Az oldalon saját szereplős történetek, Twilight fanfictionök és novellák találhatók.
Ha tetszik valamelyik történetem, ajánld másoknak, hogy ők is megismerhessék!
Sziasztok!
Fent a Before sunrise utolsó fejezete, ahogy ígértem, mindkét verzió. Nem különbözik túl sokban a két változat, Jacob egyikben sem kapott túl nagy szerepet, de igazán nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek vele, ennél jobb ötlet pedig nem jutott eszembe.
Oldalt, a Before sunrise linkjére kattintva kiválaszthatjátok és olvashatjátok a nektek szimpatikusabb variációt (esetleg mindkettőt?).
Talán azért haladtam vele ilyen lassan, mert egy újabb "gyermekemet" kellett elengednem, és pocsék vagyok a búcsúzkodásban. :)
Amiért ennyi ideig várakoztattalak titeket, dupla hosszú lett. Remélem tetszeni fog.
A jövőbeni terveimről: rohamtempóban - nálam csigatempót jelent XD - igyekszem befejezni A tiltott gyümölcs a legédesebb történetemet.
Aztán jön a Mindenki egyért c. "kisregény".
De megtörténhet, hogy borul a terv, és közben beiktatok egy-két új fejezet valami újból - és itt nem feltétlenül a Fogadjunk... című történetre gondolok, pedig tudom, ideje lenne már elétek tárni belőle valamit.
Bárkinek kérdése van a Before sunrise utolsó fejezetével
kapcsolatban, pötyögjétek kommentnek, és válaszolok. Tudom, hogy nem
magyaráztam meg mindent, de akartam egy keveset a fantáziára is hagyni.
Aki viszont inkább tőlem várja a választ, az mint említettem, pötyögjön
hozzászólást.
Nem csicsergek tovább, még csak annyit, hogy ha lehet, ne utáljatok túlságosan, ha néha (mostanában gyakran) eltűnök egy-egy rövidebb, vagy kicsit hosszabb időre, mert úgyis visszatérek hozzátok :)
Before sunrise - 12. fejezet (II. verzió)
3 megjegyzés Bejegyezte: Pupi dátum: 11/28/2012 07:58:00 du. 12. fejezet (2. verzió, amiben Jacob életben marad!)
(Edward szemszöge)
– Egyszerűen nem értem ezt
az egészet. Mire akart ezzel célozni Bella? – Rosalie hadarva vetette oda,
miközben fel-alá járkált a nappaliban. Kezdett idegesíteni, hogy a cipőjének tűsarkai
folyton kopognak a padlón, de úgy döntöttem nem szólok egy szót sem.
Nem volt kedvem beszélgetni,
még csak lélegezni sem. Az egyetlen pozitívum, hogy mindkettőt mellőzhettem.
A családom aztán egyszerre
kezdett beszélni, egymás szavába vágva kreáltak hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb
ötleteket, hátha az magyarázat lenne arra, amit Bella mondott a telefonban.
A kupaktanácsuk aztán hirtelen
abbamaradt, mikor autó motorjának hangja ütötte meg a fülünket. Nem sűrűn akadt
vendégünk, és biztosak voltunk benne, hogy nem Bella igyekszik hozzánk – egyébként
sem lenne képes az a halálcsapda, amivel közlekedik ekkora sebességre.
A fülünket hegyezve
próbáltunk rájönni, hogy ki nyomja szinte tövig a gázt.
„Mondd meg nekik, hogy James
társa eljött értem.”
Egy ezredmásodpercnyi időre
kellett csak, hogy rájöjjek, a gondolat Charlie-tól származik, aki éppen felidézte
Bella halálsápadt arcát, amikor kiejtette eme szavakat.
„Az utóbbi hetekben minden
rosszabb lett, mert… valaki bántani akar.”
Felpattantam a kanapéról, és
a bejárati ajtóhoz siettem. Egyelőre nem derült ki, hogy Bella mit mondott
pontosan az édesapjának, ezért maradtam valamennyire veszteg, és álltam még
mindig a házban, ahelyett, hogy kirohantam volna az útra. Nem hiszem, hogy az
idegrendszere díjazta volna, ha csak úgy előtűnök a semmiből. Pedig ezt
akartam, odarohanni, és azonnal megtudni, hogy mi az, hogy James társa eljött
Belláért. Természetesen tudtam, hogy mit jelent, a részletekkel azonban nem
voltam tisztában.
„Üzenem Edwardnak, hogy
szeretem.”
Nagyot nyeltem, és halott
szívem újra megtelt melegséggel. Olyasfajta melegséggel, amelyet csak Bella
tudott nyújtani. Egyetlen Bellám, aki többet ért, mint az egész világ.
Szólni akartam a
családomnak, hogy baj van, de képtelen voltam egyetlen szót is megformálni.
Lebénultam, és rémülten meredtem az ajtón túlra. Mikor ér már végre ide
Charlie?
– Edward! Edward! –
szólongatott Carlisle, de nem tudtam ránézni. Képtelen voltam bármilyen
reakcióra. – Fiam, mi történt? – Az arcomat nagy nehezen az övé felé
fordította.
– B… Bel… Bella… – ejtettem
ki akadozva. Mintha egy évre lett volna szükség ahhoz, hogy szerelmem neve
elhagyja a számat. – Baj van vele. Charlie – leheltem, és alig emelve fel a
kezem kimutattam az ablakon.
Swan rendőrfőnök kivágódott a
kocsijából, és a ház felé rohant.
Carlisle félredobva az
álcánkat, vámpírsebességgel termett az ajtónál és kinyitotta azt a kifulladt
Charlie előtt.
„…magyarázd meg, miért
hasonlítanak annyira egymásra, holott nem is rokonok?”
„Edwardék nem hétköznapi
emberek. Ők… ők természetfeletti lények.”
Alig egy másodpercnyi időt
hagyott magának, hogy Bella szavai átfussanak az agyán, aztán ismét az
idejövetele kötötte le. Belépett a házba, és a tekintete megakadt rajtam.
– Bella… Valami James társa
eljött Belláért. És ő csak megölelt és kisétált az ajtón. Mintha… – Elcsuklott
a hangja, és nagy levegőt kellett vennie ahhoz, hogy ki tudja mondani a
vészjósló szavakat. – Mintha elbúcsúzott volna.
A családom egyszerre
szisszent fel, aztán Alice és Esme felsikkantottak, Emmett ajkait pedig
nyomdafestéket nem tűrő szitkok hagyták el.
– Mi történt pontosan,
Charlie? – A nyugodtságról „híres” apám tombolt a méregtől, így csak szűrte a
szavakat a fogai között.
– Azután, hogy felhívtátok
Bellát, és beszéltünk… hm, bizonyos dolgokról, ismét csörgött a telefon. Mindketten
azt hittük, hogy megint valaki a családból keresi. Mikor visszajött a konyhába
falfehér volt, és elárulta, hogy valaki ártani akar neki. Aztán azt kérte, hogy
miután ő elment, azonnal telefonáljak ide, és mondjam el, hogy valami James
társa eljött érte. Utána felrohant a szobájába, és mikor lejött az emeletről
egy papírdarabot nyomott a kezembe. De miért írta le, és miért nem mondta el?
És egyáltalán ki a pokol az a James, hogy a társa bántani akarja a lányomat? –
Forrongott Charlie, és a kezei ökölbe szorulva lógtak a teste mellett. Gyorsan végigmértem,
és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nincs az övére erősítve a pisztolytartója,
így valószínűleg a szolgálati fegyvere sincs nála. Hisz ki tudja, mennyire ment
bele Bella a természetfeletti témába, még csak az kellene, hogy a nagy izgalmak
közepette megpróbál lepuffantani minket. Bár lehet, hogy a két kezével esik
nekem, ha megtudja, hogy valószínűleg – sőt biztos –, hogy miattam akarja
megölni Victoria Bellát.
Pillanatnyilag csak egyetlen
kérdésére adhattam választ. Jó lett volna, ha valaki más válaszol helyettem, de
még mindannyian le voltak fagyva.
– Azért írta le, mert James
társa, akit egyébként Victoriának hívnak, minden egyes szavát hallotta. – Rövid
turkálás után Charlie elméjében még hozzátettem: – Éppen ezért nem működött a
telefon sem. Hallotta azt is, amikor Bella azt kérte, hogy telefonáljon ide, és
mondja el, hogy mi történt.
Charlie szemei kitágultak,
és gyanakodva tekintett rám. Nem értette, honnan tudtam, hogy a telefon
valamilyen rejtélyes okból bedöglött.
– Victoria is...
természetfeletti lény – használtam Bella kifejezését. – És mi öhm, jobban
hallunk, mint a hétköznapi emberek.
Láttam Charlie-n, hogy már
eddig is be volt kissé sokallva az információktól, amiket Bella rázúdított, de
én még rátettem egy nagy lapáttal. Mielőtt még szóba került volna az, hogy jobb
hallás ide vagy oda, de honnan tudtam, hogy mire gondol éppen, inkább témát
váltottam.
– Mi állt a papíron?
– Csak annyi, hogy nála van
a mobiltelefonja, és amint lehetősége lesz rá, bekapcsolja, és megpróbál üzenni
nekünk.
– Ha egyáltalán lesz még
lehetősége kapcsolatba kerülni velünk. – Jasper kimondta azt, ami az én
fejemben is ott motoszkált. Megkönnyebbültem, hogy ezt nem nekem kellett
felvetni, de ettől függetlenül még rámorogtam. – Minden eshetőséget figyelembe
kell vennünk, Edward. Lehet, hogy Victoria már megölte.
– Jasper! – sikkantotta
Esme. – Kérlek, ne izgasd fel még jobban Charlie-t, és persze Edwardot.
Az agyam egy szörnyű képet
vetített elém: Bella élettelen teste egy hideg földön terül el. Már nem dobog a
szíve, nem vesz többé levegőt. Hamuszürke, hideg a teste. Nem pirul el, amikor
áhítattal nézek rá, és nem forrósodik fel a teste, amikor megcsókolom. Erei,
mint a sivatagok, teljesen kiszáradva, mert Victoria minden csepp vérét
kiszívta.
Megráztam a fejem, hogy
elűzzem a borzalmas látványt. Életben kell lennie, muszáj. Nélküle nem létezem.
Charlie rám emeli a
tekintetét, de nem látok a szemeiben ellenszenvet, amiért miattam szenvedt a
lánya hónapokig. – Bella kérte, hogy mondjam meg, szeret téged, és csak azért
hagyott el, hogy megvédjen.
(4 nappal később)
A városban senki sem tudott
Bella eltűnéséről, sőt még Renée-nek sem mondta el Charlie.
Csak mi nyolcan voltunk
tisztában az igazsággal. Forks lakosai abban a tudatban éltek, hogy Bella
bárányhimlős lett, és mi pedig elkaptuk tőle. Charlie és Carlisle szabadságot
vettek ki.
Minden időnket a nappaliban
töltöttük. Jason Jenks – aki évek óta hatékonyan intézi minden kényes ügyünket
– méregdrága felszereléseket szerzett, hogy le tudjuk nyomozni Bellát, amint kapcsolatba
lépett velünk.
„Soha nem esznek, és nem is
isznak. Mikor felkelek, már mind itt vannak, és mikor elalszom, még itt ülnek.
Mi a francok ők? A természetfeletti dolog már biztos, de lehet, hogy jobb a
tudatlanság? Annyira veszélyesek viszont nem lehetnek, hiszen Bells minden
szabad percét velük töltötte.”
– Néha jobb a tudatlanság –
motyogtam.
Charlie tekintete rám
emelkedett, a szemei pedig kitágultak. Még mindig fogalma sem volt arról,
hogyan válaszolhatok a ki nem mondott kérdéseire.
– Oké, most megkérdezem,
pedig… hm, Bella mondta, hogy nem biztos, hogy minden kérdésre választ
kaphatok. Tudod, hogy mire gondolok?
– Igen, Charlie, tudom –
bólintottam. – Olvasok a gondolatokban.
Charlie felnyögött, és újabb
kérdést intézett hozzám.
– Itt mindenki…?
– Nem, csak én.
– És ez kikapcsolható,
vagy…?
– Nem, nem lehet
kikapcsolni.
A családom azt hitte, nem
tűnik fel, hogy szép lassan mindannyian kivonultak a nappaliból, kettesben
hagyva engem Charlie-val. Hálás voltam nekik ezért.
– Ó, sajnálom. Egész nap mindenféle
gondolatokat hallgatni, elég fárasztó lehet.
– Megszoktam. – Kis
viaskodás után még hozzátettem: – De mit sem ér, ha annak az egy embernek a
gondolatát nem hallom, akiét a világon a legjobban szeretném. – Értetlen
tekintete letten pontosítottam a kijelentésemen. – Belláét.
– Miért nem hallod az ő
gondolatait?
Megrántottam a vállam. – Nem
tudom. De annyira frusztráló. Ha hallottam volna a gondolatait, rájöhettem
volna, hogy az az átkozott Victoria hetek óta zsarolta. – Megmarkoltam a kanapé
szélét, ami nagyot reccsent. Tudnom kellett volna. Egyszerűen észre kellett
volna vennem, hogy mi történik Bellával.
Az egészre négy nappal
ezelőtt derült fény, amikor Emmett, Jasper és Carlisle elmentem körülnézni Swan
rendőrfőnök házának környékén, valamint átkutatták a házat is. A papírkosárban,
Bella íróasztala mellett megtalálták a fenyegető leveleket, amelyeket Victoria
bizonyos időközönként juttatott el neki, hogy kellőképpen félelemben tartsa.
Legszívesebben törni-zúzni
lett volna kedvem, amikor Carlisle átnyújtotta a leveleket. Egyedül az tartott
vissza a rombolástól, hogy nem akartam halálra rémíteni Charlie-t.
– Edward, nem tehettél
semmit – nyúlt ki Charlie, hogy megpaskolja a kézfejemet. Nem tulajdonított túl
nagy jelentőséget annak, hogy a bőröm jéghideg. – Bells titkolózott, hogy
megvédjen mindenkit, akit szeret.
– Nem veszíthetem el őt.
Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy elhagytam, de akkor bebizonyosodott, hogy
nem tudok nélküle élni. Tisztában vagyok vele, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy
igazán elkötelezze magát, és ha itt lenne, nem merném bevallani neki, de
feleségül szeretném venni. Ha ő… meghal… én…
A telefon csörgése
félbeszakította a mondanivalómat. A családom egy emberként termett ott
mellettünk.
A mobilom képernyőjén ott
állt Bella neve.
Jasper a műszerek mögé
sietett, én pedig megnyomtam a hívás fogadása gombot, és kihangosítottam a
készüléket.
– Edward?
– Én vagyok. Jól vagy? Hová
vitt Victoria?
– Nem tudom, melyik városban
lehetek. Egy nagy, kihalt épületbe hozott. Elég rossz állapotban van, mert
minden lépésnél recseg a padló, és olykor porfelhő van a lehulló vakolattól.
Sajnálom, de semmi többet nem tudok.
– Maradj vonalban a lehető
legtovább. Jasper megpróbálja bemérni a tartózkodási helyedet.
– Hol van Charlie?
– Itt vagyok, Bells – szólt
megkönnyebbülten Charlie, hogy négy nap szenvedés után végre hallhatja a lánya
hangját.
– Bella, nem válaszoltál az
előbb Edward kérdésére. Jól vagy? – aggodalmaskodott Carlisle.
Rövid csend állt be a vonal
túloldalán.
Valami nincs rendben.
– Lehet, hogy eltört egy
vagy két bordám. Nagyon fáj, de már megszoktam.
– Jasper, mi lesz már? –
türelmetlenkedett Emmett.
– Mindjárt megvan, de ez nem
az FBI, a CIA, vagy bármelyik másik három-négybetűs szerv, ahol pillanatok
alatt megvan – morgott Jasper.
– Bella, minden rendben
lesz. Csak bírd még ki egy kicsit, és elhozunk onnan. Esküszöm, hogy mindent
megteszek azért, hogy ne essen több bántódásod – ígértem neki könnyelműen.
Akkor még fogalmam sem volt
arról, hogy milyen fordulat következik be a nap végére.
– Apu, sajnálom, hogy nem
mondhattam el mindent.
– Nincs semmi baj, Bella.
Mindent tudok, amit tudnom kell, és…
– Mi folyik itt? –
hallatszott női ordítás a telefonvonal túloldaláról. Egyértelmű volt, hogy
Victoriához tartozott a hang.
– Ne, kérlek. Jacob,
vigyázz. Kérlek… – sikított Bella kétségbeesetten, aztán a vonal megszakadt.
Értetlenül bámultunk egymásra,
és mindannyian ugyanarra gondoltunk: Jacob? Mi a fészkes fenét keres ott Jacob
Black?
Charlie visszazuhant a
kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát. – Hogy kerül a képbe Jacob? És Billy
miért nem telefonált, hogy Jake eltűnt?
– Megvan a cím, Jasper? –
dörrentem bátyámra robbanásra készen.
– Seattle külvárosa. Két
háztömbnyi távolságon belül bárhol lehet, de kiindulva abból, amit Bella tudott
az épületről, szerintem az árvaház lesz. – Mutatott a képernyőn a bizonyára az
árvaházat jelző pontra. Az ujjai aztán sebesen kezdtek mozogni a számítógép
billentyűzetén. Kattintott kettőt az egérrel, aztán felolvasta az információkat:
– Nyolc éve át akarták alakítani bevásárlóközpontnak, és a második emeletig
sikerült is a felesleges falakat kibontani, de mikor a felsőbb emeletek
kerültek volna sorra, rájöttek, hogy építéskor a kivitelező takarékoskodott az építőanyagokkal,
így félbe kellett hagyniuk. Azóta üresen áll.
– Őszintén, csodálkozom
azon, hogy még nem omlott Bellára az épület – tette hozzá Emmett, aki közben
Jasper mellé somfordált.
Carlisle, Esme és Charlie
kocsival jöttek utánunk, míg mi futva indultunk Seattle-be. Még félúton sem
voltunk, mikor a telefonom csörögni kezdett. Carlisle keresett.
– Mi történt?
– Charlie azóta is azon
gondolkodik, hogy mit keres Jacob Bellával. Aztán mondott valami érdekeset.
Néhány hete, mikor La
Push-ban jártak, feltűnt neki valami furcsa. Jacob Black másképp nézett ki,
mint előtte: rengeteget nőtt, és mintha egyik pillanatról a másikra legalább
harminc kilo izmot szedett volna magára. Valamint, amint megölelte Bellát,
furcsán kezdett viselkedni, és berohant az erdőbe.
– Átváltozott. –
Ténymegállapítás volt a részemről, de azért szükségem volt megerősítésre.
– Kétségkívül. Ráadásul
Billy és Bella összekaptak valamin, ez nem tudom, mennyire függ össze a
dologgal, de Charlie-t kiküldték, hogy kettesben beszélhessenek.
– Nos, csak ők tudnák
megmondani, hogy miről volt szó. Annak idején Jacob mondta el Bellának, hogy
mik vagyunk, bár akkor azt hitte, hogy mende-monda az egész. Billy Blacknek
viszont tudnia kellett, hogy ez nem csak legenda. Lehet, hogy nem díjazta, hogy
Bella a vérfarkas fiához jár, miközben vámpírokkal haverkodik. Jacob pedig
valószínűleg megérezte az illatomat Bellán, és nem akart előtte átalakulni,
inkább befutott az erdőbe. Talán csak néhány nappal azelőtt változott át
először. Istenem, meg is ölhette volna Bellát.
– Jacob összefügghet a
képességemmel – csicsergett néhány méterrel mögöttem Alice. – Mikor Bella La
Push-ban volt, vakfolt volt számomra a jövője, és mióta eltűnt, szintén.
Victoria rájöhetett, hogy ha magukkal visz egy vérfarkast, nem fogom látni,
hogy hol vannak.
– Carlisle, le kell tennem,
mindjárt ott vagyunk.
– Jacob Black ugyanolyan
erős, mint mi. Nem fér a fejembe, Victoria hogyan tudta könnyedén rábírni, hogy
tartson vele.
– Ha odaértünk, ezt is
megtudjuk majd – felelte Alice.
Emmettnek igaza volt. Csoda,
hogy még nem omlott Bellára az épület; egy nagyobb vihar könnyedén
összerombolhatná.
Éreztem Victoria semmivel
sem összetéveszthető bűzét az épület körül, valamint két szívverést, bár az
egyik már épphogy csak dobogott. Biztosra vettük, hogy Bella és Jacob egyedül
vannak az épületben, és szerelem a bordatörésen kívül más sérüléseket is
elszenvedett, mert a vére illata befészkelte magát az orromba.
Megindultam a bejárat felé,
de Rosalie elkapta a karomat.
– Meg kell várnunk
Carlisle-ékat.
– Hallod azt a gyenge
szívverését, ugye? Mindketten tudjuk, hogy az Bellához tartozik. Alig dobog
már, nem vesztegethetjük az időt – rántottam ki a karomat a szorításából.
– És mit fogsz csinálni, ha
berontasz? Attól, hogy jártál orvosira, még ne képzeld magad csoda dokinak.
Carlisle tudja csak rendesen megvizsgálni. Kérlek, Edward, gondolkodj józanul!
– Gondolkodjak józanul?
GONDOLKODJAK JÓZANUL? A nők, akit szeretek, bent van, és megsérült. Ugye, te is
érzed a vére illatát? Mit tennél, ha Emmett lenne a helyében? Teljes nyugalommal
álldogálnál itt? Hát persze, hogy nem.
Carlisle autója befordult a
sarkon, majd néhány másodperccel később fékcsikorgatás közepette megállt
mellettünk.
– A poén az lenne, ha Swan
rendőrfőnök megbüntetné Carlisle-t gyorshajtásért – fonta karba a kezeit
Emmett, és halvány mosolyt villantott fel.
– Pofa be, Emmett! – morrant
rá Jasper. Nehezen viselte Bella vérének az illatát. Igazi próbatétel volt
számára, mert legutóbb nem tudott ellenállni a kísértésnek. Másodperceken belül
kiderül, hogy most képes lesz-e rá.
Carlisle-lal és Charlie-val
egyszerre indultunk meg az épület felé. Utánunk Alice és Emmett jöttek, majd
Rosalie, Esme és Jasper.
Berontottunk a bejáraton, és
szétváltunk. Mindent betöltött Victoria illata, és Jacob bűze. De mindkettőtől
el tudtam vonatkoztatni, hogy felismerjem Bella édes aromáját; a vére illata
százszor erősebb lett, mint odakint éreztük. A kapkodó lélegzetvételét követve
próbáltam kitalálni, hogy merre lehet. A földszint padlója közepén tátongó lyuk
felé vettem az irányt, és lepillantva megrémültem a látványtól. Carlisle és
Charlie odasiettek hozzám, és ők is benéztek a beszakadt padlón. Bella teste természetellenes
pózban feküdt, egy annak idején bizonyára pinceként funkcionáló helyiség
közepén.
– Itt van Victoria! –
kiabált Jasper húsz méterrel odébb. – Elvesztette a fejét. Szó szerint.
– És megtaláltuk Jacob
Blacket is. Eszméletlen, de azt hiszem néhány tasli, és magához tér – vette át
a szót Emmett. – Úgy tűnik, hogy harc alakult ki közöttük, aminek Victoria itta
meg a levét. Belláról nem is beszélve. Apám, az hogy fájhatott, amikor a
pincéig zuhant… – Az utolsó mondatot, már csak az orra alatt mormogta.
– Esme? – kiáltott Carlisle.
– Keressetek Charlie-val lejáratot az alagsorba és gyertek utánunk. – Ezzel
leugrott a lyukba, és azonnal vizsgálni kezdte Bellát.
Néhány másodpercig még
megfagyva álltam, majd elrugaszkodtam a földtől. Mire leérkeztem, Carlisle már
végzett is Bella vizsgálatával.
Esme megragadta Charlie-t,
és ahelyett, hogy lejáratot kerestek volna, egy pillanattal később mellettem
értek földet.
Carlisle szomorúan elhátrált
Bellától, és én azonnal ott termettem. – Szerelmem, hallasz? – simogattam meg a
homlokát.
Charlie mellém roskadt, bele
egyenesen abba a vértócsába, amely Bella feje alól indult meg. Szerelmem
kinyitotta a szemét, és rám nézett, majd megkereste Charlie-t is a
tekintetével, aztán egy pillanattal később elvesztette az eszméletét.
Charlie valószínűleg nem
látta, hogy míg ő fent várt Esmére, addig Carlisle már felmérte szerelmem
állapotát. Legalábbis a következő szavai erre engedtek következtetni:
– Tegyen valamit Belláért,
Dr. Cullen! Mi lesz már, vizsgálja meg! – kiáltott kétségbeesetten Charlie. –
Nincs semmi baj, Bella – fordult vissza a lányához –, Dr. Cullen máris
megvizsgál, és megmondja, hogy milyen sérüléseid vannak. Aztán beviszünk a
kórházba, és ott rendbe hoznak.
Carlisle Charlie vállára tette
a kezét, és a lehető leghiggadtabban beszélt a rendőrfőnökhöz.
– Charlie, Bella sérülései
nagyon súlyosak. Legalább tíz bordája eltört, az egyik átszúrta a tüdejét, és
biztos vagyok benne, hogy belső vérzései is vannak. Az is csoda, hogy ekkora
fájdalomtól még nem esett kómába, vagy halt bele rögtön a fejsérülésébe. Ha
megmozdítanánk, azzal valószínűleg megölnénk. Sajnálom, de mint orvos, nem
tudok segíteni rajta. Maximum morfiumot adhatok neki, hogy csökkentsem a
fájdalmát, és könnyebbé tegyem az utolsó perceit. Annyira nagyon sajnálom.
Jasper – aki a többiekkel
együtt csak másodpercekkel korábban érkezett le mellénk – máris küzdött az ellen,
hogy levegőt vegyen, és gondolatban biztatta magát, hogy tartson ki. Muszáj
volt Bellára koncentrálnom, egyszerűen az övé kellett legyen minden figyelmem,
így nem tehettem mást, minthogy elküldtem onnan a bátyámat.
– Jasper, Emmett, égessétek
el Victoriát. És próbáljátok észhez téríteni Jacobot, de vigyázzatok, nehogy
rátok támadjon.
Jasper és Emmett
bólintottak.
Charlie zokogva simogatta
Bella haját, és nem bánta, hogy a tincsek ragacsosak a vértől.
– Valamit tenni kell érte,
mert nem fogok elbúcsúzni a lányomtól. Arról szó sem lehet! Segítsen rajta,
Carlisle, kérem! – nézett könyörgően apámra.
Carlisle felém fordult, és
felvonta a szemöldökét. – Edward?
– Mi? Nem lehet – ráztam a
fejem hevesen. – Nem vehetjük el a lelkét.
Alice letérdelt mellém és
maga felé fordította a fejemet. – Ellenkező esetben meghal. Választhatsz, hogy
nélküle élsz, vagy átváltoztatod.
– De nem tehetem ezt vele… –
ellenkeztem, de már koránt sem olyan vehemensen, mint azelőtt, ha felmerült a
dolog.
– Miről beszéltek? – nézett
összezavarodva Charlie, de továbbra sem hagyta abba Bella hajának simogatását.
– Charlie – tette Carlisle a
rendőrfőnök vállára a kezét –, van egy mód, hogy megmentsük Bellát.
– Hála az égnek. Na, mi
lesz? – kérdezte türelmetlenül, amikor nem mozdultunk. Megértés csillant a
szemében. – Ez összefügg azzal az izé, természetfeletti dologgal?
Carlisle bólintott. – Igen,
erről van szó. De nem olyan egyszerű az egész. Ez, olyan…
– A francba a
köntörfalazással – toppantott Rosalie.
Meglepődtem azon, hogy
Jasper és Emmett kivételével mind itt maradtak. Azt hittem, hogy elmennek innen,
Bella vérének csábítása miatt.
– Rosalie, nem mondhatod el.
Ha a Volturi rájön… – Rosalie nem hagyta, hogy Carlisle befejezze a megkezdett
mondatot. Türelmetlenül közbevágott.
– Nem hinném, hogy rohanna
minket leleplezni. – Rose Charlie felé fordult, és egyszerűen kiborította a
bilit. – Vámpírok vagyunk. Bella egyetlen esélye, hogy túlélje, ha
valamelyikünk megharapja, bár gyakorlatilag így is halott lesz, mert nem dobog
tovább a szíve meg ilyenek.
– Vá… vámpírok? – Charlie lassan
emésztgette az információt – a körülményekre tekintettel talán túlságosan is
lassan.
– Charlie, dönteni kell.
Bellának már nincs túl sok ideje – próbálta sürgetni Carlisle.
– Charlie nem tudja, hogy
mivel jár ez az egész – morogtam.
– Bella nélkül élsz, vagy
átváltoztatod? – tette fel ismét a kérdést Alice, bár az volt a sejtésem, hogy már
biztos a döntésemben.
– Nem hiszem, hogy képes
lennék rá. Nem hiszem, hogy le tudnék állni – túrtam a hajamba, és Bellára
néztem.
Ahogy néztem az arcát,
tudtam, hogy bármennyire is hadakoztam a vámpírrá válása ellen, képtelen lennék
arra, hogy nélküle éljek. Mindent megtennék azért, hogy ne kelljen
elveszítenem, mert nélküle értelmetlen a világ számomra.
– Fiam, neked kell
megtenned. – Carlisle bíztatóan tette a vállamra a kezét. Bízott bennem,
biztosra vette, hogy a megfelelő pillanatban meg tudok majd állni – Bella ezt
akarná.
(3 nappal később)
Carlisle dolgozószobáját
kissé átalakítottuk: a helyiség közepén egy kórházi ágy foglalta a helyet.
Rajta pedig Bella feküdt, immár három napja. Az átváltozása kezdetén szívet
tépően sikított, mire megfogtam a kezét, és a fülébe suttogtam.
– Fogalmam sincs, hogy
vámpírrá akartál-e még változni. Remélem, megbocsátod, amiért helyetted
döntöttem. Annyira szeretlek, hogy azt szavakba sem tudom önteni. Tarts ki,
kérlek, hamarosan örökké együtt lehetünk… ha te is akarod.
Onnantól fogva, hogy ezeket
a szavakat mormoltam neki, soha többé nem sikított. Hang nélkül, óriási
fájdalmak közepette alakult át olyas valamivé, amitől korábban görcsösen meg
akartam óvni.
Charlie egyetlen kérdést
tett csak fel a vámpírsággal kapcsolatban: Hány naponta kell majd embereket
ölnie Bellának, hogy vérhez jusson?
Carlisle elmagyarázta neki,
hogy mi csak állati véren élünk, amitől megkönnyebbülten felsóhajtott.
Tudtam, hogy sok mindent
helyre kell még hoznunk, ha Bella felébred. Hosszú beszélgetés áll előttünk,
hogy miért nem mondta el nekem, hogy Victoria vadászik rá. Annak ellenére, ami
a levelekben állt, szólnia kellett volna nekem. Felkészültem arra, hogy hosszú
ideig bűntudata lesz, amiért Jacob Black is belekeveredett Victoria
bosszúhadjáratába, de mellette leszek, hogy segítsek neki továbblépni a lelkiismeret-furdalásán.
Szerencsére Jacobnak egy kis fejfájáson kívül semmi baja sem volt, amikor
magához tért. Tombolt a dühtől, amikor megtudta, hogy megharaptam Bellát, de
aztán Charlie megnyugtatta, és elmagyarázta neki, hogy nem volt más
választásunk.
Ott ültem az ágy mellett, és
Bella szívverésének üteméből arra következtettem, hogy perceken belül befejezi
az átváltozást.
Charlie biztonsági okokból –
hisz Bella újszülött lesz, és egy helyiségben tartózkodni egy emberrel
táplálkozás előtt, nagy felelőtlenség lenne –, a nappaliban várakozott.
Bella szíve még hármat
dobbant, aztán teljes csend lett.
A nappaliban abbamaradt a
beszélgetés, de azért még figyelmeztették Charlie-t, hogy a lánya immár vámpír.
Bella szemei felpattantak,
és hiper-sebességgel felült, a tekintete pedig egyenesen rám szegeződött. Abban
a pillanatban, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Csak ő volt meg én,
és a szerelem, amint iránta éreztem. Tudni akartam, hogy dühös-e rám, amiért
átváltoztattam, de az elméje ugyanolyan néma maradt számomra, mint mikor még
ember volt. Bár kissé elszomorodtam emiatt, de nem hagytam, hogy az érzés felülkerekedjen
rajtam. Hiszen Bella „élt”, és most ez volt a legfontosabb. Odaléptem hozzá, és
lesegítettem az ágyról.
– Tudom, hogy most az egész
olyan furcsa számodra, de mindenben segíteni fogok neked.
A kezét a nyakam köré fonta,
és magához húzott. – Köszönöm, hogy megmentettél – hálálkodott. – Annyira
sajnálom, hogy levontam azt a három pontot – hajtotta le a fejét.
Felnyögtem. – Még mindig
pontozórendszer szerint élünk? – vontam fel a szemöldököm, és felemeltem a
fejét, hogy rám nézzen.
Aprót bólintott.
– Oké, tehát, akkor ismét tizenöt
pontom van. Remélem, szerelmem, sok pontot kapok, amiért csinos kis
harapásnyomot biggyesztettem a nyakadra. Megér neked, mondjuk újabb tizenötöt?
Bella kacéran a fejét rázta,
és hozzám dörgölőzött a csípőjével. Elöntött a vágy, és nem kizárólag a
mozdulatától, hanem az ezzel kapcsolatos gondolatomtól is, miszerint végre
teljesen az enyém lehet, mert már nem törékeny ember, aki mellett minden
mozdulatomra figyelnem kell. – Tízet.
Ismét felnyögtem. – Nem
teheted ezt velem. Igazságtalan, hogy csak tízet kapok azért, hogy…
– Csókolj meg! – kérte Bella
elfúló hangon, és a szemében mintha a vágy szikráját véltem volna felfedezni. –
Ha megteszed, kapsz még öt pontot, és vége a játéknak. Megvan a harminc pont,
és a tiéd leszek. Örökké.
Mosolyogva hajoltam az
arcához, és a szám pontosan oda került, ahol a helye volt: Bella ajkain.
Címkék: Before sunrise
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
