Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
1. fejezet
(Carlisle szemszöge)
Majdnem négy hónapja jöttünk el Forksból és azóta a családunk teljesen szétesett. Tudom, hogy Edward számára a legnehezebb, de azért nekünk sem könnyű a kialakult helyzet. A fiam havonta telefonál, hogy tudassa velünk, még „él”, de néhány percnyi beszélgetés után elköszön tőlünk, és ha Alice látomásai nem lennének, hetekig nem tudnánk róla semmit sem. Jasper magát hibáztatja a történtekért. Szerinte hogyha egy kicsivel is nagyobb lett volna az önuralma, Bella tizennyolcadik születésnapja másképp lenne emlékezetes. A mindig vidám és vásárlásmániás Alice már nem mosolyog, és vámpírmemória ide vagy oda, nem emlékszem a napra, mikor a plázába ment volna új ruhákat vásárolni. Folyton csak itthon ül, és csak a szükséges vadászatok alkalmával hagyja el a házat. Bella volt a legjobb barátnője, és elvesztette őt. Emmett bár próbálja viccekkel oldani a hangulatot, de a régen talán humorosnak titulált megjegyzésein már senki sem nevet, még ő sem. Rosalie bár próbál érzéketlennek tűnni, neki is fáj, hogy a családunk szétesett, és annak ellenére, hogy sohasem volt olyan jó a kapcsolata Edwarddal, mint például Alice-nek, azért neki is hiányzik a bátyja. Mi pedig Esmével elvesztettük az egyik gyermekünket, mert Bella már családtag volt, sőt nemcsak volt, mert még mindig annak érezzük.
Éppen a kórházból tartottam hazafelé, de nem volt kedvem otthon lenni. Inkább fordultam volna vissza, és mentem volna ismét dolgozni, csak ne kelljen látnom a családom szenvedését. Hálás voltam Eleazaréknak, amiért náluk élhetünk, és mert minden erejükkel igyekeztek jobb kedvre deríteni minket, kevesebb, mint több sikerrel. Leparkoltam a felhajtón az autómmal, majd a ház felé vettem az irányt. Emberi tempóban sétáltam a bejárathoz, majd a nappaliban a már megszokott szinte gyászos hangulat fogadott ugyanúgy, mint az elmúlt majdnem négy hónapban.
– Sziasztok – köszöntem nekik. Emmett és Jasper a kanapén ücsörögve a kikapcsolt tévét bámulták, Rosalie a számítógép előtt foglalt helyet és a billentyűzetet pötyögtette, Alice pedig a bal oldali fotelben ült és egy újságot nézett, amivel volt egy apró gond: fejjel lefelé tartotta a kezében. A jelenségre két magyarázat volt lehetséges: az első, hogy megtanul fejjel lefelé olvasni, a másik pedig, hogy csak úgy csinál, mintha elfoglalná magát valamivel. Esmét és a Denali klánt viszont sehol sem láttam.
– Esme merre van? – kérdeztem tőlük, de ugyanúgy, mint az előbbi köszönésemre, erre sem reagált senki.
A következő pillanatban halk szipogás hangja ütötte meg füleimet, mely az emelet felől jött. Felsiettem a lépcsőkön, majd az Esmével közös hálószobánk előtt megtorpantam: a hang az ajtó túloldaláról származott. Benyitottam, és láttam a feleségemet, ahogy az ágyon ül, és egy fényképalbumot nézeget. Leheveredtem mellé, de semmi jelét nem adta annak, hogy felfigyelt volna érkezésemre. Egy Belláról és Edwardról készült képet nézett, melyen mindketten mosolyogtak, és amin a fiam hátulról öleli át szerelmét. Esme szipogása egyre csak erősödött, amibe évszázadok óta nem dobogó szívem majd’ belesajdult. Azt akartam, hogy a családom újra a régi legyen. Hiányzott Alice vidámsága, és talán még Emmett perverz megjegyzései is. A boldogságunk érdekében viszont csak egyetlen út járható.
– Esme, kedvesem – fogtam meg feleségem kezét, és úgy tűnt, végre észleli a külvilágot, és észrevette ittlétemet is. – Lejönnél velem a nappaliba? – kérdeztem tőle, majd gyorsan magyarázatot is adtam neki. – Valamit meg kell beszélnem a családdal – szóltam és Esme bólintott.
Kivettem a kezéből az albumot, majd becsuktam és letettem a mellettem lévő éjjeli szekrényre. Felkeltünk az ágyról, majd megfogta a kezem, és együtt, kéz a kézben indultunk le a nappaliba. Jasper és Emmett még mindig ugyanúgy ültek, mint percekkel korábban, Alice kezében is fejjel lefelé és ugyanazon az oldalon volt kinyitva a magazin, az egyetlen változást Rosalie-nál tapasztaltam, aki már nem a számítógép előtt, hanem a kanapén – Emmett és Jasper között – ült.
– Beszélnünk kell – szóltam nekik, de senki sem reagált a szavaimra. – Figyeljetek rám! – mondtam hangosabban, mire Esme összerándult mellettem, hiszen sosem emelem fel a hangomat, és most bizonyára egy kicsit megijesztettem őt. Aprót szorítottam a kezén, hogy tudja, nincsen baj. A többiek is végre rám figyeltek, és megkönnyebbültem, hogy nem kell hangosbemondót szereznem, hogy végre „feléledjenek”.
– Kedvesem, ülj le! – toltam feleségemet a másik fotel irányába. – Vissza akarom kapni a családomat – kezdtem és a kissé értetlen arckifejezések láttán folytattam. – Azt akarom, hogy amennyire csak lehet, minden a régi legyen. Ez, ami itt folyik, már nem állapot. A kialakult helyzetre csak egyetlen megoldás létezik. Hol van jelenleg Edward? – intéztem a kérdést Alice-nek.
– Néhány perce volt látomásom. Éppen Texasban van – felelte.
– Carlisle, miről beszélsz, és mi jár a fejedben? – nézett rám összevont szemöldökkel Rosalie. Válasz helyett viszont ismét Alice-hez fordultam.
– Hívd fel, hogy azonnal jöjjön haza! Találj ki valamit, ami miatt biztos idejön.
– Carlisle, elmondanád végre, hogy mi jár a fejedben? – kérdezte türelmetlenül Esme, és a többiek tekintete kíváncsiságot tükrözött.
– Visszaköltözünk Forksba – adtam meg a választ. A sokktól pedig mindannyian lefagytak.
– Edward nem akarja, hogy… – kezdte Jasper, de közbevágtam.
– Edward szerint Bella elfelejti őt, és boldog élete lesz, de Alice látomásaiból mindannyian tudjuk, hogy eddig ennek a közelében sem jár. Nem azt mondom, hogy Edward nem gondolta át a döntését, de nyilvánvaló, hogy a következményekkel nem volt teljesen tisztában. Ahelyett, hogy így lehetőséget adna Bellának egy hosszú, hétköznapi, boldog életre, az eltűnésünkkel csak fájdalmat okoztunk szegény lánynak. Ideje, hogy helyrehozzuk azt, amit elrontottunk. Tehát Alice, nem érdekel, hogy hogyan, de idecsábítod Edwardot. A többiek pedig lassan kezdhetnek csomagolni – adtam ki az utasítást, mire Alice-en kívül mindenki megindult az emelet irányába.
– Mit mondjak neki? – kérdezte.
– Fogalmam sincs, de meggyőzőnek kell lenned. Ez az egy esélyünk van, hogy idecsábítsuk. Ha belebukunk, akkor a későbbiekben bármit is találunk ki, nem fog nekünk többé hinni – magyaráztam.
– Tudjátok jól, hogy a hívásainkra sosem reagál, és csak akkor beszélhetünk vele, amikor neki úgy tetszik – fintorodott el Rosalie a lépcső tetején.
– Van valami ötleted, hogy mit csináljunk? – kérdezte tőle Alice.
– Tulajdonképpen van – felelte.
– Hallgatunk.
– Ha nagy kegyesen fel is venné a telefont – amire szinte nulla százalék az esély –, nem tudnánk rávenni, hogy idejöjjön. Ha azt hazudnánk, hogy valami szörnyűség történt, követelné, hogy mondjuk el, mi az, de végül bármilyen magyarázatot is találnánk ki, előbb-utóbb rájönne, hogy nem mondtunk neki igazat.
– És, ha valami Bellával kapcsolatos dologgal próbálnánk rávenni? – jelent meg Jasper Rosalie mellett.
– Ez nem jó ötlet – bukkant fel Emmett is. – Az talán rosszul is elsülhetne. Ha valami kis gondot találnánk ki, simán odacsörögne a Swan rezidenciára, hogy megkérdezz,e mi a pálya, akkor pedig lebuknánk, és hatalmas bajba kerülnénk. Ha pedig valami nagy horderejű dolgot mondanánk neki, talán eszébe sem jutna utánajárni, hogy igaz-e, csak hanyatt homlok rohanna Volterrába. Alice mondta, hogy mikor a balett terembe mentünk kimenteni Bellát James karmai közül, azt tervezgette, hogyha baja esik, akkor elintézteti magát.
– Nem is tudtam, hogy ilyen okos vagy – fordult a férje felé Rosalie.
– Tudok én még meglepetéseket okozni – húzta ki magát büszkén. De az egója fényezéséhez most nem ez a megfelelő időpont.
– Akkor mit csináljunk? – kérdeztem.
– Küldj neki üzenetet – adta meg a választ Rosalie. – Hátha reagál rá.
– És mi álljon abban az üzenetben?
– Nekem már van ötletem – szólt Alice, majd előkapta a zsebéből a telefonját és sebesen pötyögni kezdte a gombokat rajta. A válla fölött kukucskáltam és elolvastam, amit Edwardnak készül elküldeni:
„Most azonnal gyere Denaliba! Carlisle-lal történt valami.”
A telefonjába elmentett számok közül kiválasztotta Edwardét, majd megnyomta a küldés gombot.
– Miért pont velem történt valami? – kérdeztem.
– Az üzenettel nem hazudtam, mert tényleg történt veled valami. Döntést hoztál, hogy visszaköltözünk Forksba – vigyorgott rám egy régóta nem látott harminckét fogas mosollyal. Épp szólni akartam, hogy akkor mindannyian menjünk pakolni, de Alice telefonja csipogni kezdett. Ismét a válla fölött pillantottam a kijelzőre, amin az állt: „1 új üzenet érkezett.” Alice megnyomta a megtekintés gombot, majd hangosan felolvasta az Edward által küldött szöveget.
– Reggelre ott leszek – sikított fel a végére, bizonyára azért, hogy ilyen könnyen rá lehetett venni Edwardot, hogy idejöjjön. De én tudom, hogy nehéz lehetett neki feladni a Victoria utáni vadászatát, csak, mert úgy tudja, hogy valami történt velem. Nem hinném, hogy sokat segít majd a dolgon, hogy amúgy is rossz nyomon haladt.
***
Nem sokkal később aztán mindenki eltűnt a szobájába és elkezdtük becsomagolni a dolgainkat. Esme végig széles mosollyal pakolta a ruháinkat a bőröndökbe, és jókedvétől nekem is boldog mosoly ült az ajkaimra. A Denali klán csak órákkal később tért vissza egy amolyan családi vadászatról. Elmagyaráztam nekik, hogy visszamegyünk Forksba, és megpróbáljunk rendbe hozni az életünket. Elfogadták a döntésünket, de azért sajnálták, hogy elköltözünk tőlük. Még éjfél sem volt, mire már a csomagjaink a nappaliban voltak velünk együtt, indulásra készen. Ki a kanapén és ki a fotelben ülve, szinte percenként néztünk az órára, hogy mikor lesz már reggel.
– Edward nagyon mérges lesz, amiért átvertük őt – szólalt meg hirtelen Esme.
– De be fogja látni, hogy mást nem tehettünk – mondta Rosalie.
– Rose bébi, te eddig nem kedvelted Bellát, most meg… – kezdte Emmett, de a felesége közbevágott.
– Most sem gondolom úgy, hogy puszipajtások leszünk, de azt hiszem, itt az ideje, hogy adjak egy esélyt neki, és megismerjem. Valamint attól az aprócska ténytől sem tekinthetek el, hogy rá van szükségünk ahhoz, hogy feléledjünk a zombi üzemmódból.
– Biztos vagyok benne, hogy te is imádni fogod őt, amint jobban megismered – derült fel Alice, majd odament Rosalie-hoz és megölelte.
– Előtte azért ússzuk meg ép bőrrel Edward haragját – szólt Emmett. – Ha nem lenne olyan erős az öcskös, akkor simán megkötözhetnénk, és magunkkal cipelhetnénk – morfondírozott.
– Nem kényszeríthetjük arra, hogy velünk jöjjön. Érveket kell felhozni, hogy miért kell neki is újra Forksba költöznie – magyaráztam.
– És, ha nem tudjuk meggyőzni és tovább makacskodik? – kérdezte Alice.
– Akkor valahogy megkötözzük és magunkkal cipeljük – mosolyogtam a családomra, mire mindannyian elnevették magukat.
Egy ideig aztán nem szólaltunk meg, csak vártuk a reggelt, és vele együtt a fiamat is. A csendet csak a nappaliban álló óra negyedóránkénti kongása zavarta meg. Ilyenkor mindannyian felé kaptuk a tekintetünket annak ellenére, hogy pontosan tudtuk, mennyi is az idő. A Denali klán tagjai az esti beszélgetésünk után elvonultak, mindenki a saját szobájába, és az éjszaka folyamán fel sem bukkantak. Már nem volt sok hátra reggelig, mikor Alice felkelt a kanapéról és fel-alá kezdett járkálni a nappaliban.
– Drágám, kérlek, próbálj megnyugodni, mert lassan be fogok csavarodni az érzelmeidtől – kérlelte Alice-t Jasper.
– Hogy nyugodhatnék meg? – tárta szét a karjait tanácstalanul.
– Tudom, hogy izgulsz Edward reakciója miatt, de ennyi ideges és nyugtalan vámpír érzelmeivel én már nem bírok – nyögött fel Jasper.
– Megpróbálom visszafogni magam – ígérte, de továbbra is kitartóan rótta a köröket a helyiségben. Jasper csak sóhajtott egy nagyot, de nem szólt semmit.
– Mit fogunk csinálni, ha Bella nem bocsát meg nekünk? – vetette fel Alice valamivel később, és egy pillanatra megtorpant a nappali közepén, majd elgondolkodott. – Bár az lehetetlen, hiszen szeret minket – győzködte magát, és vele együtt mindannyiunkat is.
– De attól, hogy szeretünk valakit, még nem tudjuk megbocsátani minden helytelen tettét – szólt Jasper.
– Alice egy elég fontos kérdést tett fel. Mit teszünk, ha Bella nem kíváncsi már sem Edward sem a mi magyarázatunkra? – tette a lábait keresztbe Rosalie.
– Ebbe még belegondolni is borzasztó – kezdett könnyek nélküli zokogásba Esme.
– Bébi, ezt most jól megcsináltad – szólt halkan Emmett a feleségének.
– Még hogy én? – csattant fel Rosalie, és felpattant ülőhelyéről. – Ez az igazság. Benne van a pakliban, hogy amiért Edward „elköszönésétől” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe – eltekintve se szó, se beszéd leléptünk Forksból, ő ezt nem fogja megbocsátani nekünk. És, habár kegyes hazugság, akkor is hazugság, amit Edward mondott neki. Nem tehetünk úgy, mintha ez az egész helyzet egy elhanyagolható semmiség lenne – szólt erélyesen Rosalie, és én igazat adtam neki.
– Te nagyon is örültél annak, mikor se szó, se beszéd eltűntünk Bella életéből – horkant fel Alice. – Még az sem tetszett, hogy Edward elköszönt tőle – folytatta élesen.
– Törsz felettem pálcát, te, akinek így meg úgy a legjobb barátnője Bella, mégsem álltál ki magad mellett, és nem mondtad Edwardnak, hogy márpedig el fogsz búcsúzni tőle? – kontrázott Rosalie.
– Most már az egész az én hibám? – sipította Alice, és szinte már fújtatott a méregtől.
– Világosan megmondta, nem akarja, hogy figyelembe vegye bárki is a születésnapját, de te már megint nem hallgattál sem rá, sem ránk. Talán, ha nem állandóan a saját fejed után mennél, nem így történtek volna a dolgok – kiabált Rose.
– Ez remek! – toporzékolt Alice. – Most már nem csak én, hanem Jasper is hibás – nevetett fel idegesen, de aztán sokkal fenyegetőbben folytatta. – Ne merészeld a férjemet tenni bűnbakká! – sziszegte a fogai között.
– Jasperről eddig szó sem volt – értetlenkedett Rosalie.
– Ajánlom is, különben… – hallgatott el jelentőségteljesen.
– Különben mi lesz? Megversz? – szólt gúnyosan Rose.
– Ne húzd ki még jobban a gyufát! – szorultak Alice aprói kezei ökölbe, és csak úgy köpte a szavakat.
– Te csak ne fenyegess engem! – ordította Rose. A Denali klán a lépcső tetejéről figyelte a fogadott lányaimra egyáltalán nem jellemző ilyen szintű veszekedést. Már éppen el akartam hallgattatni őket, nehogy a végén még több olyan dolgot mondjanak, amit már nem lehet visszaszívni, de valaki megelőzött.
– Elég! Fejezzétek be! – kiabálta túl Rosalie-t és Alice-t egy hang az ajtó felől, mire mindkét lány megfagyott. – Valaki azonnal magyarázza meg, hogy mi folyik itt, vagy nagyon dühös leszek! – villantak meg az éjfekete íriszek, majd a tulajdonosa elkezdett beljebb sétálni az ajtóból, egyenesen felénk.
– Edward! – hangzott mindannyiunk szájából egyszerre, majd mindenki a másikra nézett, nagylelkűen átadva ezzel a magyarázat lehetőségét.
Címkék: Before sunrise
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Szia!
Nekem ez is nagyon tetszett és kíváncsi vagyok nagyon Bella reakciójára is. Már alig várom a történeteid folytatásait. Én biztos, hogy olvasni fogom mindet.
Szia Ági
Ági írta...
2011. április 29. 19:24
Ejha!
Tetszik az alapsztori és van egy olyan sejtésem, hogy Bella a két lehetőség közül inkább a pokolba küldős verzióval fogja üdvözölni a kis bagázst, mert ha tárt karokkal várná őket, az talán túl egyszerű lenne, de kíváncsi vagyok mik lesznek még ebből :D
Alig várom, hogy olvashassam, hogyan birkózol meg egy saját E/B párosítású, nagyobb lélegzetvételű történettel :) A novellákat is élmény volt olvasni, de jobban szeretem a hosszabb történeteket... a jóból sosem elég :P
Lina írta...
2011. április 30. 16:16
szupeeeeer :D
Moncs írta...
2011. május 24. 9:52