Pupi blogja

Őszinte bocsánatkérés

Vártam. Vártam, hogy Michael betörje az irodám ajtaját és odarohanva hozzám az én és a babánk bocsánatáért esedezzen a néhány perccel korábbi viselkedéséért. Akartam, hogy akarja a szívem alatt hordott csöppséget, akinek a létezése boldogsággal vegyes rémülettel töltött el. Rettegtem, hogy őt is el fogom veszíteni, mint az első kisbabám, ezért vágytam még jobban arra, hogy Michael itt teremjen, nyugtatóan simogassa a hátam, miközben a fülembe suttogja, hogy minden rendben lesz. Kezeimbe temettem az arcomat és zokogni kezdtem.

Bármennyire is arra a tényre utaltak a jelek, hogy Michael nem akarja a gyerekünket, képtelen volt az agyam arra, hogy felfogja az információt. A szívem az utolsó reményszálba kapaszkodott, miszerint csak valamit félreértettem és igazából örül a babának. Ujjaimmal igyekeztem a könnyeimet eltüntetni az arcomról, miközben a székemhez sétáltam és lerogytam rá. A mellkasom szúrt, a levegőt kapkodtam és a könnyek apadatlanul csorogtak le sorjában az arcomon, hogy aztán a ruhámat áztassák. Nem tudtam felfogni a tényt, hogy életem szerelme talán mégsem az, akinek eddig hittem. Persze fájt és még most is fáj, ami több mint két éve történt, hogy hazudott nekem, de valahol büszke is voltam rá, mert feláldozta magát a családja érdekében. És most a gondolatra, hogy egy olyan férfival osztottam meg az ágyam és az életem és egy olyan férfinak adtam oda a szívem, aki először sír egy elvesztett magzat miatt, de a következő esélyt, mikor apa lehetne, nem akarja, a gyomrom apró csomóvá zsugorodott. A hajamba túrtam, majd kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak.

A babának nem tesz jót, ha így viselkedem. És mivel az életemben az első helyre került a kisbabám és bármit megtennék azért, hogy ne veszítsem el őt, így próbáltam lenyugodni, és csillapítani borongós érzelmeimet. Letöröltem a könnyeimet, majd púdert meg tükröt vettem elő, hogy amennyire sikerül, javítsak pocsék kinézetemen.

– Még ha nem is akar téged, kicsikém, én akkor is nagyon szeretlek. Az életemet adnám érted – motyogtam, miközben egyik kezemet a hasamra simítottam. – Lehet, hogy csak ketten leszünk, de mindent meg fogok tenni azért, hogy sose szenvedj hiányt semmiben és ne szenvedj azért, mert az apukád egy tökfilkó.

Az egyoldalú beszélgetést, hisz a baba még nem tudott válaszolni, három rövid kopogás szakította meg.

A szívem hevesebben kezdett verni a gondolatra, hogy Michael az, és mire észbe kaptam, már az ajtónál álltam és a kulcsot fordítottam el a zárban.

– Ha a bocsánatunkért könyörög, sem adok be a derekam… az elején.

Pókerarcot öltve magamra tártam szélesre az ajtót, de elkerekedett a szemem, mikor megláttam, hogy ki áll ott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte kifejezéstelen arccal.

– Nem vagyok most olyan hangulatban. Nem halaszthatnánk máskorra?

– Nem – felelte tömören és becsúszott mellettem az ajtón.

– Brian, kérlek, most tényleg nem alkalmas!

– Nem érdekel – szólt bal vállát megvonva. – Beszélni szeretnék veled.

– Rendben – egyeztem bele kelletlenül – Kapsz öt percet.

Becsuktam az ajtót, majd a székemhez léptem és helyet foglaltam.

– Vacsorázz velem ma este – jelentette ki Brian, miközben ő is leült.

– Szó sem lehet róla! – hördültem fel.

– Kérlek! – nézett rám azzal a pillantásával, amellyel jó néhány évvel korábban, mikor együtt voltunk, bármire rá tudott venni.

Azonban azok az idők már rég elmúltak. Azóta mindketten mások lettünk és sok minden történt velünk. Én gyereket várok férjes asszony létemre egy házas embertől, aki még csak véletlenül sem a férjem. Az anyám pletykás és fennhéjázó barátai abban a pillanatban el fognak ítélni, amint tudomást szereznek a dologról és egy bizonyos öt betűs szóval fognak illetni, mely „k” betűvel kezdődik és nem éppen a jó kislányokat illetik azzal a bizonyos jelzővel. Ha érdekelne a véleményük, biztosan aggódni kezdenék a jó híremért, de bizton állíthatom, hogy magas ívből teszek arra, hogy azok a felfuvalkodott dámák mit gondolnak rólam. Ennek ellenére azonban nem fogok kiállni Boston kellős közepére, hogy kikiáltsam: gyereket várok Michael Burnstől. Csak azoknak fogom elmondani, akiknek feltétlenül szükséges: a szüleimnek és bár még mindig nem barátkoztam meg száz százalékosan a dologgal, de kénytelen-kelletlen vagyok elismerni, hogy Carol is a családhoz tartozik, így valószínűleg ő is tudomást fog szerezni a babáról. Egy valakinek azonban egy ideig még biztosan nem fogok beszélni arról, hogy terhes vagyok és ez a személy pedig Julie. Nem mondhatok még neki semmit, mert számtalan kérdést tett volna fel, mint például, hogy miért feküdtem le Michaellel, és ahhoz, hogy őszintén felelhessek neki, egy hosszú sztorit kellett volna elmesélnem neki, ami még több kérdést „szült” volna, amelyek közül talán a legfontosabb a „Ha már akkor is ismerted Francois-t, mikor még jóban voltunk, akkor miért nem meséltél róla soha?” lett volna.

Bármennyire is tagadják, látom, hogy barátnőm és Francois között valami igenis kialakult, és csak ezért voltam hajlandó arra, hogy átengedjem a stafétabotot drága férjemnek, hogy ő mondja el az igazságot Julie-nak.

– Ana? – kérdezte Brian aggódva, és én megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolataimat.

– Igen? – néztem Brianre. – Hol is tartottunk?

– Ott, hogy beleegyeztél, velem vacsorázol.

– Hé, én visszautasítottam az ajánlatot – hördültem fel.

Brian halkan szitkozódni kezdett, majd újra kérlelően nézett rám.

– Ana, kérlek, valami fontos dologról szeretnék beszélni veled…

– És ezért akarsz meghívni vacsorázni?

– Estig tudnék még egy kis bátorságot meríteni – hajtotta le a fejét.

– Kössünk kompromisszumot – ajánlottam nagylelkűen. – Meghallgatom azt, amit mondani akarsz, de nem vacsoraidőben.

– Akkor mikor?

– Körülbelül öt perc múlva a büfében.

– Ana – nyújtotta el a nevem Brian.

– Ez az ajánlatom – szóltam határozottan. – Vagy elfogadod, vagy nem hallgatom meg azt, amit mondani akarsz.

Brian gondolkodott a dolgon és szinte láttam a fogaskerekeket az agyában, melyek teljes fordulatszámon pörögtek, miközben az esélyeit latolgatta. Tudta – hiszen jól ismert engem –, hogyha azt mondom, nem hallgatom meg, az úgy is lesz, így csak egyetlen választása maradt.

– Rendben, elfogadom az ajánlatot.

A táskámat a kezembe fogtam, majd miután mindketten felkeltünk, az ajtó felé indultunk. Brian udvariasan előre engedett, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.

– April, a büfében leszek Briannel, ha valaki esetleg keresne – tájékoztattam az asszisztensemet.

– Rendben, Ana! – felelte April.

Amikor megfordultam Michaellel és Stacy-vel találtam szemben magam. Néhány lépésre álltak tőlünk és mindketten Briant és engem bámulták.

A gondolatra, mely hirtelen átfutott az agyamon, miszerint Michael Stacy miatt nem jött utánam bocsánatot kérni, dühös és csalódott is lettem egyszerre.

Válaszokra volt szükségem, hogy mi miért történt, ezek nélkül nem kellene feltételezésekbe bonyolódnom, de ahogyan láttam kettőjüket, képtelen voltam arra, hogy ne kombináljak. Csak pár magyarázat lehet a történtekre: megeshet, hogy Michael nem akarja a babát, előfordulhat, hogy valamit félreértettem… de mi van akkor ha… Nem, az nem lehet… Vagy mégis? Talán Michael azt hiszi, hogy hazudtam neki és a nyakába akarom varrni valaki másnak a gyerekét, azért viselkedett úgy?

Vagy egyik sem helyes és valami egészen másról volt szó?

Brian megindult Michaelék felé, és én követtem őt. Még mindig dühös voltam, hiába próbáltam megnyugodni. Ideges voltam azért, ami a legutóbb megfordult a fejemben. Michael nem hiheti azt rólam, hogy… hisz ismer. A bennem tomboló düh mondatta velem a következő szavakat, mikor odaértünk Michaelhez és Stacy-hez:

– Stacy, még mindig itt vagy? Mintha azt mondtam volna, hogy ki vagy rúgva.

A szavaimat, bár Stacy-nek szántam, de végig Michaelt figyeltem, hátha kiolvashatok valamit a tekintetéből. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért az iránta érzett haragomat valaki másra zúdítom, de abban a pillanatban nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.

– Nem kell aggódnod, már itt sem vagyok – felelte csípősen.

– Remélem is – mosolyogtam még mindig Michaelt méregetve.

Nem tudtam megfejteni azokat az érzelmeket, amelyek Michael tekintetében láttam, talán azért, mert a saját érzelmeim teljesen lefoglaltak.

– Mi most megyünk – mondtam és belekaroltam Brianbe.

– Hová? – vágta rá dühösen Michael.

Ördögien elvigyorodtam és miután elengedtem Briant, odaléptem Michaelhez és a füléhez hajoltam.

– Neked már semmi közöd ahhoz, hogy kivel hová megyek és ott mit és hogyan csinálok.

Igyekeztem olyan halkan suttogni, hogy se Brian, se Stacy ne hallják azt, amit mondtam, de nem lehettem biztos benne, hogy sikerült elérnem a célomat.

– Viszlát – köszöntem el tőlük, és a büfé irányába indultunk Briannel.

Brian meghagyta, hogy üljek le valamelyik asztalhoz, míg ő vesz kávét.

– Én inkább teát kérnék.

– Rendben – bólintott és a pulthoz sietett.

A sarokban lévő asztalhoz mentem és miután elhelyezkedtem az egyik széken, igyekeztem mélyeket lélegezni. Kissé hányingerem lett a liftben, pedig csak egyetlen emeletet „utaztunk” benne. Úgy tűnik, hogy ezentúl a lépcsőt kell majd használnom.

Brian néhány perccel később egy tálcával a kezében indult meg felém, majd foglalt helyet velem szemben.

A csésze teát, és egy tányéron lévő óriásszendvicset elém csúsztatott.

– Gondoltam, éhes lehetsz, és ami azt illeti elég sápadt vagy. Biztos, hogy minden rendben van?

– Miről akarsz velem beszélni? – tértem ki a válaszadás elől.

Kezeivel megdörzsölte a szemeit és miután a megköszörülte a torkát, végre belekezdett.

– Sajnálom.

– Mit? – kérdeztem értetlenül, miközben megkavartam a teámat.

– Azt, amit veled tettem.

– Brian, kérlek…

– Annak idején nem gondoltam teljesen komolyan, amikor bocsánatot kértem. Most viszont készen állok arra, hogy minden rossz pillanatért, amit okoztam neked, a bocsánatodért esedezzem – magyarázta halkan.

– Nem akarok a múltról beszélni – ráztam a fejem, aztán a hajamba túrtam.

– Én viszont szeretnék – mondta határozottan. – Kérlek szépen, Ana!

– Már nem számít a múlt – ellenkeztem.

– De, igenis számít. Szeretném, ha tudnád, hogy mindent megbántam. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Bocsáss meg! El sem tudod képzelni, hogy mennyire bánok mindent – nyúlt az egyik kezemért, és a tenyereibe fogta.

A következő pillanatban nyílt a büfé ajtaja és Michael lépett be rajta. Tekintetével azonnal körbepásztázta a helyiséget, majd szemei megakadtak rajtunk, aztán pedig a Brian kezeibe fogott kezemen. A száját egy pillanatra összepréselte, majd a pulthoz lépett. Brian észrevette, hogy nem rá figyelek, ezért hátrapillantott, hogy vajon kit figyelek annyira. Amolyan mindenttudó arckifejezéssel fordult vissza felém, és ajkai egy pillanatra mosolyra húzódtak.

– Még mindig szereted őt – állapította meg.

– Ha nem tudnád, férjnél vagyok – mondtam neki ellent.

– Ez még nem jelenti azt, hogy a férjedet szereted.

– Bocsánatot kértél, én pedig megbocsátok neked azért, mert felszarvaztál – váltottam gyorsan témát, nehogy véletlenül eljárjon a szám és kikotyogjak valami olyat, amit nagyon nem kellene. – Jó, hogy ezt megbeszéltük, ha most megbocsátasz, nekem…

– Várj! – szorította meg a kezem, mikor ki akartam húzni azt az övéi közül. – Nem csak ennyit akartam mondani.

Michael egy üveg ásványvízzel a kezében indult meg a pulttól és egy hozzánk egész közeli asztalnál foglalt helyet, és pontosan egy olyan székre ült le, ahonnan minden egyes mozdulatunkra remek kilátása nyílt. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, de nehezítette a dolgot az a tény, hogy engem kezdett bámulni.

– Ki vele, mit akarsz még mondani! – mondtam Briannek, majd az óriásszendvicsemet kezdtem el falatozni.

– Elkényeztetett és nagyképű voltam mindig is, és amíg el nem hagytál azt hittem, hogy enyém a világ, és bármit szeretnék, azt megkaphatom. De rájöttem, hogy nem – kezdte el gyűrögetni a kávéhoz adott szalvéta csücskét. – A nagy semmiért veszítettelek el, ugyanis sosem szerettem Katie-t.

– Tudod, igazán nincs szükségem arra, hogy részletezd azt, teljesen feleslegesen csaltál meg. Abban reménykedtem, hogy legalább szereted őt, és neked megérte a félrelépés – nyammogtam, és bár nem nyújthattam valami szívderítő látványt, ahogyan tele szájjal beszélek, de Brian nem tette szóvá a dolgot.

– Nem érte meg – csóválta a fejét Brian. – Az élet Katie-vel egyenlő volt a pokollal. Pontosan azért környékeztelek meg a partitokon – köszörülte meg a torkát, és mintha szégyellte volna azt a tettét is.

– Folytasd! – intettem, mikor már legalább egy perce nem szólt semmit.

– Egyszer láttalak Michaellel a belvárosban sétálni – kezdte és egy pillanatra Michaelre pillantott. – Esett a hó, és dideregtél a hidegtől, de mégis olyan boldognak látszottál. Nevettél valamin, amit Michael mondott, majd megcsókoltátok egymást, és azt hittem, hogy sosem hagyjátok abba. Soha nem voltál velem olyan boldog, sosem csókoltál olyan odaadással, mint ahogyan őt, legalábbis nekem úgy tűnt. És arra gondoltam, ha nem cseszem el, akkor lehet, hogy én állnék Michael helyén és velem lennél annyira boldog. De örültem neked, amiért azok után, amilyen szemét voltam veled, meg tudtál bízni valakiben és esélyt adtál a szerelemnek. És akkor, abban a pillanatban rájöttem, hogy meg kell változnom, hogy egy nap engem is valaki úgy csókoljon, ahogy te csókoltad Michaelt.

– Valóban megváltoztál – bólintottam. – És biztos vagyok benne, hogy egy nap majd megtalálod a nagy őt, ugyanis teljesen biztos vagyok benne, hogy az nem én voltam.

– Találkoztam valakivel – mondta hirtelen néhány percnyi csend után, ami alatt a szemem sarkából többször is Michaelre pillantottam, aki úgy tűnt, mintha egyfolytában engem figyelne. – Nem tudom, hogy ő lesz-e az én nagy őm, de szeretném kideríteni.

– Sok szerencsét kívánok hozzá – mosolyogtam halványan. – Brian, valami baj van? – kérdeztem aggódva, mikor láttam, hogy az ujjait tördeli.

– Erről a valakiről szeretnék veled beszélni. Nekem… szükségem van arra, hogy… te beleegyezz a dologba.

– Miért kellene tőlem engedélyt kérned? – döbbentem meg.

– Mert a lány, akiről beszélek, az Shantay – felelte, és az arcomat kezdte tanulmányozni.

– Ez csak egy rossz vicc, ugye? – emeltem fel a hangom és az asztalra csaptam.

– Ana, kérlek, nyugodj meg és beszéljük meg a dolgot! – próbált csitítani Brian.

– Minek akarod az engedélyemet? – sziszegtem.

– Mert ő a barátnőd, és mert szükségem van arra, hogy mellénk állj! Shantay nagyon szeret téged, és ha te elleneznéd a kapcsolatunkat, sosem hagyná, hogy közeledjek hozzá.

– Akkor úgy tűnik, hogy nem lesz köztetek semmi sem, mert én nem megyek bele abba, hogy tönkretedd őt is, ahogyan annak idején engem – kiabáltam és felpattantam a székről.

– Esküszöm, hogy megváltoztam – emelte a kezét a szívéhez. – És nem fogok fájdalmat okozni neki. Ez bánt ugye? Hogy téged megbántottalak, és rosszul esne, ha látnád, hogy vele minden okés lenne?

– Te megőrültél! – horkantam fel és felkaptam a táskámat. – Nem vagyok féltékeny, ha erre célzol, egyszerűen csak azt akarom, hogy tartsd távol magad a szeretteimtől. Nem érdekel, hogy kivel vagy és kivel nem, amíg az nem az egyik családtagom, barátom vagy ismerősöm. Úgyhogy vésd az eszedbe azt, hogy soha nem fogadnám el a kapcsolatotokat – ordítottam, majd dühösen kirohantam a büféből.

A lépcsőházhoz siettem, ahol aztán a falnak dőlve kapkodni kezdtem a levegőt.

Ez képtelenség, ez képtelenség… – ismételtem újra és újra, majd a fal mentén lecsúsztam a földre.

Mikor nyílt mellettem az ajtó, rá akartam kiáltani Brianre, hogy tűnjön el, de aztán felnéztem és rá kellett döbbennem, hogy nem az a személy jött utánam, mint akire számítottam. Michael becsukta az ajtót, majd leült mellém.

– Mit akarsz? – morogtam.

– Megtudni, hogy jól vagy-e?

– Nem, nem vagyok jól – szipogtam. – Megbántottál és teljesen összetörtél, aztán meg Brian teljesen felhúzott, úgyhogy nagyon nem vagyok jól.

– Nem akartalak megbántani – simította kezét az arcomra. – De érts meg engem is, szenvedtem, mert azt hittem, hogy egy másik férfié vagy és hogy őt szereted. Pokoli volt látni azt az átkozott jegygyűrűt minden egyes alkalommal, mikor találkoztunk. Aztán egyszer csak bejelentetted, hogy a házasságodat Francois-val házasságnak sem lehet nevezni, és hogy gyereket vársz tőlem. Mit vártál tőlem? – suttogta és a kicsorduló könnycseppjeimet az ujjaival óvatosan letörölte.

– Nem akarod a babát, ugye? Stacy miatt? Annyira szereted őt, hogy nem akarod a babánkat?

– Ne mondj butaságokat, oké? – hajolt oda hozzám és puszit nyomott az arcomra. – Ne mondj butaságokat – ismételte el a szavait, majd magához ölelt.

– Annyira félek, hogy őt is elveszítem. Bármit megtennék, hogy ezt a babát ne veszítsem el! – suttogtam.

– Nem fogod elveszíteni – próbált nyugtatgatni. – Min vesztél össze Briannel?

– Most nem akarok erről beszélni. Azt hiszem, hogy a kelleténél jobban kiborultam. És nem tudom, hogy ez a túlérzékenység a terhesség miatt van, vagy csak kimerült vagyok. Most vissza kell mennem az irodába.

– Maradj még egy kicsit – motyogta a fülembe és még jobban magához szorított.

Percekig ültünk ott egymást ölelve, és a sírásom lassan teljesen elapadt. Michael kicsit eltolt magától, majd két keze közé fogta az arcom és mélyen a szemeimbe nézett. Milliméterről milliméterre fogyott el közöttünk a távolság, és az orrunk már majdnem összeért, mire felfogtam, hogy Michael valóban meg akar csókolni. Ajkaink már éppen egymáshoz simulhattak volna, mikor megcsörrent Michael telefonja.

– Fel kellene venned – suttogtam.

– Igen, igazad van – suttogta vissza és egyik kezét elvette az arcomtól, de egy milliméterrel sem hajolt tőlem távolabb. Néhány pillanattal később a telefonját a füléhez emelte.

– Halló… szia, anya… Micsoda?... Most azonnal indulok – hadarta, majd kinyomta a telefonját. – Norát be kellett vinni a kórházba, mert megindult nála a szülés – újságolta boldogan.

– Siess te is oda, hogy mellette legyél! – mosolyogtam és hátrébb húzódtam tőle.

– De mi épp…

– Menj nyugodtan!

– Te nem jössz?

– De, csak egy kicsit később – feleltem.

– Ahogy akarod – hagyta rám. – A Központi Kórházba gyere majd – kelt fel mellőlem.

Már majdnem kilépett az ajtón, mikor megtorpant és visszafordult felém.

– Ana? – pillantott rám.

– Igen?

– Semmi, felejtsd el – rázta meg a fejét és kilépett az ajtón.