Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
38. fejezet
Ha megcsókollak, visszacsókolsz?
Akartam egy elfogadható magyarázattal szolgálni. Én igazán akartam. Egy ésszerű indokra volt szükségem, melyet, ha elmondok Francois-nak, talán megérti, miért tervezem minden pénzemet Michaeléknek adni. De egyik variáció sem volt olyan, melyet elfogadna. Az, hogy még mindig szeretem Michaelt teljesen ésszerűtlen volt, és ráadásul ostobaság is. Hónapokon át hazudott nekem, és bolondot csinált belőlem. Minden szép szava, a csókjai, az érintése egytől egyig csak ámítás volt. Bolondot csinált belőlem, ráadásul a menyasszonya úgy megalázott, mint még soha senki, amiért még inkább gyűlöltem őt. Szerettem és gyűlöltem Michaelt. Sosem hittem, hogy mindkettőt lehet érezni egyszerre, egyazon időben, de itt van rá az élő példa. Fájt, ha azt az egyetlen megoldást láttam csak arra, hogy ne tudjam, milyen gyűlölni Michaelt, mégpedig hogy sosem kellett volna találkoztam vele. Tudom, hogy neki „hála” ismertem meg Francois-t és Cyprien-t, és csak miattuk tudom elviselni azt, ami történt. Szeretőt csinált belőlem, bár abban nem vagyok biztos, hogy ez jobb vagy rosszabb-e, mintha engem csalt volna meg valakivel. Mindkettő borzasztó, és fájdalmas, és azt hiszem, sosem fogom kiheverni a történteket.
Olyan szép volt minden, olyan boldog voltam vele és annak ellenére, hogy próbáltam mellőzni a gondolataimból, mégis sokszor rémlett fel előttem egy esküvő, gyerekek és a holtomiglan-holtodiglan. Hittem és hiszem még mindig, hogy ő életem nagy szerelme, és az is marad. Emiatt okoz majd fájdalmat minden alkalommal, ha eszembe jut, mi is történt.
Folyton az órára néztem, és figyeltem az idő múlását. Szerettem volna bemenni Julie-hoz, ugyanakkor tudtam, hogy meg kell várnom Francois-t, bármeddig is lesz távol. Tisztáznom kell vele mindent, és eldöntöttem, hogy nem keresek ostoba magyarázatot, sem bolondítom a fél igazsággal, csak az igazat mondom neki. Cyprien kétszer is kereste az apját, de mindkétszer kitaláltam valamit, hogy hol van. Leültem vele a tévé elé, és együtt néztük a kedvenc meséjét, pontosabban ő nézte, én pedig csak úgy tettem, mintha figyelnék. Valójában teljesen máshol jártam: egy csendes szigeten, ahol nem kell Michaelre vagy a „kedves” feleségére gondolnom. Ahol egyes egyedül vagyok és egy fehér, lenge ruhában sétálhatok a homokos tengerparton.
Az ajtó csapódására a csendes sziget eltűnt, és a helyét átvette Francois.
Megpuszilta Cyprien homlokát, majd intett nekem, hogy kövessem őt. A szobájában kötöttünk ki, és elhelyezkedtünk az ágyon, egymás mellett.
– Meg akartalak zsarolni – kezdte.
– Mivel? – néztem rá kíváncsian.
– Azzal, hogyha odaadod nekik a pénzt, elválok tőled.
– Azt mondtad, hogy csak akartál – emlékeztettem őt.
– Rájöttem, hogy nem lenne értelme, mert nincs köztünk semmi olyan, amitől számítana, hogy elválunk-e vagy sem – rántotta meg a vállát.
– Ne mondd ezt – simítottam végig a karján. – Szeretek a feleséged lenni. Jó férj vagy.
– Te meg jó feleség – sóhajtott fel. – Meg tudlak győzni arról, hogy hibát követsz el azzal, ha betársulsz Burnsékhez?
– Nincs szükség győzködésre, ugyanis tudom, hogy nem fogok jól járni, de ugyanakkor nem nézhetem tétlenül, hogyan mennek tönkre teljesen. Michaelt bármennyire szemétül viselkedett is velem, nem tudom őt nem szeretni, és tudod, hogy nem csak miatta csinálom. Burnséknek épp elég Susan betegsége, és a problémák Ryan és Antonio között, nincs szükségük arra, hogy egyik napról a másikra az utcára kerüljenek.
– Mi lesz az álmoddal? – fordult felém. – Akartad azt az alapítványt, segíteni akartál a kisbabáknak, most meg…
– Attól még nem foszlik szét az álmom, csak… talán egyszer még valamikor megvalósíthatom. De most… nem mondom, hogy ez fontosabb, mint kisbabákon segíteni, viszont nem fordíthatok hátat.
– Mikor beszélsz velük?
– Még ma. Minél hamarabb, annál jobb. Úgyhogy ha nem baj, akkor átöltözöm és bemegyek a kórházba, hátha ott van Michael – pusziltam meg az arcát, majd felkeltem az ágyról.
– Felhívom az ügyvédet, hogy amilyen hamar csak tud, repüljön ide – szólt még utánam, mikor már az ajtónál jártam.
Visszafordultam felé és hálásan elmosolyodtam, majd átmentem a szobámba és átöltöztem.
Idegesen doboltam a kormányon minden egyes piros lámpánál. Sietni akartam a kórházba, nehogy elillanjon a bátorságom, de az átkozott jelzőlámpák galádul összeesküdtek ellenem.
A liftre percekig kellett várnom, és akkor is feleslegesen, mert tele volt. Nem akartam még egyszer kockáztatni, így a lépcsős megoldást választottam. Mondanom sem kell, hogy a nyelvem lógott, mire felértem, úgy el voltam szokva a mozgástól. Pihegve indultam barátnőm kórterme felé, ahol sajnálatos módon Julie-n kívül senki sem volt. Elkámpicsorodva rogytam le a fotelbe és ott nyugtattam le a légzésemet.
Két óra telt el, ami alatt tíz pletyka magazint olvastam el, mire végre megjelent Michael. Visszatérésem óta egyszer sem örültem neki ennyire, és láthatóan őt is megdöbbentette a reakcióm a felbukkanása miatt, ugyanis furcsán nézett rám, mikor rámosolyogtam.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem lágy hangon.
Egy pillanatnyi meghökkenés után lassan bólintott, és kisétáltunk a kórteremből. Fogalmam sem volt, hogyan is mondjam el neki a helyzetet, ugyanis nekem nem is szabadna tudnom erről.
– Francois nem, de én segítek – kezdtem végül.
– Ezt nem értem – vágott értetlen arckifejezést.
– Ő nem ad nektek pénzt, de én igen – fogalmaztam pontosabban.
– Elmondta neked? – hördült fel.
– Nem – tiltakoztam rögtön. – Nem tőle tudom – ráztam a fejem.
– Akkor honnan? – tett fel egy újabb kérdést.
– Az nem számít.
– De, igenis számít. Tudni akarom, hogy ki volt – dörrent rám.
Nem vettem a szívemre a hangnemét ezúttal, csakis azért, mert tudtam, hogy kényesen érinti őt a téma.
– Hallottam a beszélgetésedet Susannel. Tegnap veszekedtetek, én pedig… nem akartam hallgatózni, de aztán valahogy mégis sikerült meghallanom a lényeget – magyarázkodtam.
– Nem kell a pénzed, és különben sem pár ezer dollárról van csak szó.
– Pontosan tudom, hogy mennyi pénz kellene, és hidd el, hogy én sem pár ezer dollárra gondoltam.
– Az a pénz a férjedé, és ő azt mondta, hogy nem ad.
– Az a pénz az enyém – javítottam ki. – Keményen megdolgoztam érte az elmúlt két évben.
– És minden vágyad, hogy nekünk adhasd?
– Nem éppen erre gondoltam. Nem kölcsön lesz, sem pedig ajándék. Betársulok a céghez, így figyelemmel kísérhetem majd a dolgokat – fejtettem ki neki.
– Nem fogadhatjuk el, és apám sosem engedné, hogy te is részvényes legyél – ellenkezett.
– Két választásotok van: elfogadjátok az ajánlatomat, vagy az utcára kerültök – vázoltam neki.
Gondolkodóba esett, ami jót jelentett. Hajlott arra, hogy elfogadja a megoldást, amit kínáltam. Egy végtelennek tűnő perc után felsóhajtott.
– Apa nem tudhatja meg, hogy te leszel a tulajdonostárs. Titokban kell tartanod, míg az adásvétel le nem zajlik.
– Rendben – bólintottam. – Tudod, sosem hittem volna, hogy belemész. Azt hittem, hogy a büszkeséged nem engedi majd – mosolyogtam rá.
– Nem is engedi, de nincs választásom, vagyis választásunk – rántotta meg a vállát, majd halványan elmosolyodott. – Te vagy a legcsodásabb nő a világon – mondta lágyan.
A szívem nagyot dobbant, és akaratom ellenére gyorsult fel a pulzusom.
– Nem éppen, de azért köszönöm – motyogtam és éreztem, amint az arcom felforrósodik.
– Borzasztóan sajnálom, Ana. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom azt, ami történt. Sosem akartalak megbántani és…
– Cssh – csúsztattam a tenyerem a szájára. – Nem akarok erről beszélni.
Gyengéden elhúzta a kezem az ajkairól és közelebb hajolt hozzám.
– Esküszöm, hogy jóvá fogom tenni, és mindent megteszek azért, hogy egy nap megbocsáss nekem – suttogta és végigsimított az arcomon.
A követelésem, hogy hagyjon békén és ne szóljon hozzám, hasztalan volt, én szegtem meg ezt a „szabályt”. De egyszerűen szükségem volt erre, vágytam az érintésére, és arra is, hogy azt az átkozott néhány centis távolságot az arcunk között hidalja át végre, és csókoljon meg.
– Ha megcsókollak, visszacsókolsz? – motyogta a számnak.
– Igen – suttogtam elgyengülve és vártam, hogy tényleg a száját az enyémhez érintse.
Az ajkai éppen csak súrolták a számat, mikor valaki megzavart minket…
Címkék: Kárhozat és remény
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése