna a telefont, de egy „tökéletes család” ilyenfajta szemtelenséget nem engedhet meg magának. Milyen kár! Anya csak somolygott a kérdésekre adott unott hangú válaszaimon, de ahelyett, hogy besegített volna, inkább a kiválasztott alapítványról szerkesztette a több oldalas tájékoztatót. Na, az meg az én dolgom szokott lenni, de szerinte jól jön egy kis változás, ezért elcserélte a feladatainkat.  

A legtöbbet természetesen azok kérdezgettek, akik most először kaptak meghívót. Eddig szinte csak az orvosok, jogászok, ügyvédek és kórházigazgatók voltak meginvitálva a partikra, de a szüleim szerint kellenek új, a „bőrük alatt is pénz van” egyének is, akik sokat tudnak adományozni, ezért most többek között a város legnagyobb aukciós háza is meghívót kapott. A legkészségesebb az aukciós ház vezetőjének a felesége, Susan Burns volt. Nem kérdezett felesleges dolgokat, és mondta, hogy nem tart fel, mert még bizonyára sok embert kell felhívnom, de megígértette velem, hogy a partin szakítok rá egy kis időt, hogy megismerhessen, mert nagyon aranyosnak és tündérinek talál telefonon keresztül.  

Szerda este holtfáradtan dőltem be az ágyikómba, de nem sokat aludhattam, mert másnap reggel hatkor az egyik szomszéd a fejébe vette, hogy mindenképpen korán szeretne valamit szétfűrészelni. A reggeli teendőim után zombi állapotban battyogtam le egy kávéért, de amint beléptem az étkezőbe, rám jött a röhögőgörcs. Az asztalnál ugyanis ott ült apa égkék flanel pizsamában, égnek álló hajjal, a szemei pedig néha a kelleténél tovább voltak csukva, a bal kezében lévő kanállal pedig a kávéját kavargatta. Anya is a szokásos helyén ücsörgött, és ő sem volt igazán éber, de neki legalább a haja rendben volt. Elégedetten vettem tudomásul, hogy mást is felvert a szomszéd, nem csak engem. Egy kávéscsésze előkerítése után én is leültem az asztalhoz, majd megtöltöttem fekete folyadékkal. De akárhányszor apa hajára néztem, újra nevethetnékem támadt.

Mindhárman hang nélkül szitkozódtunk, legalábbis a szüleim szájáról leolvasott szavak arra engedtek következtetni, hogy éppen a szomszéd különböző felmenőit küldik el melegebb éghajlatra. 

– Ha most kimennék és kinyírnám, az rossz fényt vetne ránk? – tudakoltam vigyorogva néhány perc múlva. 

– Igen, sajnos – szólt anya két ásítás között. 

– Bár lehet, hogy Daltonéknak is szívességet tennél – nézett ki apa az ablakon. Mi is követtük a példáját és láttuk amint Mr. Dalton a nappali után a konyhában is felkapcsolja a villanyt és a függönyt elhúzva néz ki az utcára.

Valószínűleg ő is a ricsaj forrását kereste. Csak forgatta a fejét és leskelődött, hogy honnan jöhet a hang, de nem hinném, hogy megtalálta. Ezért még dühösebb lehetett, mert még mi az utca túloldaláról is láttuk, hogy az arcszíne vörösre vált, majd dühösen visszarántja a függönyt. Ezen mindhárman összemosolyogtunk, de egy egyszerre kimondott „Ó” után le is fagyott a vigyorunk, mert eszünkbe jutott, hogy Roger Dalton még megtorolja, hogy felverték az álmából, és ha ő elégtételt vesz, abban nekünk sem lesz köszönet. 

Apa egy kis idő múlva, mikor már teljesen felébredt, kicsoszogott az újságért, de nem jött vissza egyhamar, mivel Mr. Dalton egy „Joseph, várj!” kiáltás kíséretében kiviharzott az ajtón és közelített a házunk felé, hogy bizonyára alaposan kipanaszkodja magát. Először apa nem tűnt valami derűsnek, hogy feltartják, de aztán ő is belelendült a beszélgetésbe, és megosztva egymással a teóriáikat rájöttek, hogy a kretén, aki felverte az egész utcát, nem más, mint Wilbur Kensington. A beszélgetésüket mi még a házban is hallottuk a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtó miatt. Mr. Dalton nem finomkodott és kitartóan káromkodott, hogy Wilbur hogy merészeli őt és a feleségét Sherylt felébreszteni. Ezek után apának nem igazán hagyott szólási időt, szinte levegővétel nélkül csak mondta és mondta a magáét. 

Mi anyával felváltva röhögtünk és csodálkoztunk, ugyanazon okból, hogy Mr. Dalton honnan szedi azokat a változatos, nyomdafestéket nem tűrő szavakat, melyekkel elküldi a fenébe Mr. Kensingtont. Viszont arra egyikőjük sem jött rá, hogy mit fűrészel olyan lelkesen, mikor még szinte az egész környék alszik. A fagyasztóban lévő, csak rám váró, hatalmas adag málnás joghurtos fagyimra meg merek esküdni, hogy a zaj okozója, aki nem hagyott minket szunyálni, kidugta a fejét a fészeréből, mert ki másnak köszönhetett volna „Üdvözlet, Kensington” felkiáltással a trágár beszédű Mr. Dalton. Anyával az ajtóhoz siettünk és igyekeztünk kinyitni annyira, hogy ne vegyenek minket észre, amint leskelődünk. Láttam, amint Mr. Kensington megindul a házunk felé, az utcai lámpák megvilágításának köszönhetően pedig arra is rájöttem, hogy valami fel van tornyozva a kezeiben. Majd már csak három lépés választotta el apáéktól, mikor köszönt. 

– Joseph, Roger, jó reggelt! – szólt, aztán megláttam, hogy a lapátkezeiben fadarabokat tart. – Nem hittem volna, hogy más is ébred van rajtam kívül. Aprítanom kellett a kandallóba – demonstrálásképpen pedig feljebb emelte a mancsait, hogy apáék jól lássák a fadarabokat. – Ne haragudjatok, de nekem mennem kell. További szép napot – köszönt el derűsen, majd pár lépés után visszafordult. – Ti miért vagytok ébren? – érdeklődött. 

– Nem hagytak aludni…  – vetette oda Mr. Dalton morcosan. Mr. Kensington csak bólintott, majd elsétált. 

– Azt hiszem, én megyek, szomszéd. Hamarosan indulok a kórházba – mondta apa, majd kezet fogott vele. Miután Mr. Dalton is elköszönt tőle, apa megfordult, majd besétált a házba. – Az idiótája egész nap otthon mereszti a hátsóját, tengernyi szabadidővel. Semmi dolga sincs, de azért puffog, hogy nem hagyták őt meg az IQ nulla feleségét pihenni. Ha fáradt, akkor lefekszik délután, senki sem fogja érte megszólni. De én orvos vagyok, aki nem aludta ki magát. Ha hibázok, a fenét sem fogja érdekelni, hogy a hülye szomszéd nem hagyott aludni. Hanem majd egy szép pert varrnak a nyakamba és oda lesz az engedélyem, és akkor még a betegről ne is beszéljünk – dühöngött apa, miután becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

Ezek után apa felvonult a szobájukba, majd rendbe szedte magát és pontban hét óra harminckor levágtatott a lépcsőkön és elköszönve tőlünk a garázs felé vette az irányt, hogy a kocsijába pattanva elhajtson a dolgozni. 

Nem sokkal később anya is elvonult felöltözni, majd közölte, hogy elmegy felújítani a ruhatárát. Ami azt jelentette, hogy megint rám hárulnak a telefonos egyeztetések. De mikor megkérdezte, hogy probléma-e, ha én intézem a mára betervezett dolgokat, csak felvillantottam egy bájos mosolyt és annyit mondtam, hogy „Nem probléma”. Inkább menjen vásárolni, hátha attól jobban érzi magát, én meg majd csak túlélem az újabb telefonálgatásokat. 

– Szükségem van rád! –  mondtam Julie-nak a telefonba. 

– Ezt ugye nem gondolod komolyan? – válaszolt pár másodperc múlva. 

– Még azt sem tudod, hogy miért hívtalak. – De azért elgondolkoztam, hogy lehet, csak én emlékszem rosszul és elmondtam neki, hogy az előkészületekről van szó. De aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen, mert a rövidtávú memóriám nagyon is jól működik. 

– Dehogynem tudom. Segítség kell az egyeztetésekben – tapintott rá a lényegre. 

– Hát, ha van egy kis időd, talán átjöhetnél és… 

– Elfoglalt vagyok –  vágott a szavamba. Majd egy fújtatást hallottam, aztán újra megszólalt. – Én vagyok a földkerekség legjófejebb csaja, ebben holtbiztos vagyok. – Ezt a mondatot csak akkor ejti ki a száján, ha teljesíti az olyan kéréseimet, amihez nem fűlik a foga, de értem megteszi. 

– Imádlak – üvöltöttem a telefonba. – Pattanj be a kocsidba és száguldj ide, mert sok dolgunk van – hadartam neki, majd elköszöntem tőle és lecsaptam a telefont. 

Mire Julie lefékezett a feljárón, addigra én előkészítettem a noteszeket a telefonszámokkal, valamint tollakat és papírokat pakoltam az asztalra. Feltipegett a soklépcsős teraszra a magas sarkújában, én meg, mint egy hat éves a bejárati ajtóhoz ugráltam, majd feltéptem azt, úgy hogy a kilincs majdnem kiszakadt és berántottam őt a házba. 

– Ejj, de sietsz – vigyorgott rám. 

– Minél hamarabb végezni akarok – szóltam mosolyogva. 

Felbontottam egy üveg bort, majd kerítettem két poharat is, aztán kényelembe helyeztük magunkat a nappaliban, és neki láttunk a telefonálgatásoknak.

A virágbolt, ahonnan a különféle virágokat rendeltük a vázákba, csak a harmadik hívásra válaszolt, amiért elnézést kértek, és cserébe öt százalékot engedtek az árból. 

Az állásközvetítővel való  egyeztetés eléggé hosszúra nyúlt. Julie lelkesen felajánlotta, hogy majd ő felhívja őket, de aztán egy gyors megbeszélést követően, hogy akkor a felszolgálók biztosan el tudnak-e jönni, flörtölni kezdett a vonal másik végén lévő Rickkel. A neve egy olyan elejtett mondatból derült ki, mikor is Julie macskákat megszégyenítő dorombolással mondta, hogy „Neked aztán piszkos a fantáziád, Rick”. Én csak megköszörültem a torkomat, mire ő észhez tért és rövidesen letette a telefont. 

– Most mi van? – érdeklődött tettetett értetlenséggel. Csak felvontam a szemöldökömet, mire rám vigyorgott. – Két hónapja nem feküdtem le senkivel. Már éhezem egy forró éjszakára. – Ha ő éhezik, akkor én már tuti, hogy éhen pusztultam a magam kis tíz szexmentes hónapjával. 

– Azt sem tudod, hogy hogyan néz ki. Lehet, hogy egy pocakos pacák, aki Hawaii mintás ingben jár és a telefonja lézerkard hangon csörög. Szerintem egyik sem lenne probléma, de neked nem az ilyen pasik az eseteid. 

– Most teljesen lelomboztál. Szerinted tényleg így néz ki? – fújtatott rám, én viszont csak röhögtem és kiböktem egy „ki tudját”. – Na, ki lesz a következő? – nézett a telefonszámokkal teli noteszre… 

Ketten hamar végeztünk a hívásokkal. Miután készen lettünk mindennel, a kanapén heverésztünk, és a vörösbort iszogattuk. 

– Kár, hogy ilyenkor már nincs víz a medencétekben – szólt akadozó nyelvvel, mert az a fél üveg bor már megártott neki egy kicsit.  

– Ilyen állapotban lehet, hogy bele is fulladnál. – Julie ezen visítva röhögött, de én is megeresztettem egy apróbb vigyort. Aztán a nevetése apránként alább hagyott és egy kis idő múlva már csak a lélegzetét hallottam. Abban a pózban, ahogy elaludt nem hagyhattam, mert a legjobb esetben is három napig nem tudná rendesen mozgatni a nyakát, olyan kitekeredetten szenderedett el. Kispárnát nyomtam a feje alá és a szobám szerkényéből kerítettem két plédet. Az egyikkel őt takartam be, a másikkal pedig magamat, miután leheveredtem a Julie-val szemben lévő kanapéra. Percekig forgolódtam, és igazgattam a sötétkék, szívecskés párnát, hogy kényelmes legyen, mikor pedig sikerrel jártam, azonnal elszunnyadtam. 

– Ana? – ébresztett fel valaki.  Egy pillanattal később rájöttem, hogy a hang, aki a nevemet kiabálja, anyához tartozik. 

– Itt vagyok – válaszoltam, miközben egy hatalmasat ásítottam. 

– Hol vagyok? Mi történt? – ugrott fel rémülten a kanapéról Julie. – Ó, szia Francine – köszönt anyának miközben a szemeit dörzsölte. 

– Nekem nem is hagytatok –  emelte fel anya a borosüveget az asztalról és csüggedten tapasztalta, hogy abban már egy csepp sincs. 

– Mindjárt hozok neked –  álltam fel és megcéloztam a konyhát. Egy teli üveg borral és egy pohárral visszavonultam a nappaliba. 

– Francine kifosztotta a fél plázát – szólt vigyorogva Julie, miután visszaértem. 

– Ez komoly? – néztem meglepődve anyára. 

– Hát, egy-két üzletet biztosan. Akarjátok látni, hogy miket vettem? – csillant fel a szeme. Egy határozott „perszével” követően pedig már anyáék szobája felé mentünk. Julie hozta a bort meg a poharainkat, én meg segítettem anyának felcipelni a csomagokat… 

Egy rögtönzött divatbemutatóval később, ami nem mellesleg több mint másfél órán át tartott, anya annyi ruhát vett, hallottuk apa kocsiját lefékezni a garázsban, majd másodpercek múlva a bejárati ajtó nyitódott, aztán csukódott. 

– Sziasztok – köszönt apa fáziskéséssel, mert ledöbbent attól a ruhától, ami éppen anyán volt. Julie-val mi csak összenéztünk, anya csábos mosolyán, amit apa rögvest viszonzott is. 

– Mi elmegyünk kocsikázni – indultunk Julie-val az ajtó felé, hogy egyedül hagyhassuk őket. – Apa bizonyára majd segít lehúzni a ruhádon a zipzárt – húzogattam a szemöldökömet rájuk nézve, mire mindketten zavarba jöttek. – Nyolckor jövünk. Addig meg… kellemes időtöltést. – Kacagva hagytuk magukra a szüleimet. Gyorsan a szobámba rohantam egy kabátért, majd felkaptam a táskámat és lerohantam a lépcsőn, addigra már Julie indulásra készen állt az ajtóban.

Szinte menekültünk, hogyha éppenséggel forró dolgok történnének a szüleim között, akkor még egy kósza hangot se hallhassunk belőle… 

Percekkel később a közeli pizzériában ülve is azon somolyogtunk, hogy apa milyen képet vágott, mikor meglátta anyát abban a ruhában, meg hogy elpirultak, pedig nem is mondtam semmi durva dolgot. 

– Szerinted egymásnak estek? – vigyorgott Julie. 

– Nem tudom, lehet, hogy még korai lenne. Nem rég derült ki a dolog Carenről, vagyis Carolról – elmélkedtem, majd belekortyoltam a colámba. 

– Azt a fejet sosem felejtem el – röhögött fel Julie. – A szemei szabályosan kidülledtek, úgy bámulta Francine-t. – Mikor kis idő múlva kihozták a Prosciutto pizzánkat ő még akkor is apa reakcióján mosolygott… 

Pontban nyolc órakor léptünk be a bejárati ajtónkon, kezemben két sajtos, kukoricás, sonkás pizzával, de egy pillanatig megálltunk és hallgatóztunk, hogy a szüleim vajon hol lehetnek. Egy pillanat múlva megoldódott a rejtély, mert csörömpölés hallatszott a konyhából, majd apa is levánszorgott a lépcsőn feltűrt ingujjakkal. Gyors köszönést követően a kajával az étkezőbe vonultunk. Anya alig észrevehetően megrázta a fejét mikor összefutottunk, mondván nem történt semmi közöttük, amiért kicsit elkámpicsorodtam. Julie öt perces könyörgést követően egyezett csak bele, hogy velünk vacsorázik és itt is alszik. Aztán újabb öt perces győzködés következett, mikor mondta, hogy holnap ő is segít nekünk az egész napos programban. A feladat az lesz, hogy a nap végére csillogjon-villogjon az egész ház. Szó se róla, mert én is pedáns vagyok, de azért anya enyhe túlzásba szokott esni a „ragyogjon a ház” program keretében. A vacsora végeztével – amit mellesleg Julie-val mi csak tuszkoltunk, mert már nemrégen bekajáltunk –, apa elvonult meccset nézni, mi meg segítettünk a mosogatásban.

– Julie, biztos vagyok benne, hogy Ana mesélt neked Joseph… – kezdte anya, mikor éppen a tányérokat töröltük szárazra. 

– Francine, nem kell aggódnod – nyugtatta meg. – Eszem ágában sincs bárkinek is elmondani. Nálam biztonságban van a titkotok – folytatta. 

– Köszönöm –  ölelte meg Julie-t. Nem sokkal később elköszöntünk anyától és felvonultunk a szobámba. 

Másnap, azaz pénteken kora reggel, mikor még szinte csak a kakasok vannak ébren, orbitális zaj keltette fel a Road Street-et. Egy pillanattal később pedig apa ordított egy hatalmasat: 

– Dalton, te idióta, barom! – Úgy látszik a szomszéd tényleg megtorolta, hogy előző nap felverték az álmából. 

– Na, ma se alszom sokáig, úgy látszik – szóltam csöndesen. 

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Julie kómásan. Miután elmeséltem neki a szituációt, azt hittem, hogy dühöngeni fog, de helyette csak annyit mondott, hogy: férfiak. 

Nem sokkal később Mr. Dalton abbahagyta a fülsüketítő lármázást, de visszaaludni már csak apa tudott.

Mi, a három csaj lassan kiszállingóztunk a szobákból és egy erős kávé után nekiláttunk a nagytakarításnak. Mire feleszméltünk már tizenegy óra is elmúlt. Anya összedobott egy gyors ebédet, amit apa – aki kivételesen szabadnapot vett ki –, hümmögve fogyasztott el.  

Ebéd után folytattuk a ház csillogóvá varázsolását, amit este fél tízkor fejeztünk be. Anya egyfolytában hálálkodott Julie-nak amiért segített nekünk, mert ketten másnap reggelre sem fejeztük volna be. De a barátnőm az egészet elintézte egy „nagyon szívesennel”. A vacsorát követően Julie elköszönt tőlünk, és elindult haza. Lestrapált állapotban vetődtem be az ágyamba, abban a ruhában, amiben takarítottam, csak a cipőket rúgtam le a lábaimról. A tisztálkodást kénytelen voltam másnap reggelre halasztani, ha nem akartam a zuhanyzóban elaludni… 

Szombat reggel anya rontott be a szobámba egy „siess, mert húsz perc múlva indulnunk kell!” felszólítással.

Kiugrottam az ágyból, majd a fürdőszobába berontva beálltam a zuhany alá. Aztán mikor végeztem fogat és arcot mostam, majd megfésülködtem. A szobámba visszatérve pedig próbáltam olyan ruhát keríteni, amit anélkül hámozhatnék le majd magamról, hogy a hajamat, vagy a sminkemet tönkretenném.

Pár perc múlva felöltözve száguldottam le a lépcsőn és mentem a garázsba, ahol anya már a kocsijában ült. Bevágódtam az anyósülésre és elindultunk a szépségszalon felé. Egyszer csak a mobilom csörögni kezdett. 

– Készen állsz arra, hogy a mai napon megváltozzon az életed? – szólt bele Julie, mikor felvettem a telefont. 

– Nem hinném, hogy megváltozik. Mindjárt ott leszünk – tájékoztattam, hogy neki és az anyukájának már nem kell sokat várnia, hogy a szalonban tölthessük a fél napunkat. Aztán megszakítottam a hívást.

– Mi történt? – érdeklődött anya a vigyorgó képem láttán. 

– Semmi különös –  feleltem. De azért, amíg oda nem értünk, állandóan felnevettem, mert mindig eszembe jutott Julie meg az elmélete, amivel tegnap ostromolt, miszerint biztos benne, hogy ezen a partin megismerek egy férfit, aki megváltoztatja az életemet. Folyton kinevettem az elméletét, pedig már akkor tudnom kellett volna, hogy neki, mint mindig, most is igaza lesz.