Pupi blogja

Nem akartam gondolkodni. És nem akartam érezni sem. Azokban a pillanatokban, mikor a földön ültem, nem akartam semmit sem. Vagyis egy valamit mégis: a kisbabámat. Szerettem volna, ha már a karjaimban van, hogy nézzem a pici arcocskáját, hallgassam a lélegzetvételeit, és mindennél jobban szeressem őt. Szükségem volt rá, hogy enyhítse a fájdalmamat, mert fájt, nagyon fájt a szerelem, amit Michael iránt érzek. Sokáig úgy gondoltam, hogy az igazi fájdalmat akkor éreztem, mikor rajtakaptam Briant és Katie-t, de amit akkor éreztem még csak hírből sem hasonlított a több mint két évvel ezelőtti állapothoz Daphne feltűnésekor. Ha a szíved meghasad, nem tudsz mit tenni. Van, hogy újra talpra tudsz állni, de nem esélytelen, hogy a földön maradsz. Én Brian után talpra álltam, de Michael után már képtelen voltam. Bármennyire is szerettem volna kiűzni őt a fejemből, sosem sikerült. A legváratlanabb pillanatokban jutott eszembe, vagy a legapróbb dolgok miatt emlékeztem valami vele kapcsolatosra. Biztos vagyok benne, hogy ő életem szerelme, és sosem tudok és talán nem is akarok majd mást szeretni, és ettől csak még nagyobb fájdalmat éreztem. Egy hosszú élet Michael nélkül… még belegondolni is borzasztó, de meg kell barátkoznom a dologgal, vagy legalábbis bele kell törődnöm, hogy ő már nem az enyém.

Egyik pillanatról a másikra ugrottam fel a földről, mert rájöttem, hogy a hideg padlón ülni nem éppen egészséges dolog.

Az arcomat a kezeimbe temettem és világossá vált számomra, hogy nevetségesen viselkedtem Briannel, ráadásul igazságtalan is voltam vele. Tudom, hogy megváltozott, de… talán igaza volt abban, hogy bántott volna, amiért Shantay-jel boldogok, míg engem megcsalt. Milyen egy önző dög vagyok. Nem helyes, amiért így gondolom, de tényleg rosszul esett volna kicsit, hogy én miért nem a jó Briant kaptam annak idején? Miért a rossz, megcsaló Brian jutott nekem? Most minden más lehetne, ha akkor is ez a rendes pasi lett volna, akivé nemrég „vált”, talán most is együtt lennénk, és a pocakomban növekvő babának ő lenne az apja és nem egy olyan ember, aki nem akarja a gyerekünket. Mert Michael száját azok a szavak nem hagyták el, hogy „akarom a babát”, jó, beszélt olyasmiről, hogy ne mondjak butaságokat, de nyíltan sosem mondta ki a dolgokat. Nekem pedig erre lett volna szükségem, hogy megnyugtasson, hogy mellettem lesz, elkísér az ultrahangokra, fogja a kezem a szülésnél, és örökkön-örökké velem – velünk – marad. Ez kellett volna ahhoz, hogy tényleg megnyugodjak, hogy ne tekintsek borúsan a jövőre, és ne aggódjak azon mindig, hogy melyik lesz az a pillanat, amikor ismét elveszítem a babámat. Márpedig a folytonos idegesség is emelheti a vetélés kockázatát, és ettől csak még feszültebb lettem. Ördögi kör volt, és csak egyetlen egy ember tudott volna segíteni rajtam, de úgy tűnt, hogy ő nem akar.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, míg úgy éreztem, hogy készen vagyok arra, hogy visszatérjek a „valóságba”, de csak eljött az a pillanat is. Úgy léptem ki a lépcsőházból, mintha mi sem történt volna, és bár többen is észrevették rajtam, hogy nincs minden rendben, senki sem tette szóvá a dolgot. Szerettem volna megkeresni Briant és bocsánatot kérni azért, mert olyan ostoba módon viselkedtem, de a titkárnője – akit Stacy-től „örökölt” meg – azt mondta, hogy már elment, de nem tudja, hogy hová.

Csalódottan mentem ki az épületből, hogy nem tudtam tisztázni a dolgokat Briannel, majd egyenesen a Központi Kórházhoz hajtottam. Ott, a földszinten összefutottam apával, akit egy sürgős esethez rendeltek, de azt legalább el tudta mondani, hogy merre látta a többieket néhány perccel korábban.

A kis helyiségben, melyet a várakozó családtagoknak tartottak fent, szinte teltház volt. Susan fel-alá járkált, és közben a parókáját igazította – bár gyógyultnak nyilvánították a mellrákból, de folyamatosan kell majd kontrollra járnia, és kis időbe beletelik majd, mire a haja olyan hosszúságúra nő, hogy már nem érzi magát kellemetlenül paróka nélkül –, Michael is olyan volt, mint a mérgezett egér, és rótta a köröket a helyiségben. Láttam anyát és Sharont, ahogyan beszélgetnek. Mikor körbepásztáztam a helyiséget, észrevettem Francois-t és Julie-t, ahogyan a sarokban állnak és barátnőm éppen elpirult valamin, amit a drága férjem mondott neki. Elfojtottam egy mosolyt, és beljebb sétáltam, majd köszöntem nekik.

Michael megállt és egyenesen a szemembe nézett, majd lassan a többiek is felém fordultak.

Miután megpusziltam anyát, és Francois-ék felé vettem az irányt, Julie hirtelen megindult, majd zavartan hadarni kezdett, mikor odaért hozzám:

– Mi csak… összefutottunk Francois-val… és meghívott egy kávéra… aztán telefonált Antonio és Francois felajánlotta, hogy elhoz…

– Oké – nyugtáztam és igyekeztem nem felnevetni azon, Julie mennyire igyekszik – túlságosan is! – az orromra kötni, hogy minden teljesen véletlenül történt és egyáltalán nem érdekli a férjem. – Francois, beszélhetnénk?

– Persze – bólintott, majd arrébb sétáltunk a többiektől.

– Milyen volt az a kávé? – érdeklődtem izgatottan, és próbáltam olyan halkan beszélni, hogy a többiek ne halljanak minket.

– Nem tudom, hogy mi jár a fejedben, de nem történt semmi sem – felelte halkan.

– Engem nem tudsz átverni – néztem rá áthatóan.

Francois fújtatott egyet és elfordult tőlem, mintha befejeztük volna a beszélgetést, én azonban nem hagytam magam. Egyrészt elmondhatatlanul érdekeltek a részletek, másrészt pedig az, hogy velük foglalkoztam, elterelte a figyelmemet Michaelről és arról, hogy a lehető leghamarabb beszélnem kell Briannel.

Francois-t a karjánál fogva fordítottam magam felé, és csípőre tett kézzel vártam, hogy végre kibökje a szaftos információkat. Mikor még másodpercek múlva is makacsul hallgatott, egy halk „chö” hang csúszott ki a számon.

– Szóval? – sürgettem.

– Michael téged bámul, mióta megérkeztél – próbálta elterelni a témát, és néhány pillanatra sikerült is neki, ugyanis az említett személy irányába fordultam, aki valóban engem nézett, pontosabban végigmustrált többször is. Gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt, és eljátszottam a gondolattal, hogy azért néz így, mert tetszik neki a látvány, a ruhám ugyanis még mindig olyan keveset takart a testemből, mint reggel. Sajnos ezért stírölt majdnem mindegyik férfi, aki szembejött velem. A kivétel csak apa és Francois volt. Elhessegettem a gondolataimat, és nyugtáztam magamban, hogy képtelenség, hogy azért nézzen engem Michael, mint amiért szeretném, ugyanis már most felszedtem néhány kilót és úgy nézek ki, mint egy tehén.

Elszakítottam a pillantásomat Michaelről, ami az utóbbi másodpercekben már szemezésnek számított – ahogyan én az övébe, ő is az én szemeimbe nézett –, és visszafordultam Francois felé.

– Ne terelj! – böktem mellkason a másik kezemmel, amelyben a táskám is volt. – Ne akard, hogy zsarolással szedjek ki belőled mindent – vigyorogtam gonoszul.

– Az történt, amit Julie is mondott – vonta meg kissé a vállát. – Összefutottunk véletlenül, és meghívtam egy kávéra. Aztán telefonált Antonio és elhoztam Julie-t.

– Azt akarod, hogy vegyem be azt a maszlagot, miszerint nem próbálkoztál be nála? – vontam fel a szemöldököm.

– Nem érdekel, hogy mit veszel be és mit nem – emelte fel egy kicsit a hangját.

Más körülmények között nem vettem volna a szívemre, amit és ahogyan mondott, de most nem volt voltam jó passzban, ráadásul a terhesség miatt folyton változott a hangulatom – nem sokkal korábban még egy lépcsőházban ültem kiborulva, pár pillanattal ezelőtt meg már mosolyogtam Francois-ra. Csak ez a néhány szó kellett ahhoz, hogy a jókedvemnek búcsút intsek, és az első könnycseppek elkezdjék szúrni a szemeimet.

Elfordultam Francois-tól és nagy léptekkel kezdtem megindulni az ajtó felé. Michael még mindig engem bámult, így első sorból nézhette, ahogyan néhány könnycsepp folyik végig az arcomon.

– Ana, várj! – kiáltott utánam Francois, majd a következő pillanatban már el is kapta a karomat. – Sajnálom! – motyogta bűntudatosan, miután szembefordított magával. Letörölte a könnyeimet, aztán magához ölelt. – Ne sírj! – motyogta, és a hátamat simogatta.

Tudtam, hogy mindenki minket bámult, de nem érdekelt. Arcomat a nyakába fúrtam, de néhány pillanattal később kénytelen voltam eltávolodni tőle.

– Rosszul vagyok a parfümödtől – suttogtam és a szám elé kaptam a kezem.

Francois szemei egy picit kitágultak, majd megfordított és a hátamnak nyomva a kezeit tolt ki a helyiségből.

– Vegyél kis levegőket! – utasított. Tudta, hogy nekem nem jó, ha nagy levegőt veszek, mert attól csak még jobban rosszul vagyok, ha néha napján hányingerem lesz valamitől, mint például hónapokkal ezelőtt attól a békacombtól az egyik étteremben.

Igyekeztem kis levegőket venni, de Francois parfümjének az illata mellett is ott volt a kórházszag, ami nem javított a helyzeten.

Végül nem tudtam elkerülni az elkerülhetetlent és a mosdóban kötöttem ki a WC-kagyló felett, miközben távozott belőlem a reggeli és az óriásszendvics is, amit még Brian vett nekem. Francois hősiesen fogta hátra a hajam és egyetlen rossz szava sem volt, hogy néhány centire tőle hányok éppen.

– Jobb már? – kérdezte, miközben kimostam a számat hideg vízzel.

– Igen, de jobb lesz, ha nem közelítesz meg, mert tényleg pokoli büdös a parfümöd – fintorodtam el.

– Julie-nak tetszik az illata – motyogta, mire felkaptam a fejem.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy melyik volt a párbeszédetek azon mondata, amelyre ő azt mondta, hogy „hmmm, milyen jó az illatod, Francois” – utánoztam barátnőm hangját, mire Francois szemei elkerekedtek.

– Ezt ne csináld! – rázta meg a fejét és a hajába túrt.

– Te jobban bele vagy habarodva, mint gondoltam! – jöttem rá.

– Hülyeségeket beszélsz – legyintett. – Julie gyönyörű nő, de nem vagyok belé szerelmes. Sőt, nem is érzek iránta semmit.

– Ugye tudod, hogy ha egy hazugságtól le tudna szakadni a plafon, akkor most a fejeden landolna ennek – mutattam a felettünk lévő plafon felé – egy darabja?

Bár költői kérdésnek szántam az egészet, mégis vártam, hogy feleljen, vagy legalább ismerje be, hogy igazam van. Ez azonban nem történt meg, csak a szemeit forgatta, aztán rám mosolygott.

– Elmondtam Michaelnek az igazat – böktem ki, miután kimentünk a női mosdóból – ahová tartózkodásunk alatt legalább öt nő jött be, és bámultak rémülten, hogy mit keres a gyengébbik nem helyiségében egy hímnemű egyed –, és visszafelé indultunk a váróba.

– Akkor azért bámult minket egyfolytában – csapott a homlokára Francois. – És mondd csak, tízmilliószor pörgetett meg azért, hogy gyereket szülsz neki vagy tízmillió egyszer.

– Egyszer sem.

– Ezt hogy érted? – hökkent meg Francois és összevont szemöldökkel bámult rám.

– Úgy, hogy nem akarja a gyereket – feleltem. – Elmondtam neki, hogy a házasságunk nem éppen szerelmen alapult, meg azt, hogy terhes vagyok tőle, erre az egyetlen dolog, amit kibökött az volt, hogy szórakozok-e vele.

– A szemét! – mordult fel Francois és megszaporázta a lépteit.

– Most mire gondolsz? – igazítottam a lépteimet az övéihez.

Ismertem már őt annyira, hogy tudjam, most nagyon dühös, és képes valami ostobaságot csinálni.

– Arra, hogy beverem a képét, aztán feltörlöm vele a padlót! – szűrte a fogai között.

– Francois, kérlek! – kaptam el a karját és mikor végre megtorpant, szembefordultam vele. – Nem akarom, hogy bántsd!

– Hát persze. A nagy szerelmed még akkor is sziklaszilárd iránta, mikor nem kell neki a gyereke – szólt gúnyosan, aztán felhorkant.

– Nem erről van szó – csattantam fel. – De azzal, hogy bevered a képét és feltörlöd vele a padlót, mit fogsz elérni? Majd megmondom én neked, semmit sem. Azt szeretném, ha őszintén akarná a gyerekünket, és ne azért, mert valaki kényszerítette, vagy mert kinyírod, ha hátat fordít nekem.

– Oké, igazad van – ismerte el Francois. – De azért megütöm őt, ha csak egyszer is.

– Nem. És ezt most a nagy szerelem mondatja velem, nem hagyom, hogy bántsd őt – kuncogtam.

– Tiszta bolond, amiért nem borult a nyakadba a hír hallatán – húzta el a száját, aztán puszit nyomott az arcomra.

– Mondd csak, megvolt már Julie-val az első csók? – érdeklődtem kíváncsian.

– Sosem fogsz leszállni a témáról? – kérdezte lemondóan.

– Nem bizony – nevettem fel.

Nora vajúdik. Csak ennyi volt az információnk, pedig már órák is elteltek. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam abban az anyagdarabban, ami rajtam volt, egyre inkább szükségem volt egy ágyra, amire ledőlhetek, mert hulla fáradt voltam, mégis hősiesen kitartottam.

Nem sokkal később apa feltűnt, és rögtön odasietett hozzám.

– Dr. Stanley téged keres – suttogta a fülembe.

– Hol van?

– Ma itt rendel a kórházban, és szólt, hogyha találkozom veled, akkor mondjam meg, hogy látni szeretne. Mi történt, prücsök?

Ha nem kedvelném annyira a nőgyógyászomat biztosan kitekerném a nyakát, amiért ha csak ennyit is, de kikotyogott apának. Viszont tudom, hogy csak jót akart, és talán azért keresett, hogy elvégezze a vizsgálatokat, így elnéztem neki a dolgot.

– Beszéljük meg kint! – suttogtam apának és elindult kifelé. – Terhes vagyok – mondtam el az igazat, amint hallótávolságon kívül voltunk a többiektől.

– Micsoda? Azt hittem, hogy Francois és közted nincs semmi – vonta fel a szemöldökét.

– Michaeltől van a baba – vallottam be, és éreztem, ahogyan az arcom lángolni kezd.

Szégyelltem magam apa előtt, amiért egy nős férfi gyerekét várom, és annak idején neki papoltam az erkölcsökről. Nem mertem apa szemébe nézni, és biztosan ilyen kínos lesz, amikor anyának is elmondom az igazat.

– Ó, prücsök! – sóhajtott apa.

– Tudom, egy szégyentelen lotyó vagyok.

– Erről szó sincs – ellenkezett apa és átölelt. – Ugye, örülsz a babának?

– Persze – helyeseltem rögtön. – Boldog vagyok.

– Akkor jó – sóhajtott apa ismét, és eltolt magától. – Gratulálok, prücsök – mosolygott rám. – El sem hiszem, hogy nagypapa leszek, ilyen fiatalon. Mert ugye még fiatal vagyok? – nézett rám kíváncsian.

– Persze – mosolyogtam én is.

Apa legalább négyszer figyelmeztetett, hogy el ne felejtsem elhozni a képeket a babáról, mert minél hamarabb szeretné látni az unokáját. Csak a szemeimet forgattam, mikor az orvos rendelőjének az ajtajában ötödszörre is elmondta, de minden egyes alkalommal helyeseltem.

Dr. Stanley hivatalosan is megerősítette, amit a két teszt után már tudtam, hogy terhes vagyok. Egy Kína méretű szikladarab esett le a szívemről megkönnyebbülésemben, mikor meghallottam, hogy eddig úgy tűnik, hogy minden rendben van a picivel. Egy tucat képpel a kezemben léptem ki az orvosi rendelőből és a legboldogabb nőnek éreztem magam. Nem érdekeltek a gondok, sem az, hogy úgy néz ki, egyedül kell felnevelnem a babámat, csak az számított, hogy anya leszek.

A képeket beletettem a táskámba, majd visszamentem a többiekhez. Furcsán bámult mindenki, bizonyára nem tudták hová tenni a fülig érő vigyoromat. Leültem az egyik székre, és néhány másodperc múlva Francois mellém telepedett.

– Hol voltál? – kíváncsiskodott.

– Orvosnál – feleltem, majd kivettem a táskából a képeket.

Mivel elég távol ütünk a többiektől, szerencsére nem kellett attól tartanom, hogy bárki is meglátná, hogy mit nézünk éppen. A képeket odanyújtottam Francois-nak, aki körbenézett, hogy lát-e valaki minket, és mikor még másodpercekkel később sem nézett vissza a fotókra, én is arra az irányba néztem, amerre ő, és láttam, ahogy Michael minket bámul. A szemei köztem és a képek között cikáztak, és tudtam, hogy tudja, a baba van mindegyiken.

Elszakítottam tőle a pillantásomat, ahogyan nem sokkal később Francois is, és mindketten a fotókat kezdtük nézegetni.

Teljesen kimerült voltam, mégsem akartam hazamenni. Francois rám terítette a zakóját, miután elhelyezkedtem egy kanapén, de elaludni mégsem tudtam. Anya alig két órára eltűnt Sharonnal együtt, majd egy halom kajával tért vissza. Nem volt étvágyam, de azért néhány falatot letuszkoltam a torkomon.

– Próbálj pihenni egy kicsit – simogatta az arcom Francois. – Ha bármi történik, ígérem, hogy felébresztelek.

– Nem akarok aludni – ásítottam. – És azt hiszem, hogy nem is tudnék.

Néhány perccel később a szemeim már makacsul le akartak csukódni, de ahogyan az ajtót bámultam egy férfi lépett be rajta, és mikor rájöttem, hogy ki az, a szemeim kipattantak.

– Jó estét! – köszönt mély hangján.

Mindenki a hang irányába fordult, és egy pillanatra mindenki lefagyott. A beálló csendet az ajtóban álló alak szakította meg.

– Van már valami hír a lányomról és az unokámról?

Ryan Burns besétált a helyiségbe, és szájon csókolta a feleségét, majd válaszra várva tekintett végig az ott lévőkön.

– Apa, mit keresel itt? – tért először magához Michael. – Még nem született meg a baba, csak ennyit tudunk.

– Ryan, miért vagy itt? – kérdezte Susan is, és ugyanúgy, mint Michael a kérdésére, ő is választ várt.

– Végre beláttam, hogy a gyerekeim életét nem irányíthatom – felelte halkan és a szemeit egyenesen rám emelte.

– Hála az égnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Susan és boldogan ölelte át a férjét.

Ryan még mindig engem figyelt, és ezt Michael is észrevette. Elszakítottam a pillantásomat róluk, és próbáltam megemészteni az imént elhangzott mondatot.

Az örömöt – melyet Ryan bejelentése okozott – az fokozta, mikor Antonio belépett a helyiségbe, majd elkiáltotta magát:

– Kisfiú.

Mindenki felnevetett, majd sorban megöleltük a kispapát, aztán faggatózni kezdtünk a babáról.

Antonio az üvegfal előtt állt, és a kisfiát figyelte, mikor odaértem. Már két óra is eltelt a szülés óta, de még csak most engedték meg, hogy azok is megnézzék a kisbabát, akik nem a családba tartoznak. Az üvegfal túloldalán csak két baba volt, egy rózsaszín sapkás, és egy fehér ruhás csöppség, és mivel tudtam, hogy Noráék semleges színű ruhákat vettek, mert meglepetést akartak a baba nemét illetően, egyből a fehér ruhás újszülöttre szegeztem a tekintetemet.

– Gyönyör kisfiú – szóltam mosolyogva.

– Köszönöm – bólintott Antonio és egy pillanatra elszakította a tekintetét a fiáról, hogy rám nézhessen. – Sokat jelent nekem, hogy itt vagy.

– Miért?

– A sógornőm vagy – felelte egyszerűen, majd újra a babát kezdte nézni.

– Tessék? – kérdeztem értetlenkedve.

– Talán rosszul mondtam? Azt hittem, hogy sógornőnek mondják a feleség testvérének a feleségét. Jó, igaz, hogy Nora hivatalosan nem a feleségem, de érted ugye, hogy mire célzok?

– Tényleg sógornőnek mondjuk, de én nem vagyok az neked. Michael nem a férjem, sőt még csak együtt sem vagyunk – motyogtam és ismét a babára pillantottam.

– Ana, te vagy Michael nagy szerelme, az egyetlen nő, aki valaha igazán boldoggá tudta tenni. És szerintem te kellene, hogy legyél a felesége, az ujjadon lévő jegygyűrűt Michaelnek kellett volna adnia neked.

– Köszönöm – suttogtam meghatottan, és elfordultam, hogy a kibuggyanó könnycseppet letöröljem az arcomról.

– Ez életem legboldogabb napja – szakította meg a beálló csendet. – Életem szerelme megajándékozott egy kisfiúval, ráadásul a Ryannel való beszélgetés is jól sikerült.

– Ha nem olyan nagy titok elmondod, hogy miről beszéltetek? – kérdeztem kíváncsian.

– Bocsánatot kért tőlem – mosolyodott el Antonio. – Azt mondta, hogy sajnálja a viselkedését. Nem várja el, hogy a nyakába boruljunk Norával és mostantól felhőtlen legyen a viszonyunk vele, csak azt szeretné, ha adnánk neki egy esélyt, és ha megengednénk, hogy részt vegyen Aden életében.

– Mit mondtál neki?

– Azt, hogy mindenkinek jár egy második esély.

– Nagyon jó ember vagy – mosolyogtam rá Antonióra. – Nagyon sokan a helyedben elküldték volna őt a pokolba.

– Nora is ezt mondta. Szerinted jól hangzik az Aden Ruiz Burns? Anyám szerint választhattunk volna valami latinos hangzású nevet is.

– Szerintem tökéletes választás – tettem a kezem egy pillanatra Antonio vállára, majd még egy pillantást vetve a babára kisétáltam a helyiségből.

(Egy héttel később)

– Emelem a poharam az unokámra és arra, hogy kaptam egy második esélyt tőletek – tartotta a magasba Ryan a pezsgős poharát, és mi is követtük a példáját, de én persze csak vízzel koccintottam.

Egy Kék tulipán nevezetű étterem különtermében voltunk és Ryan megkért minket, hogy hadd mondja ő a pohárköszöntőt.

Hatalmas ovális asztal volt a helyiségben és az egyik oldalon középen Nora és Antonio ült. Nem volt kötelező ülésrend, csak véletlenül alakultak úgy a dolgok, hogy az asztal egyik végére Michael, a másikra pedig én kerültem. Nora és Michael között helyezkedett el Susan és Ryan, Antonio és közöttem pedig Francois foglalt helyet. Az asztal másik oldalán ült Julie, anya, apa, Carol, Brian és Shantay. Sharon volt olyan kedves és felajánlotta, hogy vigyáz Cyprienre és Adenre az este folyamán.

Mindannyian az én kérésemre voltak itt, ugyanis eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, és mindannyian megtudjanak egyet s mást.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – álltam fel és körbepillantottam a jelenlévőkön. – Van néhány dolog, amit el szeretnék mondani nektek, de előtte azt hiszem, hogy vacsorázzunk meg.

Valamivel több, mint egy óra múlva, miután a pincérek leszedték a terítékeket, és újratöltötték a boros- és vizespoharakat, vártam a megfelelő pillanatot, hogy „színt valljak”.

– Minden rendben lesz – szorította meg a kezem Francois.

– Le kellett volna támadnod Julie-t, mikor a mosdóba ment, és kihasználva az utolsó pillanatot el kellett volna mondanod neki az igazat – róttam meg Francois-t, odahajolva hozzá.

– Nem akartam, hogy azt higgye, az utolsó pillanatban akarom neki elmondani.

– Volt rá elég időd – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Ja, csak mindig közbejött valami. Annak az idióta Harvey-nak is éppen akkor kellett arra járnia.

– Csak nem féltékeny vagy?

– Ne légy nevetséges! – szólt gúnyosan. – Nagyon szerette a pasit Julie? – kérdezte aztán tartva a válaszomtól.

– Én úgy látom, hogy csak nem akart egyedül lenni, és azért volt vele, aztán meg megszokás lett a dologból – rántottam meg a vállamat. – De tényleg találhattál volna alkalmat arra, hogy elmondd neki.

– Hátha nem lesz olyan dühös – reménykedett Francois.

Nagy levegőt vettem és nagyot kortyoltam a vizemből, majd kitoltam magam alól a széket és felálltam. Lesimítottam a sárga ruhámat, aztán megköszörültem a torkomat és belekezdtem.

– Nem tudom, hogy kezdjek bele – vallottam be nekik zavartan. – Annyi dolog van, amiről szeretnék nektek beszélni.

Francois megfogta a kezem, majd bíztatóan megszorította egy pillanatra. Tétován nyúltam a gyűrűsujjamhoz, majd miután egy pillantást vetettem az azon lévő gyűrűre, lehúztam az ékszert a kezemről.

– Szerettem a feleséged lenni – néztem Francois-ra. – Mindig mellettem álltál és támogattál. Képes voltál elszakadni miattam a hazádtól, és itt maradni velem, amikor Julie kómában volt. Sosem tudom majd meghálálni neked azt, amit értem tettél, és hogy feleségül vettél, hogy segíts nekem. – Elszakítottam a pillantásomat Francois-ról és a többiekre néztem. – Francois-val úgy döntöttünk, hogy elválunk.

A beavatottakon kívül mindenki döbbenten bámult rám, de abban a pillanatban engem csak Michael és Julie reakciója érdekelt.

– Sosem voltunk igazi házasok, Francois csak azért vett feleségül, mert szükségem volt a segítségére. Franciaországban akartam maradni, és csak zöldkártyával tehettem ezt meg.

– Ti… – kezdte Nora, majd tátogott egy ideig, de végül nem mondott mást.

– Egész idő alatt hazudtál? – sipította Julie.

– Sajnálom, de nem tehettem mást.

– Michael miatt hazudtál? – kérdezte Susan. – Azért, hogy megmutasd neki, túlléptél rajta?

– Részben igen – bólintottam, majd Susan felé fordultam.

Elmondtam neki, hogy mennyire tisztelem őt, hogy mennyire felnézek rá, amiért volt ereje ahhoz, hogy helyt álljon, és szembeszálljon a betegségével. Úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy egy valódi esélyt kapjon tőlem Carol, és úgy tűnt, hogy örül neki, amikor megosztottam vele a dolgot. Emlékeztem az évekkel ezelőtti szavaira, mikor azt mondta, hogy anya miatt sosem fog engem kedvelni, de reméltem, hogy azóta már megváltoztak az érzései. Susan és Carol után Shantay és Brian felé fordultam.

– Borzasztóan restellem a viselkedésemet, Brian. Tudom, hogy már nem az a férfi vagy, aki évekkel ezelőtt megbántott, megváltoztál, és kicsit valóban rosszul esett látni, hogy mennyire más vagy. Nem Shantayre voltam féltékeny, hanem arra, hogy miért nem tudtál akkor is ilyen jó lenni, amikor az én barátom voltál – vallottam be pironkodva. – Tudom, hogy emiatt esetleg elítélhettek, de őszintén el akarom nektek mondani, hogy mit érzek. Sajnálom, hogy erre ma kellett sort kerítenem, és az elmúlt napokban nem tudtunk beszélni. Szeretnék sok szerencsét kívánni, hogy minél hamarabb meghódítsd Shantayt.

Barátnőm kicsit elpirult, de aztán összenéztek Briannel, majd mindketten mosolyogva pillantottak vissza rám.

– Valamivel több, mint egy hete megtudtam valami fontosat – váltottam témát. – Felesleges lenne köntörfalaznom, így egyenesen kimondom, hogy terhes vagyok.

A jelenlévők nagy részének az álla a padlón koppant, és míg vártam, hogy „felébredjenek” a sokkból, a kezemet a hasamra simítottam.

– Teherbe ejtetted a lányomat? Mikor és hogyan? Mármint tudom, hogyan, de… – szólt akadozva anya és Francois-ra szegezte a tekintetét.

– A baba az enyém – szólt közbe Michael, és az asztaltársaság egy emberként fordult felé.

– Csak szerintem eseménydús a mai este? – kérdezte halkan Antonio és láthatóan jót mulatott a dolgokon Briannel együtt.

– Te teherbe ejtetted a lányomat? – intézte a kérdést anya Michaelhöz. – Mikor?

– Azon a napon, amikor Julie magához tért a kómából – felelte készségesen Michael.

– Te tudtál a babáról? – kérdezte Julie.

– Ana elmondta.

– Csakhogy úgy tűnik, Mr. Burns nem akarja a gyerekét – szólt gúnyosan Francois.

– Te nem akarod az unokámat? – emelte fel a hangját apa, és ugyanez a kérdés hangzott el Susan szájából is.

Egy kisebb szócsata alakult ki, és apa, Susan, anya és Nora egyszerre támadtak neki Michaelnek.

Nem akartam, hogy veszekedés legyen, addig legalábbis biztosan nem, míg mindent el nem mondtam nekik.

– Valamit még el szeretnék mondani – emeltem fel a hangom, mire csend telepedett a helyiségre, várva, hogy kibökjem, mit is akarok pontosan. – Úgy döntöttem, hogy egy időre visszaköltözöm Párizsba. Holnap reggel indul a gépem.